Big Blue Búvár Blog

Tunéziában találták meg a búvárok az első világháborúban odaveszett tengeralattjárót.

Különleges és érdekes felfedezést tettek nemrég az észak-afrikai országban: az Ariane nevű búvárhajót egy német tengeralattjáró süllyesztette el 1917-ben. Az egyik helyi búvárklub tagjai tanulókkal indultak merülésre Cap Bon közelében, amikor rátaláltak az izgalmas roncsra. 

A majdnem teljesen egyben maradt hajótesten megfigyelhető a fegyverzet, a periszkóp, a nyílászárók. Az alga belepte az Ariane-t, és számos hal, gerinctelen talált otthonra a roncson. A szakértőkkel konzultáltak a felfedezésről, akik megerősítették, hogy az akkor francia területnek számító Tunézia egyik fontos tengeri bázisán, Bizerte-ben állomásozó tengeralattjárót találhatták meg. Már találtak tengeralattjárót tunéziai vizekben, ám ez az első világháborúból származó nagyon különlegesnek számít, hiszen több, mint egy évszázada nyugszik a tenger mélyén.

A búvárklub részéről nyilatkozó Selim Baccar arról is mesélt, hogy sokat tanultak a Földközi-tengerben dúló háborúk történetéről, és a maga részéről boldog, hogy nem kellett ilyesmit átélnie. Az első világháború idején a német tengeralattjárók blokád alá vették ezt a partvidéket,  hogy megakadályozzák az utánpótlás eljuttatását az észak-afrikai gyarmatokból Franciaországba. Nagyon sok tunéziai is részt vett a harcokban illetve dolgoztak a hadiüzemekben is. 

A francia tengeralattjárók emlékét ápoló szervezet szerint az Ariane a felszínen volt éppen, amikor egy német tengeralattjáró, az UC-22 torpedója végzetes sérülést okozott rajta. A 29 fős legénységből csak 8 embert sikerült kimenteni. A szervezet vezetője, Dominique Salles admirális szerint ritkaság az első világháborúban odaveszett tengeralattjárót felfedezni, mivel akkor sokkal kevésbé pontosan rögzítették a koordinátákat. 

A tengeralattjárók az első világháborúban kaptak először kiemelt szerepet a tengeri ütközetekben, ekkor bizonyosodott be a víz alatt lopakodó hadihajók jelentősége. Ám a korai modellek roppant egyszerűek voltak a maiakhoz képest: a franciák hajóin például még mellékhelyiség sem volt. Jórészt a víz felett hajóztak vele, és aztán a támadások során merültek velük alá, miközben a legénységet és minden ellátmányukat bezsúfolták a géptérbe.

A beszámolók szerint a roncs 50 méteren, tehát viszonylagosan nagy, de azért megfelelő képzettséggel elérhető mélységben van.

Ezekben az utazásmentes időkben még a tengeri akváriumot tisztító önkénteseket is lehet irigyelni.

Mondjuk ha úgy nézzük, egyébként sem olyan rossz dolog az: a búvárok víz alatt vannak, dolgoznak egy kicsit, de egy érdekes intézményt segítik lelkes önkéntesként, és még formában is maradnak. 

A Monterey Bay Aquarium pedig olyan hely, ahol bőven van mit takarítani: több, mint 8 millió liternyi vizet fogadnak be a tartályai. 35 ezer élőlény lakik itt, és az ő túlélésük a gondoskodástól függ, amibe be tudnak szállni az alkalmazottakon kívül a külsősök. Miközben a koronavírus miatt ez az intézmény is bezárni kényszerült, a búvárok viszont továbbra is rendszeresen vízbe szállnak.

A feladatuk az, hogy hetente háromszor áttöröljék a tartályok vastag akril falait belülről, a víz alatt, illetve "porszívóznak" is. A járvány előtt 100 önkéntes búvár is részt vett a munkában, mostanra nagyjából harmadannyian tudnak besegíteni a takarításban. Aki itt merülhet, az ragaszkodik a helyhez: van, aki már negyedszázada önkénteskedik. 

Alice Bourget az, aki már 25 éve merül itt. Hogy néz ki egy napjuk? A munka előtt az akvárium búvármunkájának felügyelővel átbeszélik a feladatot. Aznap ők a kelp erdős tartályban dolgoztak, tehát hogy ne vigye el őket a mesterségesen keltett áramlás, kikapcsolják az ezt irányító berendezést. Összeállítják a víz alatti porszívót, felveszik a búvárfelszerelést, és indulhat a munka.

A 9 méter mély tartály ablakain bőven van mit sikálni. A búvár egyik kezében van egy olyan tapadókorong, amivel meg tud kapaszkodni, a másik kezével pedig dörzsöl. És eközben természetesen ott vannak körülötte az állatok: a kalifornai vizek élővilágát bemutató akváriumban óriási sügérek, méretes leopárdcápák úszkálnak többek között. 

A búvároknak van ideje arra is, hogy kicsit játsszanak az érdeklődő teknősökkel, és figyelik az állatokat is: ha sérült, beteg példányt látnak, azt kihozzák hogy kezelhessék őket az akvárium állatorvosai. Ez az önkénteskedés nem csak a takarításról szól, hanem az intézmény mellett az tenger élővilágának tiszteletéről is. A búvároknak vannak kedvenc tartályai, ahol szívesebben merülnek, élvezik a látványt munka közben, hiszen nagyon változatos élőhelyeket mutat be az akvárium.

 A Monterey Bay Aquarium 1984-ben nyílt meg. Alice Bourget az első látogatásán vette észre a benn dolgozó búvárokat, és egyből érdeklődött, hogy lehet beszállni a munkába. Egy év múltán pedig be is került az önkéntesek közé. 

Az intézmény viszont sajnos sok más, kaliforniai intézményhez be van jelenleg zárva, és még nem tudják, mikor nyithat meg. Ha jöhetnek is látogatók, nyilván korlátozott számban, arcmaszkban, távolságtartással. Ám még az is előrelépés lesz a mostani állapotokhoz képest. Addig is dolgoznak a búvárok azon, hogy teljes fényében várja majd a vendégeket az akvárium, aminek mindennapjait jelenleg csak webkamerákon lehet követni.

Képsorozat önkéntes búvárok munkájáról

Lengyelországba várják a legmélyebb medencébe a búvárokat .

Az óriási búvármedencék divatba jöttek, most éppen a lengyelek Deepspot nevű projektje van soron. Ez lesz a legmélyebb, ilyen célra épített merülőhely: 45 méterre lehet majd ereszkedni benne. Azt gondolom, ez már nagyjából az értelmes határa az ilyen medencéknek, mert 60-70 méterre merülni medencében, minden drága és különleges felszereléssel, légzőgázzal elég fura program lenne.

Sőt, a 45 is viszonylag sok, mert a belgiumi Nemo33 is pont elég mélynek tűnt, amikor lemerültem az aljáig. Ezekre a medencékre ugyanis jellemző, hogy nem az egész, óriási medence ilyen mély, hanem csak egy bizonyos pontja, egy kisebb "kút" az, ahol mélyre lehet ereszkedni. A jobban megnézhető, beúszható helyek az jóval sekélyebben vannak. Nyilván nem is cél az, hogy 40 méteren feledkezzenek bele a nézelődésbe a búvárok, mert annak megvannak a maga veszélyei- de ez azzal jár, hogy a legmélyebb pont elérése érdekes lehet ugyan, fel lehet jegyezni, de az élmény nem ettől lesz emlékezetes.

A lengyelek éppen ezért nem tétlenkedtek, a sekélyebb részeken is lesz kis roncs, átúszható üregek, néznivalók. Így aztán télen is használható, könnyen elérhető merülőhelyet alakítottak ki. Mivel sok a lengyel búvár, és persze közel van Németország, Csehország, Szlovákia, sőt, tőlünk sincs túl messze, adott a vendégkör. Remélhetően el is tudja majd tartani a búvárok serege a medencét. (Jelen helyzetben persze minden vonzó merülőhely az utazási lehetőségeink ismeretében...)

Szóval én is megnézném, ha éppen lenne rá módon. Majd meglátjuk, lesz-e. Persze önmagában egy medencétől nem jön az ember lázba, de közel van Varsó, vagy útba ejhető Krakkó ha autózunk, tehát ki lehet kerekíteni a túrát, aminek része a búvárkodás is. 

Egyébként érdekes, hogy mifelénk is rendszeresen felmerült az óriásmedencék építésének ötlete az ország különböző sarkaiban, de már évek óta nem hallunk ezekről a tervekről. Nem csoda: túl kicsi a helyi piac ahhoz, hogy legyen egy biztos bázis, egy megbízhatóan újra és újra jövő vendégkör. A külföldiek számára pedig aligha elég. (Csendben megjegyzem, már csak azért sem feltétlenül lenne akkor szám egy ilyen Pesten, mert itt van egy Molnár János-barlang, ami természetes, meleg vízű barlang a város szívében, efféle még csak hasonló sincs máshol. Építeni meg tuti nem fognak...)

A vízszint már emelkedik a Deepspotban. Lépésről lépésre töltik fel, az első állomás az volt, amikor a "kút" megtelt, most pedig már több, mint 30 méter mélységbe lehetne lemenni. És lesz ez még több is!

Fotók: Deepspot

Különleges kaland angol vizekben.

Mostanság kezdünk lemondani a távoli utazások lehetőségéről. Vagyis rosszul fogalmazok: nem mondunk le róla, inkább csak elfogadjuk, most épp nem tudunk ilyeneket szervezni. Álmodozni azt lehet, de az ember igyekszik közelebb szétnézni izgalmas lehetőségek után.

Ilyen például a kékcápás kaland kinn a nyílt tengeren, Devon partjainál. Persze tényleg ki kell menni pár mérföldnyire, és kell hozzá némi bátorság is, hogy az ember beugorjon a semmi közepén a nagy kékbe, hogy cápákat nézzen testközelből.

Ám cserébe az egyik legszebb, legismertebb cápafaj, a kékcápa egyedeit nézheti, videózhatja, fotózhatja. Biztosan nagyon izgalmas az élmény, és tényleg nem kell a világ másik felére repülni érte.

Hogy is lehet eljutni Devonba? Persze majd csak ha kicsit javul a helyzet, és legalább Európán belül ismét lehet mozogni...

A Netflix friss kínálatában van doku és játékfilm is a témában, többnyire nem is rosszak- bár ócska is akad.

Szép lassan átalakul az, ahogy a televíziót használjuk. Sokan lassacskán leszoknak az ismétlésekből élő csatornákról, ahol csak ritkán jön valami valami újdonság. Megfizethetővé váltak az olyan szolgáltatások, ahol tényleg friss dolgok is előkerülnek, és egészen nagy a választék, amiből válogathatunk. Nincs reklám, a minőség kiváló és akkor nézhetjük amikor akarjuk- nincs meglepő a terjedésükben.

Amikor a Netflixet csak egy-egy divatos sorozat kapcsán emlegetjük, elsiklunk a tény felett, hogy ismeretterjesztő filmekből is igazán meghökkentő a választék. Még kifejezetten búvár témában is akad olyan, amit feltétlenül érdemes megnézni.

Manapság igen sokat emlegetik például a My Octopus Teacher (Tanítóm, a polip) című vadonatújfismeretterjesztő ilmet. Nagyon érdekes, nagyon elgondolkodtató film ez arról, hogyan vált egy ember élete részévé napról napra felkeresni egy partszakaszt Dél-Afrikában. Craig Foster itt kötött ismeretséget egy polippal, akinek végigkövette egy évét a tenger mélyén- ami egy ilyen állat számára az egész élete.

Látványos, szép film ez, nem véletlenül ajánlják sokan. Nem egészen olyan dokumentumfilmre kell számítani, ahol a szikár tényeknek rendelnek alá mindent, fontos az egésznek a hangulata is. Azért merem bátran ajánlani, mert családdal is nézhető, nincs benne semmi olyan búvárszakmai rész, ami miatt sokat kellene magyarázni, mit látunk.

A Last Breath igaz történetet feldolgozó dokumentumfilm, szintén vadonatúj. A történetről hosszabban is írtam már: egy ipari búvár közel száz méteres mélységben marad magára, legzőgáz utánpótlás nélkül egy meghibásodás miatt. Noha a többiek a csapatban igyekeznek segíteni ahogy tudnak, de reményük kevés lehetett arra, hogy meg lehet menteni az életét.

Ám mégis megtörténik a csoda, és erről szól ez a tényleg nagyon izgalmasan kivitelezett, jól érhető film, ami a roppant nagy mélységben dolgozó hivatásosok világába is bepillantást enged. Nem könnyű szakma, nem is egészen az a fajta búvárkodás, amit mi űzünk, ám ennek ellenére is átélhető a dráma, amit jelentős részben az eredeti felvételek illusztrálnak.

Átevezve a játékfilmek világába, a szintén valós sztorit feldolgozó Red Sea Diving Resort (Vörös-tengeri búvárparadicsom) kifejezetten jól sikerült darab. Az izraeli titkosszolgálat, a Moszad által működtetett szudáni búvárbázis hihetetlenül hangzó történetét ugyan kicsit átdolgozták Hollywoodban, de maga az elképesztő húzás a fedett ügynökök búvárhoteljéről nem kitaláció.

Akit a valós sztori érdekel, az elolvashatja ebben a bejegyzésemben, ám én például nem kértem számon a tökletes történelmi hitelességet. Izgalmas, jól sikerült akciófilm ez Chris Evans főszereplésével, ami alapvetően nem hamisítja meg a történteket, inkább csak tömöríti az eseményeket. Noha a búvárkodás maga azért valójában nem kap kiemelt szerepet, úgy érzem, nekünk, a Vörös-tengerre sokat járó búvároknak így is kifejezetten érdekes.

Végül egy ajánlat az önsorsrontóknak: a 47 méter mélyen második része borzalmas ostobaság, viszont ebben tényleg szinte végig a víz alatt történik minden. A sztori ezer sebből vérzik (már ha lehet sztorinak nevezni a barlangban ezer éveket túlélő vak, de vérengző cápasereg meséjét), a megvalósítás gagyi, a színészek rosszak, és a búvárkodás hitelességét is hagyjuk.

Akkor miért ajánlom, merülhet fel a jogos kérdés? Nos, nem ajánlom, inkább csak rossz példa ez arra, hogy jelenhet meg teljesen fals módon a búvárkodás, vagy a cápák egy filmben, és miért alakul ki a hozzá nem értőkben hamis kép a mi hobbinkról. Aki búvár az nevet vagy legyint arra amit lát, aki nem búvár, annak azt mondom, ne ez alapján a film alapján próbálja megérteni, miért is szeretjük ezt csinálni.... Az ilyen típusú filmek végére jellemzően csak a nézők nem halnak meg, de itt azért páran túlélik a vérfagyasztó kalandot, nem is akárhogyan. Aki úgy érzi, művér és animált cápával birkózás nélkül nem teljes az élete, annak kifejezetten szórakoztató lesz ez a műremek.

Ez is olyan kaland, amit sok búvár kipróbálna.

Az ilyen ínséges időkben, mint a mostani, minden érdekesnek tűnő helyre boldogan utaznánk- sőt, még a nem annyira érdekesekre is. Álmodozni persze mindig kellemes, de hogy tényleg ennyire csak álmodozás jusson, nem nagyon gondoltunk még január-február tájékán.

No de félre a búslakodással, azt ugyanannyira unja mindenki, mint magát a helyzetet! Inkább nézzük, mi az, ami inspirálhat, s arra sarkallhat, hogy igenis tervezgessünk. Mert például olyan dolgot élhetünk át valahol, amit korábban nem.

A fókás merülés szerintem olyasmi lehet, mint a delfinezés. Intelligens, érdeklődő emlősök veszik körbe az embert a vízben, s játszanak velünk. Legalábbis az alábbi felvételen is nagyon ilyennek tűnik a hangulat. Mi tagadás, kipróbálnám!

Persze egészen Nyugat-Ausztráliáig kellene hozzá elutazni, de gondolatban nem akadály sem az idő, sem a pénz. Aztán meglátjuk, hátha, egyszer, hamarosan, tényleg...

A Hamasz búvárai első világháborús roncsból akartak hadianyagot szerezni, de nem mentek sokra a lelettel.

Mind tudjuk jól, hogy mennyire puskaporos tud lenni a levegő a Közel-Keleten. Izrael és a palesztinok mindig készen állnak az összecsapásokra, és ki így, ki úgy harcolni. A Földközi-tenger partján levő Gázai övezet például palesztin kézen van, de hogy az itt aktív Hamasz ne jusson fegyverekhez, robbanóanyagokhoz, mind az izraeliek, mind az egyiptomiak tengeri blokádot tartanak fenn. 

A Hamasz mindenesetre igyekszik utánpótlást szerezni. Meglepő lehet, de a szervezetnek tengeri kommandója is van, és a Gázától nem messze nyugvó HMS M15 roncsa mellett gyakorló merülést végrehajtó búvárok sok egykori fegyvert, lőszert találtak. A maradványok 33 méteres mélységben voltak, így nem volt megoldhatatlan feladat a többek között nagy kaliberű tüzérségi lőszerek felszínre hozatala. Ezeket aztán a föld alatti fegyverraktárakba vitték, és megnézték, mit lehet velük kezdeni.

Szerencsére nem sokat. Elsőre jó ötletnek tűnhetett, hogy Izrael elleni támadásokra alkalmas fegyverekben használják fel amit találtak, de egy évszázad hosszú idő. A HMS M15 pedig 1917-ben süllyedt el, amikor egy német tengeralattjáró megtorpedózta. A fedélzetén bőven volt hadianyag, hiszen részt vett a Szuezi-csatorna védelmében, majd a gázai csatában, aminek során a szövetségesek legyőzték az ottomán csapatokat. Noha nem volt nagy hajó, elég komoly ágyúkkal, és az ahhoz való lőszerekkel volt felszerelve.

A roncsról és rakományáról természetesen az izraeliek is régóta tudtak. Térképeik, leírásaik voltak, és maguk is tervezték a merülést, felderítést illetve a veszélyes dolgok kiemelését. Ám a helyzet Gázában ritkán olyan békés, hogy nyugodtan nekiláthattak volna a munkának- a város egyszerűen túl közel van. Így a Hamasz búvárai megelőzték őket, és nem sokon múlt,  hogy nem sikerült jelentős hadianyagbázisra szert tenniük.

Egyszerű kedvtelési búvárként pedig természetesen azt kérdezi magától az ember, vajon mikor lesz béke a világ minden pontján, hogy az ilyen roncsok csak afféle mementóként, látványosságként szolgáljanak az érdeklődők, turisták számára?...

Hírünk a nagyvilágban: Thaiföldön lett botrány egy videóból.

Kissé igazságtalannak tartom azt, amikor pusztán nemzetisége alapján mondanak ítéletet a búvárokról. A kínaiakról sokan úgy tartják, nem képzik őket alaposan, jobban odafigyelnek a neonszín cuccokra mint a búvárkodás tudományára. Az oroszokat általában erőszakosnak, felelőtlennek gondolják. 

De mindez csak előítélet, mert én magyar búvárból is láttam ilyet is, olyat is. Vannak nagyon ügyesen, felelősen merülők, meg olyanok is, akik elől menekülnének a korallok- ha tudnának. Sajnos az a nagyon rossz, amikor egy hivatásos oktató mutat rossz példát a tanulóknak, vendégeknek, akik elhiszik, a víz alatt mindent szabad.

A búvárképzésben ugyanis már az elején le szokás szögezni, a mélyben nem nyúlunk semmihez. Nem piszkáljuk, nem zaklatjuk az állatokat, nem törünk le magunknak egy darabot a kőkorallból, nem kapaszkodunk a teknősbe és így tovább. Megjegyzem, ez bizony nem csak az élővilág védelmét szolgálja- nekünk magunknak is jobb távolságot tartani potenciálisan veszélyes, mérgező lényektől. Csak nézelődünk és gyönyörködünk- ezt az elvet kellene mindenkinek követnie.

Természetesen tudjuk, hogy ez nem mindig történik így. Lehet az ember óvatlan egy pillanatra, például. Meg vannak, akik egyszerűen a fentieket nem fogják fel. De aki ilyen, általában van annyira bölcs, hogy a másokat felháborító fogdosásról nem tesz közzé semmit.

Nos, egy Thaiföldön dolgozó magyar búvár megszegte ezt. Nem tudom, jópofának gondolta-e dolgot, de a magyar búváros csoportokban is kiakadtak tőle, sőt, nemzetközi téren is híre ment. A videó pedig eljutott a helyi hatóságokhoz is, akiknek pedig így kezében is volt minden, amit tudni kellett: a bizonyítékot maga az elkövető szolgáltatta, aki a neve alatt tette fel a videót. Le is tartóztatták, ugyanis arrafelé szigorúan tilos az élőlények zaklatása- vagy ha nem is bukik le mindenki ilyennel, a nemzetközi botrány miatt mindenképpen lépniük kellett, igen gyorsan. A magyar oktató merülőtársa, egy holland férfi szintén gyanúsított.

A hírek szerint akár egy év börtön is várhatna rájuk, vagy jelentős pénzbüntetést kell fizetniük. Hogy mi lesz az ügy vége, azt nem tudom, de mindenki más számára tanulság: tényleg nem érdemes semmit sem zaklatni merülés közben, mert ha sérülés nélkül meg is ússza mindkét fél, utólag a felszínen még érhetnek kellemetlen meglepetések.

Felavatták az első női búvárt az ír haditengerészetben.

A búvárok filmek közül az egyik legismertebb a Férfibecsület (Men of Honor), ami a katonai búvárok körében játszódik. Nos, lassacskán a női verzió is elkészülhet, mert egyre több seregben lépnek a búvárok elit sorába a maximum csak elvileg gyengébb nem tagjai.

A filmben bemutatott korban gyakorlatilag azonnali kizáró ok volt, ha valaki nőként jelentkezett búvárnak. Az Egyesült Államokban is csak a hetvenes évektől kezdve akadt pár úttörő a nők között, aki kiharcolta magának a lehetőséget a képzésben való részvételre. És az írországi képzés sem könnyebb dió: a beszámolók szerint még most is a jelöltek kétharmada lemorzsolódik.

Tahlia Britton is tudna erről mesélni: tíz fővel indult a 11 hetes tanfolyama, de csak ő és két férfi társa végezte el sikeresen. Ők mostantól keresési, tűzszerészi, műszaki feladatokat hajtanak majd végre a víz alatt a haditengerészet kötelékében. 

A 29 esztendős Tahlia egyébként már 2014 óta szolgált a haditengerészetnél más beosztásban. Civilként is imádta a vízi sportokat, volt tehát mire építenie, de azért a katonai búvárkodás más. Így aztán nagyon büszke rá, hogy mostantól ilyen feladatokat végezhet. Egy öt hetes továbbképzés vár rá, és onnantól kezdve rá várnak a víz alatti munkák a hajón szolgálva.

Ördögrája és rókacápa: csodaszámba menő találkozások horvát vizekben.

Bevallom, erre azért nem számítottam. Egy napon belül két egészen különleges búvárélményről is videós beszámolót láthattam, ráadásul az általam jól ismert Adriai-tengerből. Pedig vannak akik (tévesen) úgy tartják arrafelé "nincs semmi" a víz mélyén.

Hát, van. Persze szerencsésnek is kell lenni! Volt már nekem is ilyen élményem itt-ott, egészen váratlan, szokásos búvárélmény, olyan élőlénnyel, amit ott nem nagyon szoktak látni. És lám, déli szomszédunknál is nyitva kell tartani a szemét a búvároknak.

A szerb szabadtüdős búvár, Tijana Nikolic osztotta meg az alábbi felvételt, amin egy ördögrája látható, aki velük úszkál. Ilyen állat sem sűrűn fordul elő arra, ráadásul Rogoznica előtt volt a nagy találkozás- ahol mi épp egy hónapja voltunk. Azért panaszkodni nekünk sem kellett, de nagy sztori az ilyen kalandokból lesz...

És amikor az ember azt hinné, nem lehet nagyobbat dobni, jön a következő videó. Magyar búvárok vették fel Senj előtt ezt a rókacápát. Fogalmam nincs, ki merült ilyen állattal korábban Horvátországban, de nem sokan lehettek, Az ott működő Galathea búvárbázison legalábbis nem tudnak egyetlen hasonló találkozásról sem, pedig nem tegnap alapították magyar búvárok...

Mondhatnám, hogy szerencse kell az élethez. De ez így nem igaz: mert kell az is, hogy valaki egyálalán belevágjon a búvárkodásba, a víz alatti kalandozásba. És aki merül, annak mindig van egy új, nagy találkozása, egy csikóhal, egy delfinraj, az első cápa... És aki még többet merül, annak mindig bővül a listája. Az pedig még jobb, hogy ezek a találkozások másodjára, sőt, sokadjára is nagyon nagy élményt jelentenek.