Big Blue Búvár Blog

A mesterséges zátonyok telepítésének korát építjük, ám hogy ennek örüljünk-e, nem mindenki számára egyértelmű. Ezúttal a horvátok süllyesztettek el szándékosan egy hajót.

A tengerekben már így is pont elegendő roncs van, mondhatják sokan. Pont az Isztriai-félsziget ismert arról, hogy történelmi jelentőségű hajók maradványainál lehet búvárkodni, hiszen itt nyugszik a Baron Gautsch, a Coreolanus, a Guiseppe Dezza. Szóval a roncsok szerelmesei számára eddig is ez volt az egyik legjobb hely az Adrián.

Május 22-én a Kamenjak-félsziget közelében viszont egy megtisztított, kifejezetten mesterséges zátonynak szánt hajó került a tenger fenekére. A Vis az egykori Jugoszlávia teljhatalmú vezetője, Joszip Broz Tito hajója volt, tehát ennek is van érdekessége. 1956-ban épült Pulában, 1990-ig állt szolgálatban a haditengerészetnél. A hatvanas-hetvens években hírességek, külföldi politikusok fordultak meg a luxusjacht fedélzetén.

A Vis 58 méteres hosszúságával már tekintélyesnek mondható ahhoz, hogy érdekes, látványos legyen a merülés. A tenger a süllyesztés pontján 32 méter mély, a búvárok jelentős része számára elérhető lesz a Vis, bár én úgy vélem, lehetne kicsit sekélyebben is, mert az isztriai roncsokkal gyakran pont a nagy mélység a gond, kezdők nem nagyon merülhetnek rajtuk. Épp a közelmúltban két egymást követő napon búvárkodtam két hasonló méretű roncson, és míg a 23 méteren levőnél kellemes, hosszúra nyúlt merüléssel lehetett tervezni, a 30 méteren nyugvónál sokkal inkább észnél kellett lenni.

A süllyesztés mindenesetre sikeres volt, és hamarosan kiderül, mennyire vonzza majd a valódi roncsok mellett ez friss darab az Isztriára látogató búvárokat. Az első merülések már megtörténtek, és hamarosan itt a szezon, kiderül, kit hoz lázba először a víz alá került Vis: a búvárokat vagy az élővilágot.

Guadeloupe sziget mellett merülhető a látványos élővilágú hajómaradvány.

A kicsi, alig 50 méteres teherhajót Dániában bocsátották vízre 1958-ban, ekkoraz Öresund névre keresztelték.A hetvenes években gyakran megfordult La Rochelle kikötőjében,1983-ban pedig új vizekre evezett: a karib-tengeri Guadeloupe sziget közelében dolgoztak vele.

1989-ben sok más mellett ez a hajó is megszenvedte a Hugo hurrikán tombolását. Olyan súlyosan megrongálódott, hogy nem volt értelme kijavítani, ezért éveken át magára hagyva rozsdálódott.

Később az a döntés született, hogy a Cousteau Nemzeti Park területén süllyesztik el, mesterséges zátonyként. A hajót megtisztították, majd a tenger fenekére küldték 1996-ban. Az élővilág pedig villámgyorsan birtokba vette a Franjack roncsát.

Mi két évtized elteltével azt láthattuk, hogy a hajó még remek formában van, minden része felismerhető, egyszerűen körbeúszható. Mivel csak 24 méteren van, a merülés nem nagy kihívás, a hajócsavart is könnyen elérhettük.

Pár helyen be lehetett úszni a belső terekbe, bár ezek nem nagyok, hiszen a hajó maga eleve nem volt túl nagy.

Ami nagyon kellemessé tette a búvárkodást, az egyrészt a kellemes, 28 fokos víz, másrészt az, hogy a halak, szivacsok megszállták a roncsot, élővé tették azt. Néhol ezek miatt a képeken talán nem is látszik, hogy ez egy mesterséges zátony, mert úgy be van nőve. 

Összességében nagyon tetszett ez a roncs az egész csapatnak, mind élveztük a merülést, és jó volt egy kis változatosságnak. Persze a lényeg az, hogy itt sem a hajó maga érdekes igazán, hanem az, hogy lett a tenger része.

Kereken hat évtizede, 1956. május 23-án mutatták be Cannes-ban A csend világát, ami sokáig egyedül büszkélkedhetett azzal, hogy dokumentumfilmként nyerte el az Arany Pálmát.

Jacques-Yves Cousteau és Louis Malle meghatározó jelentőségű alkotása volt az egyik első olyan búvárfilm, ami a víz alatti világot annak valóságában igyekezett bemutatni. Bár kétségkívül hatásvadász, játékfilmes elemek is akadtak benne, a mélyben kalandozó emberek sajátos világa egy egész generáció számára volt meghatározó élmény. Cousteau hivatkozási pont volt és máig az is maradt.

A legtöbben csak annyit tudnak A csend világáról, hogy legendás búvárfilm, ám mai szemmel vitatható jeleneteire nem emlékszik mindenki. A korallzátonyra dobott dinamit vagy a cápák esztelen mészárlása ma már nagyon furcsán hatnak.

Ám mostani felfogásunkat teljesen felesleges számonkérni Cousteau-ékon. Számunkra elképzelhetetlen körülmények között dolgoztak, soha senki által nem látott helyeken, senki által nem ismert állatokkal búvárkodtak. Semmit nem kaptak készen, mindent maguk találtak fel, fejlesztettek ki. És volt bennük annyi, hogy elismerték, ezt-azt lehetett volna másként csinálni.

Ettől még úttörő munkásságuk óriási jelentőségű. Gondoljunk bele, 1956-ban pár búvárfilmes nyerte el a fődíjat Cannes-ban - ugyan mi esélye lenne ennek mostanában? 

A szikár kapitány ablakot nyitott egy új, senki által nem ismert világra, és ma már jelentős részben neki köszönhetően milliók szeretik, tisztelik, óvják a tengert. És ez talán még egy fődíjnál is nagyobb diadal.

A hajóját elvesztő búvárnak persze hamarosan lett társasága, két cápa személyében.

A 68 esztendős Randy Fales már 35 éve merül, de állítólag még soha nem került hasonló helyzetbe: a felszínre emelkedéskor sehol nem látta a csónakot, benne a családtagjaival, ami őt várta volna. A rutinos búvár épp szigonnyal vadászott Florida partjaitól 17 mérföldre, amikor ebbe az igencsak veszélyes helyzetbe került.

Mint kiderült, valószínűleg annyi történt, hogy nem sikerült normális kikötési pontot rögzítenie amikor lemerült, így aztán a csónakban levő két lánya, az egyikük barátja illetve néhány unoka észre sem vette, hogy elsodródtak a zátonytól. Mivel messze voltak a parttól, így viszonyítási pont hiányában ez fel sem tűnik feltétlenül a gyakorlatlan hajósnak.

Fales elmondta, nem kapkodott és pánikolt. Abban bízott, hogy ezen a helyen nagy a hajóforgalom, és talán még az is eszébe jutott, hogy csak fél órát volt a víz alatt, talán a csónak sem sodródott messzire. Szóval volt esély rá, hogy valaki gyorsan észre fogja venni. Látott is egy csónakot, integetett, sípolt, de az horgonyt dobott egy mérföldre. Szóval úgy döntött, inkább maga próbál odáig elúszni.

Ekkor tűnt fel neki, hogy a víz alatt valaki követi: egy cápa úszott a mélyben, és igyekezett a közelében maradni. Sőt, egyszer még a lábához is hozzáért. Egy órája tempózott már, amikor egy újabb cápa csatlakozott az első ragadozóhoz. Nagyjából két méteresek lehettek, de azt látta, hogy nem a veszélyesebbnek számító tigriscápákról vagy nagy fehérekről volt szó. Bekapcsolt kamerája rögzítette is a cápákat.

Nem gondolt arra, hogy védekeznie kellene, szigonypuskájával sem akart lőni egyikre sem. Sokkal inkább az aggasztotta, hogy fáradni kezdett, görcsölt a lába.

Végül aztán felbukkant egy hajó, így Fales szerencsésen megúszta az esetet. Sikerült megtalálni a családot is a csónakban, akik akkor már erősen aggódtak, hiszen két óra messze túl hosszú volt a merülésre. Már a parti őrséget is riasztották, de szerencsére lefújhatták a mentőakciót. 

Előfordul időnként, hogy egy búvár magára marad a tengeren. Végződtek már ilyen esetek tragikusan, sokan viszont megússzák. Az Open Water című film óta viszont sokan úgy kezelik, ez egyenlő a halálos ítélettel- szerencsére ez nincs így. Mindenesetre a rutinos búvár a hanyag kikötés miatt csak magát okolhatja, ezután talán óvatosabb lesz. Mert Fales természetesen nem akasztja szögre a búvárfelszerelését: amint lehet, újból merülni szeretne.

Tragikus balesetről beszélnek Tajvanon: furcsa körülmények közt, sekély vízben került bajba egy fotómodell.

A 25 éves Olivia Ku modell és színésznő volt, Tajvanon jól ismert hírességnek számított. Az életvidám fiatal nő nagyon szerette a tengert, némi búvártapasztalattal is bírt. A baleset előtti napon például egy víz alatti szemétszedéshez csatlakozott, tehát nem volt számára szokatlan a merülés.

Olivia a Divepro nevű cég búváraival merült alá másnap, hogy néhány fotót készítsenek. Csak rövid ideig voltak a víz alatt első alkalommal, a következő merüléshez a modell egy sellőkosztümöt vett fel. Pár méteres vízben akartak dolgozni, és ekkor történt valami, amire még nincs magyarázat.

Gyakran fordul elő, hogy a modellek egy kép kedvéért kiveszik a szájukból a légzőautomatát vagy leveszik az egész búvárfelszerelést. Most is valami hasonló történt, ám Olivia váratlanul fuldokolni kezdett. Még nem tudni, hogy köhögési roham jött rá vagy véletlenül vizet nyelt, de ki kellett menteni a vízből. Hiába próbálták újraéleszteni, nem jártak sikerrel, a modell a kórházba szállítás után elhunyt.

A víz alatti modellkedés egyáltalán nem könnyű feladat. Azok, akiknek búvárfelszereléssel modellkednek, legalább van levegő, de nekik rutinosnak kell lenni, ügyelniük kell a szép tartásra, érteni kell a kézjelekből, oda kell figyelni, hova nézzenek és így tovább. Akik a levegő visszatartásával modellkednek, azoknak nyugodtnak kell maradni a víz alatt, és ilyen esetben szinte mindig van biztosító búvár, ha baj történne. 

Állítólag ennél a tajvani esetnél sem volt ez másként. Ennek a fényében érthetetlen, hogy fulladhatott meg a modell, miközben több búvár is volt körülötte, akik segíthettek volna. Persze lehet, a boncolás majd más okot is kiderít, ám jelen pillanatban mindenki csak találgat, hogy fordulhatott ez elő. A búvárcég nem nyilatkozik, érthetően nem akarnának olyat mondani, amivel saját magukat sodorják bajba. És talán ők maguk sem értik, mi okozta a balesetet.

Bármit is derít ki a vizsgálat, ez már a modell életét nem adja vissza. Viszont le lehet belőle vonni következtetéseket, hiszen ha gyakorlatlanság, rossz szervezés, egészségügyi gondok mind közrejátszhattak. Vagy esetleg egyszerűen csak sok dolog szerencsétlen összjátéka volt az ok. Az embernek ilyenkor érdemes arra gondolnia, merülés közben inkább ragaszkodjunk a biztonsághoz, óvatossághoz, még ha esetleg nem is sikerül megcsinálni azt a bizonyos álomfotót.

Mindig meglep, hogy egy rég ismert helyen is lehet újdonságokra bukkanni a víz alatt, ha valaki figyelmesen búvárkodik.

Az izraeli örökségvédelmi hivatal jelentette be hétfőn, hogy az utóbbi három évtized legnagyobb leletanyagára bukkantak Caesare ókori kikötőjének maradványai közelében. Két búvár talált rá véletlenül egy későrómai kereskedőhajó roncsára, ami nagyjából másfél évezrede süllyedhetett el.

A búvárok jelentése után a hivatal régészei tárták fel a lelőhelyet, ahol horgonyokat, pénzérméket és látványos bronszobrokat találtak. A homok kiváló állapotban őrizte meg ezeket, némelyikükről senki el nem hinné, hogy ennyi évet töltötte a tenger fenekén. A tárgyak között van Sol római napistent ábrázoló mécses, Luna holdistennő szobra, és egy afrikai rabszolgát ábrázoló is, emellett szobortöredékek is előkerültek. Edények darabjai is előkerültek, amikben egykor a legénység ivóvizét tárolhatták. 

Az előkerült érmék két császár időszakából származnak: Constantinus és Licinius uralkodása idején verték azokat. Előbbi a birodalom nyugati, míg a másik a keleti felét irányította. 

A hajó talán egy viharban került bajba, és a kikötő bejáratánál sodródott a sziklákra. A horgonyok elhelyezkedése alapján arra következtetnek, a legénység talán azokkal próbálta stabilizálni a helyzetüket, ám azok eltörhettek, ami a vihar erejét bizonyítja. 

A leleteket most kezelésbe vették, hogy ki lehessen azokat állítani. A tavaly év elején szintén véletlenül megtalált arany érméket már meg is tekinthetik a Caesarea területén található múzeumban a látogatók. Az is nagy feltűnést keltő eset volt, ugyanis Caesarea az egyik régen ismert ókori emlékhelye Izraelnek, ahol minden évben sok búvár fordul meg. Egyfajta víz alatti múzeum ez, mert be lehet tekinteni az ókori kikötőépítésbe. Ám úgy fest, van itt még feltárnivaló, szóval érdemes figyelmesen nézelődni...

Búvárok igazolták, hogy a régi elméletek Amerika benépesítéséről nem teljesen pontosak.

Az amerikai kontinens múltja mindig is izgatta az őskori történelemmel foglalkozókat. Úgy tartják, 12,000 évvel ezelőtt a jégkorszak idején keltek át Szibériából Alaszkába az első emberek szárazon. Ám nagyon úgy fest, évezredekkel korábban is érkeztek ide betelepülők, vízi úton. Érdekes módon ennek bizonyítékait a víz alatt kell keresni.

Floriában az Aucilla folyó egyik víznyelőjében keresik a nyomokat. A kutatók egy roppant különleges, igazán ritkának számító lelőhelyre akadtak odalenn, egy 14,550 éves vadászhelyre, ahol kőeszközök, a lemészárolt masztodon maradványa mellett még a vadászokat segítő kutyafélék jelenlétére utaló dolgok is voltak. 

Ebből a korszakból alig találtak lelőhelyet a régészek az amerikai kontinensen: Oregon államban a Paisley Caves és Chilében a Monte Verde számít ezek közé. Az Egyesült Államok délkeleti részén pedig ez az egyetlen ilyen régi lelőhely, ami a jégkorszak előtt ide érkezett emberek jelenlétét bizonyítja. Mivel nem lehetett száraz lábbal átkelni Európából, vélhetően Ázsiából jöttek hajóval.

A masztodon csontjai is árulkodóak. Azt nem lehet bizonyítani, hogy az emberek ejtették el, lehet, hogy holtan találták, és utána darabolták fel. De a csontokon egyértelműen látszik az, hogy a lelőhelyen talált kőeszközökkel estik neki a tetemnek. Az üledék vizsgálata szerint a most nagy mélységben levő rész egykor tó volt, ahova gyakran jártak az állatok, illetve az őket követő emberek. A tudósok úgy vélik, hogy az első amerikaiak ügyes vadászok voltak, sikeresen figyelték meg, merre vándorol a préda, sőt, talán még kutyáik is voltak. Az egykori tó azért kerülhetett mélyre, mert a jégkorszak után megemelkedő vízszint ellepte.

Az önmagában is érdekes, hogy a masztodonok és az emberek két évezreden át egymás mellett éltek az amerikai kontinensen. Eddig ezt csak sejtették, de igazolni csak most sikerült. A különböző rétegekből (és korszakokból) származó üledékmintákat elemezték, és azt találták, hogy a masztodonok ürülékének nyomai nagyjából 12,600 évvel ezelőtt tűntek el, tehát sokkal a vadászat időpontja után. Tehát a nagytestű emlősök kihalása nem egyik pillanatról a másikra következett be.

A víz alatti ásatások a víznyelőben hasonlóan működnek, mint a normál régészeti feltárások. Óvatosan, rétegről rétegre haladnak, külön gyűjtik az üledékmintákat, amelyeket utána elemeznek. A munka nem egyszerű, mert a folyó mélyén sötétség uralkodik, lámpa nélkül a búvárok nem is látnának semmit. Nagyon precízen, lézerrel határozzák meg minden lelet pontos helyét, mert ennek is jelentősége van a datáláskor.

Érdekesség, hogy tulajdonképpen már három évtizede nyilvánosságra lehetett volna hozni az izgalmas felfedezéseket. Egy búvár, Buddy Page akkor találta meg a lelőhelyet, amelyekről értesítette a paleontológusokat. Ők meg is találták az eszközöket, néhány masztodon csontot, és sikeresen meg is határozták a 14,550 éves korukat. Ám a tudományos közösség akkor még nem fogadta el azt az elméletet, hogy Clovis-emberek bering-tengeri átkelése előtt éltek emberek a kontinensen. Mára viszont a szaporodó, korábbról származó leleteknek köszönhetően át kell írni a történelemkönyveket. 

Brit vizekben talált egy szép nagy aranyrögöt egy búvár.

Sok helyen kutatnak arany után a világ minden pontján, így a tengerben is. A légzőkészülékes aranyásók munkája meglehetősen monoton, és szó nincs gyors sikerről és meggazdagodásról: Vince Thurkettle már hét éve merült rendszeresen Moelfre falu környékén, amikor ráakadt a 91 grammos, kisebb tojás méretű aranyrögre.

Pedig nem csak ötletszerűen választotta ki a helyet. Itt, a Wales-hez tartozó Anglesey északi részén süllyedt el a Royal Charter nevű hajó 1859. október 26-án. Olyan vihar tombolt akkor a tengeren, hogy állítólag 200 hajó veszett oda. A Royal Charter fedélzetén sok aranyásó is utazott, akik Ausztráliából tartottak Liverpoolba, az évek alatt összekuporgatott zsákmányukkal együtt. Ám azon a végzetes napon sokan vesztek oda, a becslések szerint 450 ember tűnt el örökre a legénység tagjai és az utazók közül. Ez minden idők legsúlyosabb hajókatasztrófája volt Wales vizeiben.

A sok-sok arany miatt pedig szintén egyedinek számít a helyszín. Akár 120 millió fontos érték is a víz mélyére kerülhetett, így nyilván érdeklődtek a kincsvadászok is. A legnagyobb sikert viszont Thurklettle könyvelhette el, aki ugyan csak apró szemcsékre számított, mégis alig 5 méteres mélységben, a roncstól 40 méterre talált egy méretes aranyrögöt.

Noha még 2012-ben megtalálta azt, idáig nem volt nyilvános a lelet ténye, mert meg akarták előzni, hogy boldog-boldogtalan lemerüljön az aljzatot túrni. Thurklettle mostanra végzett a hely átfésülésével, így már el lehetett árulni, milyen különlegesen értékes dologra bukkant. Elmondása szerint egy szép napon merült alá, amikor a napsugarak megcsillantak az aranyrögön. Amikor felemelte, akkor érezte, milyen nehéz.

Thurklettle most hatvan esztendős, de már huszonéves kora óta foglalkozik kincskereséssel. Egy ideje már főállásként foglalkozik ezzel, a víz alatt két évtizede keres aranyat. Noha a világ több pontján kutakodott már, kedvenc helye az Egyesült Királyság és Írország. Ehhez mérhető felfedezése még nem volt, hiszen brit területen az eddigi legnagyobb aranyrög 59 grammos volt csupán. 

A profi és szabálykövető kincskereső bejelentette az aranyrög megtalálását, ami a roncs tulajdonosát, a kormányzatot illeti meg. A leletet vélhetően múzeumban állítják majd ki, de Thurklettle munkáját is pénzjutalommal honorálják majd.

A 22 esztendős, csinos Madison Stewart, becenevén Shark Girl ismert arca a cápák védelméért küzdő mozgalomnak. Ez már csak ilyen világ, megfelelő emberekkel még a környezetvédelem is jobban eladható.

Ám Madison legalább nem csak beszél a cápákról, valóban szereti őket, sokat merül velük. És amikor eljuthatott a Bahamákra, ami jelenleg a cápás búvárkodás fellegvára, lelkesen úszott még a hatalmas tigriscápákkal is. Az erről készült pedig bejárják a világot- meglehet, a cápákra nem fog mindenki felfigyelni, Madisonra viszont biztosan...

Különleges eseményre várják a házasulókat: a kalandvágyó párok a Karib-tenger mélyén egy világrekord keretén belül kelhetnek egybe.

Manapság már mindenféle búváros csúcsról hírt adnak. Vannak ezek közt nagy teljesítmények és nagy hülyeségek is. Az egyik speciális műfaj a minél több búvárt egyszerre megmozgató esemény, és ilyenből már olyat is szerveztek, amikor tömeges víz alatti esküvőre került sor.

Az első ilyen rekordot Trangban állították fel Thaiföldön még 2000-ben, akkor 24 pár kelt egybe a tenger mélyén. Azóta Valentin-napon minden évben hasonló rendezvényre kerül sor. Ám a Bahamákon elirigyelték ezt a rekordot, és 2017-ben ugyanezen a napon csúcsot szeretnének dönteni, amihez 50 jegyespár kellene. 

Az In Deep Love elnevezést kapott tömeges esküvőre természetesen a családtagokat és a barátokat is hozhatnák a búvárok, és aki nem víz alatt nézné a történéseket, azok számára élő közvetítést szerveznének. 

Természetesen ez egy olyan rekord, amihez nem elég a lelkesedés és a jelenlét: külön házassági csomagokat árulnak majd, aminek része lesz a nászút is, az ország valamelyik szigetén. Vélhetően nem lesz olcsó mulatság, főleg akkor, ha sok rokon kísérné el a szerelmes búvárokat. Szóval a nemes rekorddöntési szándék nagyon is kézzelfogható bevételnöveléssel járhat- a helyiek számára ez vélhetően legalább olyan fontos, mint hogy bekerüljenek a Guiness könyvbe.