Big Blue Búvár Blog

Egy elbaltázott mesterséges zátonyt akarnak helyre tenni a víz alatt a búvárok.

Mivel a világ sok más pontján már bevált az ötlet, a floridai Deerfield Beach közelében is új, izgalmas víz alatti műtárggyal akartak mesterséges élőhelyet és egyben búvárokat csalógató látványosságot kialakítani. A koncepció az volt, hogy egy nagy uszályra szobrokat állítanak fel, amelyek egy része a Húsvét-sziget híres emberfejeinek másolata- ezt úszhatták volna körül a búvárok a mélyben.

A projektet egy bőkezű mecénás támogatta: Margaret Blume fél millió dollárral segítette az ötletgazdákat, amiből megvették az uszályt, és finanszírozták a szobrász munkáját is. A hölgy ott volt azon a júniusi napon a tengeren is, amikorra kitűzték a süllyesztést, de amit látott, aligha töltötte el nagy örömmel.

Hajót elsüllyeszteni bárki tud, de az már tudomány, hogy a hajó lassan merüljön el a habokban és egyenesen állva érje el a tenger fenekét. Hát ennél a projektnél alaposan elszámították magukat: az izgatott nézők megdöbbenésére az uszály süllyedés közben felborult, a szobrok pedig lepotyogtak róla a tengerbe. Mint kiderült, ami szobor nem tört el, az a roncs alatt rekedt.

A látványos mesterséges zátonyból tehát annyi maradt, hogy egy kiszuperált uszály nem rozsdásodó fenekét nézhetik meg a búvárok, illetve a roncs alá bekúszva a fejjel lefelé álló szobrokat. Mondani sem kell, csalódottak voltak a búvárok, a szervezők, no meg Blume asszony, aki azóta nyilván párszor elgondolkodott rajta, jobban is elkölthette volna a pénzét.

A helyi búvárközpontok viszont nem adták fel a reményt, és elkezdték a hozzáférhető fejeket kiszabadítani a roncs alól. A cél az, hogy valahogy mégiscsak sikerüljön az uszály fenekére rögzítve felállítani azokat- csak hát 5-6 méteres szobrokról van szó, a feladat nem egyszerű. Ám apránként haladnak vele, most már legalább láthatóak az alkotások. A halak is megjelentek a környéken, őket nem érdekli, mennyire esztétikus látvány jelen formájában a zátony, amíg élőhelyet találnak rajta. 

Margaret Blume pedig úgy döntött, a kertjében álló két utolsó emberfej-szobrot is a projektnek adományozza, ha le tudják azt süllyeszteni a zátonyra. Azt mondja, az eset óta rájuk se szeret nézni- mit mondjak, meg tudom érteni...

Írtam nemrég az indiegogo oldalán futó projektről, ami azt ígérte, a víz alatt könnyen használható légzőkészülékhez juthatnak a vásárlók 300 dollárért, amivel szabadon úszkálhatnak a tenger mélyén. A sok kritika után újabb részletek derültek ki, amivel már jóval kevésbé szép a menyasszony.

Arról már írtam, miért teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ilyen kisméretű, szájban tartott eszköz elegendő oxigént szűrjön ki a vízből. A mostani felállás szerint valójában két kicsi, cseppfolyós(!) oxigént tartalmazó palack is van a légzőkészülékben, így válik működőképessé.

Mi ezzel a gond? Egyrészt marad a tiszta oxigénes működés, tehát 5 méter alá nem tanácsos menni, ha valakinek kedves az élete. A minipalackkal együtt is csak 45 perces lehet a merülés- 5 méteres maximum mélységig egy normál palackkal én három órán át elúszkálnék, és ha pár méterrel mélyebbre akarnék lenézni, akkor sem veszélyeztetném az életemet.

És ezek a kisebb gondok! Eddig ugye csak a 300 dolláros árból indultak ki az emberek, de felmerült a kérdés, mennyibe kerül a kis palack? Mint kiderült, jelenleg az nem újratölthető, tehát mindig újat kell venni. Pontos ár nincs, "nagyjából" 20 dollárt ígér a fejlesztő. Két kis palack 40 dollárért (plusz postázási költség)- ezért lehet 45 percen át úszkálni kis mélységben. Ehhez képest hasonló áron vagy ennél olcsóbban is lehet merülni hagyományos búvárfelszereléssel egzotikus országokban, ahol még felszerelést is adnak, hajóval visznek a legszebb helyekre és profi merülésvezető is vigyáz a búvárokra.

És most jön a slusszpoén! A cseppfolyós oxigént tartalmazó palack repülőn nem szállítható. Tehát megveszed a légzőkészüléket, elviszed magaddal a tengerparti nyaralásra, aztán nézegeted a pálmafák alatt ücsörögve. A fejlesztő áthidaló megoldása, hogy rendeld a palackodat a nyaralóhelyre(!), és majd ott vár téged amikor megérkezel. Csak persze pontosan döntsd el előre, hányszor akarsz merülni és mennyit, mert az esetleges feleslegesen megrendelt palackodat sem tudod hazaszállítani, hogy legközelebb felhasználd.

Ami számomra döbbenetes: ezen új információk birtokában is özönlik a pénz a projektre. Hiába derült ki, szó nincs nagy hatékonyságú mesterséges kopoltyúról, hiába derült ki, sokkal drágább a használat, mint hirdették, hiába derült ki, az oxigénes palack szállíthatatlansága miatt marha nagy szervezést igényel egy nyamvadt merülés, továbbra is rengetegen előrendelik a cuccot. Úgy fest, tényleg bármi eladható, mindig lesz ember, aki csak kalaphordásra használja a fejét...

Néha pont az okoz gondot a búvároknak, hogy túl könnyen elérhető helyen van a merülőhely. A kikötők például ritkán számítanak ideálisnak a búvárkodás céljára, hiszen nagy a hajóforgalom, gyakran pecáznak a partról, és úgy általában is furcsán néznek arra, aki a hajók és csónakok alatt ügyködik a mélyben.

Ám néha túlságosan csábító látnivaló rejtőzik a felszín alatt, ráadásul nem kell hajózni se, elég beugrani a mólóról- és ilyenkor bizony a kikötőben is merülnek. Norvégiában Slemmestad kikötőjében nyugszik egy Emma nevű roncs, ami attól annyira izgalmas, hogy több, mint másfél évszázad épült: 1840-ben bocsátották vízre, és dán vizeken szolgált. Később uszályként használták, eladták egy norvég cégnek, ami cementet gyártott. 1943-ban elsüllyedt egy nagy viharban, egy rakományra való mészkővel a fedélzetén.

A kikötőből ma is kiváló a kilátás a cementgyárra, tehát könnyű gondolatban összekapcsolni múltat és jelent. Odalenn pedig viszonylag sekély vízben tekinthető meg az Emma maradványa, ami jó állapotban vészelte át az elmúlt évtizedeket- persze ez nem meglepő, mert az elfedett hajóroncsot nagyon sokáig nem bolygatták a búvárok.

Most már bezzeg jönnek, hiszen Oslótól alig 30 kilométernyi autózásra van Slemmestad. Bekérezkednek a kikötőbe és merülnek, de gondosan jelölik zászlóval a helyet ahol búvárkodnak, és nyáron inkább elkerülik a kikötőt, amikor a folyamatos hajóforgalom túl veszélyessé tenné a víz alatti kalandot. Ami miatt megéri kockáztatni, az a roncs régisége, hiszen egyszerűen nem nagyon fordul elő, hogy ilyen régi, ám jó állapotú maradványokat nézhetünk meg saját szemünkkel.

Néha egyszerűen csak jó belefeledkezni a víz alatti világ szépségébe- szerencsés esetben merülve, de azért videón nézve sem rossz.

A nem búvárkodók számára pusztán a tenger felszíne létezik, és onnan nézve nem nagyon látszik, melyik helyen milyen az élővilág. Aki már egy pici rutinnal rendelkezik, könnyen mond ítéletet, azt állítva, az európai tengerekben nem nagyon van látnivaló. 

Ám mindez hely függvénye. Vannak védett parkok, máshol mélyre kell menni, de a lényeg az, hogy akadnak lenyűgözően színes, dús élővilágú pontok a Földközi-tengerben is.

Bergeggi városa Olaszország északi részén található, Liguriához tartozik, és a várossal szemben levő, szintén Bergeggi nevet viselő sziget körüli levő vizek is védettnek számítanak. Hát ez köszön vissza ebben a látványos videóban...

A két főszereplő: egy szigonyos vadász és a meglőtt hal.

A szigonnyal vadásszal, palack nélkül merülő szabadtüdős búvárok igazi sportteljesítményre képesek, amikor egy levegővel képesek mélyre menni, a prédát becserkészni, kilőni és a felszínre vinni. Ezt még azok is elismerik, akik egyébként elvi okokból nem támogatják a víz alatti szigonyozás semmilyen formáját.

És igazán akkor derül ki, ki a legény a gáton, amikor valami balul sikerül. Egy ilyen helyzetet mutat be az alábbi vágatlan videó, amihez előzetesen jöjjön egy kis magyarázat. Az elején a búvár lemerül, talál egy méretes sügért, el is találja a szigonnyal. A hal viszont nem adja fel, ezért újból lebukik hozzá, gondolván, csak felúszik vele.

A sügér viszont a szó szoros értelmében bepörög, küzd az életéért, és a búvár már egy perce birkózik vele, amikor érzi, ideje a felszínre menni- csak éppen addigra az őrült mód úszkáló hal a lába köré tekerte a szigonyra erősített kötelet. Ugyan sikerül a felszínre vergődnie a vadásznak, ám lábai még mindig gúzsba vannak kötve, és súlyos teherként lóg róla a közel 30 kilós hal, de végül tudja kezelni a szituációt.

Tanulsága elsősorban azok számára lehet a felvett drámának, akik maguk is szabadtüdősként akarnak szigonnyal vadászni. Ahogy mondani szokták, ebben a műfajban lényegesen kiegyenlítettebbek az esélyek, mert az embernek sokkal rövidebb ideje van, mint ha palackkal búvárkodna. Többek között ezért sem vállalkoznék ilyenre- ráadásul szigonypuskával se akarok lövöldözni...

A díjakat hajszoló fotósok egy része össze-vissza pakolgatja a víz alatti élőlényeket, veszélybe sodorva ezzel azok életét. Megéri?

Ezt a kérdést veti fel Alex Tattersall, aki maga is elismert búvárfotós. Tapasztalatból beszél, hiszen aki már komolyabban fotózott valaha, az óhatatlanul találkozik más fotósokkal, láthatja, hogy viselkednek ilyen helyzetben. A többség etikusan viselkedik, ám mindig vannak, akik a szenzációsabb kép kedvéért nem válogatnak a módszerek között. Neves sajtófotóversenyeken is buknak le olyanok, akikről kiderül, eljátszatják a drámai jeleneteket.

Ám a víz alatti fotózásnál nincsenek tanúk, akik elmondhatnák, mit tettek velük. Egy csiga nem mesélheti el, hogy pakolták egyik szikláról a másikra a jobb háttér kedvéért, vagy azt, hogy gyűjtögették be őt pár másik társaival, hogy ne csak egy, de legalább három színes csiga szerepeljen egy fotón. Tattersall szerint a versenyek szervezőinek és a búvármagazinok szerkesztőinek jobban oda kellene figyelni arra, milyen képeket díjaznak vagy tesznek közzé, mert a jövő fotósai számára a tisztességtelen eszközökkel készített képek rossz például szolgálhatnak.

Búvárfotós körökben időről időre szóba kerülnek olyan képek, amelyekről sokat látott öreg búvárok úgy vélik, csakis megrendezettek lehetnek. Kétségtelen, hogy én magam is jópár alkalommal láttam például csikóhalat, de olyan látványos helyszíneken, mint ahogy mostanában megörökítik őket, sose. Az én csikóhalaim szégyellősebbek voltak, mindig elbújtak kicsik. Nincs is róluk látványos fotóm...

Nem lehet kizárni, hogy valakinek szerencséje van és pont előtte történik meg a nagy pillanat. Ám félő, hogy sokkal gyakoribb a manipuláció, hiszen az gyors, egyszerű, látványos eredményt hoz- és akár egy díjat is. Nyilván azok a fotósok, akik korrekt módon dolgoznak, bosszankodnak, mert nekik tiszta eszközökkel egyszerűen nem jön össze a siker. Azt elfogadja az ember, ha valaki szebb helyre jut el, jobb technikával dolgozik, netán tehetségesebb fotós, de azt nem, ha valaki csal. A gond nem csak a tisztességtelenséggel van, hanem azzal is, hogy az apró, sérülékeny állatok egy része akár bele is pusztulhat ebbe a manipulációba. Megéri?... És ha a kedvtelési búvárok azt látják, a nagyobb, profi gépet használók megengedik maguknak ezt, akkor ők is felhatalmazva érzik magukat a trükközésre, pedig kompakt gépeikkel így sincs esélyük világbajnok fotók készítésére. (És őszintén szólva miért is lenne több joga a csalásra valakinek csak azért, mert jobb fotós?)

Lebuktatható-e a csaló? Egy verseny felkészült zsűrije bizony meg tudja ítélni, hogy adott élőlény például soha nem megy rá egy bizonyos másik élőlényre, hiába mutatnak marha jól együtt- a víz alatti jószágok egy részének semmi érzéke az esztétikához. Ám ha valaki komolyan nyomozna, bizony lenne módszer. A legtöbb fotós a digitális korszakban csak lövi a képeket, de keveset töröl. Amennyiben a teljes képsorozat rendelkezésre áll, kiderül, először csak egy csiga volt a helyszínen, aztán valahogy odakerült egy második, egy harmadik. Vagy készült egy kép egy csikóhalról, és egy perc múlva egészen más helyen, más háttérrel szerepel ugyanaz az állat.

Ez szép elmélet, de én, aki szerveztem már versenyt az életben, nem szeretnék búvárfotós-rendőrséget csinálni a zsűriből. Azt gondolom, meg kell győzni az embereket arról, hogy ez nem lehet út, ennyire nem lehet akarni a dicsőséget. A kísértés mindig ott van, de az igazán nagy érzés az, amikor tisztán sikerül összehozni valami igazán vagány búvárfotót.

És a Tattersall petíciójához hozzászólók egyike rámutatott még egy nagyon fontos dologra: alapvetően nem víz alatti fotósnak indulunk, hanem búvárnak. És az utóbbi szereti, óvja, védi a víz alatti világot, ami annyi örömet okoz neki. Ezek után miért tartanánk elfogadhatónak a fogdosást, károkozást csak azért, mert fényképezőgép van a kezünkben?... A jelek szerint sokan értenek egyet ezzel a véleménnyel, mert már több százan írták alá a felhívást.

A Maldív-szigeteken különleges projektet hajtottak végre a víz alatt: 48 órán át merülve dokumentálták egy korallzátony életét.

A Maaya Thila nevű helyen párban indultak el a búvárok, és egymást váltva töltötték el a két napot a mélyben. Az egyik cél az volt, hogy folyamatos videorögzítéssel rögzítsék, mi zajlik a zátonyon ezen idő alatt, de a DIVE48 projekttel az élőhelyek veszélyeztetettségére is fel kívánták hívni a figyelmet. Az 1998-ban már nagyon komoly károkat okozó El Nino után ebben az évben hasonló csapás érheti a Maldív-szigetek koralljait, tehát van miről beszélni.

A tengerbiológusok szerint ehhez hasonló átfogó képpel a korábbi korallpusztulások előtt nem rendelkeztek, most viszont jól dokumentálhatták, a korallok épek, egészségesek-e. Ha netán bekövetkezik valami hasonló fehéredés, mint ami az ausztráliai Nagy korallzátonyon megfigyelhető, adatok lesznek a kezükben, mi hogy reagált a melegedő tengervízre. 

A 48 órás merülés megszervezése viszont nem volt egyszerű feladat. A jellemzően áramlásos korallzátonyoknál pontosan tudni kellett, ki, mikor és mennyit tölt a víz alatt, hiszen a búvárok testi épsége is fontos, nem csak a koralloké. Eleinte úgy festett, egy hirtelen támadt vihar keresztül húzhatja a terveket, ám a csapat megúszta ezt. A nemzetközi búvárcsapat tagjai fejenként mind legalább 11 órát töltöttek a tengerben, ám unatkozniuk nem kellett, mert többek között cápák, ráják, teknősök bukkantak fel a zátonyon, és ezek az állatok mind felbukkantak a videofelvételeken is.

Csak bízhatunk benne, hogy végül nem következik be a legrosszabb, és a felvételek nem arra lesznek jók, hogy meg tudjuk nézni, milyen volt teljes pompájában a zátony élővilága...

Egy klasszikus búváros tévésorozat jeleneteit adják elő újra korhű felszerelésekkel merülő búvárok az Egyesült Államokban.

Óriási hatással volt a tengerentúli búvárkodásra a Sea Hunt című sorozatnak. A Lloyd Bridges főszereplésével az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején készült epizódok sokak kedvét hozták meg a merüléshez, és azóta is komoly rajongótábora van. 

Mivel mostanság divatos a retró búvárkodás (mifelénk is vannak már ilyen találkozók, a legutóbbi a közelmúltban volt), sokaknak vannak régi, de kitűnő állapotú, működőképes légzőkészülékei. A sorozat forgatásának egyik helyszínén, a Silver Springsben jönnek össze azok a lelkes rajongók, akik a víz alá merülve bújnak egy kicsit bele a sorozat főhősének Mike Nelsonnak illetve társainak a bőrébe. 

Már nem először került sor a Sea Hunt Forever rendezvényre, most 25 búvár bukott le erre a közös élménymerülésre. Voltak akik a víz alatti birkózásokat adták elő, mások műanyag anakondával viaskodtak, páran a lopakodóképességüket mutatták be. Mivel a jól karbantartott felszerelésekkel éppen úgy lehet merülni, mint a mostaniakkal, ráadásul rutinos búvárokról is van szó, jó hangulatban zajlott le a móka. Olyan ez, mint egy víz alatti cosplay- mivel én is szeretem a sorozatot is, a retró búvárkodást is, egyszer magam is szívesen elugranék a buli kedvéért Floridába.

Ám addig itthon is ápoljuk a hagyományokat. Nálunk nem Mike Nelson volt az ikon, hanem Cousteau, és persze nem is üzleti alapon ment a búvárkodás, hanem az MHSZ kötelékében és klubokban, de így is van mire büszkének lenni. Rengeteg izgalmas cikket ástam elő mostanában a régi időkről, és egyébként is örülök neki, ha sokan kóstolnak bele, milyen volt a merülés az egykori felszerelésekkel. Érdekes és ugyanúgy nagyon jó élmény, mint bármilyen búvárkaland...

A világon mindenütt népszerűek a repülőmúzeumok, ahol tucatjával állítják ki a klasszikus és modern gépeket. Komoly vonzereje van az ilyesminek, mert az emberek igen jelentős része érdeklődik a repülés világa után. Ezen belül is kiemelt helye van a katonai repülésnek, mert az égi lovagok izgalmas és egyben kegyetlen világa mindenki fantáziáját megmozgatja.

Néha mi, búvárok olyan szerencsések vagyunk, hogy nem a tipikus hajóroncsokat fedezhetjük fel magunkak a felszín alatt, hanem repülőgépet. Egy múzeumban természetesen jobb állapotban vannak a gépek, a tengerben nyugvók viszont igazi időkapszulák: utána lehet keresni, adott repülő mikor, milyen körülmények között veszett oda, és eközben olvashatunk a korabeli hadműveletekről is.

Palaun például egy japán második világháborús  Aichi E13A-1 "Jake" haditengerészeti repülő roncsa merülhető. A csendes-óceáni hadműveletek során számtalan hajó és repülő került a mélybe, ezek egyike volt ez a tengerészeti távolfelderítő, amit úszótalpakkal szereltek fel. A közel 1500 példányban legyártott Jake-ek a háború során végig bevetésre kerültek, ilyenekkel végeztek felderítést Pearl Harbor felett a hírhedt támadás előtt, az utolsó időszakban pedig kamikaze bevetések során is jópár megsemmisült belőlük. 

Palaun a japánok két haditengerészeti repülőbázist is építettek, az egyiken települtek a Jake kódjelű felderítők. A három fős személyzettel repülő gépeket tehát gyakran láthatták a helyiek, de a háború után eltűntek. 1994-ben viszont halászok egészen sekély vízben vettek észre Koror szigete közelében, és a búvárok igazolták, hogy egy jó állapotú Jake-re bukkantak.

Alig 15 méteres mélységig kell ereszkedni, ha valaki meg szeretné nézni a kristálytiszta és kellemesen meleg vízben nyugvó roncsot. A repülő jó állapotban maradt fenn, valószínűleg motorhiba miatt sikerült durvára a leszállása- az orrész letört a motorral együtt, és a farok is eltűnt. Alaposan körbe lehet fotózni-videózni, és a katonai repülés iránt érdeklődők számára egy itteni búvárkaland éppen olyan élmény, mint ha múzeumban nézelődnének.

Majdnem évszázadnyi rejtélyre tett pontot egy kutatás, amikor felfedeztek egy rég elveszett hajót a tenger fenekén. A legkülönösebb az, hogy a távoli útra indult USS Conestoga nem a végtelen óceánon tűnt el, hanem egy ugrásnyira a kikötőtől...

A USS Conestoga volt az utolsó, a haditengerészet szolgálatában álló hajó, aminek békeidőben veszett nyoma. A fedélzeten levő 56 fős legénység pedig vele együtt tűnt el.

A hajót még 1917-ben vette a haditengerészet, és szénszállító uszályokat vontattak vele. Az Egyesült Államok keleti partvidékén teljesített szolgálatot, aztán az Azori-szigetek körzetében, majd Virginiában állomásozott. 

A vontatóhajó 1921. március 25-én indult el a kaliforniai San Francisco kikötőjéből, hogy egészen a Hawaii-szigetekig hajózzon, és az ottani Pearl Harbor érintése után továbbmenjen egészen Amerikai Szamoáig, Tutuilába.

Amikor a tervezett időpontban nem érkezett meg Hawaii-ra, addig nem látott méretű keresőexpedíciót indítottak a felkutatására, először Hawaii körzetében. Repülőket és hajókat is bevetettek, ám nem jártak eredménnyel. Aztán hetek múlva Mexikóban sodródott partra egy mentőcsónak egy "C" betűvel, tehát áthelyeződött oda a kutatás. Az amerikai sajtó a nagyszabású keresésről nagyjából olyan behatóan tájékoztatott, mint mostanában az eltűnt maláj gép utáni kutatóexpedíciókról olvashatunk. Ám a Conestoga nem került elő, így eltűntté nyilvánították a legénységgel együtt.

A történet akkor vett komoly fordulatot, amikor a NOAA egy felmérése során a Farallon-sziget közelében egy roncsra bukkant 58 méteres mélységben- ez a hely a San Franciscótól alig 50 kilométerre van nyugatra! A végleges és biztos azonosításra viszont éveket kellett várni, és ez csak 2015 októberében történt meg, míg a bejelentést a napokban tette a NOAA és a Navy.

A távirányítású kamerákkal készült felvételeken jól látható, hogy a hajótest nagyjából épségben maradt, csak a tenger vizét kevésbé bíró részek rogytak meg. A gépház, a hajóágyú, a hajócsavar, a vontatáshoz szükséges felépítmények is megvannak, emberi maradványokat viszont nem találtak a roncs közelében. Mivel a USS Conestoga védettnek számít, így nem is szabad másnak kutakodnia a közelében.

A hajó elsüllyedésének vélelmezhető oka az, hogy komoly vihar támadt a tengeren. Eleve rossz időben indultak el, ám valószínűleg annyira felkorbácsolódtak a hullámok, hogy védettebb öblött próbáltak keresni. Ám nem jártak sikerrel, így a Conestoga nem hogy Hawaii-ig, de a Farallon-szigetig sem jutott el. Nem csoda, hogy annak idején az egészen más területekre koncentráló keresés nem járhatott sikerrel. Az odaveszett tengerészek leszármazottai végre biztosat tudhatnak családtagjaik sorsáról, akik otthonukhoz oly közel vesztették életüket szolgálat közben.