Big Blue Búvár Blog

Új-Zéland déli csücskének alig ismert roncsait vizsgálják a búvárrégészek.

A Fiordlandben található Dusky Sound volt a helyszíne Új-Zéland néhány fontos hajótörésének, és most a búvárok és történészek egy csapatának először volt alkalma megvizsgálni néhány roncsot.

Az egyik először megvizsgált maradvány a Walkare kirándulóhajóé, ami 110 évvel ezelőtt süllyedt el. A hajó az emberek százait vitte a Fiordland Nemzeti Park egy távoli sarkába az 1900-as évek elején. Matt Carter búvárrégész szerint csak a víz alatt látva érezhető az, valójában milyen nagy is volt ez a hajó.

A Walkare vesztét az okozta, hogy nekiment egy sziklának a Dusky Sound elhagyása közben. Ám a süllyedést úgy tartják számon sokan, mint a "legvidámabb" hajóbalesetet. A hajót mindenki biztonságban, épségben el tudta hagyni, és a szakácsok még az edényeiket is magukkal vihették, és a közeli Stop-szigeten főztek egy jó ebédet az utasoknak, magyarázta az expedíció vezetője, Willy McKee.

Nyolc búvárrégészből álló csapat ment a távoli Dusky Soundba a múlt hónapban. A Tamatea / Dusky Sound egy igazán fontos hely a vélemyényük szerint. Az emberek többsége nem tud erről, és valószínűleg nem is fog eljutni Új-Zélandnak erre a délre eső csücskére, mondta el McKee.

Egy másik lelőhelyen a csapat Cook kapitány 1773-as expedíciójának egyik megállóját vizsgálta. A Resolution itt horgonyzott ugyanis két alkalommal is. Kurt Bennett búvárrégész arról mesélt, hogy milyen különleges érzés volt felnézni a tenger fenekéről, arra gondolva, bő két évszázada itt volt felette Cook kapitány és hajóka.

A búvárrégészek megvizsgálhatták Új-Zéland első nem maori roncsának maradványát is. Az 1795-ben elsüllyedt Endeavour ugyanazt a nevet kapta, mint Cook híres hajója. Ám ez az Endeavour egyáltalán nem volt jól sikerült hajó. Dusky Soundon keresztül tartott Sydney-be majd Indiába, ám soha nem jutott el oda.

Mint Carter elmondta, itt még senki nem kutatott búvárrégészként, így a szakmai háttér birtokában egészen új felfedezéseket tehettek, és részletesebben leírhatták a maradványokat. Néhány tárgyat is a felszínre hoztak, de jelentős mennyiségű tárgy maradt így is a tenger fenekén. 

Géppisztolyok és más lőfegyverek a víz alatt.

A búvárkodásnak csak egy szelete a sokunk által, űzött halacskanézegetés. Vannak akik munkát végeznek a víz alatt, például csővezetéket hegesztenek. A különböző seregekben pedig speciális kiképzést kapott búvárok szolgálnak, akik között műszakiak mellett kommandósok is vannak.

Nem meglepő módon, ahol harci tevékenységre lehet számítani, ott fegyvereket is kifejlesztenek. A kínai búvárkommandósok a Népi felszabadító hadsereg tengerészetében szolgálnak, Tengeri sárkányoknak hívják őket. És nekik is jutott pár a víz alatti géppisztolyokból. Az már egy másik kérdés, hogy a szakértők szerint a felvételeken látható fegyverek -nem meglepő módon- orosz fegyverek helyi megfelelői. Az oroszok még a klasszikus AK-47 alapjaira építettek egy víz alatti változatot, aztán előálltak egy olyan fegyverrel, ami gyakorlatilag kétéltű. Jellemzően a víz alatti fegyverek lövedéke nyílhoz hasonló, és ezek sem kivételek.

Ami inkább feltűnő, az a búvárok légzőkészüléke. Nem a más különleges egységekben megszokott, drága és bonyolult, ám sok előnnyel bíró újralégzőt használják, hanem teljesen szokványos nyílt rendszerű készüléket. Utóbbi egyrészt rövidebb merülési időt tesz lehetővé, másrészt pedig bugyborékol, azaz elárulja a búvár helyzetét. De, úgy látszik, Kínában ez is megfelel az elit kommandósoknak...

Jiaolong Commandos, aka "Sea Dragon", is an elite force unit of the #PLA Navy, specializing underwater operations. Here is the exclusive training footage of this mysterious force unit. pic.twitter.com/LH8kLPJSrA

— People's Daily, China (@PDChina) August 10, 2020

Új, izgalmas merülőhelyeket nyitnak meg a búvárok előtt.

Málta mindig is jól ismert volt a búvárok körében a számos roncsmerülőhely miatt. Mesterséges zátonyok és történelmi jelentőségű maradványok is vannak a víz alatt, és ez sokakat vonzott ide. A közelmúltban viszont olyan program indult, ami kevesek által ismert roncsok felkeresését tette lehetővé.

Ezen új merülőhelyek viszont nagy mélységben vannak. Egy évtizeddel korábban talán csak maroknyi búvár gondolhatott 60-90 méteres vagy mélyebb merülésekre, de mostanra a technikai búvárkodás már nem számít szélsőséges vagy elérhetetlen kedvtelésnek. Ahogy bővült a technikai búvárok köre, úgy lett egyre nagyobb igény a mélyebb helyek elérhetővé tételére. Még ha történelmi jelentőségű roncsok nyugszanak is a víz mélyén, alaposan dokumentálták azokat, így most már nincs akadálya a merülésnek. 

A három, mostantól elérhető roncs mindegyike repülő. Nem is akármilyenek! 55 méteren például egy B-24 Liberator bombázó nyugszik. Ezt a négymotoros bombázót nagy számban gyártották és vetették be a második világháború idején, így természetesen sok oda is veszett. Ez a példány 1943 májusában indult volt támadásra olaszországi célpontok ellen, ám műszaki hiba miatt a tengerre szálltak vele Marsaxlokk közelében. 

A Douglas A-1 Skyraider Birzebugga városától délre zuhant a tengerbe 1947-ben. Egyike volt a postaszolgálatot teljesítő repülőknek, amikor felszállás után percekkel a hajtóműve leállt. Pilótája, Robert Leeb hadnagy a tengerre szállt vele, majd elhagyta a gépet. Helikoptrerrel mentették ki a vízből- a feljegyzések szerint ez volt az első helikopteres mentés a Földközi-tengeren.

Német gép is található máltai vizekben: Marsaskala mellett egy Ju88 bombázó merülhető azok számára, akik a 110 méteres mélységtől sem riadnak vissza. Ezt a típust nagy számban vetették be a németek a legkülönbözőbb feladatokra, minden hadszíntéren. Vélhetően egy sérülés okozta a gép vesztét, ugyanis a farokrésze nem teljes.

Az őszig még van esély némi búvárkodásra a horvát vizekben. Közel van, akadnak roncsok, és az élővilág is sok érdekességeket tartogat- ráadásul ezen a fura nyáron azon kevés hely közé tartozik, ahová elutazhatunk.

Nehéz igazán megfogalmazni, hogy érez manapság az olyan ember, akinek hozzám hasonlóan az utazás nagyon kedvelt hobbija. Ha van annyi idős, mint én, kicsit a rendszerváltás előtti kor juthat eszébe, ahol egyáltalán nem volt szabadon választott, hova, hogy, mennyi időre mehet az ember.

A koronavírus szépen átrendezte a dolgokat, hétköznapjainkban is, meg kedvteléseinkben is. És messze nem csak az utazásra gondolok, hanem például a koncertekre, sportolásra is. A búvárkodás csak az egyik a sok érintett terület közül, és ugyan tudom, meg lehet lenni tengeri merülgetés nélkül, de amíg van lehetőség itt vagy ott, igenis megéri arról szólni, hova lehet biztonságosan búvártúrát tervezni.

Horvátország ma még "zöld" ország, ahova szabadon lehet utazni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene betartani a biztonsági előírásokat, ott is kötelező a maszk, az éttermekben távolabb vannak az asztalok és így tovább. Ám ha a helyi, naponta frissülő koronavirus.hr adatait nézzük, úgy tűnik, hogy a második hullám legkiugróbb csúcsai után most egy picit mérséklődött a megbetegedések száma. Reméljük, nem változik a besorolás!

Tovább boncolva az adatokat, látszik az, hogy területileg nagyon egyenlőtlen a megoszlás. A keleti, Szerbiával határos megyékben és főleg Zágrábban vannak elsősorban aktív esetek, míg a tengerparti részeken akadnak olyan régiók, ahol egészen alacsony ez a szám. Ide esik például a magyar búvárok körében nagyon népszerű Krk és Pag sziget is. De nem akarok botcsinálta virológiai szakember lenni: mindenki saját felelősségére dönt arról, hogy ezek a számok ijesztőek vagy megnyugtatóak-e a számára.

A hosszú helyzetelemzést nem hagyhattam ki, ha komolyan akarok beszélni jelen helyzetben az adriai búvárkodás realitásairól. Szerintem sokan vannak vele úgy, hogy utaz(ná)nak, és Horvátország az első számú választásuk,hiszen közel van, autóval is elérhető, lehet akár hosszú hétvégére leutazni. Akik többször jártak már itt, azoknak talán kevesebb az újdonság- bár nekik is javaslom, érdemes új területet felfedezni maguknak, ha korábban csak egy-egy régió merülési lehetőségeivel ismerkedtek meg.

Vannak sokan olyanok, akik itthon nem szoktak merülni, és általában is a meleg tengereket szeretik. Sőt, ha valaki kizárólag 29 fokos, korallos élővilágú tengerben csobban a víz alá, akkor nyugodtan mondhatom, az Adria nem lesz a szíve csücske. Én ugyanis senkit nem akarok rábeszélni semmire: a búvárkodás akkor jó, ha élvezzük. Ha valaki ezt csak meleg vízben szereti űzni, akkor várnia kell. (Hogy meddig, ki tudja? Az újra megnyílt egyiptomi utazási lehetőséggel is csak egy csoport élhetett, a távolabbi országok pedig továbbra is vörös zónások, vagy be se engednek külföldi nyaralót.)

Szóval mindenkinek jobb, ha előre letisztázzuk, miben más egy merülés Horvátországban, mint a trópusokon. A víz általában még a felszín közelében is hűvösebb. Hiába van nyár, 24-25 fokos a tenger, de 10 méter alatt jóval hidegebb is lehet. Kell a vastag neoprénruha, a csuklya. És így sem valószínű, hogy bárki napi négy, hosszan elnyúló merülést bevállalna.

Itt nincs színes halaktól nyüzsgő, látványos korallos élőhely, ahol olyan jól el tudunk nézelődni mint mondjuk a Vörös-tengerben. Bár vannak csodaszámba menő találkozások, azért szinte esélytelen, hogy az Adriában valaki mantaráját, szirtcápát, delfineket lásson. És persze nincsenek olyan óriási, lenyűgöző halrajok sem, amik kitakarják az eget.

Akkor mi van? Nos, roncsokat tekintve az Adria nyugodtan világszínvonalúnak mondható. Itt van az Isztria előtt pár fontos, híres hajó maradványa, köztük a legendás Baron Gautsch. Nem messze ezektől van a Lina Cres sziget mellett, illetve a Peltastis Krk sziget közelében. Dalmáciában ott van a Francesca di Rimini, Zirje szigete mellett pedig a nemrég felfedezett Ju87 Stuka bombázó roncsa. És ne feledjük, északtól délig akadnak merülhető amfora-maradványok is, amelyek több ezer éve kerültek a víz mélyére. Ez bizony már komoly vonzerő lehet a roncsok szerelmeseinek- de ezek a roncsok általában nincsenek sekélyen. Haladó búvár tudja élvezni ezeket, s persze fel kell készülni a már említett hűvösebb vízre is.

Ne írjuk le azért az élővilágot se! Aki szeret búvárkodni, és a felszínen is elmélyed abban, mi várhat rá adott élőhelyen, jobban tud készülni. Igen, az Adriát ismerni és szeretni kell, ha látni akarjuk mindazt, amit tartogat. Tudni kell, milyen mélységben szokott élni a csikóhal, s hogy jellemzően a növényzetben rejtőzik. Meg kell ismerni a polipok viselkedését, hogy megtaláljuk az üregeket ahova nappal húzódnak be. Egészen közel kell nézelődni a kövekhez, hogy a csigákat felfedezzük. Be kell világítani a lyukakba, résekbe, hogy murénát, langusztát, netán macskacápát találjunk. 

A lámpa általában is hasznos, mert mélyebben nagyon eltűnnek a színek, például a vörös gorgóniák káprázatos árnyalatai csak akkor láthatóak, ha rájuk világítunk. Lámpával könnyebb megmutatni merülőtársainknak is az érdekességeket- érdemes rutinosabb búvárokhoz, merülésvezetőhöz csatlakozni, aki már tudja, hol mit kell keresni. 

Valahol egyszer olvastam egy hozzászólást, amiben a búvár azt írja, "az Adria olyan mint egy sivatag". Az tény, hogy nem olyan mint a Vörös-tenger vagy Bali, de az, hogy élettelen sivatag lenne, egyszerűen butaság. Aki ilyen felfogással indul neki, és nem is akarja megszeretni az adriai merüléseket, annak kár is vacakolni a sok cuccal.

Nagy előny, hogy végig a partszakaszon sok a kiváló búvárbázis, és ezek között nem kevés magyar tulajdonú is van, a Kvarner-öböltől Dalmáciáig. Értelemszerűen ők minden vendéget szívesen fogadnak, s ha valakinek még az Adrián vagy adott területen nincs tapasztalata, szívesen segítenek. Ezen a nyáron nem nehéz megfizethető, jó helyen levő apartmant találni, és ehhez még különösebben alkudozni sem kell.

Konkrét helyet azért nem akarok javasolni, mert én sokfelé jártam már, mindenhol kellemes élményeket szereztem, és ha most bárhova lepottyantanának a horvát tengerparton, biztos tudnék jót merülni. Szerintem nem is a helyszín maga a lényeg, hanem az, hogy tudjuk, mire kell számítani. Készülj a hideg vízre, készülj a vastag neoprénruhára, készülj arra, hogy nem egyszer mélyebbre kell menni bizonyos látnivalókért. Örülj annak, ha felbukkan egy tintahal, egy tengeri nyúl, egy tengeri angolna, tanulj újat az ókori hajózásról vagy a magyar vonatkozású roncsok sorsáról. 

És főleg ne várd el azt az Adriától, amit nem tud nyújtani- így aztán nem lesz csalódás a búvártúra vége. Talán még az is lehet, hogy megszereted  ezeket a merüléseket, és megérted, miért járunk oly sokan rendszeresen, lelkesen vissza Horvátországba, vírustől függetlenül is.

Búvároknak süllyesztenék el az egyik vitatott személyiség szobrát Kanadában.

A szobor- (és tabu-) döntögetések korát éljük. Persze még mielőtt bárki megijedne, nem akarom értékelni azt, hogy mikor, hol, mennyire indokolt egyes emberek szobrának lerombolása, mert azért annyira mégsem új dolog ez. Elég csak a magyar történelemre gondolni: a kommunista hatalomátvétel után gyorsan eltűnt pár emlékmű amit reakciósnak ítéltek, a rendszerváltás után meg a Lenin-szobrok és társaik kerültek szemétdombra. Egyszerűen van az úgy, hogy átértékelnek dolgokat a múltból- hogy mikor, hol, mennyire indokolt ez, jó esetben a helyi közösség dönti el.

Kanadában például Halifax városa jó példa erre, ahol az alapító Edward Cornwallis szobrát távolították el. Mindez nem most történt, hanem még 2018-ban, méghozzá az őslakos törzsek nyomására. Cornwallis brit katonatiszt volt, Nova Scotia kormányzója, és nyilván elévülhetetlen érdemei voltak a város létrehozásában, ám az akkori felfogás szerint alacsonyabb rendűnek tartott indián törzsek területét foglalták el ehhez. Sőt, még volt egy hírhedt rendelete is, amikor fejpénzt ígért mindenkinek, aki egy megölt indián harcos, nő vagy gyermek skalpját mutatja be a brit hatóságoknak. Az érintett Miꞌkmaq törzsek leszármazottai szerint nem kellene szoborral, róla elnevezett intézményekkel megemlékezni róla. Halifax pedig lépett is, a szobor már nincs a helyén, az iskolát is átnevezték.

Ám most az a kérdés, mi legyen a hírhedt szoborral, ami 86 éven át állt egy parkban. Nem olvasztották be a majdnem három méter magas és több, mint egy tonnás alkotást, hanem egy raktárban tárolják. Nyilván képvisel valamiféle értéket, és a városiak sem az esztelen pusztítást támogatják, így ötleteltek, mi legyen a bronz Cotnwallis-szal. Két év után jelentek meg javaslatok a Cornwallis-ügy lezárására, és a legfontosabb az volt, hogy a szobor ne kerüljön vissza a korábbi helyére.

Elvileg ki lehetne állítani egy múzeumban is, magyarázattal. A másik, meglehetősen értelmetlen lehetőség az, hogy hagyják senki által nem látogathatóan egy raktárban porosodni. A beolvasztást igazán senki nem tartja jó ötletnek. Ekkor jöttek a búvárok azzal,  hogy miért nem süllyesztik el a szobrot a kikötő egy olyan részén, ami nem esik a hajózási útvonalakra? Az alkotás így nem semmisülne meg, de egyfajta szimbólum értéke lenne annak, hogy oda került, ahova. Az ötlet érdekes, és egészen más lenne a projekt,  mint a mostanában divatos, kifejezetten víz alá készült alkotások révén kialakított búvárlátványosságok, mesterséges zátonyok.

Noha a víz alá merészkedők számára még érdekességet is jelentene, sőt, élőhelyéül szolgálhatna a tengeri lényeknek, nem arról lenne szó, hogy Cornwallis nevét kitörölnék a történelemből. Ennek nincs is értelme, hiszen sok dolog fűződik a nevéhez, és a tetteit lehet abból a szempontból vizsgálni, ma mit gondolunk róla. Az egykor történeteket átírni -remélhetőleg- senki nem akarja, és ha feledésbe merül minden jó és rossz, akkor tanulni sem lehet belőle. 

Állítólag Halifax város tanácsában is akadnak komoly támogatói a búvárok tervének, így még az is előfordulhat, hogy megvalósul. Akár például is szolgálhat más városoknak, ahol a közelmúltban már tengerbe dobtak szobrokat- persze a merülőhely kialakítás szándéka nélkül, egyszerűen csak utólagos igazságszolgáltatásként. Pedig ezek olyan dolgok, amikről beszélni lehet és kell is, de ha csak a pusztítás, a múlt eltörlése motiválja a szobordöntőket, abból nehezen alakul ki párbeszéd.

Ilyen roncsok merülhetők a szabályok változása után Görögországban.

Amforák tömege- leginkább ez maradt meg abból az ókori roncsból, ahol ez a videó készült. Az Alonisszosz sziget mellett nyugvó maradványokat augusztustól nézhetik meg a búvárturisták, képzett vezető kíséretében. Ám a nem merülő családtagok kedvéért a parton van egy látogatóközpont is, ahol virtuálisan "körbeúszható" a roncs.

A Peristera néven ismert roncsot két évezreden át senki nem látta, aztán 1985-ben egy halász bukkant rá a vízben nyugvó amforákra. Valamivel sekélyebben van mint 30 méter, tehát kedvtelési búvárok számára is könnyen elérhető- lett volna, ha nem lett volna tilos az itteni merülés. Kizárólag tudósok, régészek nézhették meg. A fa hajótestből persze nem nagyon maradt meg semmi, ám az a rengeteg amfora roppant látványos lehet.

Az olyan búvárok, mint én, akik rajonganak az ókori maradványokért, azok nagyra értékelik, hogy görög vizekben is lesz lehetőség több ezer éves roncsoknál merülni. A roncs egyelőre csak két hónapon át lesz merülhető a nyár végén, de a tervek szerint jövő évben újból jöhetnek a turisták. Remélhetően nem lesz világjárvány, ami akadályt gördítene elé...

Ezt a bajba került állatot sikerült megmenteni.

Nem először kerül elő a téma: a beszakadt hálóba gabalyodott állatok értelmetlenül, szenvedve pusztulnak el a tenger mélyén. A legtöbbjüknek esélyük sincs, és így vész oda számtalan cápa, teknős, delfin és mennyi más, kevéssé ismert élőlény.

Ennek a kis macskacápának nagy szerencséje volt, mert arra járt egy ügyes búvár, késsel a kezében, és ki tudta szabadítani. Csak reménykedni tudok, hogy az ott maradt hálómaradványok legközelebb nem ejtik foglyul szegényt, és a búvárok úgy tudják megcsodálni, hogy még él.

A film azért megkapó a számomra, mert én az Adrián kizárólag csak élettelen cápát láttam eddig: hálóba gabalyodott, halászok által visszadobott példányok voltak. Pedig nagyon szívesen néznék meg egy élő macskacápát, de közel húsz év alatt nem volt ilyenhez szerencsém. Ez azért talán sokat elmond a helyzetről... 

A csikóhal nem túl fürge, nem is él mélyen, mégsem egyszerű búvárfotós téma.

A jó búvártúrán van egy kicsi ebből is, abból is. Amikor Razanjból kihajóztunk, megnézni a mélyebb falakat, a bíborszín gorgóniákat, majd csigákat kerestünk, a nyílt tenger élővilágát fedeztük fel magunknak. De egészen közel a parthoz, a lakott településekhez, az Adria sekélyebb részein is akadnak érdekességek.

Természetesen nem mindegy, mikor nézünk szét, van szezonja például a tengeri nyulaknak. Ez nem a nyárra esik, nem láttunk egyet sem, de csikóhalat nagyon szerettünk volna fotózni. Pláne azért, mert a korábbi napokban más búvárok már láttak. A csikóhal pedig nem egy gyakran költöző élőlény, így komoly volt a remény, hogy mi is ráakadunk.

Megálltunk hát búvár barátainkkal az Adriadive bázisa előtt, és útmutatást kértünk. Viccesnek tűnhet, de ez tényleg úgy néz ki, hogy elmagyarázzák, van egy csónak 7-8 méterre a parttól, az alatt 3-4 méteres mélységben nézzünk szét. Illetve onnan nem messze van egy valamiért tengerbe dobott fémkeret, annak a környékén, 5 méter körül szintén lehet csikóhalat látni.

Az ilyen útmutatást komolyan kell venni! Az első alkalommal nem voltunk igazán alaposak a parti merülés során, nem is találtunk csikóhalat. Inkább csak ismerkedtünk a hellyel. Másodjára már teljesen tudatosan ment a víz alatti kutakodás, mert tudtuk, ez a túra utolsó merülése- ha most nem lesz meg, nem próbálkozhatunk újra egy jó darabig. A csónak alá úsztunk, és onnan Z-alakot követve úsztam, folyamatosan nézelődtem, elsősorban a tengeri növényzet környékén, mert a csikóhalak igen gyakran ott bújnak meg. Fura ez, de valóban van egyfajta kiszámíthatóság: sok, a víz alatt élő különleges élőlényt a tapasztalt búvár gyorsan megtalál, mert tudja, melyik helyen, milyen mélységben él, milyen környezetet szeret.

Ezúttal húsz percbe telt, amikor feltűnt előttem a kis sárga sziluett. A csikóhal egyáltalán nem nagy, így ennek a feltűnő színe ellenére is majdnem sikerült elrejtőznie- valószínűleg 2-3 alkalommal már elúsztunk fölötte korábban. De végül neki tudtunk hasalni, és szorgosan fotóztunk. Az Adriai csikóhalak közül ugyanis ezek a látványos sárgák mutatnak a legjobban a képeken, a sárga csikó a jackpot búvárfotós szemmel.

Más kérdés, hogy hiába nem úsznak el villámsebességgel, mindig úgy tudnak fordulni, hogy ne tudjunk normális képet készíteni róluk. Türelem, rutin, no meg egy jól összerakott búvárfotós cucc kell ahhoz, hogy valami használható képet készítsen az ember. Ilyenkor bizony időnként egy egész merülést szánunk egy ilyen témára- bár általában egy idő után "megkegyelmezünk", mert hiába nem fogdossuk, tereljük az állatot, azért eléggé utálhat minket a vaku villogásáért.

Amikor elindultunk vissza a bázis irányába, még mindig nyitva tartottam a szemem, hátha látok valami érdekeset. És annak a bizonyos fémkeretnek a közelében, a növényzetből kiviláglott egy másik citromsárga sziluett- újabb csikóhal, újabb forgások, újabb szitkozódás, újabb képek. Eredményes, majdnem másfél órás merülés volt, pedig nem úsztuk szét magunkat. Köszönet illeti barátainkat, akik olyan alaposan és jól eligazítottak!

Hát, ilyen is lehet egy jó fotós merülés. Szerencse is kell hozzá, nyilván. De tudatosság még annyira: megkérdezni, mit láttak arra mások, ha volt érdekes, hol találták, és kifejezetten alaposan megpróbálni felkutatni a jó témát. S ha aztán a felszínen nézegetve az ember nagyjából elégedett a végeredménnyel, végképp kerek lesz a történet!

A kamerám után nyúlkált az érdeklődő nyolckarú, de szerencsére én voltam az erősebb.

Az Adriai búvártúrák során elég jó eséllyel találkozunk polipokkal. Az intelligens, különleges állatok megfigyelése mindig érdekes, és mivel általában sekély vízben bukkannak elő, mindenki számára átélhető ez az élmény. Ezen a nyáron sem maradt el a polipkaland, de a szokásosnál izgalmasabbra sikeredett.

A polipok, amellett hogy kiválóan rejtőzködnek, váltogatják a színüket és alakjukat, meglehetősen eltérő személyiségűek. Persze a kisebbek általában igyekeznek minél előbb eltűnni a szemeink elől, míg a nagyobbak kicsit bátrabbak, de ez csak általában igaz- láttam már máshogy viselkedő polipot is. 

Ezúttal a többi búvár hívta fel a figyelmemet egy, a kövek között rejtőző példányra. Meglehetősen nagy volt, és látványosan változtatta a színeit. Amikor először láttam, akkor felfújta magát, és barnás árnyalatú volt.

Utána, megunva a közelségemet, úgy döntött, pozíciót változtat. Ekkor kimászott a szikla alól, és a tetején próbálta reprodukálni annak a színeit: fehér és barna mintázata lett, sőt, volt olyan pillanat amikor még a szikla érdes felületét is imitálta.

Utána visszabújt a szikla alá. Fontos, hogy ilyenkor a polipot nem üldözzük, hanem csak megfigyeljük, és ha az állat kíváncsi, reagál is apróbb kézmozdulatainkra. De szó sincs arról, hogy mi megpróbálnánk hozzányúlni, kirángatni- ha ő érdeklődik, majd kinyújtja felénk a csápjait. Ám ha ez történik, észnél kell lenni.

A polip ugyanis gyors is, ügyes is. Tapadókorongjaival, hosszú, hajlékony csápjaival simán megragad kisebb dolgokat, és bizony láttam én már olyan videofelvételeket, amikor behúzta magával a búvár kezéből kikapott kisebb kamerát, lámpát. Ha elég kicsi az üreg ahova elviszi, ennek búcsút is lehet inteni. Eleinte csak figyelt, szemmel tartott.

Ám amikor óvatosan elkezdett a kamerám felé közelíteni a polip egyik karja, erősebben megfogtam a gépet. Nem mintha az én nagy víz alatti fényképezőgépemet el tudta volna ragadni, de azért meg tudta volna úgy rántani, hogy aztán az értékes dómportot végigkarcolja egy szikla. És jól tettem, hogy számítottam rá: egyszer csak rátapadt a karja a kamera elejére, és elkezdte magához húzni. Én voltam az erősebb és feladta. Ezen a ponton éreztem, nem illik már tovább zaklatni őkelmét, és továbbálltam. 

Utólag néztem meg a képeket, mert amíg a polippal "viaskodtunk" a kameráért, nyomogattam az exponáló gombot. És hát elég egyértelműen látszik a mozdulat, s mögötte a polip kiismerhetetlen tekintete... Izgalmas interakció volt ez! De szerencsére egyikünknek sem lett belőle baja, a kész képsorozat pedig szép emlék marad.

Különleges év, de vajon mennyire más az utazás a koronavírus árnyékában?

Nos, nem bírtuk ki. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, a leginkább elérhetőnek látszó úti célt becélozva nem mondunk le a tengeri búvárkodásról ezen a nyáron sem. A repülős utak, pláne az Európán kívüliek között nem is nézelődtünk. Horvátországot szeretjük, ismerjük, végül Dalmácia lett a kiválasztott, egészen pontosan a Rogoznica városhoz tartozó falu, Razanj, ahol ismerős búvárbázis is akadt.

Az út eseménytelen volt, a határon kellett várakozni valamennyit. A tengerparton igazán sokan nem voltak, mivel előtte foglaltuk a szállást, biztosak lehettünk a dolgunkban. Közvetlenül a tengerparton, nagyon szép apartmanokban is egyszerű volt helyet találni, korrekt áron. Nyitva voltak az éttermek, a boltok- persze minden csak félgőzzel üzemelt, és lépten-nyomon használták a maszkokat zárt térben. Kicsit utószezoni hangulat volt, ami július közepén igen váratlan.

Nyilván a mostanra már megszokott sok kézmosás, fertőtlenítés mellett kerültük a nagy tömeget, az éttermekben távolabb voltak egymástól az asztalok, szóval érződött, hogy mindenkinek fontos a biztonság. De odakinn alapvetően már nem aggodalmaskodtunk: saját autóval mentünk, saját apartmanban laktunk, a tengeren könnyű volt távolságot tartani, azaz nem kellett sok rossz kompromisszumot kötni.

Mint ahogy abban bíztunk, ekkor már a víz is melegebb lesz. Lehetett úszni, strandolni, evezni, búvárkodni, de az önfeledt pancsoláshoz még hiányzott 1-2 fok. Persze mivel az utóbbi években többször voltunk előszezonban, tudom, milyen, vacogni az Adriában, és ez most egészen más volt. Nyilván hamarosan még melegebb lesz a tenger.  Azok a hihetetlen, gyönyörű kék színek, amiket a parton ücsörögve csodálhattunk, minden víruspánikot, gondot feledtettek.

Az Adriadive is működött, Tóth kapitány pedig jó helyekre vitt minket merülni. Járhatott ugyan már az ember tucatnyi alkalommal itt-ott a horvát tengerparton, de aki szereti a búvárkodást, kíváncsi a tengerre, a tenger élővilágára, annak az Adria nem pótlék, hanem nagyon is sok élményt adó hely. 

Az Adriának ezen a részén például kiemelhető a látnivalók közül a viszonylag elérhető mélységben található gorgóniamező, ahol mindig különleges élmény fotózni a bíbor színeket. Láttunk langusztát, és több muréna is a szemünk elé került. Megálltam, hogy jobban megfigyelhessem, és aztán láttam, több kis piros rák "dolgozik" épp rajta. Az apró fogászok épp a hegyes fogait tisztogatták a száját tágra nyitó ragadozónak. Élmény, amikor nem kell sietni, és van idő ilyesmit megfigyelni.

Aki csak sekélyben akart nézelődni, annak pedig ott voltak a csigák. Az egyik helyen volt egy szikla, ahol ki tudja miért, többféle kicsi, színes, látványos csiga gyűlt össze. Fotósként meglehetősen hosszú időt töltöttünk velük, hiszen ezek mindig hálás témát jelentenek: jól néznek ki, és nem szaladnak el egyik pillanatról a másikra...

A nap vége pedig a szokásos módon telt, egy jó, hideg helyi sörrel a tengerre néző teraszon, vagy közösen az asztal mellett. Afféle régi vágású, nagyon jó hangulatú út volt ez, és mivel nem hosszú hétvégét, hanem egy egész hetet töltöttünk a tengernél, volt idő belelazulni, élvezni. A jó búvárkodás csak hab volt a tortán, és a következő nap jöttek az új víz alatti kalandok.

Merülések Horvátországban