Big Blue Búvár Blog

Vagy forradalmasítja a búvárkodást egy új találmány, vagy iszonyú nagyot kaszálnak a naiv érdeklődőkön a mesterséges kopoltyú ötletével kampányolók.

Nagyjából két éve járta be az internetes oldalakat egy egészen újszerű légzőkészülék terve: a búvár a szájában tartana egy kis eszközt, ami a vízből szűrné ki az oxigént, és azt egy aprócska kompresszorral sűrítené a készülék belélegezhetővé. Én is írtam róla, ugyanis kis keresgéléssel kiderült, a Triton pusztán egy formatervező szakos diák vagány ötlete, semmiféle információ nincs a mögötte levő forradalmi technológiáról. Egy nem működő légzőkészülékkel pedig a merülés maximum vagánynak látszik, de túl hosszú nem lesz.

A problémát maga a fizika jelenti: egy liternyi vízben csak adott mennyiségű oxigén van. Az ember tüdőkapacitásával számolva okos emberek úgy kalkulálták, hogy elképesztően sok víznek kéne átáramolnia ezen a viszonylag kisméretű eszközön, még akkor is, ha 100 százalékos (ami gyakorlatilag elképzelhetetlen) hatékonysággal szűrné ki az oxigént a vízből. Az meg nem éppen kellemes, nézelődős búvárkodás, ahol versenyautó sebességgel kellene úszni, hogy ne fulladjon meg valaki. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy a tiszta oxigén pár méteres mélységtől mérgező, tehát ezzel a műkopoltyúval csak sekélyben érdemes úszkálni.

Rendben, az ötlet tetszetős volt de jelen ismereteink szerint megvalósíthatatlan- az ilyesmi a mai netes pörgésben 1-2 napig szenzáció, utána elfelejti mindenki. Ám a napokban felkerült egy közösségi finanszírozási oldalra a terv, azt ígérve, hogy működő prototípusok van a Tritonból, így év végére a készterméket is szállítják. A megvalósításhoz 50,000 dollárt kértek, ám pár nap alatt már 600,000 dollárnál tartanak- magyar pénzben lassacskán a 200 millió forinthoz közelítenek. Ez már azért elég tekintélyes summa ahhoz, hogy érdemes legyen kicsit hajlítani a tényeken.

Az alapvető problémák ugyanis pontosan ugyanazok, mint két éve. Válaszok nincsenek, titokzatos utalások vannak szabadalmakra és forradalmi megoldásokra. És az is lehet, tényleg valami döbbenetesen nagy dolgot fejlesztettek ki, csak a földhözragadt fizikusok nem képesek lépést tartani a géniuszokkal.

Pár gyanús részlet mindenesetre elgondolkodtató. Az egyik az, hogy felkerült egy videó, amiben "működés közben" látható az eszköz, medencében úszkál vele valaki.

Csak éppen nincs olyan részlet, ami 40 másodpercnél hosszabb- ennyit akárki eltempózgat a felszín alatt, és közben fújkálja ki a saját levegőjét a 3D nyomtatóval készített, de teljesen működésképtelen, üres maketten át. A másik érdekesség az, hogy a csapatban benne van a formatervező srác, egy befektető és egy "marketing géniusz". Mérnöknek se híre, se hamva. Nem akarom bántani a közgazdászokat, de valahogy megnyugató a számomra, ha egy létfontosságú műszaki eszközön ipari szakemberek is dolgoznak.

A közösségi finanszírozási oldal szabályzata szerint ők nem vizsgálják a terveket, és nem vállalnak semmilyen felelősséget sem. Tehát ha az több száz ember rosszul döntött és egy átverést finanszíroznak, az az ő bajuk. Meglehet, nekik van igazuk, és egy áttörést jelentő technológia első befektetői lesznek, ám megjegyzem, a naivitásuk félelmetes, páran már arról érdeklődnek, hogy tudnának tartalékalkatrészt rendelni a még meg sem kapott, kézbe sem vett eszközhöz.

Ezért nem kényszerül a "marketingzseni" arra, hogy a felmerülő kételyeket bizonyítékokat oszlassa el, mert az emberek el akarják hinni, hogy a műkopoltyú valóban létezik, működik. Pár semmitmondó válasszal reagálnak a kérdésekre, pedig végtelenül egyszerű lenne a bizonyítás: ugyanabban a medencében a búvár üljön le egy pontra és 25 percen át lélegezzen folyamatosan a Tritonnal. Ám hiába szuperprofi a csapat, ez a videó csak nem akar elkészülni. Bizonyára azért, mert a szabadalmakat intézik, meg a gyártás előkészítésén munkálkodnak... De én egyelőre inkább megtartom magamnak a 300 dolláromat, majd ha kapható lesz, ráérek beszerezni, ha pont erre a korlátozottan használható eszközre vágyok. Addig marad a nehéz palack a kipróbált, rég bevált technológiával, amivel cserében akár 40 méterig is le tudok merészkedni, ellentétben a Triton javasolt 5 méterével. Szerintem én járok jobban...

Melegszik az idő, lassacskán lehetne merülni idehaza is, európai tengerekben is. Noha nem arról van szó hogy dúskálnánk a lehetőségekben, pár elérhető hely akad.

Kezdjük a hazai pályával, ez röviden elintézhető! Az átlagos tavak vize még elég hűvös, egyedül Tatán a Fényes-forrásban van lehetőség kellemesebb körülmények közt búvárkodni- igaz, hogy nagyon sekély vízben. Különleges, ám érdekes hely a kőbányai pincerendszer, ami 13-14 fokos vizével még épp elfogadható, illetve ott van a Molnár János-barlang Buda szívében, ahol már jobb a helyzet, csak a merülésnek vannak speciális feltételei.

A többi közeli országban sem túl melegek a tavak, de lassacskán beindul a búvárszezon azért Szlovákiában, Ausztriában is, mint ahogy április közepétől a szárazruhás búvárok már jókat merülhetnek a horvát Adriában. 

A tipikus európai merülőhelyek közül a legjobb tavaszi lehetőségek Máltán és Cipruson vannak. Utóbbi helyen egy kicsit melegebb a víz, de már Máltán is jó április vége, május eleje. 19-20 fokos tengerben már jó búvárkodni, még ha csak 1-2 merülést iktat is be az ember egy rövid nyaralásba. A roncsok jók, a halak ott vannak, az árak pedig igencsak kedvezőek- van értelme az előszezonnak. Egy retúrjegy fapadossal 30 ezer alatt elcsíphető például a Wizzair kínálatában, szállást könnyű szerezni, és bőven van nyitva tartó búvárbázis. Májusban a Nápolyban, Rómában pár napot töltők is szétnézhetnek merülési lehetőségeket illetően, vagy ott van a szinte fillérekért elérhető Thesszaloniki.

Ha kicsit nagyobb a keret, meg lehet próbálkozni a Kanári-szigetekkel. Repülnek gépek Budapestről Tenerifére, Gran Canariára is, ám ahhoz szerencse kell, hogy igazán jó árat fogjunk ki. Nem reménytelen küldetés, és szállásból bőven akad olcsóbb, míg a búvárbázisok egész évben működnek. Az Atlanti-óceán igazán soha nem melegszik fel, viszont bőven van ott látnivaló, szóval abszolút megéri búvárkodásban gondolkodni, ha valakinek van lehetősége pár napot a Kanári-szigetek valamelyikén tölteni.

Ne feledjük el a jó öreg Egyiptomot se, ahol áprilisban már kellemes a víz, a turista viszont kevés, tehát békés merülőhelyeken lehet búvárkodni. Roncsok, cápák, delfinek- itt aztán bármi jöhet. Kár, hogy a charterek leállása nehezítette a szervezést, de átszállással lehet repülni a Vörös-tengerre. Sőt, ha már Vörös-tenger, akkor a rövidke izraeli (eilati) partszakasz elérhető olcsón, vagy a sokkal több érintetlen merülőhelyet kínáló szudáni drágábban.

És persze ott vannak az igazán vonzó egzotikus úti célok: a Karib-tenger, vagy Ázsiában áprilistól a száraz évszak beköszöntével ideális Bali. A választék ebben az időszakban is bőséges tehát, de az se keseredjen el, akinek nyárig kell várnia pár merülésre. Össze lehet jönni a búvár barátokkal egy kis medencés gyakorlásra, és utána egy vidám partira, ahol megoszthatjuk a téli élményeket és átbeszélhetjük a következő terveket.

Egy búvár állítólag két és fél évtizede látogatja öreg hal barátját.

A videó meggyőző, a búvár megütöget egy ócska, rozsdás palackot a víz alatt, a hal pedig jön, hagyja magát simogatni, sőt, még meg is lehet puszilni. Ez azért nem szokványos látvány, ezt pár száz merülés tapasztalatával a hátam mögött bizton állíthatom.

A videó érdekessége az, hogy egy vega étkezést népszerűsítő szervezet kampányához kapcsolódik: az állatok legyen a barátaink, ne az ételeink. Nem vagyok vegetáriánus, de tény, hogy amikor a tengerben találkozok különleges halakkal, gyönyörködöm bennük, megfigyelem őket, az eszembe sem jutna, hogy kifogjam és megfőzzem azokat.

Látok időnként halételekkel foglalkozó műsorokat, és azt gondolom, tanulságos lenne minden készítőnek a víz alatt megnézni egy harcsát, egy polipot. Nem feltétlenül azért, hogy vegetáriánus legyen mindenki, hanem azért, hogy valamilyen szinten tiszteljük azokat a lényeket, amiket jellemzően partra vetve, élettelenül látunk. Készültek már műsorok ilyen felfogásban, Hugh Fearnly-Whittingstall például nem csak a csirke- de a tonhaljogoknak is nagy élharcosa, és merészkedett víz alá Gordon Ramsay, Heston Blumenthal is.

Valahol azt olvastam, hogy Borbás Marcsi is búvárkodik. Láttam már a Gasztroangyalból pár epizódot, ahol nem csak a tányérra koncentráltak, hanem utánamentek a dolgoknak, honnan is jönnek az alapanyagok. Talán egyszer majd téma lesz az "élő halászlé", amikor szemtől szemben mutatják be a pontyokat, harcsákat, csukákat, nem csak a hálóba kerülve vagy horogva akadva. Halat enni mindig is fognak az emberek, de ők is megérdemlik a tiszteletet, mint minden élőlény- még ha ilyen szoros barátságot nem is feltétlenül kell velük kötni. Egyszerűen csak lássuk meg bennük a szépséget, az egyéniséget, és ha fogyasztunk is halat, ne pazaroljunk, ne járuljunk hozzá a felesleges fogáshoz, mert minden élet értékes.

Barátaim Oroszországban, a befagyott Bajkál-tavon voltak fotós túrán, és hallottam rémisztő történeteket repedő, beszakadó jégmezőkről. Ám vannak, akik kifejezetten a felszín alá készülnek: azok a búvárok, akik alulról szeretnék megnézni a vastag jégréteget.

A búvárkodás különleges ága a jég alá merülés. Nekem is volt már benne részem idehaza- mivel csak egy kis lék jelenti a kijutási lehetőséget, észnél kell lenni még egy egészen kis tóban is, nem hogy a Bajkál mélyén. A víz alól nem lehet áttörni a vastag jeget, szóval nem szerencsés utat veszteni.

Persze nem mindenhol ennyire izgalmas a búvárkodás ilyen környezetben, mint a Bajkál-tóban, ahol hatalmas, változatos formájú, kristálytiszta jégtömböket lehet kerülgetni. Errefelé a hegycsúcsok lefelé növekednek...

A jég alá merülésnél nem is a víz alatt töltött idő a kritikus, hanem ami utána jön. Az ember kimászik némileg összefagyva a merülés után, és meleg helyre vágyik. Szóval nem csak láncfűrészt kell bepakolni a szervezőknek, de pokrócot, fűtött helyiséget is intézni kell. 

Az elnyomásban elő nők helyzetére hívják fel a figyelmet egy különleges búvárrekorddal. 

A kuvaiti Reem Abdullah Al Edan régóta a búvárkodás szerelmese, ám a saját bőrén tapasztalhatta meg, mennyi nehézséggel szembesül egy arab országban élő nő, ha valami "ferfias" dolog iránt érdeklődik. Ezért tűzte ki célul, hogy megdönt egy rekordot, és a média figyelmét a nők helyzetére irányítja. 

Először a leghosszabb merülés volt a cél, amit technikai okok miatt miatt nem tudott megvalósítani. Ám új terv született: a Bahamákon a cápák között még nem töltött nő egy huzamban annyi időt, mint ő. Partnere pedig a férfiak között állított fel csúcsot ugyanebben a kategóriában. A hölgy öt órát, Mubarak Abuhaimad hét órát és 49 percet töltött a ragadozók között. 

Reem a hosszú merülés után elmondta, fontos lenne, ha a világ minden részén biztosítanék a nők egyenlő jogait. Ők már számos területen bizonyították, hogy nagyszerűen megállják a helyüket, ha esélyt kapnak. Ő a Közel Keleten számtalan problémába ütközött szenvedélye miatt, pedig úgy véli, nőknek ugyanolyan sok örömet okozhat a búvárkodás, mint a férfiaknak.  

Nagy felfedezést tettek Ománban a búvárrégészek: egy 1503-ban elsüllyedt hajó maradványaira bukkantak.

Vasco da Gama nagybátyja irányította az Esmeralda nevű hajót, ami al-Hallaniyah sziget közelében süllyedt el az Indiai-óceán mélyére. A szörnyű viharban a legénységgel együtt Vicente Sodre kapitány is odaveszett.

2013-ban kezdte meg a brit Blue Water Recoveries a kutatómunkát az illetékes ománi minisztériummal közösen a sziget egyik öblében. A víz alatt talált törmelék alaposabb vizsgálata során kiderült, hogy egy rég elveszett hajóra találtak rá. Abban az 1503-as viharban ugyanis két hajó veszett oda, ez volt Vasco da Gama második Indiába tartó expedíciója. 

A különféle fellelt tárgyak (harang, kerámiaedények, hasonlók) között volt egy igazi ritkaság is: az Indio nevű ezüst érme, amiből állítólag csak egyetlen példányt őriznek az egész világon. Ezeket az érméket 1499-ben verték, Vasco da Gama első indiai útja után, és emiatt volt viszonylag egyszerűbb azonosítani a most talált roncsot. 

Igazi hollywoodi történetben érezhették tehát magukat a búvárrégészek, de a kalandfilmekkel szemben itt nem fér bele másfél órába a "feltárás", hosszú és szisztematikus munkát végeznek. Az ománi kulturális örökség felett őrködő minisztérium nyilatkozata szerint ez volt az első víz alatti régészeti feltárás az országban, ám ennek sikere máris inspirálja őket, hogy folytassák a kutatást a többi partszakaszon is.

Hosszú évek kutatására sikerült pontot tenni, amikor szinte teljes bizonyossággal azonosítottak egy kereken három évszázada elsüllyedt hajót.

A Huis te Warmelo nevű hajó a Hollandia északi részén található kereskedővárosban, Medemblikben épült 1708-ban. 1715-ben kereskedőhajók konvoját kísérte, amikor egy heves viharban zátonyra futott, és Helsinkitől keletre a Finn-öböl mélyére süllyedt, a teljes legénységet magával ragadva.

A roncsot a finnek 2004-ben találták meg a tenger fenekén, de csak egy évtized múlva hajtottak végre feltáró merüléseket. A 62 méteres mélységben nyugvó, nagyjából 35 méter hosszú fából épült hajó fantasztikusan jó állapotban maradt meg, még az ágyúk is ott voltak a fedélzeten.

Ám ekkor még senki nem tudta, milyen fregatt volt ez. A finnek a hajó építésének módjából sejtették, hogy a 18. század elejéről származik, de hiába kértek információt az oroszoktól és a svédektől, ők nem tudtak ott és akkor eltűnt hajójukról. 2015 végén bukkant rá egy holland amatőr hajótörténész, Peter Swart egy régi térképen a Huis te Warmelo elsüllyedésének helyére, ami megegyezett a finn régészek által megjelölt pozícióval. 

Az újabb merülések után gyakorlatilag 95 százalékos biztossággal állítható, hogy valóban az eltűnt fregattra bukkantak rá. A Balti-tenger sajátos viszonyainak köszönhető a roncs hihetetlen épsége, ami a régészek számára kitűnő lehetőséget biztosít a korszak hajóépítésének alaposabb megismerésére.

Elképesztő kegyetlenséggel szembesültek Indonéziában turisták: tengeri teheneket tartottak rácsok között egy falu közelében a sekély vízben.

Kokoya szigeten járva, az ország egy eldugott pontján találkoztak a külföldiek egy helyi halásszal, aki ketrecekbe zárt egy felnőtt és egy fiatal dugongot, és azt pénzért mutogatta a turistáknak. Az anyaállatot ráadásul egy erős kötél is fogva tartotta.

A búvárok nem tudták kideríteni, mióta vannak rabságban ezek a védett, veszélyeztetett állatok, de a sebek alapján úgy vélték, már több hete tarthatta őket így a helyi halász. A búvárok lemerültek a szerencsétlen jószágokhoz, képeket és videókat is készítettek. Megígértették a halásszal, hogy elengedi őket, de nem lehettek benne biztosak, hogy ő valóban így is cselekszik.

Az internetre feltett képeknek viszont híre ment, és hamarosan a természetvédelmi hatóság kapcsolatba lépett a turistákkal, és ezután akcióba is léptek. Meglehet, a halászt is megbüntették, pedig nem ez lenne a jó megoldás: lehetne összhangot találni a bevételszerzés és a fenntarthatóság között. A legjobb, legszebb tengeri élőhelyeket ismerő halászok könnyen megkereshetnék ugyanazt a pénzt, vagy akár többet is, ha oda vinnék a fotózni vágyó nyaralókat.

Az állatoknak nem csak az ilyen formában való fogva tartása ellen tiltakoznak manapság, egyre többen kampányolnak például a delfináriumokban élő tengeri emlősök szabadon bocsájtásáért. A két dugong példája azért kifejezetten elszomorító, mert a kis ketrecben, kikötve cirkuszi látványosságként mutogatták pár dollárért őket, miközben ezerszer nagyobb élmény a természetes élőhelyükön látni őket, szabadon. A jövőben talán a Kokoyához hasonló eldugott helyeken is elterjed a fenntartható turizmus.

Brit búvárfilmesek ugrottak be lakmározó cápák forgatagába- ám ahogy a régi bölcsesség mondja, aki korpa közé keveredik, az megeszik a disznók. Néha a szó szoros értelmében...

A forgatócsoportot az hozta lázba, hogy egy elpusztult bálna lebegő teteméről kaptak hírt, amihez seregleni kezdtek a cápák. Így aztán elsőre jó ötletnek tűnt, hogy lefilmezzék a nagy zabálást, amiben jórészt villámgyors kékcápák vettek részt.

A két műsorvezető, Ellie Harrison és Ben Fogle is búvárcuccot öltött, hogy a felszín alatt nézzék meg, hogyan tüntetik el a hatalmas tengeri emlős maradványait a falánk ragadozók. Ben is megdöbbent, mennyi cápa özönlött a helyszínre, nagyjából 200-ra becsülték a számukat. Ellie pedig látva a száguldozó, méretes cápákat, inkább gyorsan kijött a vízből, mert úgy érezte, kezdtek a búvárokkal szemben is agresszívabbak lenni.

A stáb többi tagja is inkább az angolos távozás mellett döntött, ám az egyik búvárt a hátsó felén így is megsebesítette egy cápa. Ben Fogle szerint persze nincs itt semmi meglepő, egyszerűen az emberek betolakodtak a cápák territóriumába. A történteket feldolgozó televíziós műsort a hó végén mutatja be az ITV.

A Fu Shan Hai nevű kínai teherhajó 2003-ban süllyedt el a dániai Bornholm közelében, és így vált a térség legnagyobb roncsává.

Az 1994-ben épült 225 méter hosszú, 38,600 tonnás monstrum a kínai állam tulajdonában volt, és az ország nemzetközi kereskedelmében kapott szerepet. Teljes gőzzel nagyjából 26 km/órás sebességgel szelhette a habokat.

A Fu Shan Hai utolsó útjára a lettországi Ventspils kikötőjéből indult el, 66,000 tonna műtrágyával megrakodva. Bornholmtól északra hajózott tiszta időben május 30-án, amikor a radarján feltűnt a lengyel Gdynia nevű hajó, ami keresztezte útvonalát. A Cipruson bejegyzett konténerszállító Hullba tartott, és a kínai hajót kikerülendő manővert hajtott végre- valójában ekkor pont az összeütközés irányába fordult.

A kínaiak kürttel próbáltak jelezni, majd leállították a motorokat, ám az összeütközést már nem tudták elkerülni. A Gdynia felszakította a Fu Shan Hai oldalát. Utóbbi megpróbált sekélyebb vízbe jutni, ám kormányozhatatlanná vált, és orra hamarosan a víz alá kezdett süllyedni. A legénység elhagyta a hajót, ami pár óra múlva a tenger fenekére került. A Gdynia szerencsésen eljutott a kikötőbe. A balesetnek nem volt egyetlen sérültje se.

A vizsgálat során arra jutottak, hogy elsősorban a Gdynia személyzetét terhelte a felelősség az ütközésért, mert rosszul kalkulálták az útvonalat. Noha a kínai hajó kapitányát is kritika érte, amiért nem reagált gyorsabban, a Gdynia tulajdonosának kellett komoly kártérítést fizetnie.

A Fu Shan Hai hatalmas hajóteste pedig szép lassan elkezdett a tenger részévé válni odalenn. Mivel 69 méteres mélységben nyugszik, ezért csak technikai búvárok jutnak el ide, de nekik is több merülés kellhet, amíg felfedezik ezt a hatalmas roncsot maguknak a hideg Balti-tengerben.