Big Blue Búvár Blog

Bizonyára sokan hallottak a cicás kávéházakról, ahol a szőrös kedvenceket lehet simogatni ücsörgés, kávézás közben. Hát, amikor ezt a filmet láttam a bahamai tigris- és pörölycápás merülésekről, az jutott eszembe, némelyik búvár a jelek szerint úgy játszadozik ezekkel a méretes ragadozókkal, mint én egy jópofa macskával.

A kalandra vágyó búvárok körében régóta vágyott úti cél a Bahamák. A cápás merülés mint üzletág viszont az utóbbi években pörgött fel nagyon, és mivel sokan minden pénzt megadnak ezért a borzongató élményért, egyre több karib-tengeri országban vették fontolóra, hogy hasonló csalizós merültetésre adnak engedélyt.

Mert azért senkinek ne legyenek kétségei, soha nem zsonganák körül így a víz alatt látogatást tevő embereket a cápák, ha nem lenne ott jópár kiló vonzó illatú haltetem. Ez persze nem csak csalogatja a cápákat, azok jóval idegesebbek is lesznek, úszkálnak fel és alá. Állítólag az is kiderül, melyik nagyobb testű állat az, amitől még a többi ragadozó is tart, ugyanis amikor megjelenik, a kisebb cápák tisztelettudóan félrehúzódnak.

Az egész show-t karmesterként vezénylő búvár pedig kényelmesen sürög-forog a cápák közt, mintha semmi baj nem történhetne vele. Rutinja miatt nyilván tudja, mire kell figyelnie- az tuti, hogy nem csinálnám utána, amikor az orránál fogva lökdös odébb egy autóméretű tigrist. Az is tény, hogy a cápák nem emberhúsra vágynak, hiszen ha a búvárokból akarnának falatozni, pillanatok alatt támadásba lendülnének. De őket a halak szaga vonzza, az embereket csak megnézik, és közben pózolnak egy kicsit a fotósoknak videósoknak.

Hogy mennyit változtat ez az egész a cápák viselkedésén, nem tudom. Vannak akik kárhoztatják azt, hogy pár vállalkozás zsebét tömik meg ezeknek az etetős műsorszámoknak az engedélyezésével, de tény, az állatoknak nagy baja nem esik, sokkal jobban járnak, mintha kihalásznák őket. A búvárok pedig úgyis meg fogják találni azt a helyet, ahol cápával merülhetnek. Nyilván úgy gondolkodnak az ország kormányzatában, hogy akkor legyen ennek az egésznek a központja a Bahamák. 

Konklúzió? Az nincs. Ez is csak üzlet, mint oly sok minden más a kaland- és élményturizmusban. És nem is etikátlanabb azoknál, sőt, nem is veszélyesebb, mert extrém hegyi túrákon valószínűleg többen kerülnek bajba. Pedig ott aztán cápákkal biztos nem találkoznak. A kívülállók számára az is éppen olyan különös, érthetetlen szenvedély lehet, mint a cápás merülés. Videón nézni nagyon érdekes, de ott lenni már más kérdés- hát ezért jó, hogy egy kis látványos betekintést nyerhetünk, mit rejt a Bahamák égszínkék vize a felszín alatt.

Mostanában legendás hírűnek számít az indonéziai Lembeh-szoros a búvárok körében.

Annak idején nem nagyon foglalkozott senki a sekély, sötét homokos merülőhelyekkel, mindenki a korallos helyekre igyekezett Dél-Kelet-Ázsiában, ám kiderült, ezen a látszólag unalmas helyen elképesztő változatosságú a tengeri élővilág.

A búvárfotósok csapatostól érkeznek ide, hogy megörökítsék az apró halakat, rákokat, puhatestűeket. Ezek olyan különös formájúak időnként, hogy profi helyi vezető nélkül képtelenség őket megtalálni is. 

Ezt a szép videót azért ajánlom mindenki figyelmébe, mert így még akkor sem feltétlenül láthatnánk ezeket a lényeket, ha ott lennénk a helyszínen, hiszen esetenként csak pár milliméteres apróságokról van szó. Szerencsére egy jó kamera és egy megfelelő objektív sokat segít abban, hogy jobban szemügyre vehessük őket.

Ha néha azt sem tudod, mit kellene nézni adott pillanatban, ne csodálkozz. Még én is vissza-visszaugrottam időnként, hogy pontosan lássam, melyik az élőlény, és melyik az élettelen környezet...

Úgy tartják, a víz mélyéről származó emléktárgyak többségét nem illik megvenni, mert gyakran élő kagylók, csikóhalak vagy korallok elpusztításával gyűjtik be őket. A cápák foga viszont a kivételek közé tartozik- ezeket a ragadozókat nem ezért fogják ki, hanem az uszonyuk miatt.

Ám bizonyos lelőhelyeken bőven akad cápafog, amelyeket egyszerűen elhullajtottak az állatok- különleges fogberendezésük miatt egy cápa egy héten akár 30 fogat is elhullajt amelyek helyére új kerül, és ez így megy egész életén keresztül. Ezek összeszedésével nagy tragédiát nem lehet okozni. Csak éppen tudni kell, hol érdemes keresgélni. 

Az ősi cápák fogai is igen sokat bírtak ki a vizek mélyén, évmilliók elteltével is kerülnek elő szép darabok. Sőt, némelyikük egészen nagy, tenyérnyi is lehet, a mára kihalt megalodonok fogai ugyanis roppant méretesek voltak. Gyakran meglepő helyeken bukkannak elő fogak, még szárazföldön is- egykor ugyanis jóval nagyobb területet borított be a világóceán. Emiatt lehet az is, hogy sekély, bőven a kontinensek belsejében levő folyók némelyike is sok-sok millió éves cápafogat rejt.

Az Egyesült Államokban, Alabama államban található a Sepulga folyó. Alig három méteres mélységben szétnézve a megfelelő helyeken annyi a cápafog, hogy még válogatni is lehet: akadnak egészen aprótól az ötcentisig mindenféle. Az itt merülő búvárok szerint egy óra alatt akár ötszáz fog is begyűjthető. 

40 millió évvel ezelőtt itt még az óceán végtelen kékjét láthattuk volna. A felszín alatt halak sokasága élt, ezek fogai süllyedtek a tenger fenekére. Aztán a tenger szintje jelentősen csökkent, csak egy folyó maradt itt, aminek folyamatos munkája elvitte az üledéket, így a ma merülő búvároknak nincs túl nehéz dolga. Pár egészen sekély szakaszon még csak le sem kell merülni, elég belegázolni a vízbe is felkapkodni pár szimpatikus cápafogat. A legjobb helyek általában ott vannak, ahol erősebb a sodrás, például vízesések közelében. Az itt levő fogak ráadásul szinte teljesen épek, különösebb tisztítás nélkül is szép emléktárgyak lehetnek. 

Programnak sem lehet utolsó egy-két merülés itt. Persze kinek kell több száz cápafog? Ha már ekkora a választék, elég a legszebbeket kiválasztani, és hagyni másoknak is- például az itt rendszeresen kutató szakembereknek, akik kíváncsiak az egykor errefelé élt halak maradványaira. Mert cápák mellett még sok más hal fogai is előkerülnek.

Az, hogy a Sepulga folyó bizonyos pontjain ennyi fog van, nem véletlen tehát. És amíg van cápa a tengerekben, addig lesz cápafog-utánpótlás is- bár amilyen számban fogják ki őket, hogy cápauszony-leves alapanyaga legyen belőlük, a nyílt tengerekben jóval kevesebb eséllyel lehet majd a jövőben nézelődni.

Izgalmas videót osztottak meg nemrég: egy általam még soha nem látott repülőgépmaradványt úsztak körül búvárok Máltán. 

Ilyenkor persze minden roncsbúvárnak felcsillan a szeme, főleg azért, mert a felvételek alapján úgy fest, a gép nincs túl mélyen. Ugyan megviselt, de azért vannak egyben nagyobb részek, tehát éppenséggel egyszer érdemes lenne megmerülni.

Rögvest beindultak a találgatások, miféle gép lehet a kétmotoros, légcsavaros repülő. Tippeltek különféle második világháborús közepes bombázókra, ám hamarosan megérkezett a korrektnek tűnő válasz: egy Lockheed P-2 Neptune tengerészeti járőrgépről van szó. Az 1947-től bevetett Neptune korai verziója 23 méter hosszú, 30 méter fesztávolságú tengeralattjáróvadász volt, ami akár 10 fős legénységet szállított a fedélzetén. Az 500 km/órát is meghaladó csúcssebességű, bombákkal és rakétákkal felfegyverzett gépből több száz készült, ezek egyikéről készült a felvétel.

Mégpedig nem is akármilyen gép ez! Az eredetileg a US Navy állományában szereplő Neptune-t 1953-ban adták át a briteknek. A RAF 36. századában Máltán állomásozó P-2 1956 januárjában súlyosan megsérült leszállás közben. A gépen utazók közül senkinek nem lett baja, de a Neptune-t selejtezték. 

Végül nem ócskavasnak adták el, hanem 1957-ben a Remus nevű filmgyártó vállalkozás szerezte meg. Ők pedig egyszerűen a tengerbe süllyesztették, mert egy film forgatásánál szükség volt díszletként a víz alatt nyugvó repülőgépre.

Az a bizonyos film az 1958-ben bemutatott Silent Enemy volt, ami a brit katonai búvárkodás hőskorába adott bepillantást. A második világháború idején a felszín alatt is összecsaptak a katonák, és a legendás brit búvár, Lionel "Buster" Crabb gibraltári kalandjait dolgozta fel a Silent Enemy. Crabb 1956-ban bekövetkezett, máig nem feltárt halála után állított emléket az alkotás a búvárkodás korai időszakának.

Történelmi tény, hogy az olaszok már a negyvenes évek elején felhasználták a búvártechnikát, így tudtak észrevétlenül aknát csempészni hajókra. A Gibraltáron állomásozó Crabb és csapata azt a feladatot kapta, hogy találják meg és hatástalanítsák ezeket az aknákat. A britek meglehetősen egyszerű újralégzőkkel merültek akkortájt, hiszen a víz alatti hadviselésnek ez a formája még gyerekcipőben járt.

1943 júliusában közvetlenül a felszállás után a tengerbe csapódott egy B-24 Liberator típusú repülőgép Gibraltár közelében. A fedélzetén utazott Wladislaw Sikorski tábornok, aki az emigrációban hazájuk felszabadításáért küzdő lengyel vezetők közül a legnagyobb tekintélyűnek számított. Sikorsi halála után a lengyelek sorsáról a fejük felett döntöttek, így került szovjet befolyási övezetbe az egész ország. Ezért többen gyanakodtak arra, hogy a gép lezuhanása nem volt véletlen. Különféle teóriák születtek rá, ki állította félre a lengyel emigráció vezéralakját.

Crabb megbízást kapott arra, hogy próbáljon a víz alá merülve választ kapni a baleset okára. Ezt az epizódot is feldolgozta a film, amihez szükség volt a tengerben nyugvó repülőre. Laikus néző számára mindegy volt, hogy Liberatort vagy Neptune-t lát, így a kiszuperált P-2 tökéletesen megfelelt díszletként, és persze azt sem vehette észre senki, hogy Gibraltár helyett Málta volt a helyszín. Egy izgalmas víz alatti csetepaté háttere lett a roncs, ahol a brit és az olasz búvárok késekkel esnek egymásnak, némileg kiszínezve a valóságot. (A filmben 1:05:50-nél kezdődik ez a jelenet.)

Aztán elfelejtődött ez a forgatási helyszín, a géppel együtt. Ezért fordulhat elő, hogy sokak számára újdonság ez a roncs. A filmben látható állapothoz képest már erősen megviseltnek tűnik a Neptune, ami magyarázható azzal, hogy sekély vízben nyugszik, sokkal inkább kitéve a hullámok ostromának. Önmagában talán nem is lenne különösebben érdekes, de a filmmel, Crabb történetével együtt már sokkal izgalmasabbnak tűnik a merülés, aminek során körbe lehet úszni az egykori katonai gépből lett filmdíszletet.

Nem is kell más karácsony napjára, csak egy szép videó, amire jó rácsodálkozni: a hideg norvég fjordok vizében élő tengeri emlősökkel úszni óriási élmény lehet.

A felvételen a bálnák mellett a másik főszereplő a kardszárnyú delfinek csapata. Ezekben az állatokban az a különleges, hogy ahhoz képest, mekkorák, milyen elegánsan, sőt, kecsesen mozognak a vízben. És ami még jobb, a vízben úszkáló emberekkel nem is törődnek...

Persze van azoknak elég baja így is, mert telente Norvégia környékén a tenger azért nem mondható túlságosan melegnek. Nem mondom hogy megoldhatatlan a probléma, jó száraz búvárruha kell, de ettől még nagy melege senkinek nem lesz. Na bumm, egy ilyen találkozásért sokan vacognánk egy keveset.

Nincs mese, vonz az ország és a tengeri emlősök. Az utazás igazság szerint könnyen tető alá hozható, a repülőjegy nem megfizethetetlen, keresni kell valami szerény szállást, be kell fizetni 1-2 napra hajós túrára, és kész. 

Rossz érzést csak az okoz, hogy a norvégok nem csak azért hajóznak a bálnák közelébe, hogy a fizető turisták megnézzék őket, hanem vadásznak is. Szerintem hosszabb távon jobb lenne a bálnalest erőltetni, már csak azért is, mert a kilőtt bálnák előbb-utóbb elfogynak. Ráadásul rombolja az ország imázsát is... 

Szóval szurkoljunk inkább a bálnáknak és a bálnanéző túráknak! Legyen mindenkinek karácsonya.

A roncskedvelők számára nyilván izgalmas egy szovjet építésű hajó maradványainál búvárkodni, erre ugyanis trópusi vizekben kevés lehetőség akad. Azért szerencsére előfordulhat, például Kubában, Varadero közelében.

A szovjet-kubai kapcsolatok komoly történelemre tekinthetnek vissza, elég csak a rakétaválságot felidézni. A Fidel Castro által vezetett karib-tengeri szigetország sok hadfelszerelést, fegyvert kapott a nagy kommunista testvértől, ezek között hajók is akadtak. 

A kubai haditengerészet (eredeti, sokkal szebben hangzó nevén Marina de Guerra Revolucionaria) három Koni-II osztályú fregattot rendelt a szovjetektől. Az eredeti tervet módosították a trópusi tengeri körülményeket figyelembe véve. A trióból az utolsó volt a Monkada, amit 1986-88 között építettek és 1988-ban állítottak szolgálatba, és a 353-as számot kapta.

Viszonylag hamar, egy évtized után vonták ki a hajókat a szolgálatból, miután rendszeresen járőröztek velük Kuba körül. Az a döntés született, hogy a 353-as jelűt elsüllyesztik búvárlátványosságként a Parque Submarino Cayo Piedra del Norte területén, ami Varaderóhoz közel esik. Azt pletykálják, ezt a tervet maga Fidel Castro szorgalmazta, aki maga is lelkes búvárként ismert. 

Érdekesség, hogy közvetlenül az 1998 júliusi süllyesztés előtt nem ismert okból a hajóra felfestett sorozatszámot 383-ra változtatták. Ez okoz némi zavart, amikor tájékozódni szeretne valaki a hajó történetéről- a Monkada a víz felett 353-as számmal szolgált, a víz alatt viszont 383-asként. 

A hajó minden képzettségi szintű búvár számára elérhető, mert a fedélzet csak 16 méteres mélységben van, míg a haladó búvárok akár a 36 méteren levő hajócsavarig is leereszkedhetnek. A 110 méter hosszú hajótest érdekes körbeúszva is, hiszen az évek során belepte a tenger élővilága, ám pár helyen be is lehet nézni a belső terekbe. Az biztos, hogy a Varaderóba utazó búvárok számára az egyik elsőszámú vonzerő lehet ez a látványos roncs.

Görög vizekben nyugszik egy különleges roncs, egy 19. századi lapátkerekes gőzhajó maradványa.

Régi képekről ismerhetjük azokat a korai gőzhajókat, amelyek jellegzetessége volt a két oldalon elhelyezett hatalmas lapátkerék. Ezt hajtották meg a gőz erejével, és hamarosan eljött a vitorlás hajók dicsőséges korszakának vége. Ám a fejlődés nem állt meg, a lapátkerekes hajókat felváltották a hajócsavaros gőzhajók, és szép lassan eltűntek a vizekről az elavult, régi típusú hajók. 

A lapátkerekes hajók elsősorban folyókon, tavakon maradtak tovább szolgálatban, mert a nyílt tengeren gyorsan kiderült, ez a meghajtás nem túl szerencsés hullámzásban, viharban. Így aztán a tengereken az 1870-es évektől már nem nagyon lehetett látni ilyeneket.

Ezért igazán érdekes az a Kea sziget mellett nyugvó maradvány, amit rendszeresen merülnek a búvárok. 1860-ban Londonban épült a vitorlákkal is felszerelt lapátkerekes gőzös (ez a vegyes megoldás jellemző volt a korszakban), ami a King Othon nevet kapta a görög király tiszteletére. 1868-ban már a Hellenic Steam Shipping gőzhajózási társaság tulajdonában állt, és a part közelében teljesített szolgálatot, Patris név alatt. Február 21-én Kea sziget közelében csapódott zátonynak, két darabra szakadt, majd elsüllyedt, de a baleset szerencsére nem követelte egyetlen ember életét sem.

A roncs ma is merülhető, talán az egyetlen ilyen állapotban megmaradt lapátkerekes gőzhajóként egész Európában. Nincs túl sekélyen, de azért tapasztalt búvárok körbeúszhatják a két nagyobb darabot, és megnézhetik a jellegzetes lapátkeres kialakítást. Igaz, csak az egyik lapátkereket lehet megnézni, mert 2007-ben a másikat a felszínre emelték. Ki van állítva, így azok is láthatják, akik nem merülnek alá, de az igazi kaland az lehet, ha búvárként keressük fel.

Görög vizekben süllyedt el egy hajó, ami több, mint négyezer embert rántott magával a hullámsírba.

Vannak a hajózás történetének jól ismert balesetei, amelyek történetét sokan ismerik. A Titanic katasztrófája például ilyen, hallottak róla az egész világon. Pedig sokkal nagyobb veszteséggel járó tragédiák is történtek, amelyekről alig tudnak az emberek.

Az SS Oria egy 1920-ban Sunderlandben épült, norvég zászló alatt hajózó gőzös volt. A közel kilencven méter hosszú hajó többször gazdát cserélt, a második világháború végefelé a német flotta vette igénybe. 

Az olaszok 1943 szeptemberében kötöttek fegyverszünetet a szövetségesekkel, és a csapatok egy része szembefordult a korábbi szövetséges németekkel. Görögországban is ez történt, ám a németek sikeresen csatáztak a görög szigetvilágban, és nagyon sok olasz hadifoglyot ejtettek.

A több ezernyi olasz katona elszállítását tengeri úton szervezték meg, gyakran ócska hajókkal, amelyek rakterében zsúfolódtak össze a foglyok. Ehhez vették igénybe az SS Oriát is, ami 1944. februárjában Rodosz szigetéről tartott Pireusz kikötőjében. Február 12-én feneklett meg, több, mint négyezer olasszal, illetve a német legénységgel a fedélzetén. A balesethez állítólag hozzájárult a norvég kapitány, Björn Rasmussen hibája is. 

A rossz idő miatt csak másnap érkezett meg a segítség, akik 21 olasz, 6 német és egy görög túlélőt mentettek ki. A jelenleg ismert adatok szerint 4,074 ember veszett oda- sokak szerint ez volt a Földközi-tengerben történt legsúlyosabb hajókatasztrófa. (A források némileg eltérő számokat közölnek, de a több mint négyezer ember halála biztosra vehető, miközben csak maroknyian menekültek meg.)

Az Attika-félsziget déli csücskén, Athéntól nem messze történt baleset után számos holttestet sodort partra a víz, ám sokak maradványai rekedtek a roncsban. Ennek ellenére a háború után nem sokkal, 1951 és 1953 között búvárok a víz alól minden hasznosítható anyagot megpróbáltak a felszínre hozni. Ma már az ilyen háborús sírhelynek számító roncsokat mindenfelé védik, de Görögország akkor helyzetében szükség volt a nyersanyagra. Más kérdés, hogy igencsak nyomasztó lehetett a munka, hiszen rengeteg ember csont, személyes tárgy is előkerült, sőt, még a környéken dolgozó halászok hálójában is találtak maradványokat.

Ma már az ide látogató búvárok csak pár alkatrészt találnak a felszín alatt. A merülés nem látványos, és a történet miatt meglehetősen nyomasztó is. A videók alapján elsőre talán az se látszik, hogy itt valaha egy nagy hajó roncs nyugodott. De aki idejön, az pontosan tudja, hogy egy tragédia emléke mindaz, ami a mélyben van, egy valóságos tengeri temető.

Második világháborús hajók maradványairól készült látványos fotósorozat Kanadában.

A nagy világégés tényleg a földgolyó számtalan pontján pusztított. Sokakat meglephet, hogy még Kanadában is voltak emberéletet követő harci cselekmények: az idáig lopakodó német tengeralattjárók hajókat süllyesztettek el.

Új-Fundland területén található a Bell sziget, aminek partjainál a maradványok nyugszanak. A szigetnek azért volt jelentősége a háború idején, mert az itt működő vasércbányákból létfontosságú alapanyagok kerültek a hadiüzemekbe, így a németek próbálták legalább némileg megzavarni a szállításokat.

1942-ben kétszer is lecsaptak a tengeralattjáróik. Az U-513 szeptemberben lőtte ki az SS Lord Strathcona és az SS Saganaga nevű hajókat. 29 tengerész vesztette az életét a támadás során, a német búvárhajó pedig sikeresen elmenekült.

Kevesebb, mint két hónap múlva az U-518 lopakodott be a Conception Bay-be. Az első torpedó elkerülte a célt, egy mólóba csapodott be, a robbanás pedig az egész várost riasztotta. A második torpedó viszont hajót talált el, és a Rose Castle 28 embert ragadott magával a hullámsírba. Ez a tengeralattjáró sem érte be egy ellenséges hajó kilövésével, hamarosan a víz alá küldte a PLM27 nevű hajót is, ezen 12 ember vesztette életét.

Az évtizedek alatt a jéghideg tengervízben alaposan megváltoztak a hajók, megtelepedtek rajtuk a különféle élőlények. Noha a hideg miatt a merülés komoly kihívás, a jó látótávolság és a történelmi jelentőség miatt gyakran érkeznek búvárok ide. Bőven akad fotótéma, ám mivel háborús sírhelyekké nyilvánították a roncsokat, az alapszabály itt is a szokásos: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Így is egészen különleges élmény lehet, hogy kanadai vizek mélyén szembesül valaki a világháború könyörtelen pusztításával, és ezzel együtt azzal, hogy válik mindez az óceán részévé.

Egy búvárfotós, Pedro Paulo Cunha nagyon szép felvételeket készített a Kajmán-szigetek víz alatti világáról.

A Karib-tenger meleg vizében a színes lágykorallok jelentik a fő látványosságot, de ezek már pár méteres mélységben is kékessé válnak, ha nem világítják meg őket. A fotósok ezért használnak a mélyben nagy teljesítményű vakukat, hogy valós színűkben pompázzanak a piros, sárga, narancsszín élőlények.

Izgalmas kalandot jelentenek a roncsmerülések is. Ahogy körvonalat ölt a búvár szeme előtt az elsüllyedt hajó sziluettje, egyből gyorsabban kezd verni a szív. Aztán közelebb érve látható, mi maradt meg az egykori büszke hajóból vagy repülőből, és a belső térve beúszva szembesülhetünk vele, manapság halak vannak ott tengerészek helyett.

A Kajmán-szigetek egyik jellegzetes víz alatti látványossága egy öböl, ahol a sekély vízben a ráják a búvárok köré sereglenek, és így egészen közvetlenné válhat a kapcsolat állat és ember között.