Big Blue Búvár Blog

A politikai viszonyok változása miatt az érdeklődés homlokterébe kerülhet Kuba: az amerikai turisták jellemzően elkerülték a Karib-tenger legnagyobb szigetét, pedig köztudott, hogy egészen különleges kultúrájú, hangulatú országról van szó. És a víz alatt is akad látnivaló...

Egy időben a szocialista blokkból érkeztek búvárok Kubába, ugyanis a kétpólusú világrendben a "baráti országok" turistái különleges bánásmódot élvezhettek. Mivel kevés más lehetőség akadt trópusi vízben búvárkodni, magyarok is érkeztek. A régieknek jó sztorijaik vannak arról, milyen különleges trükköket vetettek be azért, hogy finanszírozni tudják ezt az utat. És le is tették a honfitársaink ott a névjegyüket: Dombovári Tibor Kubában lett dobogós a búvárfotósok világbajnokságán 1992-ben, és magyar filmes stáb is járt kinn a nyolcvanas években Pásztor Ferenc vezetésével.

S hogy mi a helyzet manapság? A turizmusban történtek bizonyos fejlesztések, akad pár jobb, érdekesebb merülőhely, no meg olyanok is, amik nem nyújtanak igazán különlegeset. A sziget elég nagy, nem mindegy, hol száll meg az ember, mert a tenger nem mindenütt ugyanolyan szép. A Jardines de la Reina (A királynő kertjei) nevet kapott szigetcsoport Kuba délkeleti oldalától 50 mérföldre húzódik, és vannak, akik szerint az egész Karib-tenger legszebb merülőhelye. Hogy így van-e, azt látatlanban nehéz megítélni, de a kiválós spanyol filmes, Rafa Herrero Massieu nagyon szép filmje elég meggyőző.

Azt már régebben is olvastam róla, hogy elsősorban a cápák sokasága miatt számít különlegesnek az itteni zátonyvilág. A Karib-tengeren egykor nyilván nagyon gyakori ragadozók azért elég sok sziget körül mutatóban sem fordulnak elő, ám itt, a kubai partoktól viszonylag távol zavartalanul élhetnek, és a felvételek tanúsága szerint nem is túl ijedősek. Jó lenne megőrizni ilyen szépnek ezt a területet, ami a víz alatt tényleg színes, szép kertet idéz.

Ismét egy kevésbé ismert roncs kerül terítékre, pedig mélysége, érdekessége okán bőven a figyelmünkre lenne érdemes. Az MS Bonitával pusztán csak egy gond van: a hűvös vízű Balti-tenger mélyén nyugszik, és ez pont elég indok arra, hogy a legtöbb búvárnál szóba se jöhessen a merülése...

A Bonita 1941. október 14-én indult el a svédországi Luleából Németországba, hogy a hadiipar számára létfontosságú vasrakományát azonnak tovább szállíthassák az üzemekbe. A nagyjából száz méter hosszú teherhajó a háborús viszonyok miatt nem volt kivilágítva, ezért történhetett meg, hogy az éjszaka leple alatt összeütközött az SS Bojan nevű hajóval. A Bonita olyan súlyosan megsérült, hogy alig egy perc leforgása elsüllyedt, 25 fős legénységéből csak 4 embert tudta a Bojan a fedélzetére venni. A kapitány úgy menekült meg, hogy kiugrott az ablakon, ám a hajótestben dolgozó tengerészeknek nem volt esélye a túlélésre.

A roncs Malmötől délre található. A tengerfenék 42 méteres mélységben van, de a roncs legmagasabb pontja már 18 méteren felbukkan, a fedélzet pedig 33 méteren úszható be. A hajó egyenesen áll, és nagyrészt egyben van, így kifejezetten látványos lehet a merülés. A búvárok beúszhatnak néhány helyen a roncsba, feldezhetik maguknak a Bonita minden zegét-zugát.

Mivel a búvárok egy része manapság egyre jobban érdeklődik a mélymerülések, a különlegesebb roncsok iránt, és mind többen szereznek be maguknak a hideg vizekben nagyobb védelmet nyújtó szárazruhát, ezért vélhetően egyre többen fognak például a Balti-tengerben nyugvó maradványok felé kacsingatni. Noha svéd vizekben kicsit gyengébb a látótávolság, ha megfelelő időszakot választ valaki, akkor azért többet lehet látni. És akkor ott van még Norvégia, rengeteg ronccsal, tisztább vízzel- a jövőben északra tekintenek majd a kalandvágyó búvárok.

Nagyon divatos az indonéz szigetvilág egyik ékköve, a kultúrájáról, tájairól egyaránt híres Bali. A búvárok pedig azért rajonganak érte, ami a túlnyomó többség előtt rejtve marad: a mélység világában különleges birodalom található, sürgő-forgó, színes, furcsa, mesébe illő lények sokaságával, akik együtt, egymás mellett élnek, netán épp egymásra vadásznak. Róluk készült az alábbi díjnyertes rövidfilm.

Ebben a világban nem mindig könnyű eldönteni ám, ki a vadász és ki a préda, mert könnyen fordul a kocka. A búvárok szeme előtt időnként minidrámák zajlanak, bár nem ez a jellemző: ahogy mi megjelenünk, az állatok inkább ránk, betolakodókra figyelnek, mint egymásra. Ahogy mi nézzük őket, ők néznek minket- így születnek időnként a legjobb fotók és videók. 

Furcsa, hogy a Balin több hetet töltő, de kizárólag a felszíni világra koncentráló utazók ebből az egészből szinte semmit nem látnak. Még az is kevés, ha csak pár percig búvármaszkkal nézelődik, mert a videó becsapós: ezek az állatok többnyire csak pár centisek, közel kell menni hozzájuk és időt kell rájuk szánni. 

Amikor viszont valaki megteszi ezt, maga is ennek a varázslatos tengermélyi kertnek a része lesz, és egyszer csak azt veszi észre, mindenfelé nyüzsög az élet a látszólag kihalt, sötét homokos aljzaton. Itt egy kis rák bújkál a kövek közt, amott egy kis csiga araszol, kicsit odébb bohóchalak élnek nagy anemonákban, aztán felbukkannak kisebb halak- velem pedig olyan is előfordult, hogy a naplemente idején merülgettem épp, amikor váratlanul egy csapatnyi hatalmas hal zúgott el mellettem, akik az éjszakát mindig a közelben levő roncs belsejében töltötték.

Természetesen megértem azokat, akik Bali tengerszint feletti részéért rajonganak, és nem is kell mindenkinek búvárnak lenni. Ám nekik is érdemes belenézni a fenti videóba, és rácsodálkozni arra, mi mindenről marad le, aki a dolgoknak csak az egyik oldalát ismeri meg.

Nagyon izgalmas videókon látható, hogy változott egy roncs három, víz alatt töltött évtized alatt.

1981. február 13-án, pénteken feneklett meg a Maldív-szigetek fővárosától, Malétól nem messze egy szingapúri teherhajó. A Victory másnap süllyedt el, fedélzetén a tengerészek használati tárgyaival. A 110 méter hosszú (vagy kisebb, bevallom, több ellentmondó információt találtam róla) hajó 15-35 méteres mélységben nyugszik, szinte minden búvár számára elérhető, így aztán gyorsan fel is bukkantak az érdekes új roncs iránt érdeklődők.

Még az elsüllyedés évében készült is egy film róla- szinte minden újnak és érintetlennek látszik a hajón. Az ember azt hinné, csak ki kéne húzni a tengerből, aztán egy kis karbantartás után újból szelhetné a habokat.

A történet természetesen soha nem ilyen egyszerű. A megfeneklés komoly, akár javíthatatlan sérüléseket okozhat a hajótesten, nyilván minden elektronika kidobható, és a motorok menthetősége is nagyon kérdéses. Ettől függetlenül a szennyező, veszélyes, az élővilágban kárt okozó roncsok jelentős részét kiemelik, illetve azokat is, amiket akár ócskavasként is megéri eladni.

Ám így is rengeteg hajó marad a mélyben. Van közöttük olyan, ami csendben szétesik, míg másokat felfedeznek maguknak a halak, rákok, korallok és benépesítik. Aztán akad olyan is, amit a búvárok is megszeretnek, és rendszeresen felbukkannak a víz alatti látogatók szétnézni a roncs körül. 

Amíg az ember nem lett egy régi filmet, mint amit fentebb betettem, el sem tudja képzelni, mennyire más volt a hajó egykoron. Ezek a filmek azt illusztrálják, milyen most a Maldives Victory- üledék is lepte, élőlények színezték, formálták a hajótestet, és persze mindenféle állat költözött a tengerészek hajóra. Nagyon érdekes összevetni, mennyire más most, mint egykoron. Csak elröppen az a 30-35 év, és máris egészen megváltozik a roncs hangulata...

Ha megnézzük, hogy egykor így nézett ki a híd, persze nem csak az látható, mennyire belepett minden a tenger élővilága és üledéke, de az is, hogy a kisebb tárgyaknak valahogy "lába kelt". Ami azért szintén elgondolkodtató- a szuvenírgyűjtő búvárok számára nincs értéktelen apróság, sajnos.

Szerencsés, ha a közös hobbi és a romantikázás összeegyeztethető- ráadásul szerintem ehhez nem is kell feltétlenül a legdrágább egzotikus úti célokat választani!

A Valentin-nap kapcsán olvastam egy összeállítást arról, a pároknak hova érdemes elutazni, ahol merülni is lehet, ám a hely hangulata is magával ragadó. Kézenfekvő az olyan trópusi úti célok között szétnézni, ahol fehér homokos strandok, tengerre néző szobák várják az utazók, és a felszín alatt is van látnivaló.

Például elsőrangú választás lehet Bora Bora, ami a luxusutazások kedvelőinek körében igencsak népszerű, és a cáparajongó búvárok is imádják. Hasonlóan kedvelt például Fiji vagy Rangiroa is, csak tudja megfizetni az ember. A fehér homokos, álomszép szigeteiről jól ismert Maldív-szigeteken még válogatni is lehet a különféle fekvésű, árszínvonalú helyek közül. A merülés pedig jó időszakban lenyűgöző, cetcápa, manta is előfordul. A térségben maradva még a Seychelle-szigetek jöhetne szóba, ha valakinek fontos a türkizkék, meleg tenger, bár a merülési lehetőségek talán nem annyira kiugróan jók errefelé.

Amennyiben fontos az elsőrangú búvárkodás mellett a felszíni programok változatossága, a kulturális élmények, akkor Ázsiában akár picivel kedvezőbb áron is találhatunk alternatívát. Elég példaként említeni Balit Indonéziában, ahol mindenféle kategóriájú resortból lehet válogatni, és van bőven olyan, ahol a hotel előtt található egy szép korallzátony, ideális lehetőséget teremtve a közös, romantikus búvárkodásra. Persze van ilyen hely más indonéz szigeten, Malajziában, a Fülöp-szigeteken is- csak győzzük átnézni a kínálatot.

No meg ott van még a Karib-tenger! A búvárkodás itt talán egy árnyalattal kevésbé vonzó, mint Dél-Kelet-Ázsiában, de a víz tiszta és meleg, és akadnak csodálatos tengerpartokkal megáldott szigetek. Turks & Caicos, Tobago, vagy Belize-ben az Ambergis Caye ilyen hely, és akkor még említést sem tettünk a kizárólag dúsgazdag sztárok előtt nyitva álló luxusresortokról.

Ám én hiszek benne, nem csak méregdrága luxusutakon lehet beiktatni a merülést a szerelmespároknak- csak okosan kell szervezni. Megértem, ha valaki a zsúfolt nyári hónapokban kerüli a tipikus görög, török, horvát nyaralóhelyeket- ők például körülnézhetnek, nincs-e esetleg félreesőbb sziget az országban, ahol megejthető a romantikus nyaralás. Ha fontos a hangulat, szerintem érdemes utánajárni, milyen lehetőségeket kínálnak az olyan olasz szigetek, mint Szardínia, Ustica, Ischia, Capri. 

Persze van, aki számára a romantikához is hozzátartozik egy nagyváros nyüzsgése, pezsgő kulturális élete. Általában nem is tervezünk búvárkodással, ha ilyen helyre utazunk pedig talán csak jobban szét kellene nézni. Ott van például a fapadosokkal is elérhető Róma- nem kell ecsetelni, mennyi látnivalót kínál! Ám elég egy rövid utazás a városból a helyiérdekű vasúttal, és máris a tengerparti Ostiában találhatjuk magunkat. Ennek a környékén van egy pompás, színes élővilágú védett tengeri nemzeti park, ahova rendszeresen járnak a helyi búvárközpontok. Egy kis előre szervezéssel könnyedén megoldható a merülés, és tapasztalatból állíthatom, nem is csalódik az ember a felszín alatt.

Hasonló kitérővel lehet búvárkodást szervezni akkor, ha valaki Barcelonában tölt pár napot, majd 1-2 napra átteszi a székhelyét L'Estartitba, ahonnan a legendés Medes-szigetekhez futnak ki a búvárhajók.

Szóval a romantika és a búvárkodás nem zárja ki egymást, sőt. És az sem gond, ha éppen nem futja a legdrágább utazásokra- járjunk nyitott szemmel, olvassunk utána a lehetőségeknek, és néha váratlanul jó alternatívákra akadunk. Csak képzeljük el párunk örömét, ha fapados repjegyekkel ajándékozzuk meg Rómába- és eláruljuk, hogy már a merüléseket is megszerveztük! Ez lesz aztán csak a különleges meglepetés...

Újabb világháborús roncs rejtélyét derítették fel búvárok.

Annak idején heves harcok dúltak görög területeken és felségvizeken. Több komoly összecsapás színtere volt az ország, és a Földközi-tengeren stratégiai helyen levő Kréta sziget különösen fontosnak számított. 1941. májusában a krétai csata során foglalták el a tengelyhatalmak, a szigetre soha korábban nem látott számban dobtak le ejtőernyős katonákat.

A légi hadviselés során nagy számban vetettek be bombázókat, vadászgépeket is. Arról hallottam már régebben, hogy viszonylag sekélyen van egy Messerschmitt Me 109 típusú vadászgép Kréta közelében, ám mostanában egy másikról is hallotam. A búvárok a Szudai-öbölben 40 méteres mélységben bukkantak rá egy megviselt példányra.

Szerencsére rendelkezésre álltak a szükséges információk, hogy ki lehessen deríteni a roncs történetét. A Messerchmitt Bf 109-E7 változatú géppel a görög szárazföldről szállt fel május 20-án Berthold Jung, aki azt a feladatot kapta, hogy támadja a Szudai-öbölben állomásozó szövetséges hajókat illetve a parti célpontokat. A gépet eltalálták, Jung a vízre szállt vele és szerencsésen ki is tudott mászni a Messerből mielőtt az elsüllyedt.

A pilóta ezek után a szövetségesek fogságába esett, akik Ausztráliába szállították. Ott élt hadifogolyként egészen 1947-ig, majd hazatérése után, köszönhetően az ott elsajátított nyelvismeretnek, tolmácsként és fordítóként dolgozott. 1956-ban viszont sok más egykori katonához hasonlóan, belépett a Német Szövetségi Köztársaság hadseregébe, és haditengerészeti pilótaként szolgált. Egészen tengernagyi rangig jutott, 1973-ban szerelt le. Azután szociális területen, például a Vöröskereszt elnökeként tevékenykedett. 1992-ben hunyt el.

A Me 109 E, azaz Emil becenevű változata volt a háború elején a németek által legnagyobb számban bevetett vadászgép. Ez a verzió már az újabb, erősebb DB-601 motort kapta a korábbi Jumo helyett, ezekkel repültek az angliai csata idején is többek között. Ám sok oda is veszett belőlük.

A szerencsésebb pilóták túlélték a harcokat, új életet kezdhettek, sokan viszont nyom nélkül eltűntek. A tenger még sok történetet rejthet...

Újabb izgalmas 360 fokos víz alatti videóra bukkantam: a HMNZS Canterbury roncsát járja be egy búvár, és vele együtt tarthat a néző is.

Ismét csak le kell szögezzem, még búvárként is élmény megnézni egy ilyen ügyesen összerakott videót. Meglehet, még én sem látnám így, mert talán nem úsznék be ennyire a hajó testébe, és talán ilyen erős lámpám sincs. Így aztán érdeklődve forgattam az egérrel a kamera látószögét, hogy beleshessek minden zugba, és persze megnézzem, hol úszkálnak a halak.

Hogy legyen egy kis képünk arról, milyen is volt ez a hajó amikor még a habokat szelte, pár információr róla. A HMNZS Canterbury (F421) Leander-osztályú fregatt volt, ami az új-zélandi haditengerészet állományába tartozott 1971 és 2005 között. 2007-ben a búvároknak szánt látványosságként süllyesztették el Bay of Islands közelében, 38 méteres mélységben. Erre azért került sor, mert a szolgálatból kivonás után több terv is felmerült a hajó hasznosítására, ám a hajótest korróziója, elöregedése miatt nem volt lehetséges például úszó hostellé alakítaná. A tenger fenekére küldték hát, amit meg is örökítettek.

Nyilván feltűnik a víz alatti filmben, milyen hosszú folyósokon úszik végig a búvár és mekkora terek vannak mindenhol. Nos, ez nem is meglepő, hiszen a Canterbury méretes hadihajó volt a maga 113 méteres hosszával. Így aztán bőven akad rajta mit megnézni több merülés alkalmával is. A helyi turizmust felpörgette a roncs, aminek a kedvéért sok búvár utazik a környékre. Igaz, hogy a Canterbury nem egy sok harcban megfordult hadihajó volt, de hűségesen szolgálta Új-Zélandot, és most roncsként is ezt teszi: a búvároknak örömet okoz, a tenger élővilágát pedig befogadta.

A Bahamákon értenek hozzá, milyen díszlet kell egy menő cápás merüléshez: egy elsüllyedt hajó fedélzetén mutatja be tudományát a cápaszelidítő.

A Karib-tengeren belül vegyes az egyes országok hozzáállása a cápás merültetéshez. Van, ahol lehet etetni, csalival vonzani őket, máshol ezt nem engedik, és akadnak helyek, ahol tervezik az engedélyezését- nem kis mértékben azért, mert a Bahamákon rettentő jó pénzt keresnek vele.

Mivel nem csak a cápákat szeretik a búvárok, de a roncsoknak is megvan a vonzereje, a rivális karib-tengeri szigetek jelentős részén direkt süllyesztenek el hajókat a kedvükért. A Bahamák vizeiben is van ilyen. És így aztán van lehetőség arra, hogy ne unalmas homokos részen pózoljanak a cápák a turisták előtt, hanem a víz alatt nyugvó roncs alkatrészeit kerülgetve úszkáljanak. A fotósok és videósok bizonyára örülnek a mozgalmasabb helyszínnek!

A profi helyi búvárok ilyenkor még a cápák szelidítését is bemutatják: az orruk masszírozásával a ragadozók hihetetlenül nyugodttá, mozdulatlanná tehetők. Már ha sikerül- a jelek szerint azért néha elvesztik a türelmüket a cápák. Személyes véleményem szerint enélkül is izgalmas lehet az élmény.

Ha pedig nem jönnek a cápák, akkor meg ott van a roncs, amiben szét lehet nézni. Feltéve, ha nem tart attól a búvár, hogy valamelyik sötét zugból mégiscsak elő nem vágtat egy fürge ragadozó...

Hawaii-ra meglehetősen sokan szeretnének eljutni az életben. Én sem vagyok kivétel, bevallom...

Az ottani merülésekről igazán sokat nem szoktak beszélni, mert valahogy ezekről a szigetekről gyakran úgy gondolkodunk, mint az amerikai tömegturizmus paradicsomáról, sok nyugdíjassal, luxushotelekkel és koktélozó nyaralókkal. Persze, ott van a tenger is, nagyok a hullámok, a sportosabbak szörföznek, a többiek meg nézik őket.

Vagy ennél azért kicsit összetettebb a történet? Azt kell higgyem, igen. Láttam már például kékcápás merülésekről videót, gyakran találkoznak teknőssel is. De ami szerintem a legnagyobb durranás, az az éjszakai búvárkaland a mantákkal: a 2,5-3 méteres hatalmas állatok békésen, elegánsan úszkálnak karnyújtásnyira a búvárok felett. Az erős lámpákkal szinte színpadot rendeznek be a számukra, és ők élvezik a figyelmet.

Egy videót találtam a közelmúltban, ami pont arról szól, egy Hawaii nyaralás fénypontja volt az az éjszaka, amikor a manták közé merülhetett a család. Sokat úszkálni nem kell, csak próbálnak aránylag fix pontot keresni a búvárok a sekély vízben, a manták pedig csak köröznek és köröznek.

Ez is egy olyan program, amit a család minden tagja nagyon élvezhet. Nem hiszem, hogy létezne túl sok olyan lázadó tinédzser, akit nem kápráztat el egy ilyen show, és nincs olyan munkában megfáradt középkorú menedzser, akiből ne bújna elő az izgatottan mutogató gyerek a manták közvetlen közelében. Eleget említettem már, hogy a búvárkodás nem a vasemberek kiváltsága, nők, idősebbek és gyerekek egyaránt űzhetik, csak épp tudni kell, mit tudnak és mit bírnak bevállalni.

Ez a merülés, ahol a sok lámpa miatt még csak nem is borul rá a tenger éjsötét színe a búvárokra, ráadásul sekély helyen, keveset úszva csak nézelődni kell, pont olyan, amit bárkinek ajánlani lehet. A hely jó példa arra, hogy nem csak a mélységmániásoknak jut hihetetlen kaland a víz alatt.

A mantás merülések természetesen nem olcsók, és akár azt is mondhatjuk, kihasználják a rájákat, hiszen az ő mutogatásukkal keresnek pénzt. Ám egyrészt ettől nekik sok bajuk nem lesz, és ha arra gondolunk, a világ sok részén máig halásszák ezeket az állatokat, szerintem a maguk részéről inkább lennének egy ilyen búvárshow főszereplői élve, mint valami kínai gyógyszer alkotóelemi holtan. 

A manta tehát egyfajta "megújuló erőforrás", ami többet ér élve mint holtan. Ahol ezt már felismerték, ott védik őket, vigyáznak rájuk. Sőt, egész tengerrészeket helyeznek védelem alá, hogy minden tengeri élőlény menedéket találjon. Hawaii törvényhozása 2009 óta tiltja a manták megölését és kifogását, így a ráják biztonságban vannak, és persze virágzik a mantás üzlet is. Aki szeretne becsatlakozni egy túrára (nem csak búvároknak, hanem felszínről nézelődő sznorkeleseknek is részt lehet venni rajtuk), annak a Big Islandre kell utazni, Kona térségéből indulnak a hajók. Kár, hogy nem saját tapasztalatot oszthatok meg róla...

De sok búvár vágyik arra, hogy egyszer ennyi fókával merülhessen!

A világ pár pontján (pechünkre általában nem túl meleg vizekben) lehet garantáltan búvárkodni ezekkel a játékos, érdeklődő emlősökkel. A Galapagos-szigetekre eljutni méregdrága, Ausztrália is jó messze van, a legolcsóbb alternatíva pedig Anglia, ahol szinten van jól ismert kolónia. A Kanada nyugati bartszakaszán található Brit Columbia sem egy macskaugrás, de a környéken még van pár érdekes merülőhely, szóval aki szereti a hideg vizes merüléseket, annak bizonyára jó úti cél.

És ha már ott van valaki, akkor lehet menni merülni a fókákkal is. Láttam már felvételeket onnan, ahol az igencsak megtermett jószágok tényleg óriási számban fogják körbe a búvárokat. Először talán Angela Damant egyik fotóján láttam, milyen meghökkentően nagy csapat veszi körül a víz alatt gyanútlanul úszkáló embert Brit Columbiában.

A Steller-oroszlánfókák tekintélyes jószágok, a hímek több, mint három méter hosszúak és akár 1 tonnás(!) súlyúak lehetnek (nehezebbek, mint egy magyar szürke bika), míg a kisebb nőstények nagyjából 300 kilót nyomnak.

Meg kell jegyezni, ezek az állatok gyors, erős ragadozók, és ha kárt akarnának tenni bárkiben, nem lenne nehéz dolguk. Az egy másik kérdés, hogy a búvárokat szeretik, de érdeklődésük egyik jele, hogy finoman harapdálják a felszerelést, a búvárok karját, fejét. Szóval aki ettől ideges lesz, talán jobban jár, ha inkább kihagyja a merülést- vagy erőt vesz magát. Egyszer az életben viszont biztos nagy kaland, ehhez kétség sem férhet. Ha arra járok valaha, nem fogom kihagyni...