Big Blue Búvár Blog

A japán szabadtüdős búvárlány, Sayuri Kinoshita a napokban fantasztikus új világrekordot állított fel.

A Vertical Blue versenyen a Constant Weight No Fins (állandó súllyal merülés, uszony nélkül) számban 72 méterre ereszkedett, azaz egy levegővel leúszott majd felemelkedett ebből a komoly mélységből. A csúcsjavítás azért nagy szó, mert a szabadtüdős merülés nemrég víz alatt eltűnt orosz nagyasszonyának, Natalja Molcsanovának az eredményét múlta felül, aki szinte minden kategóriát uralt. A 72 méter természetesen japán nemzeti rekord, ráadásul nem csak a hölgyek, de az urak mezőnyében is annak számít!

Az utóbbi években a japán szabadtüdős versenyzőnők sorra aratták nemzetközi szinten a sikereket. Hogy az ázsiai sportolók miért jók annyira a búvárkodás ezen szakágában, nem tudni, de tény, Tomoka Fukuda, Misuzu Okamoto vagy Hanako Hirose mind a legjobbak közé verekedték magukat. Az apró termetű Sayuri fiatalabb versenyzőnek számít, ám világcsúcsa jelzi, már rövid távon is számolni kell vele.

A Bahamák közelében található egy Washing Machine nevű merülőhely, ami arról kapta a nevét, hogy az erős áramlások sodorják, megpörgetik a búvárokat.

Bevallom, nem feltétlenül vagyok az ilyen áramlásos helyek nagy barátja. Egyrészt van némi veszélyfaktora annak, hova dobja a víz a búvárt, másrészt pedig mivel bármennyire kapálózik valaki, olyan az egész, mintha egy folyó örvénye rántaná magával, se fotózni, se nézelődni nem nagyon lehet.

Ettől még persze lehet nagyon egyedi élmény, de nekem talán annyi is elég, ha megnézem az itt készült videókat, ahol pörögnek-forognak tehetetlenül a búvárok. Egyszer biztosan érdekes buli...

Egy víz alatti hulladékgyűjtés során több száz éves ágyúkra bukkantak Spanyolországban. Ismét bebizonyosodott, hogy szemét és értékes lelet között a kor tesz különbséget...

Alicante tartományban több szervezet a helyi halászegylet vezetésével nagyszabású szemétszedő akciót hirdetett meg Calpe partszakasza közelében. Ilyenkor általában a parton is gyűjtik a hulladékot, és sok lelkes búvár a víz alatt is összeszedi amit csak lehet. Ezen a napon sokan vettek részt az önkéntes munkában és igencsak oda is tették magukat, több, mint másfél tonnányi szemetet szállítottak el.

Ám nem emiatt lett hírértékű a környezetvédelmi akció, mert szerencsére ilyenből egyre több van szerte a világon. A szenzációt az jelentette, hogy három, a 16. század végéről származó angol hajóágyút fedeztek fel a tenger fenekén, a legnagyobb közel három méter hosszú! Ráadásul magának a hajónak a maradványai is meglettek.

Egyelőre az a döntés született, hogy az ágyúk a tengerben maradnak, mert a kiemelésük esetleg több kárt okoz, mint ha ott nyugszanak. A régészek természetesen alaposan feltárják majd a helyszínt, hiszen előkerülhetnek még kiemelhető tárgyak. Azt nem tudni, pontosan melyik hajó süllyedt el itt, de könnyen lehet, egy vihar elől Calpe kikötőjébe igyekvő gálya került a tenger fenekére.

Bár nekem víz alatti szemétszedés során még nem volt szerencsém ilyen leletre bukkanni, de pár kiló szemetet azért még kihoztam magam is a tenger mélyéből. Viszont ha ilyesmiket is lehet találni -és miért ne lehetne, hiszen ilyenkor roppant alaposan fésüljük át a tenger fenekét egy területen-, akkor legközelebb se fogom kihagyni a lehetőséget egy kis hulladékgyűjtésre. Így vagy úgy, de jó célt szolgálok vele.

Hawaii-on, Maui sziget mellett nyugszik egy hajó roncsa, aminek közelében néha nagy találkozásokra kerül sor.

A Carthagian II nevű hajónak a története is elég sajátos. Az eredetileg kétárbocos vitorlásnak Németországban épült hajót 1920-ban bocsátották vízre. Később dízelmotort kapott, és kisebb rakományokat szállított a Balti-tengeren. 1972-ben egy alapítvány Dániában vette meg, egészen a Hawaii-szigetekig vitték, itt kapta új nevét. Átalakították és olyan kiegészítőkkel szerelték fel, amelyeket a 19. századi bálnavadász-hajókon használtak. Amikor elkészültek, bálnavadászati múzeumként nyitották meg.

Ám 2005-ben (általam nem ismert okból) úgy határoztak, inkább mesterséges zátonynak süllyesztik el, így onnantól kezdve csak búvárok nézhették meg a Carthagian II-t. Viszonylag mélyen, 35 méteren van, és mivel nem túl nagy, csak 30 méter hosszú, önmagában a hajó nem számít a legizgalmasabb roncsnak.

Az viszont érdekesebb, hogy a hajó sok élőlénynek ad otthont. A legtipikusabb az, hogy kis fehér úszójú cápák időznek a roncs belsejében, vagy amellett. Ezek a ragadozók teljesen veszélytelenek, és gyakran láthatók a tenger fenekén heverve. Csak akkor kezdenek el úszkálni, ha a búvárok túl közel mennek hozzájuk.

Pontosítva a fentieket, nem csak búvárok láthatják a Carthagiant, ugyanis a turisták számára indított tengeralattjárós kirándulások útvonala is érinti. Egy alkalommal egy csapatnyi búvár a menetrendszerint felbukkant tengeralattjáró mellett valami másra is felfigyelt: az is nagy volt, szintén tempósan haladt. Óriási meglepetésükre egy bálnával hozta össze őket a szerencséjük. Na ez a mázli! 

Mindenesetre elég stílusos, hogy az egykori bálnavadász-múzeum ma már csak roncs, míg a bálna könnyedén elúszott mellette. Az élet él és élni akar, és amíg mi nem teszünk meg mindent azért, hogy elpusztítsuk az élőlényeket, addig van remény. Érdemes hát felelősen gondolkodni, mert hosszú távon egymásra vagyunk utalva ezen a bolygón.

Egy rutinos amerikai búvár vesztette életét tavaly a Kajmán-szigetek közelében- a vizsgálat megállapította, esztelen kockázatot vállalt amikor 95 méteres mélységbe merült és ez okozta a halálát.

Azok a legszomorúbb búvárbalesetek, amelyek teljesen elkerülhetőek lennének. A felelőtlenség, az önveszélyes merülés tipikusan olyan dolog, ami feleslegesen sodorja bajba a túl magabiztos búvárt.

Victor Crawford ugyan 62 éves volt, de tapasztalt, jó formában levő búvárként tartották számon. Egy hajó búvártúrán vett részt, amikor az egyik merülésen elszakadt csoportjától, és nem is emelkedett velük felszínre. A hajóról keresni kezdték, és nem sokkal később meg is találták élettelen testét. Sajnos életét már nem sikerült megmenteni.

Az áldozat műszerének vizsgálata kiderítette, hogy Crawford 95 méteres mélységbe merült. A kedvtelési búvárok számára általában 40 méteres maximális mélységet javasolnak, ezt persze időnként valamivel túllépik, de nem ennyivel. Ami még rosszabb, az az, hogy Crawford egy ún. nitrox légzőgázt használt a normál levegő helyett, aminek vannak bizonyos előnyei, de még inkább korlátozza az ajánlott maximális mélységet- 33 méter alá nem volt biztonságos ereszkedni vele. Ezt pedig nagyon-nagyon túllépte ez alkalommal. Talán korábban már megúszott ilyen rizikós merülést, most viszont nem volt szerencséje. 

A műszer által rögzített adatok szerint a nagy mélységből túlságosan gyorsan úszott fel. Hogy egészen pontosan mi történt, azt szemtanú hiányában nehéz megállapítani. Talán nem figyelt oda a mélységi mámor miatt és túl gyorsan fogyott a levegője. Talán egyszerűen pánikolt. Az már egyetlen hozzátartozóját sem vigasztalná, ha erről többet lehetne tudni. Az viszont biztos, hogy magát sodorta veszélybe azzal, amikor ilyen extrém mélységbe ment nem megfelelő felszereléssel.

Rajta már nem segít az utólagos elemzés, viszont mindenki más, aki víz alá megy, eltöprenghet rajta, milyen értelmes kockázatot vállal be egy-egy merülés során, és mi az, amikor a biztonságot szem előtt tartva dönt.

Újabb mókás rekordról kaptam hírt: a víz alatt állt össze 112 ember, hogy piramist alkossanak.

Persze a különleges közeg miatt ez a projekt egészen máshogy néz ki, mint a felszínen. Mivel a búvárok gyakorlatilag súlytalanul lebeghetnek, az alsó sorban sem kell erőművészeknek lenni. Másrészt viszont nem nagyon lehet odalenn beszélgetni, előre kell megbeszélni mindent. Ráadásként a levegő is korlátos, nem lehet túl sokáig húzni a dolgot.

Mindenesetre ez az a fajta rekord, amivel semmi bajom nincs. Nem valami önveszélyes őrültség, kellően látványos, és sokaknak adja meg azt az örömet, hogy közösen vehetnek részt valami vidám dologban. Ráadásul a felülmúláshoz sem kell hihetetlenül sok pénz és erőfeszítés, lehet belőle egy kis ártatlan rivalizálás. 

Hiszen nem kevés ez a 112 búvár, de nem is olyan elképzelhetetlenül sok. Egy nagy medence kell hozzá, és kész...

Hát azért irigyli a magamfajta a tenger közelében lakókat, mert ők akármelyik szabadnapjukon dönthetnek úgy, hogy kihajóznak és merülnek egyet. Ha véletlenül pedig nem messze akad egy híres búvárhely, ahol manták, cápák is vannak, akkor végképp jól alakulhat a nap...

Mit mondjak, kezdem érteni azokat, akik Ausztráliába költöznek.

Egészen meglepő felfedezést tettek búvárok Hollandiában.

A Texel sziget Hollandia északi részén található, annak a szigetcsoportnak a tagja, ami a Watt-tengert választja el az Északi-tengertől. A Texel lakott, viszonylag nagy alapterületű sziget, és a múltban gyakran előfordult, hogy mellett horgonyozva kerestek menedéket a hajók.

Ám a tenger viharai néha így is annyira felkorbácsolták a hullámokat, hogy a hajók odavesztek. A környéken tehát több roncs is nyugszik, különleges leleteket is felszínre hoztak már a búvárrégészek.

A helyi búvárklub tagjai egy merülésen során ezért nem lepődtek meg, amikor a tenger fenekén homokkal belepett csomagra bukkantak. Megszokott, hogy az erős áramlásnak köszönhetően a roncsokat és a tárgyakat belepi a homok, ami megvédi azokat a bomlástól, aztán egy vihar után láthatóvá válnak azok.

A most felfedezett csomagban nem más volt, mint egy előkelő hölgy néhány személyes tárgya: fésű, harisnya, könyvek illetve egy selyemruha is ott volt többek között. A régészek természetesen izgalomba jöttek a roppant egyedi lelettől, hiszen ilyesmi elvétve kerül elő: a ruha a 17. századból származik, tehát nagyjából 400(!) éves, és állapota ehhez képest kiváló. A felfedezés tehát sokat elárul az akkor élt emberek mindennapjairól.

Azt nem tudni, ki volt a ruha tulajdonosa, vagy melyik hajóval utazott a hölgy. A lelkes helyi búvárok viszont nyilván újult erővel mennek merülni a Texel sziget körüli vizekbe, abban bízva, hogy találnak még pár ilyen fantasztikus leletet.

Induljon jól a hét ezzel a kellemes videóval!

Ha valaki csodálkozik, miért is vágyunk minden probléma ellenére Egyiptomba, nos a fenti például egy jó indok. A delfinezést ugyanis soha nem lehet megunni.

Persze mondani sem kell, azért nem mindennapi, hogy ekkora csapattal úszhatunk együtt. Sőt, inkább ritka. Hajóról szinte minden úton láttam delfint, a víz alatt néhányszor, de igazi delfinezős búvárkodásból csak elvétve.

Mégsem cserélném ezeket a perceket el egy delfináriumos találkozásért. Láttam őket szabadon, nem szívesen nézném őket fogságban. Inkább újra megyek Vörös-tengerre és bízom a szerencsémben vagy a tengeristenben...

Hideg vizekben is lehet színes, változatos az élővilág. Kanadáról, az ország nyugati részén található Vancouver szigetről olvastam már búvármagazinokban, ám mindig rácsodálkozok, amikor egy jobb videó kerül a szemem elé onnan.

Azt mindenki tudja, hogy bolygónkon a tengerek több területet foglalnak el, mint a szárazföldek. A mélytengerek világát alig ismerjük, de egy átlagember még pár méteres mélységre merül le. A búvárok jelentős része is csak pár helyre jut el, nyilván előnyben részesíti a kellemesen meleg trópusi vizeket, aki megteheti.

Pedig pár hidegebb helyen is volna mit nézni. Meglepő, hogy mennyire más az élővilág egy korallzátonyon mint Kanadában- vannak színes halak, csigák, egyebek itt is, ott is, mégis egészen eltérő a szemünk elé táruló látvány.

Nincs mese, egyszer oda is el kellene jutni! Csak hát mindig felmerül a kérdés, hogy a korlátos idővel, pénzzel mi legyen a kiválasztott úti cél? És Vancouver nyilván erős hátrányban van Balival szemben. Így aztán még elérhetetlenebbnek tűnik Kanada, mint egyébként lenne, hiszen mindig hátrányba kerül a jó kis meleg tengerekkel szemben.