Big Blue Búvár Blog

Vietnamban az elmúlt hónapban tömeges halpusztulást figyeltek meg a Quang Binh tartományban. Az ökológiai katasztrófa okát még nem derítették ki, de a búvárok némelyike arról mesélt, hogy a felszín alatt is tragikus a helyzet.

Ezért egy helyi újságíró csatlakozott egy halászhajó legénységéhez, aminek két búvára a parttól három mérföldre lemerült, felmérni, mi a helyzet. Fél óra múlva a búvárok a felszínre emelkedtek, néhány furcsa színű korallt és elpusztult tengeri uborkát és kagylót hozva magukkal. 

Mint elmondták, a tenger zavaros, és nagyon furcsa szaga van, vélhetően az oszladozó haltetemek miatt. A merülés után a búvárok azonnal lemosakodtak édesvízzel- normál esetben ilyet nem csinálnak, de féltek attól, hogy most valami mérgező anyag van a vízben, ami őket is megbetegítheti. Állítólag a közelmúltban egy búvár súlyos állapotban került kórházba miután a víz alatt dolgozott, most tehát mindenki óvatosabb.

A halászok hálóiba mostanában semmi nem kerül, de ez talán nem is baj, mert vélhetően keveseknek lenne gusztusa a beteg, fertőzött zsákmányhoz. Quang Binh egykor gazdag élővilágú tengere most a szó szoros értelmében haldoklik.

Csak a partra száz tonnányi élettelen halat mosott ki a víz, és hogy mennyi lehet a felszín alatt, megbecsülni sem lehet. A legrosszabb az, hogy az okot nem ismerik: úgy vélik, a tajvani tulajdonú Formosa vállalat üzemének közvetlenül a tengerbe ömlő szennyvize okozta a pusztítást, de ők állítják, a vizet megtisztítják mielőtt a tengerbe engednék. Mindenesetre hamar válaszokat szeretnének a vietnamiak, hogy máshol ne ismétlődhessen meg a katasztrófa, illetve hogy a mostani pusztulás után célzottan indulhasson meg a kármentesítés.

Sajnos nem lehet kizárni hogy történik még hasonló azokban a szegény országokban, ahol jóval rugalmasabban kezelik a környezetvédelmi engedélyek kiadását, csak jöjjenek a külföldi ipari üzemek. Aztán hosszú távon mégis nagy árat fizetnek a befektetők "áldásos" tevékenységének köszönhetően.

David Attenborough víz alatti kalandjairól mesélt egy munkatársa, a híres természetfilmes 90. születésnapja kapcsán.

Az ismeretterjesztő filmezés élő legendája, David Attenborough már hat évtizede járja a világot. Egzotikus országok, különleges állatok, megannyi izgalmas kaland- nem meglepő, hogy van mit mesélnie munkásságáról. Ezúttal azonban egy rendező, Alastair Fothergill említett egy-két hajmeresztő pillanatot.

Attenborough a filmek házigazdájaként mindig testközelbe került az állatokkal, melyek között akadtak veszélyesek is. Egy alkalommal arra készültek, hogy a víz alatt forgatnak majd elektromos angolnákkal Brazíliákkal, és a már akkor sem fiatal Attenborough ráállt erre. Pedig nem voltak maradéktalanul biztosak benne, hogy az áramütéstől megvédi majd a vékony búvárruha, és a kezdő rendező bízott benne, nem pont ő sodorja bele a legendát egy életveszélyes helyzetbe.

Ráadásként egy különleges búvársisakot akartak kipróbálni, ami egy hatalmas gömbre hasonlított, és ebben Attenborough élőben a víz alól tudta volna narrálni a találkozást. Ám ezt csak a forgatás előtt közvetlenül kapták meg. Úgy vélték, jó lenne először a brazíliai hotel medencéjében kipróbálni- Attenborough felvette, lemerült, aztán fel is rúgta magát, mert már félig tele volt vízzel. A búvárok próbálták elmagyarázni, hogy ebben máshogy kell lélegezni. Újabb merülés, megint telement vízzel, és ekkor valaki más vette fel, hogy megmutassa, hogyan kell használni. Nos, ezúttal is csak másodpercekig lehetett vele víz alatt maradni, mert a sisakban majdnem megfulladt a búvár. 

Kiderült, hogy nem Attenborough volt a béna, hanem a felszereléssel akadt valami gond. Amikor éjszaka benyitott a rendező szobájába az idős természetfilmes, az a millió alkatrészre szétszedett sisak romjai felett ült és tört franciasággal próbált egyeztetni a sisak gyártójával, mi lehetett a gond. A végeredmény- elmaradt a merülés az elektromos angolnákkal, és ez talán végül jobb is lett így.

Ám Fothergill azért reménykedett benne, egyszer még hasznát veszik a búvársisaknak. Egy delfines merülés során öltötte fel Attenborough, ezúttal nem is volt semmi gond a működésével. Jöttek a delfinek is, de a kíváncsi állatok nem nagyon maradtak sokáig a búvárral, mert az túl lassan mozgott a nehéz és órmótlan sisakban.

Visszatértek hát a hagyományos búvárfelszereléshez, és minden jól is ment, remek felvételeket készítettek a delfinekkel. Egy merülés során a terv az volt, hogy Attenborough a felszínre bukkan, kiveszi a szájából a légzőkészüléket, és úgy mondja el a szövegét. 

Ám egy erős hullám a búvárhajó alá dobta őt, a feje erős ütést kapott, és a stáb hirtelen azt látta, a tenger felszíne elszíneződik a vértől. Attenborough elvesztette az eszméletét, de aztán kiderült nincs nagy baj, és ő sem foglalkozott sokat a balesettel. 

Sok más alkalommal kiderült, hogy a természetfilmezés iránt alázattal viseltető Attenborough bátran bevállal nehéz szituációkat, amiket mindig szerencsésen megúszott. A leghíresebb víz alatti ismeretterjesztők egyike, a Blue Planet készítése idején már nem vett részt a forgatásokban, csak narrátorként működött közre, hiszen nem volt épp fiatal. De pár év múlva, a Frozen Planet forgatásakor a 84 esztendős filmes még bevállalt egy-egy utat a déli és az északi sarkra is. Ez az elkötelezettség is hozzájárult ahhoz, hogy élő legendává vált.

Az úttörő természetfilmesek voltak azok, akik lépésről lépésre tapasztaltak ki, hogyan és mennyit lehet bevállalni egy ismeretterjesztő műsor készítése során. No meg azt is ki kellett találni, hogyan kell egyensúlyozni azon a keskeny határmezsgény, aminél a dokumentumfilm még hiteles és tényszerű ám egyben érthető és szórakoztató. Attenborough-ék ebben is példát mutattak a követőikenk, kár, hogy mégsem sikerül túl sokaknak a BBC nyomába lépni.

Jacques-Yves Cousteau legendás filmje óta sokan a csend világaként gondolnak a víz alatti univerzumra. A valóság az, hogy búvárkodás közben nagyon is hallunk mindenféle zajokat, zörejeket. Ezek egy részének semmi köze az élővilághoz: magából a légzőkészülékből távozó buborékok, elhúzó csónakok is lehetnek hangosak. Ám az állatok is sürögnek-forognak, és ha egy kicsit odafigyelünk, akkor hallhatjuk is a kis ollók csattogását, a papagájhalak korallőrlő harapását és így tovább. 

Egy rövidfilm vicces módon hangeffektusokkal kíséri a szenzációs felvételeket. Tényleg nagyon jók a képek, búvárként is rácsodálkoztam milyen közeli felvételeket készített a filmes. Ezek az állatok, rákok, csigák, halacskák a valóságban csak pár centisek vagy akár még annál is kisebbek, így még én magam sem látom őket merülés közben.

Megjegyzem, sok ismerőst láttam a filmben. Mint a leírásból kiderült, ez a páratlanul gazdag élővilág az indonéziai Bali szigetének egyik leghíresebb pontján él: a Tulamben falu előtti öbölben. Itt én magam is eltöltöttem már két hetet, és ezekből az állatokból szép számmal láttam is.

Csak kellett hozzá egy rutinos, jó helyismerettel rendelkező, profi helyi búvár, aki megtalálta ezeket az apróságokat. Mert sajnálatos módon elsőre végig úszkálva gond nélkül elmegyünk mellettük, egy árva csigára se bukkanunk rá. Pedig ott vannak, színesek, és mégis... 

Szóval a film még nekem is érdekes, azoknak pedig főleg az lehet, akik el se tudják képzelni, mi él arrafelé. Ezek a jószágok tényleg így néznek ki, szó nincs arról, hogy egy sci-fi kedvéért alkotott számítógépes grafika készítője álmodta volna meg ezeket a csodalényeket. Bámulatos dolgokat rajt a tenger- ennyi az egész.

Noha azt hihetnénk, horvát vizekben nem nagyon találnak már semmit, de meglepő módon még ott is bukkannak rá roncsokra. Nem is olyan régen egy német bombázó került elő, most pedig egy olasz építésű hajónál merültek búvárok, ami a második világháború idején süllyedt el.

Pag szigeten, Vlasiciban a helyiek egy része már régen emlegette, hogy az öböl a háborúban tenger mélyére került hajót rejt. Búvárrégészek ezt találták meg, és felvételeket is készítettek.

Az olasz hajó Rijekából tartott Zadarba, amikor 1944. szeptember 9-én odaveszett Pag mellett. A harcoló csapatok számára szállított ellátmányt és felszereléseket. Most pedig végre igazolták, hogy igaza van a legendáknak, és tényleg arrafelé nyugszik, ahol az öregek sejtették. Újabb ok arra, hogy a hamarosan beinduló adriai szezonban a horvát tengerpartra induló búvárok alaposan nyitva tartsák a szemüket, mert van azért még mit felfedezni az égszínkék felszín alatt.

Azért kiismerhetetlenek ezek az állatok: ez a citromcápa szemmel láthatóan nem azért vágyik a búvár közelségére, mert fenékbe akarja harapni, hanem inkább egy kis dédelgetést szeretne.

Persze ilyenkor mindig eszembe jut, ki volt az első, aki kipróbálta, lehet-e úgy játszani egy cápával mint egy kiscicával? Olvasmányaimból úgy tudom, hogy a legelső szemtől szemben cápa találkozások idején még nagyon tartottak ezektől a ragadozóktól. Hans Hass még a múlt században, az 1939-es curacaói expedíció során merült velük, és akkor jött rá, sokkal rosszabb a híre ezeknek az állatoknak, mint az indokolt lenne.

Azért még elég sokáig ketreccel merültek cápák közelében. Mára már sokkal kevesebb ponton, leginkább a nagy fehér cápákkal búvárkodók vannak ketrec védelmében, de pár helyen már ők sem. Sőt, kifejezetten divatosak lettek a cápás merülések, komoly üzletág épült erre. És aztán eljutottunk oda, hogy már szeretgetik is a cápákat- ezt viszont meghagyom azoknak, akik rengeteget merülnek velük és jól ismerik őket. Mint ahogy megtartom az illő távolságot a vadasparkban az őzzel, sőt, idegen helyen a kutyával is, nem érzem úgy, hogy cápát kellene simogatnom. De azért az ilyen videók jók arra, hogy meggyőzzenek minket arról, nem feltétlenül szörnyetegek ezek az állatok.

Van egy Gazelle helikopter, amit nem pilóta-, hanem búvárvizsgával lehet felkeresni.

1993-ban zuhant le egy brit gyártású Westland Gazelle HT3, ami a Royal Air Force kötelékében teljesített szolgálatot. Épp az Egyesült Királyságból tartott olaszországi bázisára egy kötelék, amikor heves viharba kerültek, és az egyik gépnek már nem sikerült a parton leszállnia, a tengerbe csapódott. Valamennyi utast kimentették, de a helikopter menthetetlenül megrongálódott.

Ez a gép merülhető manapság Ventimiglia környékén, nagyjából 35 méteres mélységben. A francia tervezésű Gazelle első változatai a hatvanas évek közepén jelentek meg, a könnyű helikoptereket polgári és katonai felhasználók is szolgálatban állították. Sőt, mindmáig sok helyen repülnek ezekkel a jól bevált forgószárnyasokkal, amelyekből az Aerospatiale mellett a brit Westland illetve a jugoszláv SOKO gyárban is építettek.

Mivel a gép alig hosszabb mint tíz méter, a roncs nem mondható tekintélyes méretűnek. Ám így is egyedinek számít, hiszen helikopterből kevesebb van a víz alatt. És legalább be lehet nézni a pilótafülkéből, alaposan meg lehet vizsgálni a maradványokat, mert túl sokat nem kell úszkálni hogy valaki körbejárja a lezuhant Gazelle-t. 

Lengyelországban különös helyen merülhetnek a legmerészebbek: a Kowary uránbányának nagy jelentősége volt annak idején.

Arról mindenki tud, hogy a második világháború után indult fegyverkezési versenyben a szovjetek is mindent megtettek azért, hogy kifejlesszék saját atombombájukat. Ez sikerült is nekik, és azóta rengeteg atomfegyvert építettek már. 

Az viszont talán meglepőbb, hogy az atombombával végzett kísérletekhez szükség hasadóanyag a szovjetek által megszállt Lengyelországból származott. 1945-ben nyitották meg az uránbányát Kowaryban, ám az szupertitkosnak számított. Annak idején ez volt a Szovjetúnió legfontosabb uránforrása.

A bányát hivatalosan 1963-ban zárták be. A nagyközönség akkor halhatott a helyről, amikor az egyik járatban elkezdték a radonterápiás kezeléseket. Manapság pedig turistalátványosságnak számít az egykori uránbánya.

Ahogy sok más felhagyott bányával előfordul, a víz sok járatott elöntött. Így aztán csak búvárok járhatják be a mélyen levő vágatokat, akik a meglepően tiszta vízben láthatják az egykori ácsolatokat. A merülés során feltehetően nem kell sugárzástól tartani már, másképp aligha jönne ide bárki.

Ilyen helyen persze már az is kaland, amíg valaki elviszi a cuccát a merülés kezdőpontjáig, hiszen sötét járatokban kell szállítani a nehéz felszerelést.

Azért szerencsés dolog ám, hogy erős anyagból készülnek a cápás merülések során felhasznált ketrecek, mint ez a felvétel bizonyítja.

A turisták a Dél-Afrikában, Gansbaai közelében szokványos programnak számító nagy fehér cápás kalandban vettek részt, amikor az egyik állat egy árnyalattal nagyobb tempóban rontott neki a ketrecnek. A sikoltozás teljesen érthető, szerintem sok más ember ijedt volna meg legalább egy kicsikét...

Persze ahogy írtam fentebb, jó erősek ezek a ketrecek, azokat maximum rémfilmekben tudják széttépni a szörnycápák. Mondjuk ezzel együtt is emlékezetesebb lehetett ez a pár másodperc, mint egy másfél órás mozifilm.

Az emberekre hasonlító távirányítású robot lehet a jövő víz alatti kutatásainak egyik hatékony eszköze. Reméljük, nem fogják átvenni a helyünket az élménymerüléseken is...

A búvárok sok szempontból előnyben vannak a gépekkel szemben. Elsősorban a finom mozgások, a tapintás képessége miatt van rájuk még mindig szükség, ha például egy roncsnál kell feltárást végezni. Amikor egy törékeny porcelánedényt kell megfogni, az emberi kéz kellően óvatos tud lenni, egy robotkar viszont nem. 

Pech, hogy nekünk embereknek gondot jelent a túl nagy mélység, a hideg víz, a gyors emelkedés és így tovább. Tehát csak egy bizonyos mélységig hatékony a búvárok munkája, ám az alatt is szükség lenne a mi képességeinkre. 

A Stanford egyetemen ezt ismerték fel, és Oussama Khatib professzor vezetésével egy nagyjából másfél méteres robotot építettek. A szerkezet első látásra is az embert idézi, feje és két karja van, törzse viszont akkumulátorokban, számítógépekben és a mozgatásért felelős motorkban végződik. A felszínről a kezelő úgy irányítja, mintha maga is a víz alatt lenne: azt látja, amit a robot és azt érzi, amit a robot keze.

Az OceanOne nevű eszközt eredetileg a Vörös-tengerre szánták, ahol a korallzátonyok vizsgálatához szükség volna az emberi mozgásra, ám időnként túl nagy mélységbe mennek. Most pedig a robotbúvárt kipróbálták egy roncs feltárásánál: a 100 méteres mélységben nyugvó La Lune nevű hajó közelében merült alá. XIV. Lajos 1664-ben elsüllyedt zászlóshajója mellett úszott a robot, amikor kezelője egy vázát vett észre. Óvatosan odament, képes volt távirányítással úgy megfogni, hogy az ne törjön össze, majd a gyűjtőkosárba rakta. A sikeres felszínre hozatal fényes bizonyítéka volt annak, hogy a fejlesztők elgondolása jól működik.

Komoly lehetőségek vannak ebben az eszközben. Veszélyes helyeken, nagy mélységben, szennyezett vízben úgy lehet képes az irányító dolgozni vele, mintha maga is ott lenne. Eközben az OceanOne önállóan is számtalan dologra képes, tudja tartani a pozícióját, elkerüli az akadályokat. Amikor a roncson az egyik alkalommal a robotot két ágyú közé navigálták, az elakadt, de kezelője ekkor egyszerűen átvette az irányítást a kezei felett, és úgy tolta ki magát, mint ahogy egy valódi búvár tette volna.

Természetesen nem fogja mindenhol átvenni az emberek helyét a robotbúvár, már csak azért sem, mert sokaknak egyszerűen élmény a merülés még munkát végezve sem. Szóval nem engedik át ennek az örömét egy gépnek, ami ráadásul nyilván túl drága lesz ahhoz, hogy egyszerűbb feladatokhoz, kis mélységben nagy számban alkalmazzák. Vélhetően mesterséges intelligenciáját pedig nem úgy fejlesztik, hogy a robot is saját örömére búvárkodjon, mert igencsak meglepődnénk, ha egy hajón ilyen merülőtárssal találkoznánk. Bár ha belegondolok, milyen ügyes és fegyelmezett szerkezetnek látszik, talán nem is lenne olyan rossz...

Rég kihalt állat állkapcsát ásta elől az üledékből egy búvár Georgia államban.

A fosszíliák keresése komoly üzletággá vált néhány helyen a világon. Georgia folyóiban elsősorban a tengerekből sok éve eltűnt óriáscápák, a megalodonok tenyérnyi fogai kerülnek elő, és ilyesmiket keres nap mint nap Bill Eberlein is. 

Az egykoron tanárként dolgozó, de búvárkodásra váltó Eberlein jól ismeri ezeket a zavaros vizeket, ahol általában nulla a látótávolság. Másfél évtizede hozza a felszínre a 2-3 millió éve kihalt cápák fogait, de legutóbb Richmond Hill közelében merülve olyan került a kezébe, amihez hasonlót még soha nem látott.

A víz alatt csak tapogatózva tájékozodó búvár érezte, hogy valami nagyobb dolog került a kezébe. Először azt hitte, egy fa törzse az, aztán megérezte a fogakat. Kiásta az üledékből és felszínre vitte a 15 méteres mélységből, bár nem volt könnyű dolga: közel 30 kilós volt az állkapocsdarab! Egy masztodon maradványára bukkant ugyanis.

Az ormányosok közé tartozó, az elefántokhoz nagyon hasonló felépítésű masztodonok nagyjából tízezer éve haltak ki. Eberlein egy-két fogat már talált, de ez a hatalmas maradvány igencsak tekintélyes lelet. Minden bizonnyal az állkapocs megvizsgálására lehetőséget kapó tudósok éppen olyan izgalomba jönnek majd, mint maga a szerencsés búvár.