A díjakat hajszoló fotósok egy része össze-vissza pakolgatja a víz alatti élőlényeket, veszélybe sodorva ezzel azok életét. Megéri?

Ezt a kérdést veti fel Alex Tattersall, aki maga is elismert búvárfotós. Tapasztalatból beszél, hiszen aki már komolyabban fotózott valaha, az óhatatlanul találkozik más fotósokkal, láthatja, hogy viselkednek ilyen helyzetben. A többség etikusan viselkedik, ám mindig vannak, akik a szenzációsabb kép kedvéért nem válogatnak a módszerek között. Neves sajtófotóversenyeken is buknak le olyanok, akikről kiderül, eljátszatják a drámai jeleneteket.

Ám a víz alatti fotózásnál nincsenek tanúk, akik elmondhatnák, mit tettek velük. Egy csiga nem mesélheti el, hogy pakolták egyik szikláról a másikra a jobb háttér kedvéért, vagy azt, hogy gyűjtögették be őt pár másik társaival, hogy ne csak egy, de legalább három színes csiga szerepeljen egy fotón. Tattersall szerint a versenyek szervezőinek és a búvármagazinok szerkesztőinek jobban oda kellene figyelni arra, milyen képeket díjaznak vagy tesznek közzé, mert a jövő fotósai számára a tisztességtelen eszközökkel készített képek rossz például szolgálhatnak.

Búvárfotós körökben időről időre szóba kerülnek olyan képek, amelyekről sokat látott öreg búvárok úgy vélik, csakis megrendezettek lehetnek. Kétségtelen, hogy én magam is jópár alkalommal láttam például csikóhalat, de olyan látványos helyszíneken, mint ahogy mostanában megörökítik őket, sose. Az én csikóhalaim szégyellősebbek voltak, mindig elbújtak kicsik. Nincs is róluk látványos fotóm...

Nem lehet kizárni, hogy valakinek szerencséje van és pont előtte történik meg a nagy pillanat. Ám félő, hogy sokkal gyakoribb a manipuláció, hiszen az gyors, egyszerű, látványos eredményt hoz- és akár egy díjat is. Nyilván azok a fotósok, akik korrekt módon dolgoznak, bosszankodnak, mert nekik tiszta eszközökkel egyszerűen nem jön össze a siker. Azt elfogadja az ember, ha valaki szebb helyre jut el, jobb technikával dolgozik, netán tehetségesebb fotós, de azt nem, ha valaki csal. A gond nem csak a tisztességtelenséggel van, hanem azzal is, hogy az apró, sérülékeny állatok egy része akár bele is pusztulhat ebbe a manipulációba. Megéri?... És ha a kedvtelési búvárok azt látják, a nagyobb, profi gépet használók megengedik maguknak ezt, akkor ők is felhatalmazva érzik magukat a trükközésre, pedig kompakt gépeikkel így sincs esélyük világbajnok fotók készítésére. (És őszintén szólva miért is lenne több joga a csalásra valakinek csak azért, mert jobb fotós?)

Lebuktatható-e a csaló? Egy verseny felkészült zsűrije bizony meg tudja ítélni, hogy adott élőlény például soha nem megy rá egy bizonyos másik élőlényre, hiába mutatnak marha jól együtt- a víz alatti jószágok egy részének semmi érzéke az esztétikához. Ám ha valaki komolyan nyomozna, bizony lenne módszer. A legtöbb fotós a digitális korszakban csak lövi a képeket, de keveset töröl. Amennyiben a teljes képsorozat rendelkezésre áll, kiderül, először csak egy csiga volt a helyszínen, aztán valahogy odakerült egy második, egy harmadik. Vagy készült egy kép egy csikóhalról, és egy perc múlva egészen más helyen, más háttérrel szerepel ugyanaz az állat.

Ez szép elmélet, de én, aki szerveztem már versenyt az életben, nem szeretnék búvárfotós-rendőrséget csinálni a zsűriből. Azt gondolom, meg kell győzni az embereket arról, hogy ez nem lehet út, ennyire nem lehet akarni a dicsőséget. A kísértés mindig ott van, de az igazán nagy érzés az, amikor tisztán sikerül összehozni valami igazán vagány búvárfotót.

És a Tattersall petíciójához hozzászólók egyike rámutatott még egy nagyon fontos dologra: alapvetően nem víz alatti fotósnak indulunk, hanem búvárnak. És az utóbbi szereti, óvja, védi a víz alatti világot, ami annyi örömet okoz neki. Ezek után miért tartanánk elfogadhatónak a fogdosást, károkozást csak azért, mert fényképezőgép van a kezünkben?... A jelek szerint sokan értenek egyet ezzel a véleménnyel, mert már több százan írták alá a felhívást.