Tudni szeretnéd, hogy kerülnek az akvaristákhoz a díszhalak a trópusi tengerekből? Lehet, hogy nem fog tetszeni a válasz...

Egy igényesen berendezett, látványos halak forgatagát felvonultató sós vizes akvárium bármelyik lakásnak vagy elegáns irodának a díszévé válik. Komoly forgalmat bonyolítanak le a kisebb boltok, a nagyobb elosztók, így aztán több országban ráálltak a halak kereskedelmére, ugyanis ezek jelentős része fogságban nehézkesen szaporítható. Elsősorban Indonézia, a Fülöp-szigetek és Srí Lanka vizeiben fogják be ezeket az állatokat, hogy aztán a nyugati akvaristák megvehessék őket.

Ám nem kis hálókkal hajkurásszák a díszhalakat a víz fenekén a búvárok. Súlyosan mérgető nátrium-cianidot fecskendeznek a kifogni kívánt halak közelébe, azok ettől jó esetben elkábulnak, és így már könnyű befogni őket. Aztán ezeket a halakat szállítják a tengerentúlra- ám utazás közben akár a kétharmaduk is elpusztul. Úgy tartják, az Egyesült Államokba bevitt díszhalak túlnyomó részét az elvileg tiltott ciános módszerrel fogják ki. Hogy megéri-e? Állítólag 200 millió dolláros üzletről van szó!

Mivel mindig is illegális volt a tenger mérgezése, pontosan nem lehet tudni, ki és hol kezdett el először így halászni. Úgy vélik, valamikor fél évszázada a Fülöp-szigeteken kezdték el a ciánozást, és onnan terjedt el a többi ázsiai országban. A rendszerint primitív, leharcolt felszerelésekkel merülő búvárok már akkor veszélyeztetik az életüket, amikor a víz alá mennek, de sejthető, hogy a mérgező anyagokat sem úgy kezelik, ahogy azt kellene.

Nem csak búvárok szenvednek el időnként mérgőzést, a vízbe jutatott nátrium-cianid csak a nagyobb halakat kábítja el, a kisebbeket és a korallpolipokat megöli. Így aztán szinte ki lehet irtani egy korallzátonyt ezzel a módszerrel. Az élővilág nagy árat fizet egy szép akvárium összehozásáért...

A bölcs halászok pedig kitalálták, tulajdonképpen nem csak díszhalakat lehet ciánnal fogni. Időnként a fogyasztásra szánt példányokat is így ejtik el, amiket aztán pár napban édesvízben áztatva "kiöblítenek". Valamiért nekem nem lenne hozzá gusztusom, ha ilyet szolgálnának fel. Persze nincs rájuk írva, és ez nem megnyugató érzés.

A kérdés mindig az, lehet-e tenni valamit ez ellen a jelenség ellen. Persze, ha soha többé nem venne senki díszhalat, becsődölne az üzlet. Netán megpróbálhatnának minden halászhajó mellé természetvédelmi őrt állítani. Ám attól tartok, ezek nem nagy működnének. Az viszont igen, ha maguk a nagykereskedők lennének hajlandóak lemenni a busás haszon egy részéről, és így érje meg a szegény búvároknak is a kevésbé szapora, de korrekt jövedelmet biztosító nem környezetkárosító halbefogással foglalkozni. Amíg viszont búvár, kereskedő és vásárló is belenyugszik ebbe az egészbe, addig biztosan nem fog megváltozni semmi.