Big Blue Búvár Blog

A közelmúltban jelent meg egy statisztika arról, hogy a nem provokált cápatámadások száma tavaly volt a legmagasabb másfél évtizede- ám búvár nem volt a sérültek közt.

Először is le kell szögezni, az egész világot és az egész évet tekintve 98 ki nem provokált támadásról beszélünk (tehát nem a cápák zaklatása közben történik, a pár napja megosztott akváriumi balesetet is a provokált esetek közé sorolják), aminek csak egy része volt halálos. Hat ember vesztette életét ezekben a balesetekben, sok példát lehetne említeni, minek esnek áldozatul többen. Tehát nem arról van szó eleve, hogy rengeteg embert veszélyeztetnek a cápák.

A statisztikákból kiderült, hogy szörfösök, úszók vannak elsősorban veszélyben, a víz alá merülők közül pedig szinte csak azok akik cápákat véres haldarabokkal csalogatnak, netán halakat szigonyoznak vagy máshogy gyűjtenek be élőlényeket. Akik azért búvárkodnak légzőkészülékkel, hogy gyönyörködjenek az élővilágban vagy fotózzanak, azok még nagytestű cápák közelében sincsenek veszélyben.

Tudom, elsőre különösnek tűnhet, hogy azok vannak nagyobb biztonságban, akik egyenesen lemerülnek a cápák közegébe, és akár egy órát töltenek a tenger mélyén, ám a jelek szerint nekik nem nagyon eshet bajuk. Egyszerűen a viszonylag hangosan buborékokat eregető búvárok, akik a cápák szemébe tudnak nézni, nem potenciális áldozatok, szemben például egy a deszkáján hasaló, kezével és lábával evező szörfössel.

Szóval aki szereti a tengert, de fél a cápáktól, akkor jár a legjobban, ha a lehető legközelebb megy hozzájuk és búvárkodik. Aztán élőben, testközelből látva őket kiderül, hogy nagyon is különleges és szép állatok. Persze az emberben termelődik egy kis adrenalin, hiszen mégiscsak egy legendás ragadozóról van szó, és emiatt van neki egy kalandfaktora.

Mindenesetre tény, sokkal jobb így megismerkedni a cápákkal, mint ha ijesztgetős, komolytalan rémfilmekből akarna valaki "tanulni" róluk. Durva belegondolni, hogy egy-egy agyatlan cápás horrorban rövidke idő alatt annyi embert tépnek szét a ragadozók, mint a valóságban 3-4 év alatt. Kár, hogy a tényekre mindig kevesebben kíváncsiak, mint a kitalált sztorikra...

Sokkoló tény: Izlandon a kíváncsi turisták eszik leginkább a kilőtt bálnák húsát.

Izland természeti szépségei sok-sok turisták vonzanak, ám nagyon sokan kritizálják is az országot, amiért néhány éve újra elkezdtek bálnára vadászni. Egy helyi állatvédő egy cikkben világította meg ennek a hátterét.

Sigursteinn Másson szerint csukabálnára és hosszúszárnyú bálnára is csak egy-egy cég vadászik az országban. Érdekes, hogy a vadászati terület közvetlenül szomszédos azzal az övezettel, ahol a bálnák védettek és ahova a bálnanéző túrák indulnak- ugyanazokat az állatokat fotózzák a turisták, amiket a vadászati szezonban pár kilométerrel odébb kilőnek.

A csukabálnák húsát helyben adják el, és elsősorban Reykjavikban működő éttermek vásárolják. Ám nem az izlandi vendégek kedvéért: jellemzően a turisták akarják megkóstolni a bálnahúst. Azok az emberek, akik olyan helyekről jönnek, ahol ellenzik a bálnák vadászatát- ironikus és elszomorító helyzet. Nemrég tájékoztató kampány indult, hogy a turisták megértsék, ők maguk tartják életben a bálnavadászatot, ami nem is izlandi hagyomány.

Másson szerint ugyanis Izland vizeiben szinte mindig is külföldiek vadásztak bálnákra, a helyiek nem nagyon fogyasztották a tengeri emlősök húsát. 1915-ben be is tiltották a bálnák vadászatát, amit támogatottaz ország lakossága. Egy évtized múlva erős norvég és dán nyomásra engedélyezték azt ismét. 

A hosszúszárnyú bálnák húsára sincs igény a szigeten. Amiket kilőnek Izlandon, gyakorlatilag egyben küldik tovább Japánra. Ez is jelzi azt, hogy az országban nincs nagy hagyománya a bálnák fogyasztásának, állítólag a lakosság alig 3 százaléka eszik valamilyen gyakorisággal bálnát, és 82 százalékuk soha az életben nem is kóstolta.

Ha nekik nem kell, akkor a turistáknak minek? Ezért a szerző azt javasolja, aki igazán ellenzi a bálnák vadászatát és megnézni szeretné őket nem megenni, az egyszerűen ne rendeljen ilyen fogást merő kíváncsiságból.

Még 2012-ben Dél-Afrikában történt, hogy egy búvár veszélyesen közel merészkedett egy akváriumban a szülés előtt álló cápához, aki rosszul reagált. 

Ezek a nagytestű dajkacápák a természetben veszélyeztetettnek számítanak, Ausztráliában nagy számban fogták őket annak idején. Emberre viszont soha nem támadnak normál esetben. Egyrészt ezért tartják őket akváriumokban, másrészt viszonylag jól tűrik ezt a fajta bezártságot.

Ezúttal a búvár segíteni kívánt egy nőstény példánynak, mielőtt az világra hozza kicsinyét. Ám a cápa gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra bevadult, elkapta a búvár karját és másodperceken át úgy rángatta, mintha csak egy rongybaba lenne. (A videó vége meglehetősen véres, erős idegzetűeknek ajánlott megnézni.)

A felszínre vergődő búvár sebeit megpróbálták gyorsan ellátni, ám az jól látható, hogy rendesen megharapta őt a cápa, ömlik a vér is. Szerencsére túlélte az esetet, ám a tanulság egyértelmű: még egy veszélytelennek mondott állat közelében is megvan a kockázat, ha valami balul sül el.

És ez nem csak cápára igaz, még egy felidegesített cica is képes rendesen megkarmolni valakit. Csak persze egy három méteres ragadozó harapása kissé fájdalmasabb...

Újabb világháborús roncs rejtélyét derítették fel búvárok.

Annak idején heves harcok dúltak görög területeken és felségvizeken. Több komoly összecsapás színtere volt az ország, és a Földközi-tengeren stratégiai helyen levő Kréta sziget különösen fontosnak számított. 1941. májusában a krétai csata során foglalták el a tengelyhatalmak, a szigetre soha korábban nem látott számban dobtak le ejtőernyős katonákat.

A légi hadviselés során nagy számban vetettek be bombázókat, vadászgépeket is. Arról hallottam már régebben, hogy viszonylag sekélyen van egy Messerschmitt Me 109 típusú vadászgép Kréta közelében, ám mostanában egy másikról is hallotam. A búvárok a Szudai-öbölben 40 méteres mélységben bukkantak rá egy megviselt példányra.

Szerencsére rendelkezésre álltak a szükséges információk, hogy ki lehessen deríteni a roncs történetét. A Messerchmitt Bf 109-E7 változatú géppel a görög szárazföldről szállt fel május 20-án Berthold Jung, aki azt a feladatot kapta, hogy támadja a Szudai-öbölben állomásozó szövetséges hajókat illetve a parti célpontokat. A gépet eltalálták, Jung a vízre szállt vele és szerencsésen ki is tudott mászni a Messerből mielőtt az elsüllyedt.

A pilóta ezek után a szövetségesek fogságába esett, akik Ausztráliába szállították. Ott élt hadifogolyként egészen 1947-ig, majd hazatérése után, köszönhetően az ott elsajátított nyelvismeretnek, tolmácsként és fordítóként dolgozott. 1956-ban viszont sok más egykori katonához hasonlóan, belépett a Német Szövetségi Köztársaság hadseregébe, és haditengerészeti pilótaként szolgált. Egészen tengernagyi rangig jutott, 1973-ban szerelt le. Azután szociális területen, például a Vöröskereszt elnökeként tevékenykedett. 1992-ben hunyt el.

A Me 109 E, azaz Emil becenevű változata volt a háború elején a németek által legnagyobb számban bevetett vadászgép. Ez a verzió már az újabb, erősebb DB-601 motort kapta a korábbi Jumo helyett, ezekkel repültek az angliai csata idején is többek között. Ám sok oda is veszett belőlük.

A szerencsésebb pilóták túlélték a harcokat, új életet kezdhettek, sokan viszont nyom nélkül eltűntek. A tenger még sok történetet rejthet...

Egy angol búvár súlyos szembetegsége ellenére imád merülni, és még fotózik is a víz alatt.

Mark Jeffrey 26 éve vizsgázott a British Sub-Aqua Club (BSAC) tanfolyamán, azóta merül rendszeresen. A most 48 éves Jeffrey megbecsült tagja a helyi BSAC-klubnak, és klubtársai nagyra becsülik az általa készített fotókat is: cápákat, rákokat, halakat és minden mást lelkesen próbál megörökíteni.

A civilben egykor építőipari gépkezelőként dolgozó Jeffrey 23 éves korában vette észre, hogy romlik a látása. Hosszas vizsgálódás után megállapították, Stargardt-szindrómában szenved: ennek a betegségnek a következményeként folyamatosan veszti el a látását. A gyógyíthatatlan kór miatt már nem dolgozhat, ugyanis hivatalosan látássérültnek számít, mára már csak némi perifériás látása van.

Ám úgy döntött, ez nem állhat útjába annak, hogy legkedvesebb hobbiját tovább űzze. A mindennapi életben kompromisszumot kell kötnie, míg búvárkodás közben felszabadultnak érzi magát. Annyi elég neki, hogy le tudja valahogy olvasni a műszereit, és lássa merülőtársát, a többivel boldogul.

A speciális helyzete miatt természetesen olyan emberekkel szeret merülni, akik tisztában vannak a korlátaival, ám ugyanúgy szeretnek a víz alá menni, mint ő. Jeffrey-nek olyan helyzetekben van szüksége segítségre, amikor a hajóra kell kijutnia, vagy a parton mozognak búvárfelszerelésben, hiszen maga elé nem lát. 

A klubban barátai és merülőtársai már tudják, mivel jár ez a betegség. Ám néhányan így is irigylik Jeffrey-t, aki meglepően ügyesen fotóz a víz alatt. Állítólag a látása fokozatos elvesztése miatt például nagyon precízen megtanult navigálni, a fotózásban pedig segíti a türelme. De hogy milyen módon zajlik tulajdonképpen a komponálás, azt azok sem értik teljesen, akik jól ismerik. 

Talán épp elég az, hogy nagyon szeret búvárkodni, jól érzi magát a mélyben és igyekszik a korlátozott látása ellenére minden minél jobban megfigyelni. Aki nem kapkod és tiszteli a víz alatti világot, azt megjutalmazza a tenger...

Képzeljük el, hogy egy vastag kötél tekeredik a testünkre, amit nem tudunk leszedni magunkról. Telnek az évek, úgy-amennyire tudunk mozogni, tenni-venni, de a kötél az ott van és egyre jobban a húsunkba vág. Nem lenne nagy boldogság így élni...

A tengeri élőlények egy részének pont ilyen sors jutott. Belegabalyodnak egy kötélbe, ami a testükre hurkolódva keseríti meg az életüket hosszú időn át- esetleg bele is pusztulnak idővel. Kezük nincs, késük meg pláne nincs hogy leszedjék magukról az igen gyakran iszonyat lassan lebomló műanyagból készült köteleket.

A szerencsésebb állatok összefutnak néhány segíteni kész búvárral. Nem tudom, hogy például egy ekkora cetcápa azért lassít-e, amikor az ember odaúszik késsel a kezében, mert számít rá, hogy levágják róla a kötelet? Egy ilyen állat elég gyorsan el tudna úszni, ha akarna. Szerencsére türelmesen kivárta, amíg segítenek rajta.

Az igazán sokkoló az, hogy milyen mély sebeket hagyott a testén a kötél. Csak bízni lehet benne, hogy gyorsan gyógyul a cetcápa, és nem esik utólag a kötél áldozatául. A bátor, ügyes és gyors búvár előtt pedig le a kalappal!

Cetcápákkal, mantákkal, rengeteg más hallal merülhetnek a Georgia Aquarium vendégei az óriási tengervizes medencében.

Az ember nézi az ott készült videókat és elkönyvelheti, ennyi különleges állatot egy átlagos búvártúrán több nap alatt sem lehet megfigyelni, nem egyetlen merülés során. Szóval elhiszem, hogy sokan hajlandóak szép pénzt fizetni ezért az akváriumi búvárkalandért.

Ám engem igazán mégsem vonz. A búvárkodásban mégiscsak fontos az, hogy a nyílt vízen vagyunk, és része a kellemes izgalomnak az, mi minden várhat ránk. Nem egy nagy akváriumba vannak bezárva az állatok, akik nem tudnak elmenni, ha éppen ahhoz tartaná a kedvük. A tengerben szabadok, pont ezért nagy élmény, ha egy manta úgy dönt, tesz egy kört felettünk.

Nem akarom idealizálni természetesen a tengert, mert ott sincs mindennap valami nagy-nagy találkozás. Ám a búvárkodásnak a része az, hogy a kis csodákat felfedezzük- egy tengeri füvek között megbúvó csikóhal, az aljzaton araszoló színes csiga, egy üvegbe költözött polip mind lenyűgöző lehet.

Így aztán nem pörgök rá az akváriumi merülésekre, mert az árukat inkább félreteszem igazi búvártúrákra. Bármennyire intenzív az élmény egy olyan szépen kiépített, elképesztő állatokat felvonultató a helyen mint a Georgia Aquarium, nem tervezek csak ezért elutazni oda. Persze ha valahol a közelben lenne, megfontolnám- cetcápát még soha nem láttam a saját szememmel a víz alatt, és egyszer jó lenne kipipálni.

Török vizekben bukkantak rá egy nagyon régi hajó maradványaira.

Bevallom, rettentően izgat az ókori roncsok világa. Máig emlékszem rá, amikor Görögországban először merülhettem amforamezőnél, aztán Horvátországban is láthattam a saját szememmel néhányat. A felszínen is szívesen nézek meg több ezer éves romokat, na de a víz alatt még különlegesebb élmény!

Európai vizekben számos több ezer éves hajót találtak, ám nyilván ahogy egyre inkább visszafelé haladunk az időben, egyre kevesebb maradvány kerül elő. Nem mindegy az a plusz ezer év, amit a tenger mélyén tölt egy fából készült hajó! No és az is nyilvánvaló, hogy nem volt olyan élénk a kereskedelmi forgalom sem- kevesebb hajó, kevesebb roncs, a képlet egyszerű.

Éppen ezért nagy szó, hogy a török búvárrégészek minden korábbinál idősebb hajó maradványait vizsgálhatják, ami állítólag négy évezrede, a minószi civilizáció idején süllyedt el. Persze magából a hajóból sok dolgot nem találtak, de éppen eleget mesélnek a fellelt tárgyak, amik a rakományból származnak. 

A minószi civilizáció Kréta szigetén alakult ki. A virágzó bronzkori kultúra kereskedői a környező szigetekre, országokba is eljutottak, és hajóikon rengeteg árut szállítottak. Fejlesztettek a hajóépítés technikáján, így kereskedhettek távolabbi helyekkel. A minósziak telepeket is alapítottak, míg Krétán megcsodálhatjuk fejlett városaik maradványait is.

Ezt a roncsot Marmaris közelében fedezték fel 40 méteres mélységben. A Hisarönü öbölben évek óta dolgoznak a víz alatti régészek, már nagyon sok roncsra bukkantak rá, de ez a legrégebbi mind közül. A híres uluburuni roncs is "csak" 3300 éves volt, és az is szenzációs felfedezésnek számított.

A felszínre hozott leleteket majd az eddig is remek anyagot felvonultató bodrumi víz alatti régészeti múzeumban mutatják be, tehát azok is láthatják, akik nem búvárkodnak. Az átlagbúvár is valószínűleg csak itt nézheti meg ezeket a tárgyakat, mert ilyen értékes lelőhelyre aligha visznek le minden fotózgató turistát...

Végre képek is láthatóak arról, mi vár a búvárokra a Lanzarote mellett kialakított víz alatti szoborparkban.

Jason deCaires Taylor azzal vált elismert művésszé, hogy élethű alkotásait a tenger mélyére helyezi el. A szobrok maguk több száz évig megmaradnak, ám mégis folyamatosan változnak, ahogy a tenger élővilága megtelepedik rajtuk.

Első ilyen munkáit a Karib-tengeren csodálhatták meg azok, akik búvármaszkot öltöttek. A Mexikóban levő szoborparknál már tudatosan arra törekedtek, hogy hatalmas területen több száz alkotást helyezzenek el, gyakorlatilag egy új, önálló zátonyt alakítottak ki.

Ahogy híre ment a projektek sikerének, népszerűségének, és egyre több turista érkezett csak ezek kedvéért, máshol is tervbe vették hasonló helyek létesítését. A legutóbbi nagy munka kedvéért a Kanári-szigetek egyik tagjára, Lanzarotéra csábították deCaires Taylort, ahol szintén több száz szobor készül el. A tenger itt kicsit hűvösebb, az élővilág is másféle, így izgalmas lesz látni, milyen módon alakulnak át a szobrok errefelé az évek alatt. Most még azt az állapotot sikerült megörökíteni, amikor minden teljesen új és érintetlen. A munka fázisai is láthatóak, hiszen először megmintázzák a szobrokat, odaviszik azokat a partra, majd egyesével helyezik el őket a tenger fenekén.

Ahogy máshol, úgy itt is reflektál aktuális kérdésekre némely alkotás. Az egyik szobor címe: A lampedusai csónak. Nem kell állást foglalni ennek kapcsán, elég, ha csak elgondolkodunk azon, milyen lehet a tengeren hánykolódni, miközben az ismeretlenbe tart az ember. Ez a szobor vélhetően az egyik központi alkotása lesz a lanzarotei víz alatti tárlatnak. 

Az biztos, hogy különleges, izgalmas helyszín lesz a szoborpark, ami fotóstémának sem utolsó. Merültem már Lanzarote vizeiben, és biztos, ha újra arrafelé járok, nem fogom kihagyni ezt a különleges víz alatti múzeumot sem.

Akadnak nudista búvárok, ám megvannak a veszélyei annak, ha valaki meztelenül merül alá.

Egy csapat kanadai naturista vett részt búvártanfolyamon. Oktatójuk már három évtizede tanít kezdőket, de olyan csoportja még soha nem volt, akik Ádám-kosztümben merültek volna. Ken Holliday szerint egyébként még medencében sem árt felvenni egy pólót, mert a búvármellény kidörzsöli a bőrt, nyílt tengerben pedig főleg nem árt az óvatosság. Ennyi év alatt látott már sok sérülést, a búvárruha nélkül merülők már egy medúza miatt is bajba kerülhetnek. Arról nem beszélve, hogy a fedetlen, esetenként érzékeny testrészek felkelthetik bizonyos élőlények érdeklődését- tudjuk, a nagy hal megeszi a kis halat...

A nudisták egyelőre nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, hiszen csak medencéznek. Persze aznapra az egész uszodát kibérelték, mert nem a kívülállók számára akartak látványossággal szolgálni. Akár családdal is részt vehetett bárki a tanfolyamon, hiszen sokak számára ez egy életforma, ám arra ügyelnek, olyanok ne keveredjenek közéjük, akiknek hátsó szándékaik vannak. 

Nyilván mindenhez hozzá lehet szokni. Olvastam már régebben olyanról, hogy vannak nudista búvárok- és nem a felnőttmagazinok különleges víz alatti fotósorozataira gondolok, hanem olyanokra, akik sok más helyzetben teljes természetességgel elvannak ruha nélkül. 

Ennek igazán csak egy előnyét látom a magam részéről. Van, ahol tiltják a búvárkesztyű viseletét, mert úgy tartják, a kesztyű védelmét élvező búvárok gyakrabban fogdosnak meg mindenfélét a víz alatt, míg puszta kézzel inkább óvatosak az emberek. Hát, akin semmiféle ruha nincs, végképp távol tartja magát mindentől, ami megsebezhetné őket- és amihez nem érünk hozzá, az nem is sérülhet meg. Szóval jó lenne, ha mind többen úgy búvárkodnának, mintha nem viselnének semmit, ami védettséget ad.

Persze a mai aprócska bikinik korában éppenséggel alig van különbség, ha valaki egyáltalán nem visel semmit, vagy csak egy minimálisan takaró fürdőruhát. Szóval ha meztelenkedni nem is szükséges, attól még ki lehet próbálni meleg vízben, milyen így merülni. Garantálom, hirtelen rettentően óvatos lesz az ember, és mindentől távol tartja magát, ami valami sérülést okozhat. Hasznos tapasztalat...

Ráadásul ugyanúgy meg lehet tapasztalni a szabadság érzését, sokak szerint így jobban eggyé lehet válni a tengerrel. Ez persze kissé túl költői, de kétségtelen, kellemes élmény néha neoprén nélkül a vízbe ugrani- a nudizmust viszont meghagyom másoknak. Elég érdekes lehet úgy túrát szervezni, hogy a csoportnak mindig önálló hajót kell foglalni. És persze azt sem tudom, ha a kapitány, mondjuk egy vén tengeri medve is csatlakozna a csapathoz, és ruha nélkül kormányozna, mennyire jól venné ki magát...