Big Blue Búvár Blog

Ismét egy búvárcsoportnak veszett nyoma a nyílt tengeren.

Pár napja írtam egy bejegyzést egy csapat búvárról, akiket több órányi keresés után sikerült élve kimenteni. Ezúttal viszont olyan esetről kaptam hírt, ami sajnos rosszabbul végződött.

A Kolumbiához tartozó Malpelo sziget igazi búvárparadicsomnak számít, látványos a víz alatti élővilága, elsősorban a seregnyi itt élő cápák vonzzák a tenger szerelmeseit. Ám mint minden nyílt tengeri szigetnél, itt is észnél kell lenni, mert akit elragadnak az áramlatok, azt iszonyú nehéz megtalálni: mintha tűt keresnének a szénakazalban. 

Még augusztus 31-én indult el merülésre Malpelónál egy öt fős búvárcsoport. Két órával később még mindig nem tértek vissza, és ekkor azonnal elindult a keresés, mert ilyen helyzetben az idő a legfontosabb tényező: ha késlekednek, akkor még nagyobb területet kellene átfésülni. 

A csapat egyik tagja, az ausztrál Peter Morse másnap került elő, állítólag kövekbe kapaszkodva találtak rá. Ám a négy eltűnt búvárnak (valamennyien kolumbiaiak) nem találták nyomát, és félő volt hogy, túl késő lesz mire rájuk akadnak. 

Ám kettejüknek szerencséje volt: Jorge Morales és Dario Rodriguez hazatérhetett családjához, és elmesélhették, mit éltek át. Mint elmondták, a csapattagok közül ők ketten egymásba próbáltak kapaszkodni, sőt, össze is kötözték magukat, mert így tartották egymásban a lelket. Tudták jól, hogy van cápa a közelükben, hiszen merülés közben épp eleget láthattak, majd a ragadozók köröztek is mellettük, de aztán egy másik állattal gyűlt meg a bajuk: medúzák rajzották őket körül. Beszámolójuk szerint rengeteg fájdalmas csípést szenvedtek el.

A legrosszabb viszont az volt, amikor az első nap végén eljött az éjszaka, mert tudták, másnapig esély sincs a megtalálásukra a sötétben, a nyílt tengeren. Ám még egy éjszakát kinn töltöttek a vízen, teljesen elfáradva, kitikkadva, miközben a nap égette őket. Az a hit tartotta bennük a lelket, hogy találkozniuk kell még családjukkal, és nyilván fontos volt, hogy a mélypontokon kölcsönösen átsegítették egymást.

Végül két napnyi sodródás után egy őket kereső repülőgépről szúrták ki őket, és a haditengerészet egyik hajóját irányították a helyszínre. Morales és Rodriguez megmenekült, a fedélzeten gyorsan ellátták őket, ám még négy napig a tengeren maradtak a hajó legénységével. Ennek az volt az oka, hogy két búvár, Erika Diaz és Carlos Jimenez továbbra sem került elő, és a hajó részt vett az ő keresésükben is. Sajnos nem találták meg őket, azaz szinte biztos, hogy életüket vesztették, egy hetet nem lehet túléni a tengeren. Egy hír szerint talán a nő földi maradványait találták meg tegnap, Malpelótól 140(!) mérföldnyire, ami jelzi, mennyire el lehet sodródni. Moralesék pedig találkozhattak szeretteikkel.

Az elsodródás a búvárkodás legveszélyesebb helyzetei közé tartozik, ám meg kell jegyezni, léteznek olyan vízhatlan vészhelyzeti jeladók, amelyekkel sokkal könnyebb megtalálni az elveszett embereket. Ha valaki ilyen nyílt tengeri helyekre tervez túrát, bizony elgondolkodhat rajta, megér-e biztonsága egy ilyen beruházást...

Különleges érzés lehet rátalálni egy közel évezrede a tenger mélyén nyugvó leletre.

A török búvárrégészeknek igen sűrűn van dolga, hiszen az ország hosszú partszakaszán minden történelmi korszakból kerültek elő roncsok, maradványok. Magának a víz alatti régészetnek a fejlődése is sokat köszönhet egykori török feltárásoknak. Nem csak azért volt ez, mert van mit keresni, számít az is, hogy támogatja ezt az állam, és a körülmények sem rosszak, mert szinte egész évben alkalmas a víz a merülésre.

Most éppen bizánci leletekről adtak hírt. Antalyától délre, Adrasan közelében már 2014 óta tart az alaposabb kutatás, ahol egy öböl mélyén találtak korábban ezt-azt. A régészek örömére edények, étkészletek kerültek elő, méghozzá kitűnő állapotban. A tányérok jelentős része eltört, ám a szép díszítés ezeken is látható, az egyben maradtak pedig tisztítás után díszei lesznek majd egy kiállításnak. 

A régészek persze nem tudhatják, a jelentős leletek egy részét nem lopták-e el. Ugyan a helyszín védett egy évtizede, aki el akart vinni valamit, az vélhetően fittyet hányt a tiltásra. Szerencsére a régészeknek sem kellett unatkozni, mert több száz tányért találtak. Egy szakember, Hakan Öniz szerint két különböző műhelyből származhatnak, mert más-más technikával készültek.

Arról csak sejtések lehetnek, miért süllyedt el az értékes rakományt szállító hajó valamikor a 12. században. Esélyes, hogy viharba került, és a kapitány megpróbált lehorgonyozni a biztonságosnak tűnő helyen, ám ott az alattomos áramlások végzetesek lehettek. A hajó faanyagából még semmi nem került elő, talán a homok alatt maradt belőle valami. Nem véletlen, hogy errefelé a roncsok maguk nem kerülnek elő, csak a rakomány, mert olyan férgek élnek a Földközi-tengerben, amik eltüntetik a fát. Ezzel szemben a Balti-tengeren egészen más körülmények uralkodnak, így a több száz éves hajók is szép állapotban megmaradnak. 

Búvárként és a történelem iránt érdeklődő emberként csak reménykedni tudok, hogy a tolvajok nem dolgoznak túl jól, és bőven marad lelet a víz mélyén. Persze ez csak remény- saját szememmel láthattam már több alkalommal, hogy tűntek el kisebb tárgyak jelentős roncsokról. 

Szerencsére sok tisztességes búvár is akad, akik ha véletlenül ráakadnak valamire, egyből a hatóságokat értesítik. Számukra az igazi jutalom a dicsőség, nem pedig az, hogy a feketepiacon kapnak valami kis pénzt az elemelt cuccokért. Én is mindig abban reménykedek, egyszer láthatok valami olyasmit a mélyben, amit senki más- már annyi mindennel megörvendeztetett a tenger, hogy ennek is megvan az esélye. Az biztos, hogy ha ilyen mázlim lenne, először a régészeket értesíteném.

Kevéssé ismert második világháborús roncsokat vizsgálnak a szakértők.

Az Atlanti csata során a német haditengerészet, elsősorban a tengeralattjárók próbáltak minél több angol, amerikai, kanadai hajót elsüllyeszteni az Atlanti-óceánon. Az Egyesült Államok keleti partjainál ólálkodó búvárhajók sok ellenséges hajót küldtek a tenger fenekére, de maguk is komoly veszteségeket szenvedtek. 

A Virginia állam déli részétől induló, Észak-Karolina partvonalán folytatódó, Graveyard of the Atlantic (Atlanti temető) néven ismert tengerrész már évszázadok óta veszélyes helynek számító, renget hajó veszett itt oda. És a roncsok száma erősen megszaporodott a második világháború idején. Ezek közül többet merülnek az Észak-Karolinában megforduló búvárok, és sokat csak mostanában fedeztek fel, mert túl mélyen vannak.

1942. július 15-én süllyesztette el az U-576 tengeralattjáró az SS Bluefield nevű teherhajót a Cape Hatteras közelében. Ám a németek sem úszták meg az összecsapást, a parti őrség ellentámadása következtében a tenger fenekére süllyedt, 45 tengerésszel együtt. A német katonák vélhetően most is a tengeralattjáró belsejében nyugszanak. 

Roncskutatók 2014-ben találták meg szonár segítségével a Bluefieldet, nagyjából 200 méteres mélységben- majd karnyújtásnyira tőle rábukkantak az U-576-ra is. Ebben az évben jött az alkalom, hogy egy nonprofit alapítvány felajánlásának köszönhetően, a NOAA szakemberei tengeralattjáró segítségével eljussanak a roncsokhoz és ott remek felvételeket készítsenek. 

Ezeknek köszönhetően most minden érdeklődő betekinthet kicsit az Atlanti csata véres valóságába, hiszen ezeken a hajókon fiatalok szolgáltak majd vesztek oda. A maradványok ma is jó állapotban vannak, hiszen háborítatlanul nyugodtak a nagy mélységnek köszönhetően.

A régészek pedig tovább folytatják a munkat, mert az Atlanti temetőben még sok felfedezetlen roncs nyugszik- egy részük talán búvárok által látogatható mélységben kerül majd elő.

Talán vudu-rituálék kellékei lehettek azok a furcsa csomagok, amikre búvárok bukkantak.

Spanyolország keleti részén, Valenciától nem messze, Calpe előtt merült egy búvárcsapat, amikor a vezetőjük egy kis csomagra figyelt fel. Azt hitte, szemét lehet, de amikor kinyitotta, egy bábut talált benne. A felszínen alaposabban belenéztek, és kiderült, a bábuval együtt emberi csontok, egy kis üvegben folyadék, tollak, lánc, egy lapra írt nevek voltak. A gyanús csomag pontosan úgy festett, mint ha vudu-szertartáshoz állították volna össze.

A búvárok értesítették a rendőrséget, akik átfésülték a tenger fenekét, és találtak két másik hasonló csomagot is 20 méteres mélységben. Megindult a vizsgálat, a DNS-elemzés, és kiderítették, a csontok ugyan 30-40 évesek, de csak pár napja kerültek a vízbe. Erőszakos bűncselekményre tehát nem utalnak a bizonyítékok, ám annak utánanéznek, nem a helyi temetőből származnak-e a csontok- nyilvánvalóan a sírrablás is törvénytelen.

Azt is megpróbálják kideríteni, nem santeria szertartáshoz használták-e a csomagokat. Ez a vuduhoz hasonló vallás az eredeti nyugat-afrikai rituálékból alakult ki, és sok helyen máig több ezren követik. Calpe közelében pedig van egy Ifach nevű jellegzetes szikla, ahol gyakori az elhunytak maradványainak tengerbe szórása- ám erről a témáról nem nagyon szokás nyilvánosan beszélni. Nem lehet tudni még, pontosan miért is állították össze a különös csomagokat, és lehet, soha nem is fog kiderülni.

A búvárok pedig bizonyára abban bíznak, nem fognak többé ilyen bizarr dolgokra bukkanni merülés közben...

Egy mauritiusi nyaralás vált rémálommá két brit búvár számára.

Jeff és Julie Byrne álomutazást tervezett a csodálatos trópusi szigetre, Mauritiusra. Az ötvenes éveik elején járó pár tagjai búvárként természetesen pár merülésre is befizettek, amik jól sikerültek. Így aztán a DiveSail nevű cégnél újabb túrára jelentkeztek, a Mauritiustól északra eső kis sziget partjaihoz.

A négy vendégből és egy francia merülésvezetőből álló csapat beugrott a vízbe, ám azt nem tudták, hogy a csónak nem várta őket a felszínen, mert más búvárokat más helyen akartak merültetni. A brit búvárok elmondása szerint nagyjából fél óra után a víz alatt nagyon rossz lett a látótávolság, és a vezető jelezte, emelkedjenek fel.

A csónak viszont nem volt sehol, és ekkor a vendégek nyugtalanná váltak. A merülésvezető vélhetően tudta, mi volt a forgatókönyv, azt mondta, sípjával jelez és majd értük jönnek, de a hajó továbbra sem bukkant fel. Noha a part nem volt száz méterre sem, a profi búvár azt mondta, ne oda ússzanak, mert a köveken megsérülhetnek, inkább a nyílt tenger fele induljon el együtt.

A történet itt vett ijesztő fordulatot: olyan erős áramlásba kerültek, ami rövid idő alatt egészen messzire vitte őket a parttól. Aztán hamarosan gyülekezni kezdtek a felhők, és vihar csapott le rájuk. Azzal is tisztában voltak, hogy errefelé elég sok a cápa, így óráról órára nőtt az aggodalmuk. Láttak ugyan kereső helikoptert, de az is túlságosan messze volt tőlük. 

Ekkor már tartani kellett egymásban a lelket, mert nem mindenki bírta ugyanúgy a megpróbáltatásokat. A merülésvezető nem volt felkészülve a vészhelyzetre, az egyik brit vendég rikitó színű jelzőbójáját vették észre az egyik hajóról, ami a keresésükre indult. Noha legyengültek, kiszáradtak a hét órás hánykolódás után, mindannyian életben maradtak. 

Jeff elmondása szerint ha az éj leszálltáig nem találták volna meg őket, akkor valószínűleg nem mindenki élte volna túl. Ő többször úgy érezte, valami megböki a víz alatt- talán egy tolakodó cápa. A szerencsés megmenekülés ellenére haragszik a szervező cégre és a rosszul döntő merülésvezetőre. Amikor utóbbi nem a part felé indult, óriási baklövést követett el, ugyanis az áramlás 10 mérföldre(!) vitte őket a merülőhelytől. Onnantól kezdve pedig a szerencsén múlt, kiszúrják-e őket. 

A cég engedélyét azonnal felfüggesztették a mauritiusi hatóságok, de az biztos, hogy a történetnek még lesz folytatása.

Természetesen az idén is megálltunk a Vörös-tenger leghíresebb roncsánál.

Ha északi útvonalon megy a búvárszafari, az SS Thistlegorm roncsa kihagyhatatlan merülőhelynek számít. Én már többedjére merültem itt, de voltak velünk akik még soha nem látták- azt hiszem, mindenkinek meghatározó merülési élmény. Az 1940-ben épült hajót 1941-ben bombázták le német Heinkel gépek, majd Cousteau kapitány és csapata fedezte fel a roncsot még A csend világának forgatása idején. Manapság a korabeli hadianyaggal megrakott hajó rengeteg búvárt vonz, érdekes kívül és belül, ráadásul rengeteg élőlény lakja. Általában számítani lehet némi áramlásra, de ha valaki észnél van, nem akkora kunszt a merülés. Ha a tat felől indulunk, látható a megdőlt, de még egyben levő hátsó rész a nagy ágyúval, és leereszkedhetünk a hajócsavarig is.

Utána megfigyelhető, hol szakadt szét a hajótest: a bombák ugyanis lőszerraktárat értek, a Thistlegorm villámgyorsan került a tenger fenekére.

Kicsit odébb a hajó fedélzetéről lezuhant gőzmozdony maradványa úszható körbe.

A hajó fedélzetén pedig ott van a nyomás által összelapított régi tartálykocsi.

Az orr az egyik olyan pont, ahol jellemzően rengeteg hal figyelhető meg- már ha látjuk őket a sok erre úszó búvártól.

A hajó közepén be lehet úszni pár helyiségbe, bár sok érdekes itt már nem maradt.

A raktér annál izgalmasabb, autók, motorok nyugszanak itt. Sajnos ami mozdítható, azt már elvitték szuvenírgyűjtő búvárok. Szerencsére a motorok túl nagyok ahhoz hogy kiemeljék, viszont a kormányokat már hiába keressük rajtuk.

Amikor pedig búcsút intünk a roncsnak, találkozhatunk még olyanokkal, akik egész életüket a Thistlegormon töltik. Nekünk érdekes víz alatti látványosság, nekik otthon...

Látszólag jelentéktelen maradványok is különleges hellyé válnak a víz alatt.

A múlt heti egyiptomi búvártúránk során érintettük a Ras Mohammed nemzeti parkot. A Yolanda zátony egy itt elsüllyedt hajóról kapta a nevét, de magából a hajóból ma már alig látni felismerhető, nagyobb darabot. 

A hely érdekessége az, hogy itt maradt viszont a rakományként szállított fürdőszoba-felszerelés, kádak, csapok, vécécsészék. Némelyik felett egyszerűen csak furcsa elúszni, annyira idegenek itt a tengerben, ám akadnak olyanok is, amelyek valóságos koralltömbbé alakultak át.

A nemzeti parktól nem messze van egy védett hely, ahol gyakran éjszakáznak a búvárhajók. Aki merül, többnyire a közeli Dunraven roncs hoz megy ki kisebb csónakkal, csak kevesen nézelődnek a nem túl látványos zátony mellett. Van egy kicsi, pár éve elsüllyedt búvárhajó is a víz alatt, ami lassan szétesik, általában nem túl izgalmas. Mi most mégis tettünk ide egy kitérőt. A roncs elsőre nem tűnt túl izgalmas, még ha sejtelmes is a semmiből feltűnő orr.

Kicsit tovább úszva viszont leesett az állunk: egy hatalmas, szinte egyetlen nagy gömbként kavargó, gomolygó üveghalraj tűnt fel, amit szinte pásztorkutyaként tereltek az ott élő tűzhalak. Azt hiszem, fotósként igazán szerencsések lehetünk, amikor ilyesmit örökíthetünk meg: így válik izgalmassá a tenger élővilágának köszönhetően még a jelentéktelen roncs is.

A Vörös-tenger talán szebb, mint valaha.

A múlt héten szerencsém volt ismét Egyiptomba utazni. Mitagadás, tapintható az országban az elkeseredett hangulat, amiért mostanában nem nagyon érkeznek a turisták. Hurghadában átadták a szép új, korszerű terminált, ami kongott az ürességtől, az utcákon alig volt vásárló, a tengeren pedig kevesebb volt a búvárhajó.

Pedig aki utazik, csodákat láthat. A mi egy hetes hajós szafarink első fontos megállója a Sínai-félsziget déli csücskén található Ras Mohammed nemzeti park volt. Hatalmas halrajok, és mindenfelé fantasztikusan ép, színes korallok kerültek a szemünk elé. 

Az az igazság, hogy ilyen közel, ilyen áron nem lehet még csak hasonlóan szép korallos élővilágot találni. A víz 28 fokos volt, nem kellett más búvárcsapatokat kerülgetni- ami jó nekünk, jó a tengernek, csak épp a helyi turizmus sínyli meg. Ezzel sajnos nem nagyon tudok mit kezdeni, én csak azt oszthatom meg amit láttam: rendben mennek odakinn a dolgok, kiválóan éreztük magunkat a hajón is. A Ras Mohammed nemzeti parkban pedig egy teknős is felbukkant, hogy üdvözöljön minket- jó felütése volt ez a pár nagyszerű merülés a túránknak.

Kalifornia államban, Santa Barbarától délre van egy különleges szépségű tengeri nemzeti park.

A hely érdekessége az, hogy a viszonylag hűvös vízben izgalmas, változatos az élővilág: kelp erdők között lehet úszni, ráják, fókák tűnnek fel, akadnak itt szép üregek is.

Az Egyesült Államokban ez volt az egyik hely, ahol pár évtizede beindult a kedvtelési búvárkodás (a másik fontos helyszín természetesen az ország átellenes oldalán található Florida volt), akad világszervezet aminek ma is Kaliforniában van a központja. Bőven van tehát búvár és búvárbázis, és a Channel Islands igazi víz alatti paradicsomnak számít. Ha valaki egyszer elvetődik arra, érdemes befizetni egy-két merülésre, bár kétségtelen, erősen zsebbe kell nyúlni...

Az Ontario-tó mélyén talán régi hajómaradvány remek képet ad a korszak hajózásáról.

A Nagy tavakban eddig felfedezett roncsok közül a második legöregebb a Washington nevű vitorlásé, ami több, mint két évszázada süllyedt el. A kanadai tulajdonban levő hajót Oswego közelében fedezték fel a roncsvadászok, akik távirányítású eszközzel készítettek felvételeket a mélyben nyugvó hajóról.

A kiváló állapotú roncsból egyértelműen sikerült megállapítani, pontosan melyik hajóról van szó. A Washington 1798-ban épült az Erie-tónál, Pennsylvania államban. Utasokat és árukat szállított, majd kanadai kereskedőknek adták el, akik 1802-ben átszállították az Ontario-tóra. 

Az 53 láb, azaz nagyjából 16 méter hosszú, szlup vitorlázatú hajó 1803 novemberében áruval megrakodva indult Kingstonból Niagarába, ám egy heves vihar a tenger fenekére küldte. A fedélzeten tartózkodó öt ember egyike sem élte túl a katasztrófát. A korabeli feljegyzések szerint a hajó néhány alkatrészét és ezt-azt a rakományból másnap találták meg Oswego partszakaszán. 

Ez a hajótípus igazi ritkaság, mert az egyárbócos vitorlásokat gyorsan felváltották a nagyobb hajók. Ráadásul azért is érdekes, mert kereskedelmi hajóból nem találtak még ilyen régit. A korabeli hajókról nem nagyon maradtak fenn tervrajzok, ám a Washington olyan állapotban van, hogy nagyon sokat megtudhatnak a régészek a 18. század végének hajóépítéséről, kereskedelméről. (Csak érdekességként szúrom be, a hajó elsüllyedésekor épp I. Ferenc uralkodott magyar királyként...)

Érdekesség, hogy a tavakban megtalált legöregebb roncs a HMS Ontario, ami 1798-ban süllyedt el, és ennek 2008-as felfedezésekor is közreműködött a mostani csapat egyik tagja, Jim Kennard.