Big Blue Búvár Blog

Egy búvárt majdnem lenyelt egy halrajjal együtt egy hatalmas bálna.

Norvégiában a téli időszakban elég népszerű a bálnales. A búvárok általában azért utaznak még a fagyos körülmények között is a sarkkörön túlra, mert ekkor úszhatnak a kardszárnyú delfinekkel. Kimerítő egy ilyen túra a hideg vízben, de a téma divatos a búvárfotósok körében, no meg persze az átlagbúvárok is élvezik a nagy találkozást.

Egy búvár szintén kardszárnyú delfinekre várt, ahogy az orra előtt levő halrajt filmezte, amikor váratlanul a mélyből előtört egy bálna, tágra nyitott szájjal, és elnyelte a raj nagy részét. A búvárnak szerencséje volt, mert nem lett semmi baja az ijedtségen kívül. A Patrick Dykstra által közreadott felvétel pedig felejthetetlen lett...

A tenger mélyén kell keresni a kilencezer éve élt emberek településeit.

Nagy szenzáció volt, amikor pár éve svéd vizekben, a Balti-tengerben találtak egy tudatos halgazdálkodásra utaló helyszínt, amit őskori emberek építhettek. A ma 20 méteres mélységben, a parttól három kilométerre levő lelőhely azért maradhatott meg kiváló állapotban, mert az emelkedő tengerszintnek köszönhetően védettebb volt a sekélyben levő helyekhez képest.

Természetesen a felfedezést több évnyi szisztematikus, alapos feltárás követte. A kormeghatározás egyértelművé tette, kilencezer éve élt kőkorszakiak alakították ki ezt a halászathoz ideális helyszínt. Egykoron itt egy, a szárazföldbe benyúló lagúna volt, és az emberek bőségesen találtak táplálékot, a klíma is kedvező volt. Úgy vélik, talán nem az egész évben éltek itt, hanem csak nyaranta. Ezt az öblöt nyelte el aztán a jelentősen megemelkedett tenger. 

A búvárok egészen régi halcsapdákat fedeztek fel, a vesszőből font alkatrészek megmaradtak az üledék alatt. Találtak egy csontból faragott fejszét is, és egyéb, az egykori emberek életéről árulkodó leletet is. A Lund Egyetem kutatói érthetően büszkén meséltek a sok izgalmas eredményről.

Az emberiség vándorlásáról szóló elméletek igazolására, az egykori emberek életének jobb megismerésére adnak esélyt az ilyen települések feltárásai. Mivel sok helyen jellemző volt, hogy az őskori közösségek vizek közelében települtek le, nem kevés ehhez hasonló település került a tenger fenekére, amikor emelkedni kezdett a víz. Így aztán az egykori emberek nyomait búvárok kutathatják a leghatékonyabban.

Ráadásul a technológia is fejlődik, a geológusok is bekapcsolódnak a régészek munkájába. Vannak olyan modern műszerek, amivel a tenger fenekéről egészen újszerű képet lehet adni, és ezek azt is megmutatják, hogy nézett ki egykor a lagúna, ami mellett az emberek megtelepedtek. Ezen a térképen, pedig be lehetett jelölni, hol voltak a halászok eszközei, egészen közel az egykori partvonalhoz. 

Izgalmas roncsot találtak a horvát Adriában a közelmúltban.

Mindig van felfedeznivaló: ha a sekély vizeket nagyjából már feltérképezték, a búvárok egyre mélyebbre törnek. Sokat változott a búvártechnika, ma már nem szokatlan a 60-100 méteres merülés, és ezzel nagyban kibővültek a roncskutatók lehetőségei. Még olyan milliószor átfésült helyek is, mint a horvát partszakasz, tartogatnak számukra újdonságot. 

Természetesen a kutatás igen gyakran a felszínen kezdődik. Az adatbázisok bújása mellett a búvároknak gyakran segítenek a halászok is, akik keresztül-kasuk járják a tengert, és pontosan meg tudják mutatni, hol tapasztaltak valami furcsát, merre akadnak el rendszeresen a hálók.

A Vis szigeten működő Manta búvárközpontból Lorenz Marovic már régóta merüli a környékbeli vizeket. Ám nem csak turistákkal foglalkozik, szenvedélye a roncskeresés is. A halászokat kikérdezve kijelölt néhány helyszín, és remekül felszerelt hajójával elindult a tengerre. A nagy felbontású szonár képén több egyértelműen roncsnak tűnő sziluett is felbukkant, és az expedíció során hajó és repülő is előkerült.

Vis szigetén annak idején a szövetségesek katonai repülőteret üzemeltettek, ám a megsérült, bajba került bombázók gyakran annak közelében zuhantak a tengerbe. Többek között ennek is köszönhető, hogy például B-24 Liberator típusú bombázók is merülhetőek errefelé. 

Ám most valami meglepő dologra is rábukkantak: 95 méteres mélységben egy PBY Catalina típusú hidroplán is nyugszik. A Consolidated által gyártott gépek a múlt század harmincas éveinek közepén álltak szolgálatba, utolsó példányait 1979-ben vonták ki a brazil haditengerészet állományából, de nem katonai feladatkörben még ma is repül néhány! Több  mint háromezer példányt építettek a Catalinákból, amelyek változatos szerepkörben teljesítettek szolgálatot a tengerek felett: tengeralattjáróvadászként, kísérőgépként, szállítóként és kutató-mentő gépként egyaránt bevált. 

1944. szeptember 12-én egy Catalina pont azért szállt fel, hogy a sziget előtt lezuhant bombázóból kiugrott legénységet a fedélzetére véve kimentse. Azon a napon igencsak viharos volt a tenger, és csak nagy nehézségek árán tudtak a vízre szállni. Az embereket nagy nehezen felvették, aztán kiderült, a felszállás a viharos körülmények között lehetetlen- a tehetetlen gépet magára hagyták, ami így elsüllyedt. 

A majdnem száz méteres mélységben levő roncsnál merülő nemzetközi búvárcsapat tagja volt Franco Banfi, a híres víz alatti fotós is. Már a merülés megtervezése sem volt kis feladat, végül a terv szerint 25 percet tölthettek a fenéken a Catalina maradványaival- utána pedig 130 percen át tartott a felszínre emelkedés a dekompressziós megállók miatt. A képek tanúsága szerint viszont megérték az erőfeszítések, igazi roncskülönlegességet lehetett megörökíteni.

A Nagy Kékség című filmből ismert Enzo figuráját a tegnap elhunyt Enzo Maiorca ihlette.

Talán különösen hangzik, de az 1931-ben a szicíliai Siracusában született Enzo eleinte kicsit félt a tengertől. Aztán maga is merülés szerelmese lett, és amikor barátaival hallottak Raimondo Bucher mélységi rekordjáról, maguk is elkezdtek egyre mélyebbre törni. (Érdekesség, hogy az első szabadtüdős búvárrekorderként ismert Bucher Gödöllőn született, de nem magyar nemzetiségű volt.)

1960-ban állította fel első mélységi világrekordját 45 méterrel. A rivalizáló búvárok folyamatosan tolták ki a határokat az apnea (azaz egy levegővel merülés) versenyszámaiban, Enzo csúcsát hamar megdöntötték, erre ő igyekezett visszaszerezni a rekorder címet. Hamar kiderült, hogy az ember jóval többre képes, mint hitték, jelentősen növekedett az elért mélység.

A hatvanas-hetvenes években a szabadtüdős versenyzés világa elsősorban Enzo Maiorca és francia riválisa, Jacques Mayol rekordjairól szólt. Enzo 1969-ban már 72 méterre jutott, Mayol 75 méterét az olasz búvár 77 majd 80 méterre javította, aztán elérték a 90 métert is- 1974-ben pedig Jacques Mayol pedig először az apnea történetében áttörte az álomhatárt: 101 méteres mélységbe ereszkedett egyetlen levegővel.

Az olasz versenyző sikereire a média is felfigyelt, és 1974-ben a RAI televízió élőben szerette volna közvetíteni egy csúcsjavítását. Ám a rekord nem jött össze, mert egy rossz helyen feltűnő búvár stábtag miatt Enzónak félbe kellett szakítani a merülést. A tévé előtt izguló nézők pedig élőben hallgathatták végig az általa megeresztett cifra káromkodásokat- vélhetően egy darabig nem akartak búvárokat képernyőre engedni Olaszországban.

Enzo 1976-ban hagyott fel a versenyzéssel, de természetesen a merülés továbbra is szenvedélye maradt, sőt, lányai is élvonalbeli búvárok lettek.

A Nagy kékség az olasz és a francia búvár rekordhajhászását a valóságot átformálva mutatja be- a valóságban Mayol volt az idősebb, és szerencsére egyikük sem vesztette életét a mélymerülések során. (Igaz, Besson az amerikai piacra készített változatban Mayolt "megmentette", mert annak végén a delfinek a felszínre rántják a búvárt.) Enzo a nyolcvanas években még bevállalt pár izgalmas merülést, talán azért, hogy magának bizonyítson, és ő maga ekkor érte el a száz méteres mélységet.

Mint oly sok szabadtüdős búvár, Enzo Maiorca is éveken át vadászott szigonnyal, aztán egyszer egy kilőtt hal küzdelme az életéért olyan hatással volt rá, hogy sutba dobta a puskát, és vegetáriánus lett. Később a politikába is belekóstolt, aktív maradt a búvárközéletben is.

A búvárkodás hőskorának legendás alakja 85 esztendős korában, 2016. november 13-án hunyt el. Noha világszerte ismerték, elsősorban hazájában övezte nagy tisztelet, haláláról számtalan lapban, weboldalon megemlékeztek. 

2011-ben mondott szavaival valószínűleg a világ sok-sok búvára tud azonosulni: "Ha merülök, mindig ugyanazt az örömöt, ugyanazt a tiszteletet, ugyanazt a kíváncsiságot érzem."

Egy norvég tóban merülhető egy világháborús akció során odaveszett Junkers gép.

A második világháború elején a németek stratégiai célja volt Norvégia meghódítása. Narvik közelében különösen komoly csaták dúltak, és az utánpótlást veszélyes bevetés során akarták eljuttatni a csapatok számára.

Összesen 13 Junkers Ju52 típusú repülőgép szállt fel 1940. áprilisában Berlin közelében, hogy a sarkkörön túlra vigye hadi rakományát. A Tante Ju néven becézett legendás szállítógép a harmincas évek legfontosabb személyszállító gépe volt, aztán amikor kitört a háború, a németek egyből bevonultatták a megbízható hárommotoros repülőket. Az egész háború során használatban álltak a németek és a velük szövetséges hadseregek légierejében, rengeteg veszélyes bevetést teljesítve.

Narvik már túlságosan távol volt Berlintől ahhoz, hogy oda és vissza meg tudták volna járni a Junkersek, két közbenső leszállást is be kellett iktatni. Ráadásul roppant kedvezőtlen volt az időjárás is, Narvik közelében ítéletidő volt. A 13 gépből kettő eltévedt, míg a többi a Narviktól pár kilométerre levő befagyott Hartvigvann (Harvikvatnet) tóra próbált leszállni. A vastag hótakaróban több gép is megsérült, de a többi hazatérésére sem volt nagy esély. Miután a németek kirakodták a fegyvereket, a repülőkből összegyűjtötték a maradék üzemanyagot, és azt a SE+KC jelű Ju52-esbe töltötték, amivel sikeresen felszálltak. Az nézőpont kérdése, megérte-e: csak Svédországig jutottak el, ahol a legénység hadifogságba került- viszont a háború további részét megúszták. Akik arra a gépre nem fértek fel, némi viszontagság árán jutottak vissza Németországba.

A befagyott tavon pedig ott maradt a többi repülő, melyeknek egy része nem sérült meg súlyosan. Az értékes, kiválóan használható Ju52 gépek viszont érthetően érdekelték volna a norvégokat, akik szerették volna rátenni azokra a kezüket. Ám közeledett a május és az olvadás, ami azzal fenyegetett, hogy a gépek szép sorban el fognak süllyedni a tó mélyén. Ezért három repülő szárnya alá hordókat erősítettek, hogy így tartsák azokat a víz felszínén. A háború zűrzavarában viszont a velük szövetséges britek egy Hurricane gépe lecsapott a Junkersekre, így valamennyi nmet gép a tó fenekére került. 

Egészen a nyolcvanas évekig nem nagyon foglalkoztak velük. Ekkor lelkes roncskutatók indultak a keresésükre, és sikerrel is jártak. Néhány mélyebben levő Ju52 kiváló állapotban volt, 1983-ban egyet kiemeltek és helyre is állítottak. 

Ezek után kedvet kaptak a többi gép felszínre hozásához is, hogy a restaurált géplegendák múzeumba kerülhessenek. 1986-ban újabb négy példány emeltek ki, amelyeket megtisztítottak az üledéktől, majd darabokra szerelve szállítottak el. Ezek ma már valóban kiállítva tekinthetőek meg. 

Ám maradt még a vízben repülő, ráadásul az egyik kiváló állapotú Junkers egészen sekélyen nyugszik. Már két méteres mélységben elérhető egyik része, és a búvároknak maximum 8 méterig kell ereszkedni, ha az egészet körbe akarják úszni. Ugyan a tó kicsit félreeső helyen van, de megéri a fáradtságot. Na nem mintha ha Narvik körül a tengerben ne lenne pont elég roncs, de ha már valaki elvetődik arra, ezért a különleges merülőhelyért megéri az édesvízi kirándulás.

Nem csak tengerekben bukkannak elsüllyedt városokra.

Az egykori Madzsapahit birodalom központja a mai Indonézia területén, Jáva szigetének keleti részén volt. Ám a királyság aranykorában egész komolyan terjeszkedett, így a mostani Malajzia területén is található Madzsapahit-kori lelet.

Melaka Kuala Lumpurtól délre található, magát Melaka várost Parameswara alapította 1400-ban. A Melaka folyó szeli át a történelmi városközpontot, és Melaka múltjának, jelentőségének köszönhetően az UNESCO világörökség része.

A folyó mélyén kutakodó búvárok a közelmúltban fontos leletekre bukkantak: több épület maradványai rejtőznek a víz alatt. Ami nagyon izgalmassá tettek ezeket, az a koruk: még a mai Melaka megalapítása előtti időkből, a 13. századból származhatnak, azaz a terület Madzsapahit-korszakából.

Természetesen még csak az elején tartanak a leletek feltárásának. Már évekkel ezelőtt is találtak a Melaka folyóban Madzsapahit-kori leleteket, amelyeket a helyi múzeumban ki is állítottak. De egy víz alá süllyedt ősi város mégiscsak más: az első beszámolók szerint templomot és erődöt is találtak a felszín alatt 20 méterrel. Az egész hosszan elnyúló régi városból nem csak az épületek láthatóak, hanem állítólag még a díszítő szobrok is.

Remélhetően a jövőbeli feltárásoknak köszönhetően még többet megtudhatunk erről az izgalmas lelőhelyről.

Ha valaki hobbiból fel akar csapni titkosügynöknek, akkor annak feltétlen be kell szereznie egy ilyen szupergyors vízi járművet.

A holland Ortega cég által megálmodott minitengeralattjáróban az a jó, hogy végre nem csak tervezőasztalon létező ötlet, hanem meg is épített, kipróbálható cucc. Azért idézi ügynökök és kommandósok világát, mert ide búvárfelszereléssel kell beülni- nyilván ettől olyan kicsi.

A két illetve három búvárt vinni képes változatokat egyaránt két elektromotor hajtja, maximum 11 csomós (12,7 km/órás) sebességgel. Így aztán pillanatok alatt le lehet vele jutni akár száz méteres mélységre.

Mindez persze mélységesen elméleti. Mivel a búvárok pont ugyanolyan fizikai hatásoknak vannak kitéve, mintha hagyományos módon merülnének, ezért hiába lehetne rakétaként fellőni ezzel a kis tengeralattjáróval, azt a csak a gép élné túl, az emberek nem. Szóval az Ortega csak akkor jó, ha valaki ésszel használja. Nem hiszem, hogy átlagbúvárok túl sűrűn kerülnek olyan helyzetbe, hogy ilyesmire lenne szükségük, de ha igen, most már tudjuk, hova kell fordulni. Bár pontos árat nem tudok, gyanítom, egy kicsit azért kell spórolni...

Izgalmas felfedezést tettek a búvárrégészek a Costa Brava partszakaszon.

A katalóniai víz alatti régészeti központ (CASC) és együttműködő partnerei az első században elsüllyedt római hajó maradványait találták meg Baix Empordia közelében. A 40 méteres mélységben nyugvó roncs az üledék alatt rejtőzött, így a lelőhely teljesen érintetlen volt. 

A szakemberek szerint ilyen kiváló állapotú római maradványokat még nem találtak Katalóniában. A garum nevű halszósszal teli amforákat találtak, ezeket a mai Andalúzia területéről szállíthatták Rómába. Egy kis területen több tucat edény volt, de azt csak később tudták megállapítani, milyen maradványok vannak még ott.

Nem csak búvártechnikával merültek, egy kis méretű tengeralattjárót is bevetettek, így hosszabb időt tölthettek a víz alatt. Jobb képet alkothattak a maradványokról, és az adatok kiértékelése után folytathatták a feltárást. A mélyben talált amforákban még ott volt a garum, aminek összetételét még ki is lehetett elemezni.

A felfedezés annak köszönhető, hogy a víz alatti régészek a Baix Emporda közelében alaposan felmérték a tenger fenekét, mert szerettek volna teljes képet kapni arról, mi rejtőzik a mélyben. Először ugyanis csak azt szokás megállapítani, hol lehet régészetileg izgalmas helyszín, és csak ezek után egyesével vizsgálják meg alaposan, pontosan mit lehet ott feltárni. 

A kis tengeralattjáró volt az, amivel a római maradványokat meg lehetett vizsgálni, és ezek után jöhettek a búvárok, akik majdhogynem úgy dolgoztak mint felszíni régész kollégáik. Ezt a módszert szeretnék a jövőben is alkalmazni, amikor újabb roncsok felkutatására indulnak. Ezek a helyszínen pedig jövő nyáron folytatják a feltárást, mert a nagy hajóroncs még sok érdekességet rejthet.

A Fülöp-szigetekre utaznak el azok, akik mindenképpen cetcápákkal akarnak úszkálni.

A búvárok furcsák: a nagyon kicsi és a nagyon nagy tengeri élőlények egyaránt vonzzák őket. A többségünk szeretne törpe csikóhalat és hosszúszárnyú bálnát is természetes közegében látni. Az egyik nagy álom a találkozás a világ legnagyobb halával: a cetcápa kedvéért sokan messzire utaznak.

A cetcápa egyébként alapvetően veszélytelen állat. Noha akkora mint egy kisbusz, nem tartozik a fókákra és hasonlókra vadászó ragadozó cápák közé. A planktont szűrögetik ki úszás közben a tengerből, ezért aztán értelemszerűen ott fordulnak elő, ahol sok az őket vonzó táplálék.

A Fülöp-szigetek egyik tagja Cebu. Ennek egyik pontja, Oslob arról lett híres, hogy a helyi halászok afféle cetcápa-rezervátumot hoztak létre. A jól fizető turisták beúszhatnak vagy lemerülhetnek a hatalmas halak közé, és fotózhatják ezerrel, ahogy ezek az óriások a közvetlen közelükben falatoznak vagy méltóságteljesen elúsznak.

Persze mint mindent, ezt a látványosságá vált cetcápás merültetést is lehet kritizálni- és kritizálják is. Régebben ezeket az állatokat kifogták, ehhez képest biztosan jobb, hogy a halászoknak az ad megélhetést, ha etetik őket és vigyáznak rájuk. De nyilvánvaló, hogy az ingyen kajához szokott cetcápák viselkedése megváltozik.

Én aztán biztos nem döntök a vitában, csak azt tudom, én is jobban örülök az élő cetcápáknak mint a prédává válóknak. Ha Cebu környékén járok, megnézem őket- aztán majd utána kitalálom, mit gondoljak erről az egészről.

Furcsa dologra bukkant egy búvár Kanadában.

Innen nézve talán furcsa, de a hideg ellenére elég sokan szeretnek merülni Kanadában. Az országon belül talán Brit Columbia rendelkezik a legtöbb jó búvárhellyel, és a tenger szerelmesei minden évszakban lelkesen mennek a víz alá.

Sean Smyrichinsky nem gondolta volna, hogy az egyik teljesen átlagosnak induló búvárkalandja után az ő nevétől lesz hangos a nemzetközi sajtó. Haida Gwaii közelében indult merülni, ez a szigetcsoport Brit Columbia nyugati partjától nagyjából 80 kilométerre van. Halakat keresett, aztán amikor viszonylag messze került a hajójától, úgy döntött, alaposabban szétnéz az általa kevésbé ismert részeken.

Ekkor akadt a közel négyméteres objektumra. Elmondása alapján a furcsa fémtárgy olyan volt, mint egy félbe vágott bagel, amire mintha félgömböket tettek volna. Furcsa volt az egész, és semmire sem emlékeztette, amit valaha életében látott.

A hajóra kimászva a többieknek izgatottan mesélt a felfedezésről- a különös tárgyról azt hitte, talán földönkívüli eszköz, gyorsan le is skiccelte az egészet egy szalvétára. Smyrichinsky megkérdezett mindenkit, nem ismerős-e neki a vázlat, de a túlnyomó többség ugyanúgy tanácstalan volt, mint ő. Végül egy idősebb férfi szólalt meg: "Talán a bombát találtad meg."

Az öregek ugyanis még emlékezhettek, hogy 1950 február 13-án az amerikai légierő B-36 típusú bombázója gyakorlórepülés közben balesetet szenvedett, és a gép a fedélzetén egy Mark IV típusú atombombát szállított. Az pedig elég méretes darab, három méteres és öt tonnás, tehát megeshet, tényleg ez hevert a tenger fenekén.

A B-36 Alaszkából indult el fedélzetén a bombával San Francisco irányába, ám Brit Columbia felett hat hajtóművéből három kigyulladt. A legénység a gép elhagyása mellett döntött, de még előbb a tenger felett kioldották a bombát. Az emberek kiugrottak, a gép pedig a hegyek között zuhant le. A repülő személyzetének 17 tagjából 12 embert tudtak kimenteni, de a bomba nem került meg. Ez volt az első a "Broken Arrow" kódnevű balesetek sorában, ezzel jelölték az amerikaiak a nukleáris fegyvereket érintő eseményeket- 

A jó hír az, hogy konkrétan ez a Mark IV a hírek szerint nem éles atombomba volt, hanem csak gyakorlóbomba, azaz nem volt hasadóanyag benne. Így veszélyt ugyan nem jelent a tenger fenekén, de azért egy alaposabb vizsgálatot megér. A kanadai haditengerészet már be is jelentette, hogy szétnéznek a helyszínen. A hirtelen híroldalak sokasága által megkeresett Smyrichinsky a Facebook oldalán azzal viccelődött, hogy a következő búvárkirándulását a kormány fizeti majd.

Persze még az is előfordulhat, valójában nem a bombát találta meg, hanem valami szokványosabb dolgot- vagy esetleg tényleg egy ufót, ami még nagyobb szenzáció lenne. Az még egy jobb forgatókönyv, ha a bomba tényleg teljesen hatástalan. Sajnos tudunk nem egy olyan nukleáris fegyverről ami nyomtalanul tűnt el a tengerben, és mindmáig nem tudunk róluk. Komoly irodalma van ezeknek, és ne feledjük, még az amerikaiak sem szerettek dicsekedni az elveszett bombáikkal, az oroszok pedig végképp titkosan kezelték az ilyen ügyeket. Szóval nem lehetett tudni, nem talál-e valaki más is valahol egy máig veszélyt jelentő bombát lemerülve, vagy amatőr víz alatti drónnal.