Big Blue Búvár Blog

Van egy Gazelle helikopter, amit nem pilóta-, hanem búvárvizsgával lehet felkeresni.

1993-ban zuhant le egy brit gyártású Westland Gazelle HT3, ami a Royal Air Force kötelékében teljesített szolgálatot. Épp az Egyesült Királyságból tartott olaszországi bázisára egy kötelék, amikor heves viharba kerültek, és az egyik gépnek már nem sikerült a parton leszállnia, a tengerbe csapódott. Valamennyi utast kimentették, de a helikopter menthetetlenül megrongálódott.

Ez a gép merülhető manapság Ventimiglia környékén, nagyjából 35 méteres mélységben. A francia tervezésű Gazelle első változatai a hatvanas évek közepén jelentek meg, a könnyű helikoptereket polgári és katonai felhasználók is szolgálatban állították. Sőt, mindmáig sok helyen repülnek ezekkel a jól bevált forgószárnyasokkal, amelyekből az Aerospatiale mellett a brit Westland illetve a jugoszláv SOKO gyárban is építettek.

Mivel a gép alig hosszabb mint tíz méter, a roncs nem mondható tekintélyes méretűnek. Ám így is egyedinek számít, hiszen helikopterből kevesebb van a víz alatt. És legalább be lehet nézni a pilótafülkéből, alaposan meg lehet vizsgálni a maradványokat, mert túl sokat nem kell úszkálni hogy valaki körbejárja a lezuhant Gazelle-t. 

Lengyelországban különös helyen merülhetnek a legmerészebbek: a Kowary uránbányának nagy jelentősége volt annak idején.

Arról mindenki tud, hogy a második világháború után indult fegyverkezési versenyben a szovjetek is mindent megtettek azért, hogy kifejlesszék saját atombombájukat. Ez sikerült is nekik, és azóta rengeteg atomfegyvert építettek már. 

Az viszont talán meglepőbb, hogy az atombombával végzett kísérletekhez szükség hasadóanyag a szovjetek által megszállt Lengyelországból származott. 1945-ben nyitották meg az uránbányát Kowaryban, ám az szupertitkosnak számított. Annak idején ez volt a Szovjetúnió legfontosabb uránforrása.

A bányát hivatalosan 1963-ban zárták be. A nagyközönség akkor halhatott a helyről, amikor az egyik járatban elkezdték a radonterápiás kezeléseket. Manapság pedig turistalátványosságnak számít az egykori uránbánya.

Ahogy sok más felhagyott bányával előfordul, a víz sok járatott elöntött. Így aztán csak búvárok járhatják be a mélyen levő vágatokat, akik a meglepően tiszta vízben láthatják az egykori ácsolatokat. A merülés során feltehetően nem kell sugárzástól tartani már, másképp aligha jönne ide bárki.

Ilyen helyen persze már az is kaland, amíg valaki elviszi a cuccát a merülés kezdőpontjáig, hiszen sötét járatokban kell szállítani a nehéz felszerelést.

Hideg vizekben is lehet színes, változatos az élővilág. Kanadáról, az ország nyugati részén található Vancouver szigetről olvastam már búvármagazinokban, ám mindig rácsodálkozok, amikor egy jobb videó kerül a szemem elé onnan.

Azt mindenki tudja, hogy bolygónkon a tengerek több területet foglalnak el, mint a szárazföldek. A mélytengerek világát alig ismerjük, de egy átlagember még pár méteres mélységre merül le. A búvárok jelentős része is csak pár helyre jut el, nyilván előnyben részesíti a kellemesen meleg trópusi vizeket, aki megteheti.

Pedig pár hidegebb helyen is volna mit nézni. Meglepő, hogy mennyire más az élővilág egy korallzátonyon mint Kanadában- vannak színes halak, csigák, egyebek itt is, ott is, mégis egészen eltérő a szemünk elé táruló látvány.

Nincs mese, egyszer oda is el kellene jutni! Csak hát mindig felmerül a kérdés, hogy a korlátos idővel, pénzzel mi legyen a kiválasztott úti cél? És Vancouver nyilván erős hátrányban van Balival szemben. Így aztán még elérhetetlenebbnek tűnik Kanada, mint egyébként lenne, hiszen mindig hátrányba kerül a jó kis meleg tengerekkel szemben.

Egy amerikai tó felszín alatti látványosságait egy Bombardier típusú gép esüllyesztésével bővítették.

Nehéz az édesvizekben búvárbázist üzemeltetők élete! A víz hideg, sokkal kevesebb a hal, gyakran a látótávolság is gyengébb mint a trópusi tengerekben, szóval túl sok pénzt nem lehet kérni a merülésért. Valahogy oda kellene vonzani mégis a helyi búvárokat, és ehhez jellemzően befektetésre van szükség.

Kézenfekvő hát az, hogy elsüllyesztenek valamit, ami kedvet csinál a búvárkodáshoz. Pech, hogy nincs mindenkinek egy felesleges repülőgépe, de ahol van, az máris nagy durranásnak számít. A Pennsylvania állambeli Dutch Springs Philadelphiától északra, Bethlehem városa mellett a régió viszonylag ismertebb búvárhelye, és az eddigi látványosságok sora egy repülővel bővült.

A Bombardier Challenger 600 családba tartozó business jetek 1978-ban mutatkoztak be, és azóta is gyártják őket. Több, mint ezer épült belőlük, a világ számos országában megbízhatóan szolgálnak, és most már a víz alatt is megtekinthető egy a nagyjából 20 méter hosszúságú és fesztávolságú kisgépből. Ugyan sok dolgot eltávolítottak, de maradt még benn annyi a kezelőszervekből, hogy a repülő belsejébe beúszó búvárok jól elszórakozzanak a pilótafülkében...

A mexikói Revillagegido szigetek elég távol vannak mindentől, vélhetően emiatt olyan fantasztikus a víz alatti élőviláguk. Mantákkal úszni, lefilmezni egy rakás cápát, delfinekkel játszadozni vagy megcsodálni egy gondoskodó hosszúszárnyú bálna-mamát- ennél sokkal vonzóbb búvár úti cél nem nagyon lehet.

Néha pont az okoz gondot a búvároknak, hogy túl könnyen elérhető helyen van a merülőhely. A kikötők például ritkán számítanak ideálisnak a búvárkodás céljára, hiszen nagy a hajóforgalom, gyakran pecáznak a partról, és úgy általában is furcsán néznek arra, aki a hajók és csónakok alatt ügyködik a mélyben.

Ám néha túlságosan csábító látnivaló rejtőzik a felszín alatt, ráadásul nem kell hajózni se, elég beugrani a mólóról- és ilyenkor bizony a kikötőben is merülnek. Norvégiában Slemmestad kikötőjében nyugszik egy Emma nevű roncs, ami attól annyira izgalmas, hogy több, mint másfél évszázad épült: 1840-ben bocsátották vízre, és dán vizeken szolgált. Később uszályként használták, eladták egy norvég cégnek, ami cementet gyártott. 1943-ban elsüllyedt egy nagy viharban, egy rakományra való mészkővel a fedélzetén.

A kikötőből ma is kiváló a kilátás a cementgyárra, tehát könnyű gondolatban összekapcsolni múltat és jelent. Odalenn pedig viszonylag sekély vízben tekinthető meg az Emma maradványa, ami jó állapotban vészelte át az elmúlt évtizedeket- persze ez nem meglepő, mert az elfedett hajóroncsot nagyon sokáig nem bolygatták a búvárok.

Most már bezzeg jönnek, hiszen Oslótól alig 30 kilométernyi autózásra van Slemmestad. Bekérezkednek a kikötőbe és merülnek, de gondosan jelölik zászlóval a helyet ahol búvárkodnak, és nyáron inkább elkerülik a kikötőt, amikor a folyamatos hajóforgalom túl veszélyessé tenné a víz alatti kalandot. Ami miatt megéri kockáztatni, az a roncs régisége, hiszen egyszerűen nem nagyon fordul elő, hogy ilyen régi, ám jó állapotú maradványokat nézhetünk meg saját szemünkkel.

Néha egyszerűen csak jó belefeledkezni a víz alatti világ szépségébe- szerencsés esetben merülve, de azért videón nézve sem rossz.

A nem búvárkodók számára pusztán a tenger felszíne létezik, és onnan nézve nem nagyon látszik, melyik helyen milyen az élővilág. Aki már egy pici rutinnal rendelkezik, könnyen mond ítéletet, azt állítva, az európai tengerekben nem nagyon van látnivaló. 

Ám mindez hely függvénye. Vannak védett parkok, máshol mélyre kell menni, de a lényeg az, hogy akadnak lenyűgözően színes, dús élővilágú pontok a Földközi-tengerben is.

Bergeggi városa Olaszország északi részén található, Liguriához tartozik, és a várossal szemben levő, szintén Bergeggi nevet viselő sziget körüli levő vizek is védettnek számítanak. Hát ez köszön vissza ebben a látványos videóban...

A világon mindenütt népszerűek a repülőmúzeumok, ahol tucatjával állítják ki a klasszikus és modern gépeket. Komoly vonzereje van az ilyesminek, mert az emberek igen jelentős része érdeklődik a repülés világa után. Ezen belül is kiemelt helye van a katonai repülésnek, mert az égi lovagok izgalmas és egyben kegyetlen világa mindenki fantáziáját megmozgatja.

Néha mi, búvárok olyan szerencsések vagyunk, hogy nem a tipikus hajóroncsokat fedezhetjük fel magunkak a felszín alatt, hanem repülőgépet. Egy múzeumban természetesen jobb állapotban vannak a gépek, a tengerben nyugvók viszont igazi időkapszulák: utána lehet keresni, adott repülő mikor, milyen körülmények között veszett oda, és eközben olvashatunk a korabeli hadműveletekről is.

Palaun például egy japán második világháborús  Aichi E13A-1 "Jake" haditengerészeti repülő roncsa merülhető. A csendes-óceáni hadműveletek során számtalan hajó és repülő került a mélybe, ezek egyike volt ez a tengerészeti távolfelderítő, amit úszótalpakkal szereltek fel. A közel 1500 példányban legyártott Jake-ek a háború során végig bevetésre kerültek, ilyenekkel végeztek felderítést Pearl Harbor felett a hírhedt támadás előtt, az utolsó időszakban pedig kamikaze bevetések során is jópár megsemmisült belőlük. 

Palaun a japánok két haditengerészeti repülőbázist is építettek, az egyiken települtek a Jake kódjelű felderítők. A három fős személyzettel repülő gépeket tehát gyakran láthatták a helyiek, de a háború után eltűntek. 1994-ben viszont halászok egészen sekély vízben vettek észre Koror szigete közelében, és a búvárok igazolták, hogy egy jó állapotú Jake-re bukkantak.

Alig 15 méteres mélységig kell ereszkedni, ha valaki meg szeretné nézni a kristálytiszta és kellemesen meleg vízben nyugvó roncsot. A repülő jó állapotban maradt fenn, valószínűleg motorhiba miatt sikerült durvára a leszállása- az orrész letört a motorral együtt, és a farok is eltűnt. Alaposan körbe lehet fotózni-videózni, és a katonai repülés iránt érdeklődők számára egy itteni búvárkaland éppen olyan élmény, mint ha múzeumban nézelődnének.

Barátaim Oroszországban, a befagyott Bajkál-tavon voltak fotós túrán, és hallottam rémisztő történeteket repedő, beszakadó jégmezőkről. Ám vannak, akik kifejezetten a felszín alá készülnek: azok a búvárok, akik alulról szeretnék megnézni a vastag jégréteget.

A búvárkodás különleges ága a jég alá merülés. Nekem is volt már benne részem idehaza- mivel csak egy kis lék jelenti a kijutási lehetőséget, észnél kell lenni még egy egészen kis tóban is, nem hogy a Bajkál mélyén. A víz alól nem lehet áttörni a vastag jeget, szóval nem szerencsés utat veszteni.

Persze nem mindenhol ennyire izgalmas a búvárkodás ilyen környezetben, mint a Bajkál-tóban, ahol hatalmas, változatos formájú, kristálytiszta jégtömböket lehet kerülgetni. Errefelé a hegycsúcsok lefelé növekednek...

A jég alá merülésnél nem is a víz alatt töltött idő a kritikus, hanem ami utána jön. Az ember kimászik némileg összefagyva a merülés után, és meleg helyre vágyik. Szóval nem csak láncfűrészt kell bepakolni a szervezőknek, de pokrócot, fűtött helyiséget is intézni kell. 

A Fu Shan Hai nevű kínai teherhajó 2003-ban süllyedt el a dániai Bornholm közelében, és így vált a térség legnagyobb roncsává.

Az 1994-ben épült 225 méter hosszú, 38,600 tonnás monstrum a kínai állam tulajdonában volt, és az ország nemzetközi kereskedelmében kapott szerepet. Teljes gőzzel nagyjából 26 km/órás sebességgel szelhette a habokat.

A Fu Shan Hai utolsó útjára a lettországi Ventspils kikötőjéből indult el, 66,000 tonna műtrágyával megrakodva. Bornholmtól északra hajózott tiszta időben május 30-án, amikor a radarján feltűnt a lengyel Gdynia nevű hajó, ami keresztezte útvonalát. A Cipruson bejegyzett konténerszállító Hullba tartott, és a kínai hajót kikerülendő manővert hajtott végre- valójában ekkor pont az összeütközés irányába fordult.

A kínaiak kürttel próbáltak jelezni, majd leállították a motorokat, ám az összeütközést már nem tudták elkerülni. A Gdynia felszakította a Fu Shan Hai oldalát. Utóbbi megpróbált sekélyebb vízbe jutni, ám kormányozhatatlanná vált, és orra hamarosan a víz alá kezdett süllyedni. A legénység elhagyta a hajót, ami pár óra múlva a tenger fenekére került. A Gdynia szerencsésen eljutott a kikötőbe. A balesetnek nem volt egyetlen sérültje se.

A vizsgálat során arra jutottak, hogy elsősorban a Gdynia személyzetét terhelte a felelősség az ütközésért, mert rosszul kalkulálták az útvonalat. Noha a kínai hajó kapitányát is kritika érte, amiért nem reagált gyorsabban, a Gdynia tulajdonosának kellett komoly kártérítést fizetnie.

A Fu Shan Hai hatalmas hajóteste pedig szép lassan elkezdett a tenger részévé válni odalenn. Mivel 69 méteres mélységben nyugszik, ezért csak technikai búvárok jutnak el ide, de nekik is több merülés kellhet, amíg felfedezik ezt a hatalmas roncsot maguknak a hideg Balti-tengerben.