Négy évtizede bizonyította hősiességét egy búvárúszó sportoló Örményországban.
Az 1953-ban született Savars Karapetjan az egykori Szovjetúnióban, örmény nemzetiségűként született. Apja belőle és testvéreiből is jó sportolót szeretett volna nevelni, először tornára járt, ám nagy volt a lemaradása azokhoz képest, akik gyerekkorukban elkezdtek tornázni, így kimaradt. 15 éves volt, amikor huligánokkal keveredett bunyóba, akik megverték, egy követ kötöttek a nyakába és bedobták egy tóba. Karapetjan minden erejét megfeszítve megszabadult a kötelektől és a kőtől, majd a felszínre rúgta magát. Utólag elmondta, ha a kő kicsit nehezebb lett volna, nem élő túl az esetet.
Ám ezek után úgy vélte, talán hasznos lenne rendesen megtanulnia úszni. Elég ritka, hogy valaki az ő korában kezdve felzárkózzon az élmezőnyhöz, ám tehetsége révén 17 évesen már örmény bajnok volt. A szovjet válogatottba viszont nem kerülhetett be, a riválisok edzői furták meg a szereplését. Persze az is lehet, hogy túl későn kezdett el úszással foglalkozni, technikáját már nem tudták kellően csiszolni.
A lelkes fiatal úszó viszont nem esett kétségbe, és másik sportágra váltott: uszonyos- és búvárúszóként kezdett edzetni. Fél év múlva már az egész Szovjetúnióban ismerték az eredményeit, hamarosan szovjet bajnok lett, bő egy évvel később nyerte első Európa-bajnoki címét, világcsúccsal. Jerevánban nagyon komolyan vették a búvársportot, iszonyú kemény edzésekben volt része a fiataloknak. Rendszeresen futottak 15-20 kilométeres távokat, esetenként homokkal teli hátizsákkal. Megszokott helyük az egyik helyi tó környéke volt a futásra. A kitűnő fizikumú versenyzők közül is kitűnt az őstehetségével Savars Karapetjan.
Egy kijevi versenyen egy féltékeny versenytárs a palackjából titokban kiengedte a levegőt, hogy ezzel kényszerítse a feladásra. Karapetjan ilyen aróságokkal mit sem törődve, 75 méteren át lélegzetét visszatartva folytatta az úszást, majd a célba érés után egyből elájult- a kórházban tudta meg, hogy győzött. És nem csak itt állhatott a dobogó tetejére: 13 alkalommal Európa-bajnok, 17 alkalommal világbajnok lett, tucatnyi alkalommal javított világrekordot.
És a mindennapokban is megvolt a lelkiereje. 1974-ben egy busz utasaként utazott, ám a sofőr elvesztette uralmát egy hegyi szakaszon a jármű felett. Karapetjan odaugrott, betörte a vezetőfülke üvegét, sikerült megragadnia és elrántania a kormányt, majd megálltak a szakadék szélétől fél méterre. Harminc ember életét mentette meg- többek között a sajátját is.
A nagyszerű sportoló viszont 1976-ban ennél is komolyabb tettet hajtott végre. Szeptember 16-án épp a szokásos futóedzése végefelé járt, amikor egy Jereván környéki tóba zuhant egy trolibusz 92 utassal. Karapetjan egy pillanatig sem gondolkodott, odarohant a vízhez, és belevetette magát.
A tó hűvös volt és ezen a ponton tíz méter mély. A trolibusz nagy tömege miatt felkavarodott az iszapos aljzat, gyakorlatilag semmit sem lehetett látni. Savars Karpetjan öccse, Kamo is ott volt, mert együtt edzettek, eleinte mindketten lebuktak. Kamót testvére arra kérte, a felszínen várjon rá és ott segítsen azoknak, akiket ő kihúz a troliból. A rutinos búvárúszó hozzászokott ahhoz, hogy a víz alatt kell merésznek lennie: mivel nem talált nyitott ajtót, addig rúgta a hátsó ablakot amíg az be nem tört. Utána pedig egyesével próbálta kimeneteni a trolibuszban rekedt embereket. Húszan köszönhették neki az életüket- több embert húzott a felszínre, de sajnos nem sikerült mindenkit újraéleszteni. (Karapetjan és testvére szerint valószínűleg húsznál több kimentett élhette túl az esetet, de a baleset helyszínén akkor már nagy tömeg volt, és akadt, aki egyszerűen hazament, mert nem volt szüksége orvosi segítségre...)
A kiérkező búvárok palackjai üresek voltak, így nem tudtak a mentésben segíteni, több, mint negyvenen vesztek oda. Hamarosan megérkezett egy daru, Karapetjan rögzítette a köteleket, amivel kivontatták a trolit. Ezek után rettentően kimerülve került haza, majd másnapra annyira rosszul lett, hogy orvost kellett hozzá hívni. Kétoldali tüdőgyulladással kellett kezelni, emellett az üveg számos sérülést okozott neki, amik a szennyezett vízben elfertőzödtek. Az orvosok nem tudták, egyáltalán felépül-e valaha.
Hosszú ideig volt kórházba, majd rengeteget javult az állapota, ám a sportkarrier folytatása nem ment könnyen. Egyszerűen nem ment az edzés, köhögött a víz alatt. Magának az úszásnak, a víznek is hátat akart fordítani, mert korábban nem ismert érzéseket élt meg a felszín alatt. Elmondása szerint sokáig kísértette, hogy az egyik merülés során a zavaros vízben nem egy embert, hanem egy ülést ragadott meg- ha akkor embert hoz a felszínre, még egy életet menthetett volna meg. Óriási akaraterővel még egyszer utoljára világcsúcsot döntött búvárúszásban, de testvérének kellett kisegítenie a medencéből. A következő évben Magyarországon járt, ahol az Európa-bajnokságon szerzett érmeket- ám senki nem tudta, micsoda hőstettet hajtott végre, és honnan állt talpra.
Ma már szinte hihetetlen, de a búvárúszó hősiességéről nem cikkeztek akkortájt a szovjet és nemzetközi sajtóban. Vélhetően a szovjet hatóságok nem akarták hogy cikkek jelenjenek meg arról, hogy balesetet szenvedhet egy szovjet troli, sok áldozatot követelve. Savars és testvére helyi szinten részesült elismerésben, 38 rubelt kaptak- ezt az apjuk küldte vissza helyettük, kijelentve, nem a pénzért tették.
Csak évekkel később, 1982-ben közöltek egy cikket "A bajnok víz alatti küzdelme" címmel. A sportoló neve ismertté vált, és persze újból fel kellett idéznie a történteket- érdekesség, hogy a megmentettek közül volt, aki csak ebből a cikkből tudta meg, kinek köszönheti az életét! Karapetjan szerint a végzet kiszámíthatatlan: a baleset napjában Hannoverben kellett volna versenyeznie, ám nem kapott vízumot a kiutazáshoz. Csalódottságában ment inkább edzeni a tó partjára, és így lehetett tanúja a balesetnek.
Talán tényleg a végzet üldözte a remek sportembert, mert 1985 februárjában épp egy sportcsarnok közelében volt, amikor az kigyulladt. Többen bennrekedtek, Karapetjan pedig habozás nélkül berohant a lángok közé, hogy kimentsen akit csak tud. Ő maga is súlyosan megsérült, füstmérgezést szenvedett, eszméletét vesztette. Azt hitték, meghalt, ám egy taxisofőr gyenge pulzust érzékelt és kórházba rohant vele. Most is sokáig tartott a felépülés, de Karapetjan azóta is éli a maga szerény életét Moszkvában. Még abban a dicsőségben is része volt, hogy kétszer is futhatott az olimpiai lánggal 2014-ben- ahogy ő fogalmazott, Oroszországért és Örményországért. Persze ekkor is történt vele valami különleges: elaludt a fáklyában a láng, és ő egy arra járó biztonsági embertől kért tüzet.
Így vált valóságos szuperhőssé a búvárúszó, aki versenyzőként is nagyot alkotott. Nem a kitüntetésekért, elismerésért kockáztatta saját életét, áldozta fel sportkarrierjét: egyszerűen ezt diktálta a lelkiismerete. Úgy fogalmazott egy interjúban, számára nem volt kérdés, hogy beugorjon a vízbe és segítsen, mert azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy a világ leggyorsabb búvárúszója ilyen helyzetben a parton maradjon. Talán a nagyvilág, az emberiség mondott volna felette ítéletet, ha tétlenül nézi a tragédiát. Vagy valaki odafenn...
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
