Big Blue Búvár Blog

A nyolckarú puhatestűek a tengerek legismertebb élőlényei közé tartoznak.

Majdnem elsiklottam felette, hogy tegnap volt a polipok világnapja. (Mondjuk nem meglepő, mert sose hallottam, hogy van ilyen, vagy ha hallottam is, aligha tartottam számon eddig. És szerintem jövőre is el fogom felejteni, de mindegy.)

Búvárként a polipokat nem nehéz megkedvelni, mert egyrészt roppant különleges, izgalmas lények, egészen mások mint a szokványosnak számító halak, rákok, egyebek. Intelligensek, és néha kifejezetten lehetséges velük valamiféle kapcsolatot teremteni. Láttam már belőlük kicsit és nagyot is, és nincs az a merülés, amit fel ne dobnának. Extrém helyekre is beférnek, furcsa pózokat vesznek fel, másodpercek alatt változtatják meg a színüket is így tovább.

Egyszer jó lenne majd találkozni a legnagyobb polipokkal, a hideg vizekben élő, akár három méteres óriással, és persze az apróbbak között is vannak egészen furcsák, színesek, mérgezőek vagy kisebb "házba" költözőek.

Szóval a polipok vagányak, megérdemlik a figyelmünket. Miért ne lehetne tehát világnapjuk?...

Ahány ház, annyi szokás: az USA-ban sokkal több vadász búvárkodik, mint Európában.

Bizonyára sokak olvasták a hírt, hogy Nyékládházán a halőrök fülön csíptek egy férfit, aki szigonypuskával akart halakat lőni. Errefelé ez nem engedélyezett, szóval nem csak azért húzták ki a vízből, mert a horgászok nem szeretik a konkurrenciát, hanem azért is, mert egyszerűen szabályt sértett.

A minap belefutottam egy videóba, amin hobbibúvárok az egyik nemrég mesterséges zátonyként elsüllyesztett hatalmas roncsnál merülnek. A Vandenberg igazi monstrum, és természetesen egy idő után nem csak a roncs maga az érdekes, hanem az élővilág is, ami rajta él. Sőt, a sok búvárturista kedvéért még például víz alatti fotókiállítást is rendeztek itt.

Nos, a videóban rögvest az elején feltűnik egy meglehetősen puritán búvárfelszereléssel merülő hölgy. Azon is el lehet töprengeni, hogy mennyire szerencsés egy éles tárgyakkal teli roncson fürdőruhában merülgetni, kitéve minden sérülésnek, de jobban meglepett a kezében levő szigonypuska. És a csoportban ezzel nem volt egyedül, volt még aki fegyvert vitt magával.

Nem akarok álszenteskedni, ha ott szabad, hát akkor merüljön szigonypuskával aki akar. Bevallom, nem is annyira a halakért aggódnék, mint magamért, ha a közelemben valaki ilyesmivel hadonászna. Na mondjuk ez a búvár épp nem úgy néz ki, mint aki ügyetlenkedne a víz alatt, és nem is olvasok minden héten olyan hírt, hogy véletlenül a merülőtársat lőtték le Amerikában (bár azért fordult már elő hasonló), egyszerűen csak a látvány furcsa nekem. És mivel mi itt teljesen más szemléletű búvárközösségben szocializálódtunk, bizonyára nem is nagyon tudnék szabadulni a gondolattól merülés közben.

Ilyenkor jövök rá, mennyiféle módon lehet tekinteni a búvárkodásra. Nincs mit elítélnem azon, aki számára természetes a víz alatti vadászat- máshol meg barbár szokásnak gondolhatják a disznóölés körüli vidám felhajtást. A szigonyozással én személy szerint úgy vagyok, hogy légzőkészülék nélkül még valamennyire sportszerű, de palackkal nem igazán. Aztán persze eszembe jutnak a lesből célzó vadászok, a remek fegyverekkel, hajtókkal- igaz, azt se űzöm, az sem az én világom.

Mindenesetre, bármennyire is elfogadom, hogy máshol mások a szabályok, én inkább örülök, hogy amerre én szoktam merülni, nem szokás szigonypuskát vinni magunkkal. Persze cserkészünk mi is- fényképezőgéppel. Azzal sem könnyebb "vadászni", és ha elég ügyesek vagyunk, a végén se halnak, se búvárnak nem esik baja. Azt állítom, ez azért közelebb áll a szívemhez- és aztán meg eszembe jut, nemrég milyen finom halat ettem egy étteremben. Szóval jobb, ha inkább csak hallgatok...

Megkapó búváros kisfilmet készítettek egy palack nélkül merülő lány főszereplésével.

Johanna Nordblad neves finn szabadtüdős búvár, remek eredményekkel, rekordokkal a háta mögött. Egész életében a hideghez szokott, nem meglepő módon a trópusi tengerek mellett odahaza is merül.

Csak épp télen Skandináviában elég különleges kaland búvárkodni- kell hozzá egy fejsze vagy egy fűrész is, amivel léket vág a jégbe az ember.

A jég alatti merülés szabályosan nyilván nem pontosan úgy néz ki, mint ahogy a film ábrázolja. De ez inkább művészi alkotás, mint dokumentumfilm, így ilyesmin eszem ágában sincs kötekedni. Egyszerűen csak szép a maga visszafogottságában. A rendező, Ian Derry igazán szép munkát végzett, és méltó partnere volt a merész búvár, Johanna is, aki ezúttal nem csak a mélységgel hanem a hideggel és a jégpáncéllal is szembenézett.

Egy szingapúri búvár hasonló módon vesztette életét, mint pár éve Steve Irwin.

Szingapúrban van egy nemrég bezárt tengeri akvárium, aminek már csak pár alkalmazottja maradt. A dolgozók most már csak azzal foglalkoznak, hogy kiürítsék a tartályokat és elvigyék az állatokat. Az 1991-ben megnyílt Underwater World medencéiben számos fajt helyeztek el, de az üzemeltető az idén a bezárás mellett döntött- pár népszerűbb állatnak gyorsan új gazdája lett, másoknak viszont új otthont kerestek.

Philip Chan az Underwater World vezető búvára volt. A hatvanas éveiben járó férfi a nyitás évétől dolgozott itt, részt vett a cápás, rájás merülési programokban. A rájákkal különösen szívesen búvárkodott, ilyenkor látványosságként kézből etette az állatokat. Nagyon szerette a rájákat, és bízott benne, sikerül nekik jó körülményeket biztosító új helyet találni. A cápás, rájás merülésekről egy interjúban elmondta, néha odakaptak az állatok, de az ilyen helyzeteket úgy kell kezelni, hogy az ember egyszerűen nyugodt marad.

Az állatok befogása az elköltöztetésük előtt viszont bonyolultabb feladat. A ráják farkánál levő éles tüskét csak akkor használják, ha veszélyeztetve érzik magukat, nyugtalanok. Az egy sarokba kényszerített állatok védekezni próbálnak- vélhetően ilyen helyzetben érte sérülés a búvárt, amikor ki kellett volna emelni valamelyik ráját. A ráják pengéje borotvaéles, ha létfontosságú szervet ér, akkor a sérülés halált is okozhat. Sajnos ezúttal is ez történt, és Philip Chan életét már nem lehet megmenteni.

Kísértetiesen hasonló balesetben hunyt el Steve Irwin, a Krokodilvadászként is ismert természetfilmes és környezetvédő. Egy általában ártalmatlan ráját közelített meg úgy, hogy az állat védekezésként pengéjével megsebesítette, és ő nem élte túl az esetet. Ennek a balesetnek már tíz éve, és azóta se hallottunk hasonlóról, a ráják ugyanis nem agresszívak a búvárokkal szemben. Ha túl közel merészkedik valaki, inkább elúsznak- feltéve hogy van rá lehetőségük. Amennyiben beszorítva érzik magukat, akkor máshogy viselkednek. Az elszállítás előtti befogás pontosan ilyen helyzet.

Chan név nélkül nyilatkozó munkatársa szerint minden nagyon gyorsan történt. A mentők hamar kiérkeztek és kórházba szállították a sérült búvárt, ám pár óra után halottá nyilvánították. Családja és munkatársai is gyászolják a közkedvelt, az állatokat nagyon szerető Philip Chant.

Így éli mindennapjait egy hollandiai csikóhal.

Bevallom, elfogult vagyok a csikóhalakkal. Az Adriai-tengeren számomra a legérdekesebb élőlények közé tartoznak, és szerencsére láttam már őket többször Pag szigetnél, Biograd előtt, Razanjban is, sárgát, barnát... Indonéz vizekben is voltak, Bali közelében találkoztam egészen apróval és nagyobbacskával is.

Nem mindig könnyű fotótéma, viszont cserébe kifejezetten izgalmas lehet a kép, ha minden összejön. Videózni sem egyszerű, mert a nem túl mozgékonynak látszó kis csikóhalak, ha megunják a búvár jelenlétét, odébb tudnak iszkolni. Vagy egyszerűen csak mindig úgy fordulnak, hogy a hátukat láthatjuk.

Ez a videó viszont egészen jól sikerült. A helyszín is érdekes a számomra, mert Hollandia Zeeland régiójában, a tengertől részben elzárt vizekben készült. Ez egy izgalmas, egyedi élőhely, és meglepett, hogy csikóhalak itt is élnek. Évek óta készülök rá, hogy merülök párat ott, és ha ilyen videót látok, mindig lelkesebbé válok...

Pár helyen légzőkészülék se kell a roncsok merüléséhez a Thunder Bay-ben.

A Huron-tó a Nagy tavak egyike, Észak-Amerikában található: a kanadai Ontario és az Egyesült Államokhoz tartozó Michigan között van. Ennek része a Thunder Bay National Marine Sanctuary, ami népszerű kirándulóhely az amerikai úszók, kajakosok, búvárok körében.

Ennek a védett területnek az a különlegessége, hogy egykoron rengeteg hajó veszett oda a kiszámíthatatlan időjárás miatt. Több, mint 200 odaveszett hajóról tudnak, amiből 50 roncsa a Thunder Bay területén belül van, 30 pedig azon kívül. 

Nagyon izgalmas, hogy még a másfél évszázada odaveszett, fából épült hajók roncsai is jó állapotban vannak. Ráadásul nem kevés maradvány olyan közel van a tó felszínéhez, hogy komoly búvárfelszerelés nélkül is meg lehet nézni azokat. A víz is tiszta, tehát errefelé mindig talál egy jó programot a roncsok iránt érdeklődő búvár. Ez a videó jó képet ad arról, mire is számíthatnak a felszín alatt azok, akik nem akarnak mélyre ereszkedni.

Agresszívvá válhatnak a könnyű prédához szokott tengeri ragadozók.

A tűzhalakról manapság egyre többször lehet hallani: az indo-pacifikus zónából ismert látványos, tüskés halak elkezdtek szaporodni a Karib-tengeren, sőt, már a Földközi-tenger keleti medencéjében is megjelentek, például Cipruson. A roppant szapora invazív fajnak az új élőhelyeken nincs természetes ellensége, és mindent felzabálnak ami csak él és mozog- rengeteg ivadék esik nekik áldozatul.

A Karib-tengeren különösen súlyos a helyzet. Nagyjából három évtizede figyelték meg az első tűzhalakat Florida közelében, amik talán gondatlan akvaristáknak köszönhetően, talán a nagy hajók ballaszttartályaiból kerültek a tengerbe. Bárhogy is kerültek oda, szaporodásnak indultak, és ma már eljutottak szinte az összes karib-tengeri sziget partjaihoz.

Mindenféle ötletek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy lehet őket kordában tartani. Próbálják a helyi halászokat is biztatni a fogásukra, ételeket kreálnak belőlük, és irtják őket ahol csak lehet. Ennek a legegyszerűbb módja az, hogy búvárok merülnek alá szigonypuskával és kilövik őket. Sőt, azt is kiötlötték, hogy a búvárok a szigony végéről etessék meg a tűzhalakat a nagyobb ragadozókkal, akik így talán rászoknak a tűzhalak fogyasztására.

Most viszont úgy fest, ez mégsem volt annyira jó ötlet. Eltelt az első ilyen próbálkozások óta pár év, de a helyzet az, a ragadozók továbbra is csak a szigonyról szedik le a tűzhalat, eszük ágában sincs vadászni rájuk. Úgy fest, erre nem lehet őket beidomítani csak úgy. Pedig egyes búvárvezetők kifejezetten cápaetetős showműsorrá tették a tűzhalfogást, így csalogatták a búvárok közelébe a cápákat.

És nem ez a legrosszabb! A ragadozók azt nem tanulták meg, hogy élő tűzhalra vadásszanak, azt viszont igen, hogy ha búvárok jönnek, gyakran hoznak nekik könnyű kaját a kilőtt tűzhalak formájában. A cápák, murénák meglehetősen erőszakosan kezdték követelni a jussukat a búvároktól. És most már olyan is előfordul, hogy a korábban teljesen nyugodtan viselkedő állatok egy része akkor is zaklatja a búvárokat, amikor azoknál nincs semmiféle préda. És azért az elég ijesztő, amikor egy méretes muréna tekeredik a búvár lábára és próbálja megkeresni a jutalomfalatot.

Így aztán pár helyen most már egyenesen tiltják, hogy bárki a kilőtt tűzhalakkal etesse a többi tengeri élőlényt- olyan tárolóeszközöket kell a búvárokat magukkal vinni, ahol nem férhetnek hozzá a tűzhalakhoz a ragadozók. Remélhetően azért nem kell tartani a Karib-tengerben búvárkodóknak attól, hogy túl gyakran zaklatnák őket a ragadozók, de annyi tanulság most is van, hogy nem annyira jó ötlet belenyúlni a természet munkájába, mert időnként nem úgy történnek a dolgok, ahogy mi várnánk...

Roppant okos turisták egy cápával pancsoltak Egyiptomban.

Barátaim pár napja jöttek haza a egy vörös-tengeri búvártúráról: meglehetősen sokszor láttak cápát. Mindez nem volt meglepő, hiszen kifejezetten nyílt tengeri zátonyokhoz mentek, ahol előfordul több faj is, például a pörölycápák, szirti cápák. No meg láttak óceáni fehérfoltú cápát is, aminek az a jellegzetessége, hogy a búvárokhoz igen közel jelenik meg, sekély vízben.

Most sem volt másként- na de a búvárok kezelni tudják ezt a szituációt, együtt maradnak, jobban szemmel tudják tartani maguk körül a vizet. Volt már rá példa, hogy ilyen cápa emberre támadt, észnél kell tehát lenni, viszont az eligazításokon el is mondják, hogy viselkedjenek a búvárok.

Nos, pár napja egy furcsa felvétel került fel az internetre, szintén Egyiptomból. Nem egy távol eső zátonyon úszkált a cápa a hajók között, hanem Sharm El Sheik előtt. És a turisták egy része lelkesen bement pancsolni velük, szinte kergették, mintha meg akarták volna fogni.

Alapszabály, hogy igyekezni kell azért távolságot tartani minden tengeri élőlénytől, még egy delfint sem illik tapizni. (Főleg azért, mert a delfin is ragadozó, egy kis távolságot illik tartani tőlük, nem tudhatjuk, valamiért nem idegesek-e, nem védelmeznék-e kicsinyeiket és így tovább...) A cápa esetében pedig főleg nem tűnik bölcs dolognak az, ha valaki kergetni akarja.

A helyi hatóságok ezért felhívták a figyelmet, hogy a cápák felbukkanásakor óvatosnak kell lenni. Azt is világosan leszögezték, ha a turisták nem is tudják, hogy kell viselkedni a ragadozók közelében, a túraszervezők felelősek azért, hogy mindenki biztonságban kijöjjön a vízből. 

A videón ugyanis egyértelműen beazonosítható az óceáni fehérfoltú cápa, ilyen fajba tartozó állat pedig már a Vörös-tengeren is sebesített meg embert. Nem kell, hogy "emberevő" legyen, pont elég, ha veszélyeztetve érzi magát és odakap. Szóval búvárként örülünk annak, hogy több dolgot látunk Egyiptomban, vannak delfinek, cápák és teknősök, de mindig észnél kell lennünk a tengerben.

Főleg igaz ez a csak úszkáló turistákra, nyaralókra, akik nem ismerik az állatokat, a viselkedésüket, és nem tudják hogy kell reagálni. A cápa, mint látható, most sem volt agreszív, nem bántott senkit, de kár kísérteni a szerencsénket- ha nem látszik biztonságosnak a helyzet, ki kell jönni a vízből.

Az édesvízi búvárkodás roppant demokratikus: nagyon hasonló az egész világon.

Meglehetősen sok víz alatti videót nézek, és be kell valljam, még ennyi év után is meg tud kicsit lepni, mennyire hasonló felvételek készülnek egy magyar, egy német vagy amerikai tó mélyén. Zöldes víz, nem túl jó látótávolság, pár hal, rák- no meg vastag neoprénruhát viselő, kicsit reszkető búvárok.

Néha az embernek eszébe jut, hogy igazságtalan a világ, hozzánk az Adria a legközelebbi tenger, ami azért télen már nem egy búvárparadicsom, míg mondjuk Mikronéziában egy kis szigeten élve az ember az én minden napján álommerülésekre készülhetne. Aki viszont nem tengerparton lakik, annak mindig kompromisszumot kell kötnie. Az édesvizek pedig hasonló élményt nyújtanak a világ legtöbb részén.

Szó sincs róla, hogy leszólnám a tavakat, bőven merültem én is bennük. Idehaza is megnéztem több tó mélyét, külföldön is búvárkodtam például osztrák tavakban. És nem egyszer ezek teljesen jó merülések voltak: kisebb-nagyobb rákokat néztem meg természetes közegükben, csak a tányérról ismert harcsát, csukát, pontyot vagy süllőt láttam testközelből. Az persze jellemző, hogy a kissé sivárabb helyeken valamit a víz alá süllyesztenek, autót, repülőt vagy buszt nézhetnek meg a búvárok látványosságként.

A Dutch Springs nevű hely New Yorktól keletre található. Az Egyesült Államok északkeleti részén azért a tengerben merüléshez is jó meleg cucc kell, és korántsem trópusi korallkertek várják a búvárokat. Ehhez képest egy rendesen kiépített tó, pár víz alatti látványossággal akár viszonylag vonzó is lehet. Ebben a videóban is látszik, a búvárokat az érdekli, hogy körbeúszhassák az elsülyesztett repülőt, iskolabuszt.

Az az igazság, sokan tanultunk ilyen körülmények között búvárkodni, ismerős a trepnin térdeplő emberek látványa, akik a zöldes vízben gyakorlatoznak. Aztán vannak, akik soha többé nem akarnak tóban merülni, mások meg megszeretik ezt is. Számomra inkább az a furcsa, amikor valaki a másik merülési szokásait kritizálja: bolondnak tartják azt, aki édesvízben is merül, vagy nem is gondolják igazi búvárnak azt, aki csak meleg tengerbe vágyik.

Pont az a jó, ha mindenki megtalálja, mi az, amit élvezni tud a búvárkodásban. Nem kötelező merülni, és nem kötelező mindenkinek mindenhol merülni. Ez nem katonai kiképzés vagy fizetett meló a kedvtelési búvárok számára: az a lényeg, hogy kedvünket leljük benne. Azt gondolom, gyakran csak annyin múlik az egész, hogy mutatják meg a kezdőknek az édesvízi merüléseket, mert igenis vannak ott érdekességen. De ha nem fogékony rá valaki, nem dől össze a világ.

Ami viszont egyértelmű, a tavi merülések világa demokratikus, hasonló kihívásokat támaszt mindenkivel szemben. Pont amiatt érezhetjük a világ bármely pontján merülve, mindenféle nációjú búvárral találkozva, hogy bárhonnan jöttek, mindenkinek szembe kellett nézni az első merülés előtt a saját félelmeivel. És aki ezt leküzdötte, sőt, a búvárkodást is megszerette, azzal egy hullámhosszra kerülhetek, bárhol is hoz össze a sors. Meglehet, ugyanazt a csodálatos korallkertet nézegetjük, miközben egyszer régen szinte ugyanolyan zavaros tóban tettük meg első uszonycsapásainkat, csak épp a világ két távoli pontján...

Nagyszerű videót készítettek a Chuuk-lagúnában nyugvó roncsokról.

A második világháború egyik komoly csatájának volt a helyszíne az egykor Truk-lagúnaként ismert környék. Ma már Chuuk-lagúnaként része a Mikronéziai Szövetségi Államoknak. A térképen látható, a nagyjából Ausztrália és Japán között elhelyezkedő szigeteknek megvolt a maguk stratégiai jelentősége. Így aztán a japán haditengerészet egyik igen fontos, megerősített bázisa volt a második világháború idején.

Az amerikaiak 1944 februárjában indítottak támadást a Truk-lagúnában állomásozó japán egységek ellen. Ugyan a legnagyobb hajók ekkor már nem voltak ott, de így is több tucat hajót küldtek a tenger fenekére, és rengeteg repülőgépet is elpusztítottak az amerikai hordozókról felszálló harci gépek.

Úgy tartják, a Chuuk-lagúna a világ egyik legnagyobb roncstemetője. Van persze még pár más hely, ahol egymás közelében vannak fontos, történelmi jelentőségű roncsok, de itt hajók, repülőgépek is merülhetők, ráadásul igen meleg vízben. Nem csoda hát, hogy sokakat vonz az itteni búvárkodás- csak éppen rendesen zsebbe kell nyúlni érte.

Szerencsére néhány lelkes búvárfotós és -filmes a segítségére siet a Chuuk-lagúnáról csak álmodó búvároknak, mert betekintést adnak ebbe a roncstemetőbe. Dustin Adamson mostanában több helyen is remek anyagokat forgatott, és ez a film sem kivétel: aki szeretne egy hangulatos összeállítást látni arról, mit rejt a mélység errefelé, ne hagyja ki.