Big Blue Búvár Blog

Bár mostanában Egyiptom népszerűsége csökken az utazók körében, mi idén is vissza fogunk térni a Vörös-tengerre, mert tudjuk jól, olyan szépségekkel kápráztat el, mint kevés más hely a világon.

Ilyenkor tehát már nézelődök, keresgélek, gyűjtöm az utazás előtti információkat. A biztonságról jó híreket kapok, a merülőhelyek többségét ismerem, de valami újdonságot igyekszünk útba ejteni. És hát néha pedig egyszerűen csak megnézem, mások mit örökítettek meg mostanában.

Rafa Herrero filmjeit régen ismerem, másik nagy kedvencem, a Kanári-szigetek víz alatti világának avatott dokumentálójaként. A legújabb rövidfilmjével viszont a Vörös-tengerre kalauzol, a szokásos módon csodás felvételekkel.

Mit is mondhatnék: jó technikával, erős lámpákkal dolgozik, néha még én a saját szememmel sem látom ennyire lenyűgözőnek az egyiptomi korallzátonyokat. De azért minden ismerős volt benne, a kis piros halak a kőkorallok felett, az üveghalak a roncsban, a lágykorallt eszegető teknős vagy a denevérhalak csapata.

Nincs mese, ott a helyünk a Vörös-tengeren ezen a nyáron is, ahol hasonlóan szép helyeken merülünk majd. Rafa remek filmje kiváló volt kedvcsinálónak és inspirálónak egyaránt- jó lesz búvárkodni és fotózni megint.

Afroamerikai búvárok érzik kötelességüknek, hogy egykori rabszolgaszállító hajók roncsainak feltárásával tudjanak meg többet elődeik történetéről.

Manapság, amikor az Egyesült Államok első embere is afroamerikai, nehéz elképzelni, hogy alig pár évtizede komoly polgárjogi harcot folytattak az egyenlő jogaikaért az ország fekete állampolgárai. Az élet minden területén volt megkülönböztetés- Dr Albert Jose Jones is a saját bőrén érezte ezt. A víz szerelmeseként 1957-ben egy kiállításon jelentkezett egy búvárklubba, bízván benne hogy csatlakozhat. A klubtagok közül az egyik futott utána, hogy elmondja, a fekete jelentkezőket valójában soha nem hívják vissza, de majd ő gondoskodik róla, hogy felvegyék. Így is történt, ám később pont ez a klubtag javasolta Jones-nak, miért nem alapít búvárklubot a feketéknek?

1959-ben alapítottak meg pár társával az Underwater Adventure Seekers klubot, aminek gyorsan híre ment a fekete búvárok körében. Az első ilyen csoport volt, lelkesen csatlakoztak hát. 1965-ben egy medencés gyakorlás során csodálkozott rá a felszereléseikre Shirley Lee- ő volt az első afroamerikai nő az Egyesült Államokban, aki búvárminősítést szerzett. 1991-ben pedig országos szervezett alapítottak, ami a különféle afroamerikai tagságú búvárklubokat fogta össze.

A tagoknak gyakran kellett azzal szembesülnie, hogy ha nem a saját klubtársaikkal utaztak, a búvárhajón furcsán néztek rájuk. Nagyon kevés volt a fekete búvár, nem igazán bíztak bennük, nem szívesen merültek velük, mert úgy érezték, aligha tudhatnak sokat a búvárkodásról. Nem csak a mindennapi életben éreztek megkülönböztetést, hanem még a hobbijuk űzése közben is.

Ezek az élmények sokakban hagytak maradandó nyomot. Nem csoda hát, hogy a merülések során is kialakult egy különleges érdeklődési köre az afroamerikai búvárok egy csoportjának: a rabszolgakereskedelem nyomait keresik a víz alatt. Ahogy Dr Jones fogalmaz, ez az ő történelmük, nekik kell feltárni. A víz alatti régészetben nem számít igazán fontos területnek az ilyen hajók felkutatása, míg az afroamerikaiak elődeik nyomait kutatják. 

Némelyik hajó története nyomasztó, hiszen tudni lehet, hogy megbilincselt, rabszolgának szánt emberek veszthették életüket a süllyedés során. A búvárok a Henrietta Marie roncsánál megtalálták a bilincseket- némelyik olyan kicsi volt, hogy csak gyerekek csuklójára lehetett jó. Ugyan ez a hajó rabszolgák nélkül süllyedt el, ám a Fokváros mellett vízbe veszett Sao Jose Paquete Africa nevű portugál hajó 212 afrikai embert ránthatott magával a hullámsírba.

Az afroamerikai búvárok programot is indítottak egy egyetem szakmai támogatásával a rabszolgakereskedő hajók roncsainak feltárása érdekében. Értékes, fontos leletek kerültek elő a munkák során például a Geurrero nevű, Key West közelében elsüllyedt hajóról is, amik ennek a szomorú időszaknak a történetéről mesélnek. És ez a munka már nem csak az afroamerikaiakról szól, hanem egész Amerikáról, a világ történelméről.

Jones és a több afroamerikai búvár azt szeretné, ha erről mind többen hallanának. Az 1701-ben elsüllyedt Henrietta Marie roncsánál helyeztek el egy nagy emlékművet, aminek felirata a hazájukból elhurcolt emberek szenvedéseire hívja fel a figyelmet. A búvárok felvették a kapcsolatot a máig Afrikában élő törzsekkel is, és volt, akik szertartáson emlékeztek meg azokra a felmenőikre, akiket közülük raboltak el. Így tud kapcsolatot teremteni a közös, szomorú múltra emlékezés a mára a világ egészen eltérő pontján élő emberek között.

Valószínűleg a mitikus atlantiszi emberek voltak a világ legnagyobb építészei, mert folyamatosan találnak olyan dolgokat a víz alatt, amiről állítják, csakis ők emelhették azt.

Aki búvár és így kézenfekvő módon érdeklődik a tengermélyi felfedezések iránt, előbb-utóbb belefut ebbe az Atlantisz-témába. Van, amikor csak ráragasztanak ilyen címkét egyébként nagyjából ismert hátterű, de valami okból víz alá került romokra. Van brit atlantisz meg északi-tengeri atlantisz is, például. És vannak olyan furcsa dolgok, amiről egy-egy elmosódott szonárkép alapján gondolják, hogy csakis atlantiszi gyökerű építmény lehet.

Most például egy argentin "kutató", Marcelo Igazusta tette közzé, hogy Mexikótól nyugatra egy több, mint 10 kilométeres alapterületű piramist talált a szonárral. Ez persze nagyobb lenne mint a legnagyobb ismert egyiptomi vagy maja piramisok, azaz "nyilván" az atlantiszi civilizáció fejlettségét igazolná.

Pedig ha az ember megnézi, inkább csak egy kúpszerű képződményt lát, és ilyenből víz alatt és felett bőven akad, kicsi is, nagy is. Ha az atlantisziak emelték volna ezeket, mást se csináltak volna, csak kúpokat építenek. Ami érdekes hobbi- de hol vannak a házak, templomok, hatalmas középületek, amire picit nagyobb szükség lehetett volna, mint óriáskúpokra?

Szóval én majd akkor hiszem el, ha valódi városok romjait találnák meg, nem pedig pár olyan dolgot, amibe csak belemagyarázzák a dolgot. Ezek a sztorik nem Atlantiszról szólnak, hanem nagyon is mai világunkról, a szenzációhajhászásról...

A horvát Adria ismertebb hajóroncsai közé tartozik a Kaprije sziget előtt nyugvó Francesca Da Rimini.

Az 1942-ben épült teherhajó 42 méter hosszú és 12 méter széles volt. Az olaszoktól a német haditengerészet állományába került 1943-ban, és utánpótlást szállított különböző csapatoknak. Észak-Afrikából tért vissza 1944. márciusában az Adriára, amikor motorhiba miatt lehorgonyzott Kaprije szigete előtt. Itt talált rá két brit vadászbombázó, amelyek elsüllyesztették.

Bár majdnem 40 mélységben van még a legsekélyebb része is, a Francesca Da Rimini viszonylag népszerű roncs, aminek oka egyszerűen az, hogy a horvát Adriának ezen a részén kevesebb az izgalmas hajómaradvány.

Noha a Francesca jelentősen megsérült, azért ma is jól felismerhető a hajótest, amit meghódított a tenger élővilága, sok színes szivacs települt meg rajta, rákok bújnak meg benne, és halrajok úszkálnak körülötte. No persze ott vannak a háború emlékei, a lőszerekkel teli ládák, gránátok.

Ez a roncs tipikusan azok közé tartozik, amit a komolyabb felszereléssel víz alá merülő technikai búvárok tudnak alaposabban felfedezni maguknak, hiszen ők képesek hosszabb időt eltölteni rajta. A kedvtelési búvároknak csak pár perc jut, így pedig aligha lehet megnézni a roncs izgalmasabb részeit.

Akár a búvár kamerájába is magabiztosan belemasírozik ez a homár.

Valamiért a rákokról kevésbé esik szó, ha a víz alatti élőlények kerülnek szóba. Pedig az apróbb és nagyobb ízeltlábúak egyaránt érdekesek lehetnek. A legkisebbeket nagyítóval lehet megtalálni, némelyikük roppant ügyesen olvad a környezetébe, vagy esetleg elrejtőzik az üregekben.

Ám a nagyobb rákok egészen máshogy viselkednek időnként. Úgy vélik, a homárok akár 70 évet is élhetnek, a rekorder több mint 20 kilós volt amikor kifogták. Nyilván egy ekkora ízeltlábú veterán már látott ezt-azt a tenger mélyén, ezért aztán nem nagyon ijedezik egy arra tempózó búvártól- tudja, ők csak jönnek aztán mennek.

Talán azért megy neki akár a kamerának ez a példány, aki a Hellboy becenevet kapta- mit törődik pár víz alatti turistával, akik elég egy óráig bírják odalenn, és akkor is csak szemtelenül közelről nézelődnek. Majd ő megmutatja nekik, ki az úr a házban!

Egy dokumentumfilm forgatása közben buktattak le illegálisan dolgozó cápavadászokat.

Az uszonyukért kifogott cápák kérdése manapság a természetvédelem fontos témái közé tartozik. Nem, a ragadozók irtása nem "védi" az embereket, viszont ha eltűnnek a zátonyokról, akkor annak a teljes tengeri életközösség issza meg a levét.

A védelem ráadásul azért is fontos, mert nem pár cápa kifogásáról beszélhetünk, hanem milliókról. Az állatokról gyakran csak levágják az uszonyaikat, mert az adható el jó pénzért Kínában, a testeket egyszerűen csak visszadobálják a tengerbe.

A brutális és környezetkárosító gyakorlat visszaszorítása érdekében sok helyen jelöltek ki olyan övezeteket, ahol tilos a cápák halászata. Nagy öröm fogadta a híreket, amikor például a Csendes-óceánban jelöltek ki hatalmas zónákat. Ám hiába öröm az, hogy ekkora területen védettek a cápák, ha egyszerűen képtelenség megoldani a járőrözést, mert kontinensnyi tengerfelületről van szó.

Philippe Cousteau egy filmes stáb tagjaként utazott a Marshall-szigetekre, hogy az ott élő, egykori nukleáris kísérletek helyszínén forgassanak a cápákról. Korábban a tudósok több cápát is jeladóval szereltek fel, mert így akartak többet megtudni a mozgásukról. Az volt a furcsa, hogy a jeladós szirtcápák közül egy tucatnyi váratlanul nyugatra indult el nagy sebességgel, a nyílt tengeren. Erre a fajra az a jellemző, hogy adott élőhelyen marad, így mindenki furcsállotta.

A kutatók sajnos gyorsan kiderítették, mi történt: hiába voltak védettek a cápák, a parkba behajózó halászok kifogtak belőlük jópárat, és a hajó mozgását követte utána a jeladó. Az illegálisan dolgozó halászok útját nem lehet nyomon követni, sőt, hogy ne lehessen tudni, pontosan ki, mikor,  hol fogta ki a cápákat, gyakran párban dolgoznak: az egyik halászik, aztán az óceán egy eldugott pontján találkoznak a másik hajóval, ahova átrakják a zsákmányt és az viszi a partra.

Most legalább az kiderült a cápákon maradt jeladóknak köszönhetően, hogy ezúttal Guam és a Fülöp-szigetek volt az orvhalászok célpontja. Számos hely van a világon, ahol ki lehet rakodni az illegális fogást, aztán mehet tovább Kínába, hogy cápauszony-leves készüljön belőle. 

Mivel ekkora területeket ellenőrizni fizikailag lehetetlennek tűnik, sokat nem is tehetnek az orvhalászok ellen- az viszont kiderült, hogy a törvények nem különösebben tartják őket vissza. Természetesen a védelemnek ettől még van értelme, mert legalább a legálisan dolgozó halászok nem fognak ki cápát, de látni kell azt, hogy hiú remény a környezetkárosító tevékenység gyors felszámolása- nem csak a cápahalászatról, hanem sok más dologról is van szó a dinamitos halászattól a szemét tengerbe engedéséig.

Furcsa ötlettel vonzanának több búvárt és turistát Egyiptomba.

A Vörös-tenger híresen szép korallzátonyai az utóbbi évtizedekben sok vendéget vonzottak Egyiptomba, aminek felszíni látnivalói is rengeteg turistát érdekeltek. A piramisok, a legendás szobrok és templomok minden vendéget lenyűgöztek.

Ám mostanában nagy a baj az egyiptomi turizmusban. Kevés a vendég, kevés a nyaraló, kevés a búvár. Egy környezetvédelmi szervezet terve szerint egy Hurghada előtt, a tenger mélyén kialakított szoborparkkal nem csak az idegenforgalom járna jól, hanem az élővilág is, mert új, mesterséges zátony jönne létre.

A terv az, hogy a fáraók korából származó szobrok másolatait helyeznék el a Vörös-tengerben. Az ötlet nem meglepő, hiszen jópár ikonikus alkotás van, amit egyből fel lehetne ismerni a víz alatt is, tehát más tervekhez képest nem valami új, szokatlan kortárs szobor vagy szoborcsoport kialakításában gondolkodnak. A tervet állítólag a helyi kormányzat is támogatja, tehát talán lesz belőle valami.

A gond az, hogy a Vörös-tenger nem olyan hely, ahol mesterséges zátonyok nélkül ne lenne látnivaló a víz alatt. Igen, a korallzátonyok megsínylik a tömegturizmust, de inkább hatékony védelem kellene, mint egyetlen új merülőhely, mert az biztos, hogy egy szoborcsoport aligha fogja tehermentesíteni Egyiptom több tucat híres, ismert, kedvelt merülőhelyét. 

Ráadásul a helyi turizmusra nem az mért nagy csapást, hogy a korallzátonyok már ne lennének elég vonzóak- szépek azok most is, és amióta kevesebb a nyaraló, még egy kicsit regenerálódhatott az élővilág. Maga az ország van olyan helyzetben a forradalom után, ami elriaszt sok vendéget. Politikai káosz következett miután Mubarakot eltávolították a hatalomból, terrortámadásokról érkezett hír és így tovább.

Miközben a helyzet a hétköznapokban normalizálódott Hurghadában és a hasonló nyaralóhelyeken, egy-egy újabb rossz hír mindig nagy port ver fel- ezek jobban megütik a média ingerküszöbét, mint amikor csak annyi a téma, hogy szép a tenger és nincs semmi gond.

Én tehát egy kicsit kételkedek benne, hogy ez a terv hozza majd el a megváltást, és pörgeti fel az egyiptomi turizmust. Az idő pedig majd azt is eldönti, hogy ha meg is valósul, sikerül-e úgy elhelyezni és kialakítani, hogy tartósan látványos hely maradjon. Mert ha pár év alatt felismerhetetlen romhalmaz lesz belőle, akkor hamar elfeledik- ellentétben a több ezer éves eredeti műemlékekkel, amik még mindig ott vannak és megcsodálhatóak.

Több, mint 230 millió forintnak megfelelő angol fontot kapott 150 régi búvársisakot számláló kollekciójáért egy gyűjtő pár.

Anthony és Yvonne Pardoe gyűjteményében a 19. közepéről származó sisakok voltak a legrégebbiek, és egészen az 1970-es évekig felölelték a nehézbúvárkodás történelmét a felszerelések. Nyilván hosszú évekbe és nem kevés pénzbe került amíg összeszedték ezt a sok sisakot, ám most bőven megtérült a befektetés.

Mivel más is gyűjt ilyesmit, ezért bőven akadt licitáló az esetenként 5-6000 fontot kóstáló sisakokra. Így jött össze a lottónyereménnyel felérő végösszeg. Szerencsére a kevésbé vagyonos érdeklődők is megnézhetik maguknak a kollekcióba tartozó búvársisakokat, mert egy részletes katalógus is készült róluk. A klasszikus Siebe-Gorman sisakok, a katonai Mark V sisakok mellett egyedi készítésű felszerelések is akadtak a gyűjteményben, például egy svéd farmer által kovácsolt darab, amit egy vízbe süllyedt traktor kiemeléséhez használt...

Amióta újra búvárkodni lehet a Molnár János barlangban, szaporodnak az izgalmas képek, videók. 

Tavaly év végén jártam először az új búvárközpontban, és aztán hamarosan merülhettem is a Rózsadomb alatt található barlangrendszerben. Elképesztő, hogy itt, Budapest szívében található ez a több mint 8 kilométer hosszú (hogy mennyi pontosan, még senki sem tudja, mert nem jutottak el a végéig...) termálvizes barlang.

A villamosmegállótól csak pár lépésnyire található unalmas fémkapu mögött levő Malom-tó is szép látvány, de a csoda benn van a hegy mélyén. Nehéz elmondani, milyen különleges a Molnár János barlang kristálytiszta vize, ahol télen-nyáros legalább 20 fokos vízben lehet merülni, a felső pár méteren még ennél is melegebb.

Nem csak hazai, külföldi vendégek is érkeznek ide, és egyre több szép fotót, izgalmas videót látok, amiből párat meg is osztok, hogy azok is láthassák a helyet, akik el sem tudják képzelni, milyen különleges természeti értékkel büszkélkedhet fővárosunk.

Összehangolt tevékenységet gyakoroltak különböző országok rendőrségi búvárai a Karib-tengeren.

Ha a Karib-tengerre gondolunk, az égszínkék, meleg víz, a látványos víz alatti élőhelyek juthatnak eszünkbe. Ám a térképre nézve látszik, a drogkereskedők főhadiszállásának számító Közép-Amerika és az Egyesült Államok közé eső terület az útvonala lehet a kábítószerszállítmányoknak is.

A kábítószert földön, vízen, levegőben egyaránt csempészik, és a hatóságoknak fel kell készülni arra, hogy a bűnözők minden eszközt bevetnek. Több rafinált módszert lelepleztek már, mini tengeralattjárókat, alagutakat, hasonlókat, de vannak nagyon kézenfekvő megoldások a drog eljuttatására más országokba. Ilyen az, amikor a számtalan, a Karib-tengeren közlekedő hajó valamelyikének aljára rögzítenek vízhatlan tartályt.

A mostani gyakorlatban részt vevő búvárokat többek között ezeknek a felkutatására képezték ki. Kanadai és egyesült államokbeli hivatásos búvárok érkeztek többek között a parti őrségtől, akiknek nagy gyakorlatuk van az ilyen feladatokban, és ők segédkeztek a kis karib-tengeri országokban dolgozó búvárok felkészítésében. Noha értelemszerűen sokan merülnek arrafelé, jóval kevesebb a hivatásos rendőrségi búvár, és nekik sem olyan a felszerelésük, a képzésük, mint az amerikaiaké.

Ráadásul nem árt a nemzetközi szintű együttműködés fejlesztése sem, hiszen a drogkereskedők sem foglalkoznak a határokkal, országokon átívelő szervezeteket építettek fel. Velük szemben csak ilyen közös munkával lehet felvenni a harcot. Vannak kikötők, ahol ajánlatos minden egyes hajó alját megvizsgálni, és gyakran eredménnyel is járnak az ilyen merülések, mert megtalálják a szállítmányt- ha jobb felkészítést kapnak a búvárok, több csempészt buktathatnak le. 

A Kanadából érkező búvároknak pedig egy kis pluszt jelent az, hogy olyan meleg vízben merülhetnek, amilyen otthon nem nagyon van. Nyilván nagyobb kedvvel vesznek részt még a gyakorlómerülésekben is, ha csak egy vékony búvárruhát kell magukra kapniuk. Aztán persze várja őket otthon a hideg tenger, de addig legalább egyszerre van részük munkában és kikapcsolódásban.