Big Blue Búvár Blog

Izland ma már nem elérhetetlen úti cél a búvárok számára.

Alig pár éve láttam az első képeket, beszámolókat arról, hogy Izlandon a két kontinentális kőzetlemez találkozásánál lehet búvárkodni. A Silfra nevű helyen a víz igen hideg, viszont kristálytiszta, és vannak pontok, ahol a szó szoros értelmében egyszerre lehet megérinteni Amerikát és Európát. 

Akkortájt egy izlandi kiruccanás erősen az álom kategóriába tartozott, nem nagyon gondolkodhattunk benne. Drága volt a repjegy, a merülés, minden. Eleve, egyetlen igazán vonzó merülőhely kedvéért, bármennyire izgalmas, nem nagyon terveztünk.

A világ viszont szerencsére megváltozott. Ma már közvetlen fapados megy Izlandra, tudunk magunknak viszonylag megfizethető szállást foglalni, autót bérelni, s vannak kifejezetten Silfra merülést hirdető cégek is, akik biztosítanak minden felszerelést a nagyon hideg vízhez. Hirtelen ez a méregdrága, különleges úti cél elérhetővé vált akár nekünk is. Megszaporodtak hát az itt készült filmek- nincs mese, előbb-utóbb nekem is utazni kellene, hogy megnézzem magamnak.

Erősen megváltozik egy tenger mélyén nyugvó hajó 130 év alatt.

A búvárkodásban nem csak a "nagy és fontos" roncsok számítanak. Természetesen vannak olyan legendás hajók, mint a Thistlegorm, a Zenobia, a Yongala amit mindenki látni akar, de a jóval kisebb vagy történelmi jelentőséggel nem bíró bárkáknak is lehet vonzereje. Izgalmas látni azt, milyen élővilág népesíti be őket, ezeknek is lehet érdekes a sztorija- vagy egyszerűen csak ott vannak a búvár közvetlen közelében, és ezért kezdő koruktól arra merülve afféle hazai pálya lesz belőlük.  

A kanadai Brit Kolumbia déli részén, az Egyesült Államoktól egy ugrásnyira található a Bentinck Island. Itt süllyedt el 1886-ban a Barnard Castle.1878-ban Angliában bocsátották vízre a 79 méter hosszú, vasból épült gőzhajót, amit már hajócsavar hajtott.

A teherhajó elsősorban ömlesztett árut, szenet és búzát szállított, de 1879-ben Chile számára vitt ellátmányt, amikor az ország Peruval háborúzott. 1881-ben került Kanadába, 1886. november 2-án rohant bele a Rosedale zátonyba, majd a sérült hajó elvergődött a közeli sziget egyik öblébe, ahol elsüllyedt. A többszöri kiemelési próbálkozások sikertelenek voltak, így ma is a Pilot Bay-ben nyugszik.

A Barnard Castle kifejezetten könnyű merülőhelynek számít, hiszen a víz alig 12 méter mély. Az öböl is védett, tehát van idő lassú tempóban nézelődni, ismerkedni a hűvös kanadai vizek élővilágával. És ugyan több mint évszázada süllyedt, még mindig jól felismerhetők a részei. Ráadásul a víz alatti régészeti hivatal néhány táblát is elhelyezett a hajótest bizonyos pontjain, így egyfajta búvároknak szánt múzeummá vált a roncs.

A manapság a roncson élő halak bebújnak az egykori hajótest üregeibe, vagy rajokban úsznak a maradványokat körülvevő kelp erdőben, de fóka is jöhet éppenséggel szembe- nem éppen utolsó kaland az ilyesmi. A Brit Kolumbiában élő búvároknak nem kell messze távol utazniuk, ha egy kellemes kis roncsmerülésre vágynak...

Meghökkentő közelségbe kerülnek a búvárok a cápákkal a Bahamákon.

A Bahamák egyik híres helye a Tiger Beach, ami néhány éve már jól ismert az itt élő különféle cápafajok sokaságáról. Nagyon megváltozott a világ: régen ezt mindenki messze elkerülte volna, manapság viszont a legdivatosabb búvár úti célok közé tartozik.

Ezen a videó látható, hogy citromcápák, tigriscápák, hatalmas pörölyök úszkálnak karnyújtásnyira az emberektől, időnként még a kamerákat is megkóstolva. Természetesen csodák nincsenek, etetik ezeket a nagyvadakat, és ha valaki ennyire közel van a cápákhoz, akkor óvatosnak kell lennie.

Nem mondom, hogy pont rendben van ez így, a csalizással, a cápák megérintésével, de hogy látványos az a "cápaleves", ami egy-egy ilyen merülésen látható, ehhez kétség sem fér...

Bűnbandák működésének tárgyi emlékei nyugszanak a Comói-tó mélyén.

Moregallo az Olaszország északi részén található Comói-tó egyik jól ismert merülőhelye. Az Alpok lenyűgöző csúcsai által körülölelt vidék a felszínen is igen látványos, de sokkal meghökkentő, ami a víz alatt várja az embert: tucatnyinál is több autóroncs nyugszik a mélyben, 15 és 60 méter között.

Van itt szétesőfélben levő Renault, jól felismerhető Volkswagen Passat, de még egy újabb Jaguar is felbukkan a lámpák fénykörében. Az autókat bűnözők dobták a vízbe a magas sziklafalról- talán jobbnak látták eltüntetni a bűnjelet, esetleg megszerezték belőle ami kellett, és aztán a tóba dobták a "felesleget". 

A tó viszont nem csak ezek miatt kerül be időnként a hírekbe. A meredek sziklafal a víz alatt folytatódik, könnyen csúszik mélyre a hideg és gyorsan sötétedő tóban a búvár, azaz észnél kell lenni. Sajnos a hibákért többen fizettek már nagy árat.

Aki viszont kellően felkészült, nagyon furcsa élményeket szerezhet ebben az autótemetőben. A merülőhely partról könnyen megközelíthető, s aztán a környék szép városaiban, remek éttermeiben lehet lazítani, azaz igazán érdekes úti cél lehet az Észak-Olaszországba vetődő búvároknak a Comói-tó.

(Képek: Marco Daturi)

Roncsokkal vonzaná a búvárokat a ma még kevésbé népszerű úti célnak számító ország.

Az Adriai-tenger a mi szempontunkból kifejezetten fontos búvárhelynek számít. Nagyon sok magyar búvár első merüléseinek volt helyszíne az egykori jugoszláv tengerpart, és az utódállamok közül a leghosszabb partszakasszal büszkélkedő Horvátországba ma is sok búvár utazik évről évre. De merülnek az olasz oldalon, Szlovéniában és Montenegróban is, sőt, az Adriától alig délre eső görög Korfu szigeten is vannak búvárhelyek.

Albániára viszont általában nem gondolnak a merüléseket tervezők. Pedig meg kell jegyezni, még a jugoszláviai búvárexpedíciók előtt a magyar búvárkodás egyik úttörője, Rádai Ödön pont albán vizekben hajtott végre tengeri merüléseket. De az elzárkózó balkáni országhoz képest sokkal jobb infrastruktúrával, fejlettebb idegenforgalommal, pezsgő búvárélettel büszkélkedő Jugoszláviával nem vetélkedhetett.

Albánia még a kommunista rendszerek bukása után is erősen lesajnált úti célnak számított. Kalandra vágyó utazók jutottak el ide, ám mostanság egyre többen kelnek útra, hogy megismerjék a lassan lábra kapó ország legszebb helyeit. A beszámolók szerint a fejlődés egyértelmű, az emberek kedvesek, és ma még itt el lehet kerülni a tömegturizmust. 

És ahol tenger van, ott búvárkodni is lehet! Albánia nagy vonzereje az, hogy a milliószor merült többi adriai partszakaszhoz képest felfedezetlennek számít, új vagy alig párak által látott roncsoknál lehet például merülni. Az RPM Nautical Foundation az utóbbi időszakban a partszakasz egyharmadát mérte fel, s 38 roncsra bukkantak, melyek közül hat több, mint kétezer éves. 

Ez a helyi kulturális örökségvédelmi hatóságokra feladatot is ró, hiszen nem lenne jó, ha kincsvadászok lepnék el a nem túl jól őrzött lelőhelyeket. Viszont azzal is kecsegtet ez a sok roncs, hogy a búvárok is jönnek majd a világ tájáról, hogy megnézzék az izgalmasabb maradványokat, netán afféle felfedező expedíciókban vehessenek részt. Búvárként igazi nagy álom az, hogy olyan roncsnál merüljünk, amit rajtunk kívül még soha, senki nem látott- a világ sok pontján ehhez már igen mélyre kell menni. Európán belül pedig iszonyúan nagy szerencse kell egy ilyen felfedezéshez.

Személy szerint kifejezetten érdeklődve várom, milyen lehetőségek nyílnak meg a közeljövőben. Magam is merültem már Horvátország mellett Montenegróban, Szlovéniában, az Albániától karnyújtásnyira levő Korfun, szóval most már ideje ide is eljutni...

Egyiptom azért még mindig tartogat izgalmat a búvárok számára.

Sok évnyi egyiptomi túrázás után tudom, hogy a Vörös-tengeren lehet részünk nagy találkozásokban. Persze, elég sok merülésem volt ahhoz, hogy esélyt adjak ilyesmire, de ismerek nem egy embert, akinek egyetlen túrán is sikerült delfinnel, teknőssel, cápával találkozni. Mostanában talán még többet is lehet látni, amióta a kevesebb turista miatt regenerálódott az élővilág.

A legizgalmasabbak persze a cápás merülések. Főleg az óceáni fehérfoltú cápák felbukkanása dobja meg a pulzust, mert ezek a gyakran sekély vízben megjelenő ragadozók egészen közel úsznak a búvárokhoz, kíváncsian köröznek a víz alatti látogatók körül. Ez egy darabig érdekes, de egy idő után kissé stresszes lehet ez ember.

Ezt azért tudom, mert nekem is volt hasonló kalandban részem. Máig emlékszem rá, barátaimmal sűrűn emlegetjük az élményt. 

Nem véletlenül divatos úti cél a Maldív-szigetek a búvárok körében.

Sok oka lehet annak, hogy egy-egy hely vonzóbb a másiknál. A víz alatti világ szerelmesei globálisan nagy csoportot alkotnak, és ha vannak is különbségek, ki mit szeret igazán a merülés közben, pár dolgot a túlnyomó többség nagyra értékel. A meleg vizet például sokan előnyben részesítik, és nyilván sokat nyom a latban, ha szép és vendégszerető a hely a víz felett is. De a döntő az, hogy mi van odalenn: és ahol olyan "nagyvadak", mint cápák, manták bukkannak fel, az mindig nyerő.

A Maldív-szigetek az ilyen hely. Ugyan a merülés az áramlásban néha bonyolultabb, viszont annyi látványos élőlény tűnik fel, hogy kárpótol az erőfeszítésekért. Ahol pedig nincsenek nagyobb állatok, ott színes korallkertekben úszkáló halak teszi felejthetetlenné a búvárkodást. Rafa Herrero Massieu nagyszerű filmje igazán hangulatos képet ad a sokak vágyott úti céljának számító ország víz alatti világáról.

Norvégiában van egy különös merülőhely, ami évszázada víz alá került vidék maradványait rejti.

A Lygnstoylvatnet nevű tó mélyén épületek romjai, egykori út látható- azt hihetnénk, hogy mesterségesen felduzzasztott víztározó építésének estek áldozatul. Ám a folyót elzáró gátat nem emberi kéz építette: 1908-ban a Keipen nevű hegyről omlott le olyan sok szikla, hogy az egész völgyet elárasztotta a víz. Az emberek elmenekültek, mindent hátrahagyva.

Az egykori farm pedig ma kissé kísérteties látványt nyújtva várja a búvárokat. A vízben szépen megőrződtek a falak, no meg az út is, amit már csak úszva lehet végigjárni.

Manapság minden víz alá került települést Atlantisznak titulálnak, de a kézenfekvősége ellenére sem neveznék norvég Atlantisznak egy felhagyott tanyát. 

Ettől még azért lehet érdekes az itteni búvárkodás. Minden efféle helynek van egy különleges hangulata, hiszen a házaknak nem a víz alatt van a helye. Elúszni mellettük, belesni az egykori ajtókon olyan élmény, amit csak mi, búvárok élhetünk meg- nekem is volt hasonlóban részem például Ausztriában. És azt kell mondjam, ha lehetőségem lenne, ezt a norvég tavat is szívesen megnézném magamnak.

Lars Kovald további képei itt tekinthetőek meg a helyről.

Az Okinawa mellett nyugvó USS Emmons rombolót öngyilkos pilóták süllyesztették el.

A kamikaze japán szó, jelentése isteni szél. Mint azt sokan tudják, a második világháború végső szakaszában, amikor az amerikai haditengerészet csapásai alatt megroppant japán haderők már nem nagyon tudtak máshoz nyúlni, kétségbeesett (és valljuk be, esztelen) öngyilkos akciókkal próbálták feltartóztatni az ellenséget. A kamikaze pilóták nem túl képzett fiatalok voltak, akik tudatosan zuhantak rá gépükkel az amerikai hadihajókra. A mérleg: rengeteg fiatalon odaveszett katona, és ehhez képest viszonylag kevés eredmény.

De kétségtelen, néhány hajót azért sikerült elsüllyeszteni ezzel a taktikával. Ezek egyike volt a USS Emmons. A hajó építését 1940-ben kezdték, 1941-ben bocsátották vízre. A 106 méter hosszú romboló a háború több színterén is megfordult, az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren is részt vett bevetésekben. 

1944. novemberében vezényelték át a Csendes-óceáni hadszíntérre. Új feladatot kapott mint aknaszedő romboló, 1945. márciusában az Okinawa szigetét támadó flotta tagja volt. A Tokiótól messze délre eső, de már Japánhoz tartozó sziget elfoglalása stratégiai jelentőségű volt. A part menti vizek megtisztításában vett részt a USS Emmons illetve a Rodman nevű hajó, amikor április 6-án megjelentek a kamikazék. Noha jópárat közülük úgy lőtték le mint az agyaggalambokat, de egyszerűen túl sokan jöttek, és az Emmons fedélzetére öt is rázuhant. A hajó irányíthatatlanná vált, a túlélők elhagyták és másnap elsüllyesztették, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe.

A hajóval együtt 60 tengerész veszett oda. Így amikor 2001-ben felfedezték Okinawa mellett 45 méteres mélységben, háborús sírhelyként kezelték. Épp ezért okozott nagy felháborodást, amikor kiderült, 2010. februárban elloptak egy táblát a roncsról- a veteránok mindezt sírrablásként kezelték. A relikviát a haditengerészeti nyomozók 2011. áprilisában szerezték vissza. A roncsnál azóta is merülnek, és rendszeresen vannak az elsüllyesztéséről megemlékező alkalmak, amikor a búvárok a víz alatt róják le a tiszteletüket a hősi halottak előtt.

Egy norvég tóban merülhető egy világháborús akció során odaveszett Junkers gép.

A második világháború elején a németek stratégiai célja volt Norvégia meghódítása. Narvik közelében különösen komoly csaták dúltak, és az utánpótlást veszélyes bevetés során akarták eljuttatni a csapatok számára.

Összesen 13 Junkers Ju52 típusú repülőgép szállt fel 1940. áprilisában Berlin közelében, hogy a sarkkörön túlra vigye hadi rakományát. A Tante Ju néven becézett legendás szállítógép a harmincas évek legfontosabb személyszállító gépe volt, aztán amikor kitört a háború, a németek egyből bevonultatták a megbízható hárommotoros repülőket. Az egész háború során használatban álltak a németek és a velük szövetséges hadseregek légierejében, rengeteg veszélyes bevetést teljesítve.

Narvik már túlságosan távol volt Berlintől ahhoz, hogy oda és vissza meg tudták volna járni a Junkersek, két közbenső leszállást is be kellett iktatni. Ráadásul roppant kedvezőtlen volt az időjárás is, Narvik közelében ítéletidő volt. A 13 gépből kettő eltévedt, míg a többi a Narviktól pár kilométerre levő befagyott Hartvigvann (Harvikvatnet) tóra próbált leszállni. A vastag hótakaróban több gép is megsérült, de a többi hazatérésére sem volt nagy esély. Miután a németek kirakodták a fegyvereket, a repülőkből összegyűjtötték a maradék üzemanyagot, és azt a SE+KC jelű Ju52-esbe töltötték, amivel sikeresen felszálltak. Az nézőpont kérdése, megérte-e: csak Svédországig jutottak el, ahol a legénység hadifogságba került- viszont a háború további részét megúszták. Akik arra a gépre nem fértek fel, némi viszontagság árán jutottak vissza Németországba.

A befagyott tavon pedig ott maradt a többi repülő, melyeknek egy része nem sérült meg súlyosan. Az értékes, kiválóan használható Ju52 gépek viszont érthetően érdekelték volna a norvégokat, akik szerették volna rátenni azokra a kezüket. Ám közeledett a május és az olvadás, ami azzal fenyegetett, hogy a gépek szép sorban el fognak süllyedni a tó mélyén. Ezért három repülő szárnya alá hordókat erősítettek, hogy így tartsák azokat a víz felszínén. A háború zűrzavarában viszont a velük szövetséges britek egy Hurricane gépe lecsapott a Junkersekre, így valamennyi nmet gép a tó fenekére került. 

Egészen a nyolcvanas évekig nem nagyon foglalkoztak velük. Ekkor lelkes roncskutatók indultak a keresésükre, és sikerrel is jártak. Néhány mélyebben levő Ju52 kiváló állapotban volt, 1983-ban egyet kiemeltek és helyre is állítottak. 

Ezek után kedvet kaptak a többi gép felszínre hozásához is, hogy a restaurált géplegendák múzeumba kerülhessenek. 1986-ban újabb négy példány emeltek ki, amelyeket megtisztítottak az üledéktől, majd darabokra szerelve szállítottak el. Ezek ma már valóban kiállítva tekinthetőek meg. 

Ám maradt még a vízben repülő, ráadásul az egyik kiváló állapotú Junkers egészen sekélyen nyugszik. Már két méteres mélységben elérhető egyik része, és a búvároknak maximum 8 méterig kell ereszkedni, ha az egészet körbe akarják úszni. Ugyan a tó kicsit félreeső helyen van, de megéri a fáradtságot. Na nem mintha ha Narvik körül a tengerben ne lenne pont elég roncs, de ha már valaki elvetődik arra, ezért a különleges merülőhelyért megéri az édesvízi kirándulás.