Big Blue Búvár Blog

A magyar Tósoki Ernő 6400 méteres magasságban végrehajtott extrém merüléséről részletesen olvashattunk, ám érdekesség, hogy nagyjából egy időben lengyel búvár is víz alá ment az Andok egyik magasan levő tavában.

Le kell szögezni, ezek egészen extrém kihívást jelentő merülések. Az egyik tényező maga a feljutás. A magyar rekorder is elmesélte, mekkora feladat egyáltalán feljutni 6000 méteres magasság környékére, és eközben még a felszerelést is cipelni kell- nem éppen egy könnyed kiruccanás. Én, aki egy-egy merülés kedvéért sétáltam már palackkal a hátamon időnként 2-300 métert is, tudom, az mennyire megterhelő. Ehhez képest jól be tudom lőni, mit jelentene a hegymászás búvárcuccal.

A magashegyi merülés fiziológiája külön történet. Búvárkodtam már viszonylag magasabban levő tavakban Ausztriában, közel 800 méteren. Már ekkor is kalkulálni kell a szinttel, ami 6000 méter környékén már többszörösen fontos. Ezért van az, hogy ilyen helyeken csak kis mélységű, rövid merülésekkel próbálkoznak.

A lengyel expedíció a magyarokéhoz képest egy árnyalattal sekélyebb tavat célzott meg, ők 5990 méteres búvárkodásra készültek. Többen voltak a csapatban, ami nyilván sokat jelent, és kifejezetten a Guiness-rekord megdöntése volt a cél. Ennek annyiban volt jelentősége, hogy állításuk szerint ehhez minimum 5 méteres mélységet kell elérni, és a merülésnek legalább 20 perc hosszúnak kell lennie. Marcel Korkus a hírek szerint ezt teljesítette is.

Érdekes azért, hogy pont Kelet-Európából érkeznek Dél-Amerikába ilyen merülések kedvéért búvárok. Ez nem éppen átlagos búvárkaland, és nekem eszem ágában sincs azon filozofálni, melyik expedíció "értékesebb". Lehet ilyen-olyan rekordokról beszélni, de aki hat kilométer magasan merül egy jéghideg tóban, az számomra mindenképpen tiszteletreméltó tettet végrehajtó ember.

Mifelénk szemmel láthatóan vannak különleges kalandok iránt érdeklődő búvárok, olvashattunk nemrég az oroszok jég alatti mélységrekordjáról is. Talán azért, mert itt nincs meleg tenger, nincs tömeges hobbibúvárkodás, hajlamosabbak vagyunk picit őrültebb dolgokba belevágni: én is merültem barlangban, jég alá. Ilyen lehetőségek vannak, ezzel élünk. Könnyű Floridában búvárnak lenni, ahol egész évben mehetnek a meleg tengerbe!

Aztán persze ki tudja, kit miért lehet irigyelni. Meglehet, ritkábban juthatok el trópusi vizekbe, mások meg nyilván azon lepődnek, Budapest szívében kristálytiszta meleg vízzel teli, több kilométer hosszú barlangjáratban búvárkodnak. Sok arca van a búvárkodásnak, és mindenki kitapasztalhatja, melyik ágát szereti igazán.

A természetben látható egyik legizgalmasabb vadászatot örökítette meg egy búvárfotós Mexikóban.

Az amerikai vitorláshal (Istiophorus platypterus) különleges megjelenésű állat. Felső állkapcsa kardszerűen meghosszabbodott, hátúszója pedig lebegő vitorlára emlékeztet. Az akár három méteresre is megnövő ragadozó roppant gyors, állítólag több, mint 100 km/óra sebességgel is tud repeszteni a tengerben.

Néhány helyen lehet jó eséllyel megfigyelni ezeket az állatokat vadászat közben. Mexikóban az Isla Mujeres mellett egy hetet töltött a nyílt tengeren két búvárfotós, és egyikük, Sarosh Jacob fantasztikus filmet is készített a kalandról. A kisebb halak gömbszerűen összeállva próbálják elkerülni a ragadozók kardszerű orrát, de a búvároknak is figyelni kell, ahogy a körülöttük cikázó villámgyors halak időnként veszélyes közelségbe kerülnek.

Kegyetlen színjáték ez, amiben nem sok esélye van a kishalaknak a menekülésre. A természetben teljesen természetes, mindennapos az, hogy a túlélés nem csak az ügyességen, a szerencsén is múlik. Egy-egy ilyen felvétel betekintést nyújt abba, milyen drámai a vadászat. Nem csoda, hogy az amerikai vitorláshallal merülés manapság nagy-nagy álma sok búvárfotósnak, akik ezt megörökítenék- ha jó helyen vannak jó időben, erre van is esélyük. Aztán az már a szerencsén múlik, hogy ezek a villámgyors halak és a kétségbeesetten menekülő prédáik pont jó helyzetben vannak-e a tökéletes felvétel elkészítéséhez.

Tudni szeretnéd, hogy kerülnek az akvaristákhoz a díszhalak a trópusi tengerekből? Lehet, hogy nem fog tetszeni a válasz...

Egy igényesen berendezett, látványos halak forgatagát felvonultató sós vizes akvárium bármelyik lakásnak vagy elegáns irodának a díszévé válik. Komoly forgalmat bonyolítanak le a kisebb boltok, a nagyobb elosztók, így aztán több országban ráálltak a halak kereskedelmére, ugyanis ezek jelentős része fogságban nehézkesen szaporítható. Elsősorban Indonézia, a Fülöp-szigetek és Srí Lanka vizeiben fogják be ezeket az állatokat, hogy aztán a nyugati akvaristák megvehessék őket.

Ám nem kis hálókkal hajkurásszák a díszhalakat a víz fenekén a búvárok. Súlyosan mérgető nátrium-cianidot fecskendeznek a kifogni kívánt halak közelébe, azok ettől jó esetben elkábulnak, és így már könnyű befogni őket. Aztán ezeket a halakat szállítják a tengerentúlra- ám utazás közben akár a kétharmaduk is elpusztul. Úgy tartják, az Egyesült Államokba bevitt díszhalak túlnyomó részét az elvileg tiltott ciános módszerrel fogják ki. Hogy megéri-e? Állítólag 200 millió dolláros üzletről van szó!

Mivel mindig is illegális volt a tenger mérgezése, pontosan nem lehet tudni, ki és hol kezdett el először így halászni. Úgy vélik, valamikor fél évszázada a Fülöp-szigeteken kezdték el a ciánozást, és onnan terjedt el a többi ázsiai országban. A rendszerint primitív, leharcolt felszerelésekkel merülő búvárok már akkor veszélyeztetik az életüket, amikor a víz alá mennek, de sejthető, hogy a mérgező anyagokat sem úgy kezelik, ahogy azt kellene.

Nem csak búvárok szenvednek el időnként mérgőzést, a vízbe jutatott nátrium-cianid csak a nagyobb halakat kábítja el, a kisebbeket és a korallpolipokat megöli. Így aztán szinte ki lehet irtani egy korallzátonyt ezzel a módszerrel. Az élővilág nagy árat fizet egy szép akvárium összehozásáért...

A bölcs halászok pedig kitalálták, tulajdonképpen nem csak díszhalakat lehet ciánnal fogni. Időnként a fogyasztásra szánt példányokat is így ejtik el, amiket aztán pár napban édesvízben áztatva "kiöblítenek". Valamiért nekem nem lenne hozzá gusztusom, ha ilyet szolgálnának fel. Persze nincs rájuk írva, és ez nem megnyugató érzés.

A kérdés mindig az, lehet-e tenni valamit ez ellen a jelenség ellen. Persze, ha soha többé nem venne senki díszhalat, becsődölne az üzlet. Netán megpróbálhatnának minden halászhajó mellé természetvédelmi őrt állítani. Ám attól tartok, ezek nem nagy működnének. Az viszont igen, ha maguk a nagykereskedők lennének hajlandóak lemenni a busás haszon egy részéről, és így érje meg a szegény búvároknak is a kevésbé szapora, de korrekt jövedelmet biztosító nem környezetkárosító halbefogással foglalkozni. Amíg viszont búvár, kereskedő és vásárló is belenyugszik ebbe az egészbe, addig biztosan nem fog megváltozni semmi.

Nem kísértetek halásznak fantomhalakra a tengerek mélyén, sajnos nagyon is élő, létező problémáról van szó. A halászok rengeteg eszköze szakad be munka közben, és a víz mélyére került hálók, horgászzsinórok tovább folytatják a "munkát". 

A műanyagból készült hálók ráadásul nem bomlanak le, hosszú-hosszú időn át ejtenek foglyul mindenféle állatot. Annál nem is nagyon van szomorúbb, amikor beakadt, elpusztult élőlényre bukkan az ember búvárkodás közben. Megjegyzendő, természetesen emberéletet is veszélyeztetnek az itt-ott beakadt, lebegő, gyakran nehezen látható és nehezen elvágható hálók.

Ezért a világ több pontján próbálkoznak a hálók begyűjtésével a víz mélyéről. Az igazi az lenne, ha az eredeti tulajdonost is meg lehetne találni, és esetleg meg lehetne bírságolni is, mert így talán legközelebb jobban vigyázna rá, hogy ne szakadjon be a könnyen pótolható háló. Ebben a videóban látható, a Máltán merülő szellemháló-különítmény milyen sok dolgot gyűjtött be egyetlen alkalom alatt.

Nem valószínű, hogy könnyű és gyors megoldás lesz erre a problémára a közeljövőben, mert már az eddig beszakadt hálók begyűjtése is emberfeletti feladat lenne- szóval ha mostantól lebomló anyagból készülnének, az sem változatna azon a tényen, hogy mennyi gyilkos szellemháló van most is a tengerben.

A politikai viszonyok változása miatt az érdeklődés homlokterébe kerülhet Kuba: az amerikai turisták jellemzően elkerülték a Karib-tenger legnagyobb szigetét, pedig köztudott, hogy egészen különleges kultúrájú, hangulatú országról van szó. És a víz alatt is akad látnivaló...

Egy időben a szocialista blokkból érkeztek búvárok Kubába, ugyanis a kétpólusú világrendben a "baráti országok" turistái különleges bánásmódot élvezhettek. Mivel kevés más lehetőség akadt trópusi vízben búvárkodni, magyarok is érkeztek. A régieknek jó sztorijaik vannak arról, milyen különleges trükköket vetettek be azért, hogy finanszírozni tudják ezt az utat. És le is tették a honfitársaink ott a névjegyüket: Dombovári Tibor Kubában lett dobogós a búvárfotósok világbajnokságán 1992-ben, és magyar filmes stáb is járt kinn a nyolcvanas években Pásztor Ferenc vezetésével.

S hogy mi a helyzet manapság? A turizmusban történtek bizonyos fejlesztések, akad pár jobb, érdekesebb merülőhely, no meg olyanok is, amik nem nyújtanak igazán különlegeset. A sziget elég nagy, nem mindegy, hol száll meg az ember, mert a tenger nem mindenütt ugyanolyan szép. A Jardines de la Reina (A királynő kertjei) nevet kapott szigetcsoport Kuba délkeleti oldalától 50 mérföldre húzódik, és vannak, akik szerint az egész Karib-tenger legszebb merülőhelye. Hogy így van-e, azt látatlanban nehéz megítélni, de a kiválós spanyol filmes, Rafa Herrero Massieu nagyon szép filmje elég meggyőző.

Azt már régebben is olvastam róla, hogy elsősorban a cápák sokasága miatt számít különlegesnek az itteni zátonyvilág. A Karib-tengeren egykor nyilván nagyon gyakori ragadozók azért elég sok sziget körül mutatóban sem fordulnak elő, ám itt, a kubai partoktól viszonylag távol zavartalanul élhetnek, és a felvételek tanúsága szerint nem is túl ijedősek. Jó lenne megőrizni ilyen szépnek ezt a területet, ami a víz alatt tényleg színes, szép kertet idéz.

Az osztrák Günter Schachermayr kicsit módosította Vespáját, hogy menjen vele néhány kört a felszín alatt is.

Aki járatos valamennyire a búvárkodás világában, az láthatja, azért nem volt túl nagy munka tengeralattjárót csinálni a robogóból: egyszerűen két víz alatti vontatót erősített rá, Vespa helyett szánkó vagy vasalódeszka is lehetett volna, aminek a nyergébe pattan.

A víz alatti haladásról pusztán a vontatók gondoskodtak, és a felvételen látható, a vízből is úgy kellett kivontatni a robogót, tehát az egész inkább volt móka, mint komoly átalakítás. Annak viszont kétségkívül nem rossz.

Malajziában a víz alatt is lecsapnak a szabálysértő turistákra.

A világ sok pontján próbálnak egyensúlyt teremteni a nemzeti parkok épségének megőrzése és a jól fizető turisták igényeinek kielégítése között. Nincs ez másként a búvárkodás területén se, és ötletben nincs hiány. Van, ahol egyes zónákat időről időre teljesen elzárnak a vendégek elől vetésforgószerűen váltogatva azokat. Máshol megtiltották a horgony használatát, fix kikötési pontokat kialakítva. És akad, ahol szigorú kvótákat írtak elő, így korlátozva az egy nap oda beengedett vendégek számát.

Ez végülis logikus megoldás, hiszen ha kevesebb a búvár, akkor nyilván kevesebb kárt is tudnak okozni. A Malajziához tartozó Sipadan sziget körzete az egész világról rengeteg búvárt vonz, egy évtizede még búvárbázisok, resortok is voltak rajta. Ám pont a szigorúbb védelem érdekében ezeket egytől egyig felszámolták, és most egy nagyon szűkös napi búvár kvótán (120 fő) kell megosztozni a környékbeli szigeteken dolgozó bázisoknak. 

Most pedig jött egy újabb lépés: négy ún. búvármarsall állt szolgálatba, ők lesznek az első víz alatti természetvédelmi őrök Malajziában. A feladatuk az lesz, hogy szemmel tartsák a búvárokat, és ha bármilyen szabálysértést tapasztalnak, közbelépjenek. Az óvatlan vagy gyakorlatlan búvárok ugyanis könnyen lerúghatják, megrongálhatják a korallokat, ám nyilván mindenki jobban vigyáz, ha ott úszkál a közelben egy hatósági személy.

Ám a helyi hatóság illetékese arra is rámutat, a merüléseket szervező cégek profi búvárvezetőinek is van felelőssége: nekik is fel kellett hívni a figyelmet arra, hogy nem szabad kárt okozni az élővilágban. Azt is szeretnék elérni, ha a búvárok a Sipadan közelében levő tucatnyi merülőhely közül nem csak a három legnépszerűbbet akarnák felkeresni, hanem a többi ponton is búvárkodnának, mert így nem lesz "túlmerülve" egy-egy zóna.

A cél nemes, talán még a víz alatti járőrözésnek is van értelme. De még fontosabb az, hogy a búvároknak már a legelső tanfolyamon verjék a fejébe, mennyire fontos megóvni a tenger élővilágának épségét. Azt gondolom, ezen a téren nagyon sokat fejlődtek az oktatási rendszerek, ezt ma már kiemelten kezeli az összes, de oktatón múlik, hogy ezeket át is tudja adni a tanítványoknak.

Könnyű ugyanis elcsábulni, az ember mindent meg akar nézni közelről, hogy jobban lásson, korallokba kapaszkodni, és aki kezdő, az nem tudja kontrollálni, mikor ér hozzá valamihez túl erősen. No meg persze sokan akarnak valami kis "szuvenírt" is begyűjteni, nem gondolva arra, mi lenne, ha mindenki minden merülésen összeszedne pár korallágat. Víz alatti fotósból, videósból is rengeteg van, akik egy-egy ütős kép kedvéért túl sokat kockáztatnak- de nem ők szenvedik el az óvatlanság következményeit, hanem az élőlények.

Így aztán a jobb, összeszokottabb búvárcsapatokban mindenki afféle "önkéntes rendőr", aki nem csak a saját merülésére figyel oda, hanem másokat is figyelmeztet a hibákra. Ezen sose szabad megsértődni, mert a jó szándék van mögötte: azt szeretnénk mind, ha holnap, egy év, vagy egy évtized után is ugyanolyan szép és egészséges merülőhelyeken búvárkodhatnánk. Időnként nem árt, ha valaki emlékeztet erre, mert az ember annyira belefeledkezik a szépségbe. Ha egy jó búvárvezető odafigyel a vendégekre, és azok odafigyelnek magukra is, egymásra is, hivatásos búvárrendőrre már nincs is szükség...

Elkalandozott csoportjától egy búvár Mexikóban, életével fizetett érte.

Régi alapszabály (nem csak) a búvárkodás területén, hogy az ember annyi kockázatot vállaljon be, amennyit még tud kezelni. Akinek nincs hozzá képzettsége, az ne merüljön mélyre, barlangba, roncsba- ennyit kell észben tartani.

Természetesen nem akar mindenki speciális tanfolyamokat elvégezni, ezért van több helyen lehetőség arra, hogy profi vezetőket követve biztonságosabban hajthassanak végre egy-egy nagyobb kihívást jelentő helyen merülést is a turisták. Ezt a gyakorlatot nem mindenki nézi jó szemmel, de a fizető vendég nagy úr, és ha mindenki odafigyel, akkor működik is az elképzelés.

A mostani példa viszont arra hívja fel a figyelmet, mi történik, amikor valami váratlan következik be. Mexikóban sok különlegesen szép víz alatti barlang (ún. cenote) van, ezek egy része nem teljesen zárt, tehát egyes szakaszok bárki merülhet itt. Ám vannak egészen hosszú, labirintusszerű járatok, és aki ott eltéved, annak nincs esélye a túlélésre.

Egy ilyen mexikói cenotéban indult el merülni egy csoport: egy profi helyi búvárvezető és három vendég. Két német nő mellett egy spanyol férfi fizetett be a barlangi búvárkodásra a Tulum közelében található Calavera cenotéba. Nagyjából fél óra után vette észre a két nő és a vezető, hogy a spanyol búvár hiányzik a csoportból. Próbálták keresgélni, de nem jártak eredménnyel. A felszínen riasztották a hatóságokat, végül a búvárok másnap délután találták meg az áldozatot. 

A vizsgálat szerint a búvár elkalandozott, szem elől tévesztette azt a kötelet, ami mutatta a barlangból kivezetett utat. Onnantól kezdve pedig csak a vakszerencsén múlik, valaki kitalál-e. Egy rutinos, képzett barlangi búvár pontosan tudja, milyen szabályokat kell betartania, de aki nem tapasztalt zárt terekben, az egyszerűen csak eltéved, majd pánikba esik, ami szintén nem segít a probléma kezelésében.

Szóval azt kell észben tartani, hogy olyan merülést vállalj be, amihez kellően gyakorlott és képzett vagy. És ragaszkodj az előzetesen megbeszélt utasítások követéséhez, mert bizony egyetlen hibán akár az ember élete is múlhat.

Egy búvárt beszippantott egy hűtővizet szállító cső az Egyesült Államokban, ám a nyomasztó öt perces sodródás után túlélte a kalandot. Most viszont természetesen perelni akar...

Christopher Le Cun nyilván örül annak, hogy egyáltalán élve megúszta a kéretlen utazást, amihez hasonló utoljára 1989-ben fordult elő. Gyakorlatilag akkor is hasonló játszódott le, mint ebben az esetben. Le Cun 2015 júliusában családjával és barátaival ment hajózni Floridában a Hutchinson Island közelében. Ahogy nézelődtek, egy nagy sárga bóját láttak lebegni a tenger felszínén, és a mélyben valami hatalmas építmény körvonalait vették ki. 

Le Cun és régi jóbarátja, Robert Blake úgy döntött, itt mennek el merülni, míg a családok a hajóban várják meg őket. Beszámolójuk szerint elképzelésük sem volt arról, hogy mi van odalenn, egyszerűen csak kíváncsiak voltak. A hajót a bójához kötötték, és a búvárok becsobbantak a vízbe. Elmondásuk szerint semmiféle figyelmeztetést nem láttak, míg a Florida Power & Light vállalat szerint a bójára van írva, hogy legalább 100 yard társaságot kell tartani a helytől.

A két búvár odalenn megnézte a szemmel láthatóan ember által épített monstrumokat, ám ahogy közelebb úsztak, Le Cun egyre erősödő áramlást érzett. Aztán váratlanul az egyik csővezeték beszippantotta őt, aki egyik pillanatról a másikra tűnt el társa elől. Blake pánikolva úszott a felszínre, és amikor kiabálva elmondta, hogy Le Cun eltűnt, utóbbi felesége azt hitte, viccel- ám arckifejezése láttán rájött, nagy a baj. Természetesen mindenki kétségbeesettt, kiabált, sírt, és meg voltak győződve róla, Le Cun nem kerül elő élve.

Maga a búvár is ezt hitte. Teljes sötétségben sodródott az ismeretlen végcél felé. Próbálta maszkját és légzőautomatáját tartani, aztán keze ügyébe akadt a lámpája, de bármerre világított, semmit sem tudott kivenni. Mint kiderült, egy nagyjából öt méter átmérőjű, negyed mérföld hosszúságú csőben vitte magával a víz egyenesen egy atomerőműbe, ahol ezt a vizet a reaktor hűtésére használják. 

Mint Le Cun elmondta, a körülbelül öt perces rémálom során ezer dolog megfordult a fejében. Ahogy nem egy horrorfilmben látta már, arra számított, óriási turbinalapátok lesznek a cső túlsó végén, amelyek darabokra szaggatják a testét. Még arra is gondolt, inkább kiveszi a szájából a légzőautomatát, mert még az is jobb halál, mint az, ha elevenen ledarálják. Természetesen eszébe jutott családja, mi lesz velük nélküle.

Aztán egyszer csak felderengett a fény az alagút végén, és egyre nagyobb lett, majd váratlanul egy kristálytiszta vízű medencében kötött ki, halak úszkáltak körülötte, rásütött a nap fénye- már azt képzelte a menyországban van. Ám nagyon is életben volt- egy létrán kimászott a vízből, és az egyik arra járó alkalmazottnak kiabált segítségért, aki természetesen megdöbbent, hogy került oda. Le Cun gyorsan elmondta, és egyből telefont kért, mert a családját akarta egyből értesíteni. Ám felesége akkor még épp a mentőknek próbálta elmagyarázni, mi történt, így nem foglalkozott az ismeretlen számról érkező hívással. Amikor harmadjára is hosszan csörgették meg onnan, mégis felvette, és óriási megkönnyebbülésére férjét hallotta a vonal túlsó oldaláról.

Le Cun most bíróságra vinné az ügyet az elszenvedett élmények miatt. és természetesen azért,  hogy más ne kerüljön ilyen helyzetbe. A válallat viszont elutasítja a vádakat. Egyrészt szerintük a bóján világosan jelölve van, hogy távolságot kell tartani. Másrészt pedig nem olyan egyszerű a beömlő nyíláshoz kerülni, mert a búvárnak szándékosan ki kellett kerülni azokat az alkatrészeket, amelyek a véletlen beszippantást gátolják- pont azért, hogy ne kerüljön a csőbe bárki gyanútlanul. 

Majd a bíróság eldönti kinek van igaza, de azért egy józanul gondolkodó búvár tisztában van vele, ipari létesítmények, katonai objektumok környékén merülgetni nem annyira jó ötlet. Nem is tudom, mire gondol az, aki egy atomerőmű tövében indul el egy kellemes kis hobbimerülésre...

Ismét egy kevésbé ismert roncs kerül terítékre, pedig mélysége, érdekessége okán bőven a figyelmünkre lenne érdemes. Az MS Bonitával pusztán csak egy gond van: a hűvös vízű Balti-tenger mélyén nyugszik, és ez pont elég indok arra, hogy a legtöbb búvárnál szóba se jöhessen a merülése...

A Bonita 1941. október 14-én indult el a svédországi Luleából Németországba, hogy a hadiipar számára létfontosságú vasrakományát azonnak tovább szállíthassák az üzemekbe. A nagyjából száz méter hosszú teherhajó a háborús viszonyok miatt nem volt kivilágítva, ezért történhetett meg, hogy az éjszaka leple alatt összeütközött az SS Bojan nevű hajóval. A Bonita olyan súlyosan megsérült, hogy alig egy perc leforgása elsüllyedt, 25 fős legénységéből csak 4 embert tudta a Bojan a fedélzetére venni. A kapitány úgy menekült meg, hogy kiugrott az ablakon, ám a hajótestben dolgozó tengerészeknek nem volt esélye a túlélésre.

A roncs Malmötől délre található. A tengerfenék 42 méteres mélységben van, de a roncs legmagasabb pontja már 18 méteren felbukkan, a fedélzet pedig 33 méteren úszható be. A hajó egyenesen áll, és nagyrészt egyben van, így kifejezetten látványos lehet a merülés. A búvárok beúszhatnak néhány helyen a roncsba, feldezhetik maguknak a Bonita minden zegét-zugát.

Mivel a búvárok egy része manapság egyre jobban érdeklődik a mélymerülések, a különlegesebb roncsok iránt, és mind többen szereznek be maguknak a hideg vizekben nagyobb védelmet nyújtó szárazruhát, ezért vélhetően egyre többen fognak például a Balti-tengerben nyugvó maradványok felé kacsingatni. Noha svéd vizekben kicsit gyengébb a látótávolság, ha megfelelő időszakot választ valaki, akkor azért többet lehet látni. És akkor ott van még Norvégia, rengeteg ronccsal, tisztább vízzel- a jövőben északra tekintenek majd a kalandvágyó búvárok.