Big Blue Búvár Blog

Máltai vizekben találtak igen régi időkből származó roncsot.

Nagyon izgalmas felfedezést tettek a víz alatti régészek Gozo szigete mellett: a főníciai hajó maradványa akár 2700 éves is lehet, ilyen régi roncsot errefelé még nem is találtak. Nagy szerencse, hogy igen mélyen, 100 méter alatt nyugszik, így nem nagyon találhatták meg kincsvadászok idáig.

A régészeket technikai búvárok is segítik, akik képesek ebben a mélységben is dolgozni. (Meg kell jegyezzem, a búvárvilág szemmel láthatóan kisebb, mint hinné az ember: az egyik angol búvárt, aki a csapat tagja, ismerem is, pár éve még a Kanári-szigeteken vezetett búvárbázist. Ám elkalandozott a technikai merülések irányába, és azt kell mondjam, megértem, amikor ilyen fantasztikus expedíciókban vehet részt.)

Magára a roncsra még 2007-ben bukkantak, ám meg kellett teremteni a feltételeit a feltárásnak. A máltaiak segítségként külföldi régészeket is bevontak az előzetes vizsgálódásokba, a helyi egyetem szakemberei például francia intézekkel dolgoztak együtt. A főniciaiak idejéből származó roncs rengeteget elárulhat arról, hogy zajlott a kereskedelem több, mint két és fél évezrede a Földközi-tenger középső részén.

2014-ben gyűjtöttek be először mintákat, és akkor derült fény rá, időszámításunk előtt hétszáz évvel süllyedt el a hajó. Jelenleg egy 12 méter hosszú és 5 méter széles területen zajlik a feltárás, itt nyugszanak az amforák és egyéb edények. Ezekhez hasonlót felszíni régészeti kutatások során már találtak a mediterráneumban, de víz alatti egészen egyedi leletnek számítanak.

Nem olyan könnyű a felszínre hozni a nagyobb amforákat: az évezredek alatt üledékkel megtelt edények némelyike 50 kiló tömegű is lehet. Az pedig csak a felszínen derülhet ki, mi az, aminek egy edényen funkciója van, és mi az, ami díszítés, mint azt a csapatot vezető Dr Timmy Gambin elmondta.

Egy régész kollégája, Jean-Christophe Sourisseau arról mesélt, hogy a talált tárgyak között lehet olyan, ami Máltán készült egykoron. Emellett a rakományban voltak a mai Olaszország Campania és Lazió régiójában készült tárgyak és Szardíniáról, Pantelleriáról, Szicíliából, sőt, Tunéziából származó leletek. Ez egyértelműen igazolja, hogy a főniciai hajókkal a kereskedők mindenfelé eljutottak a Földközi-tengeren.

A régészek úgy vélik, a hajó nem sokkal azután süllyedhetett el, hogy elhagyta Gozo szigetén Xlendi kikötőjét. Hogy hová tartott, azt nyilván csak találgatni lehet, hiszen annyira vegyes összetételű volt a rakomány.

Maga a hajótest egy része is ott rejtőzhet a lelőhelyen az üledék alatt, és talán a rakományból is van még ott. Ám száz méternél is mélyebben előásni ezeket nem egyszerű feladat. De ki tudja, talán valamikor ebből is a felszínre tudnak hoznak valamit- amit eddig kiemeltek, azok a helyi múzeumba kerülnek.

Ki hinné, van aki azzal kerest pénzt, hogy kalóznak öltözve víz alatt kardozik.

Tudom, az eredeti hír nem erről szól, hanem valamelyik nagyobb akvárium új, látványos víz alatti showműsoráról, de az embernek a búvárkardozást látva mindenféle más is eszébe jut. Vannak furcsa búvármunkák, merülnek szennyvízben, atomerőműben, tonhalfarmon, az Antarktiszon, cápákat etetve és így tovább. De a víz alatti színészkedés is hozhat valamit a konyhára, mert az akváriumokban lassacskán kevés az, ha halacskákat meg nagyobb ragadozókat nézhetnek meg- kell még valami látványosság.

Láttam már sellőnek öltözött búvárokat úszkálni a látogatók előtt, aztán mindenféle jelmezekben mókázókat. De hogy mi értelme van kalózjelmezes búvároknak műanyag kardokkal hadonászni, azt nehéz megmagyarázni.

Mindegy, ha van fizetőképes kereslet, akkor ebből is meg lehet élni. Azért nem rosszabb meló, mint cementeszsákokat pakolni napi nyolc órában...

A tengeri ragadozókért kampányol a sztárszínész, de sokak szerint nehezebb lesz ebben a harcban eredményt elérni, mint Oscar-díjat nyerni.

Ha Hollywoodról és a cápákról egy írásban ejtünk szót, általában csak rémfilmekről beszélünk. Mindenféle alaptalan, inkább meseszerű horrorokban törnek az ártatlan emberek életére a cápák, miközben a valóságban jóval kevesebb veszélyt jelentenek a fürdőzőkre. Nem állítom, hogy nem okoznak sose balesetet, de még sok más állatról elmondható az, hogy hébe-hóba sérülést okoznak, a kutyáktól a rénszarvasokig.

Azért a filmesek egy része igyekszik jó ügyek mellé állni, és a természetvédelem egyik fontos témája manapság a cápák illetve a ráják védelme. Sokmilliót fognak ki belőlük minden évben, ám a tengeri élővilág olyan fontos szereplőiről van szó, amelyek eltűnése súlyos károkat okoz. 

Leonardo DiCaprio nem az egyetlen, aki a tengeri élőlényekért kampányol, ám ő kifejezetten sok energiát és pénzt fordít erre. Alapítványa együttműködik például Paul Allen alapítványával, illetve az Ocean 5 nevű szervezettel. Közösen indítottak akciót a cápák megmentéséért, és céljaikról maga a sztár beszélt.

Az Egyesült Államok külügyminisztere, John Kerry bevezetője után DiCaprio rámutatott, több olyan kihívás van az óceánok védelme terén, aminek terén lépni kell. Veszélyben a korallzátonyok, a tengerparton élő közösségek. Kifejezetten nagy probléma a cápák túlhalászata, ő pedig alapítványával, annak partnereivel együtt ez ellen kíván harcolni, hogy el lehessen kerülni a cápák kihalását.

Elsősorban azokon a területeken akarnak dolgozni, ahol manapság a legtöbb cápát fogják ki a halászok. Nem lesz könnyű dolguk, ám egy híres személyiségre nyilván jobban odafigyelnek. Reméljük, DiCaprio a természetvédelemben is olyan sikeres lesz, mint a filmvásznon.

37 év után került elő a tenger mélyéről egy elveszett jegygyűrű.

A víz alatti régészek találnak időnként egészen régi leleteket, tárgyakat a tenger fenekén. Ezek egykoron valakinek a személyes dolgai voltak, évszázadokkal ezelőtt élt emberekről mesélnek.

Ám az is egyfajta kutatás, amikor még él adott dolog tulajdonosa. Persze ebben még csak reménykedhetett egy spanyol búvároktató, Jessica Niso, amikor a víz alatt megtalált csillogó tárgyról kiderült, hogy egy jegygyűrű. Még a kézfogó dátumát is belevésték, egy keresztnévvel együtt.

A búvár ezek után megosztotta a felfedezés hírét, leírva, hogy egy 1979. februát 17-én házasságot kötött férfi jelentkezését várja, hogy visszaadja gyűrűjét- a keresztnevet nem írta le, így lehetett ellenőrizni, valóban az igazi tulajdonos jelentkezik.

Ám nem érdeklődött senki. Jessica újra feltette hát a sztorit, ezúttal képpel együtt. 78 ezer megosztás után több, mint 300 ember jelentkezett, de csak egyikük válasza volt helyes a keresztnevet illetően. (Ami azért sokat elmond arról, hogy nem csak jó szándékú emberek vannak...)

Augustin Aliaga volt az, aki Benidorm környékén úszva elvesztette a gyűrűt, alig öt hónappal a házasságkötés után. Természetesen óriási meglepetés volt számára a hír, hogy előkerült a gyűrű. Mivel a feleségének ugyanolyan gyűrűje van, fotóval is tudta igazolni, ő az igazi tulajdonos. Szerencsére a házasságuk a gyűrű nélkül is tartós maradt, így most együtt várják, hogy visszajuttassa azt számukra a szemfüles búvár.

Van amikor nem látni a halaktól a roncsot.

Ausztráliában, Queensland állam délkeleti részén, Caloundra előtt van egy kevesek által ismert hajómaradvány. A USS Pike néven emlegett roncs valójában egy forgatáshoz használt hajó volt: második világháborús partraszállító járművet alakított.

Tulajdonképpen érthető, miért nem nagyon merül itt senki. A roncsnak nincs történelmi jelentősége, a pozícióját is kevesen ismerik, alig 17 méter hosszú- ráadásul közel 50 méterre kell ereszkedni a búvároknak.

Akkor mi értelme a felhajtásnak, kérdezhetnénk? Nos, az az elképesztő látvány, ami a búvárt fogadja a roncs körül: gyakorlatilag maga a hajótest nem is látszik az apróbb halak ezreitől. És ahol kishalak vannak, ott felbukkannak a nagyok is. Szóval azt kell mondjam, megéri a keresgélést és fáradtságot ez a kis roncs...

Ha van, aminek semmi jelentősége nincs a búvárkodásban, az az elért mélység.

Láttam minap egy megosztott fotót vigyorgó búvárral, a kép alá pedig azt írta, a mai eredmény 46 méter vagy valami ilyesmi. Ez pedig elgondolkodtatott.

Van a búvárkodásnak egy olyan szűk területe, ahol valóban fontos, hány méterre ereszkedik valaki: a szabadtüdős búvárversenyzők rekordjai, vagy a csúcsra törő, tucatnyi palackkal merülő technikai búvárok mellett a katonai vagy ipari búvárok kísérletei esetén van jelentősége ennek az értéknek.

Ám mi, kedvtelési búvárok máshogy merülünk. Pár száz merülés után elmondhatom, hogy az már rég nem érdekel, egy-egy helyen hány méter a legnagyobb elért mélység, attól soha nem jobb az élmény, hogy nagyobb számot mutat a műszer. Viszont amikor delfinek úszkálnak körül 8-10 méteren, akkor nagyon bírom élvezni a pillanatot. Amikor sikerül egy jó fotót csinálni, a kép számít maga, nem az, hány méteren készül. Amikor merülhetek egy különleges, izgalmas roncsnál, teljesen érdektelen, 5 vagy 35 méteren nyugszik.

Persze, van egy szakasz a kezdő búvár életében, amikor izgatottan lesi a műszert, meddig is jutott el. Igaz, hogy túl nagy mélységben csak 1-2 percet tölthet el, de akkor is kihúzza magát a "rekordtól", aminél persze sokkal mélyebbre jutnak el az igazi profik. 

Ráadásul a mélységgel erősen növekszik a kockázat. Egy kis vagánykodásért nagy árat lehet fizetni, mert egy problémát nem ugyanaz 28 és 48 méteren kezelni. Ma már megvannak a lehetőségei a biztonságos mélymerülésnek- persze a többletfelszerelés és a plusz tanfolyam drága, de ha valaki mélyre akar menni és épségben akar feljönni, áldozzon érte.

Én azt szeretném, ha sikerülne megértetni az emberekkel, hogy a mélység csak egy szám, és messze nem a legfontosabb. És ebben nagy szerepe van oktatónak, merülésvezetőnek, rutinosabb búvártársnak. Ők mutathatják meg, hogy mennyi csoda van sekélyen is, hogy nem a műszert kell figyelni, hanem a tenger látnivalóit és így tovább.

Mindez nem csak álszent okoskodás: nemrég jöttünk haza a Vörös-tengerről, ahol több, mint 20 merülésem volt. És fogalmam sincs, mikor jártam a legmélyebben. 40 méternek a közelében sem jártam, talán még a harmincat se értem el. Viszont búvárkodtam delfinekkel, volt pár merülésem az egyik leghíresebb roncson, fotóztam csodás korallokat, éjszakai merülésen láttam óriási murénát, nagy halrajt, tintahalat. Én ezekre emlékszem vissza a szívesen, nem a teljesen értéktelen adatokra...

Néha a környezetvédelem szent nevében kissé túlzásokba esnek a tengervédők.

Bali igazi búvárparadicsomnak számít, meglehetősen sok búvár keresi fel a legendásan szép merülőhelyeket. Érdekesség, hogy a sziget körül vannak kifejezetten látványos korallkertek is, no meg olyan helyek is, ahol látszólag a fekete homokos aljzat dominál, ám ott számtalan apró lény talál otthonra.

Egy helyi búvárközpont tett közzé egy felvételt, amin egy korall látható, elcsúfítva: felelőtlen búvárok üzeneteket karcoltak a felületére. (Nekünk aztán nem kell bemutatni ezt a fajta spontán "önkifejezést", elég sok fába véstek bele mifelénk is "Józsi + Gizi" feliratot.) Ha egy kicsit "ügyes a művész", akár az egész korallt is letörhette, elpusztíthatta volna. A búvárbázis rámutatott, nem csak a hülye turista a felelős, hanem az a helyi búvárvezető is, akinek közbe kellett volna lépnie- egy ilyen felirat nyilván nem két másodperc alatt készül el.

Meglepő módon a búvár előkerült a széles körben megosztott poszt hatására, aki megpróbált elnézést kérni a dolog miatt. Persze a korall ettől nem regenerálódik, de gyaníthatóan nem fog többet hasonlót elkövetni- és akinek hasonló jár a fejében, az is meg fogja gondolni, kockáztatja-e a nyilvános megszégyenülést.

Az viszont már egy másik, kevéssé szimpatikus vadhajtása volt a sztorinak, hogy a korallba írt feliratok kínai betűit látva néhányakból előtört a rasszista, és úgy általában minden kínai búvárt kívántak a pokolba. Nyilván ekkor már a problémát felvető búvárbázis került kínos helyzetbe, hiszen el kellett határolódniuk a megbélyegzőktől. Az rendben van, hogy óvni akarjuk a tengert, de lehetünk tekintettel a felszíni élőlényekre is- például a másik emberre.

Hogy léteznek-e nemzeti sajátosságok a búvárkodás világában? Bizonyára vannak bizonyos különbségek, például azért, mert mindenhol máshogy zajlik a búvárok képzése, mások a körülmények és persze más az általános társadalmi felfogás mondjuk a környezetvédelmet illetően. De ennyi év után bizton állíthatom, én aztán ismertem mindenféle nációból származó búvárt, és a víz alatt kiderült, többségük normálisan viselkedő, de akad olyan is, aki senkire és semmire tekintettel nem levő- származástól függetlenül. A jó búvár, bárhonnan is jön, ügyesen lebeg, és biztonságos távolságban, kárt nem okozva figyeli a víz alatti világot, hogy a következő búvárok is hasonlóan szép és ép állapotban lássák.

Szóval nem az számít, hogy az elkövető kínai volt, hanem az hogy hülye. És csak azért mert mondjuk mi nem vagyunk kínai búvárok, nem vagyok egyből jobbak- néha kicsit önkritikusak is lehetünk, tényleg annyira vigyázunk-e a tengerre, mint kellene.

76 év után fedezték fel Dániában a HMS Tarpon nevű tengeralattjárót.

Az 1940-ben eltűnt HMS Tarponra dán búvárok bukkantak rá. Thyboron közelében fedeztek fel egy még nem ismert roncsot a JD-Contractor nevű cég alkalmazottai. A tengeralattjárót Gert Normann Andersen búvárrégész csapata vizsgálta meg alaposabban, akikhez Innes McCartney, egy ismert brit tengeralattjáró-szakértő is csatlakozott. 

Normann Andersen egy helyi múzeum vezetője, ahol a tengeri csatákra koncentrálnak, elsősorban a Jütlandi ütközetre, ami az első világháború egyik fontos csatája volt. A Tarpon felfedezése is nagy jelentőségű, a dán régész szerint megindító érzés volt merülni a drámai véget ért tengeralattjáró roncsánál.

A 84 méter hosszú hajóval együtt ugyanis odaveszett a teljes, 59 fős legénység is. A HJ Caldwell kapitány irányítása alatt álló HMS Tarpon feladata az volt, hogy olyan német teherhajókra vadásszon, amelyek a megszállt Norvégiába szállítottak utánpótlást az Északi-tengeren. 1940. április 10-én találta magát szembe a Schürbek nevű felfegyverzett teherszállítóval, majd soha többé nem lehetett róla hallani. Hivatalosan április 22-től számított elveszettnek. A korabeli feljegyzések alapján egészen máshol, a Skagerrak mélyebb vizében keresték, ám valójában a parthoz sokkal közelebb süllyedt el.

A tengeralattjáró roncsánál megfigyelhették, hogy mind a két periszkóp fel volt emelve, és néhány ajtót is nyitva találtak. Több helyen súlyos sérüléseket szenvedett a hajótest, nyilván számos mélységi bombával támadtak a Tarponra a németek. Egyikük minden bizonnyal telibe találta, és talán a lökéshullám ölte meg a legénység tagjait is. Ám a tengeralattjáró is felvette a harcot, két torpedóvető-csöve nyitva volt, de a német adatok szerint ezek a torpedók célt tévesztettek.

A JD-Contractor elsősorban tengermélyi munkavégzésben utazó cég, kábelfektetés, víz alatti építés és más hasonló feladatok terén van nagy tapasztalatuk. Pont amiatt találnak rá néha teljesen váratlanul roncsokra, mert folyamatosan a tenger felszíne alatt végeznek munkát- a Tarpon előtt például az E50 és a KI jelű első világháborús tengeralattjárókra is ők bukkantak rá Jütlandnál. Ha ismeretlen roncsot találnak, akkor pedig a kutatásba is bekapcsolódnak, hiszen ebben is nagy tapasztalatuk van. Kicsit olyan ez, mint amikor a felszínen építkezések során találnak régészeti lelőhelyeket, ám fontos az is, hogy a cég elkötelezett a kulturális örökség megóvása iránt, ezért nem bolygatja a lelőhelyet, és egyből a hatóságokat értesíti. 

A tűzhalaktól retteg az egész Karib-térség, de egyre vadabb ötletek merülnek fel az elpusztításukra.

Az invazív fajnak számító tűzhalak Florida irányából terjedve jutnak el egyre délebbre eső szigetekre. Természetes ellenségük nincs, szaporák és iszonyúan falánkak: állítólag kifejezetten elhízottak lesznek a rengeteg zabálástól. 

Ezért aztán sokféle módon irtják őket. Igyekeznek a helyi éttermeket meggyőzni arról, vegyék fel az étlapra, mert akkor a tűzhalak kifogása megéri a halászoknak. Különféle tűzhalfogó-versenyeket rendeznek, ezt a halat még a természetvédelmi területeken is büntetlenül lehet szigonyozni. Próbálják "rászoktatni" a helyi ragadozókat is a fogyasztásukra.

Most pedig egy új ötlettel próbálkoznak: a tűzhalakat elektromos impulzussal ölnék meg. A Nekton Foundation egy robotokat tervező alapítvánnyal közösen olyan eszközzel kísérletezik, ami az elektródái közé kerülő tűzhalat halálra sokkolná. 

Bermuda környékén már élesben kísérleteztek a távirányítású eszközzel. A tűzhalak, mivel általában mindenki kerüli mérgező tüskéiket, nem nagyon tartottak az őket megközelítő eszköz két elektródájától, így viszonylag könnyen meg tudták őket ölni. A kísérlet tehát sikerrel zárult.

Ám a jövőben, mivel a tűzhal könnyen beazonosítható formájú, megjelenésű, teljesen autonóm robotokban gondolkodnak. Azaz ezek a víz alatti sokkolók ott úszkálnának és vadásznának a Karib-tenger mélyén- állítólag akár több ezret is bevetnének. Persze felmerül a kérdés, a tűzhalak lennének az ijesztőbbek egy merülés során, vagy az önműködő kivégző robotok? Személy szerint nem lennék boldog, ha a közelemben kezdének "dolgozni", és akkor még nem is beszéltünk arról, mivel járna egy esetleges meghibásodás. Szóval elég sok biztonsági elemet kell még beépíteni ebbe a tervbe...

Elképesztő delfinezésekben volt részünk Egyiptomban.

Nem titok, hosszú évek óta járok már rendszeresen a Vörös-tengerre. Egyiptomban jártam már délen és északon, volt sok-sok merülésem, de azt kell mondjam, delfineket leginkább a hajóról láttam, víz alatt csak nagyon ritkán jöttek közel, és általában akkor sem maradtak sokáig.

Ám szemmel láthatóan a tenger megjutalmazza azokat, akik elég merészek egy hetes hajós szafarihoz. Az idei túra kapcsán meséltem már szép korallokról, fontos és simán csak érdekes roncsokról, de így utólag be kell valljam, az igazi nagy szám az volt, mennyit tudtunk delfinezni.

A Gobal sziget közelében gyakran megállunk, ha Hurghadától északra kalandozunk. Van ott egy kis roncs, érdekes élővilággal, sokszor merültük már. Gyakran úsznak be az öbölbe delfinek, aztán mennek is tovább, nem szoktak maradni. De minden hagyománynak vége szakadhat egyszer: jöttek a delfinek, mi csónakba pattantunk és melléjük vitettük magunkat. És negyed órán át pancsoltunk a csapattal, akik jöttek, fordulóztak mellettünk.

Aztán jött a folytatás. Az Abu Nuhas zátony mellett roncsok nyugszanak, ahol gyakran merülünk. Ám már a hajó kikötésekor felfigyeltünk rá, hogy két delfin úszkál a védettebb részen. Páran kimentünk a roncsokhoz, a többiek maradtak a hajó alatt, és biztattam őket, figyeljenek, mert talán felbukkannak a delfinek. Hát nem kellett megerőltetni magukat a nézelődéssel, ugyanis végig velük voltak. Aztán lehetett velük úszni. Aztán a második merülés során is ott voltak. A delfinpáros kifejezetten érdeklődő és játékos volt, egy, a tengerben talált zacskóval játszottak, azt vitték az orrukon, uszonyukon, majd elengedték a búvárok orra előtt. Elképesztő videó készült az első két delfinezésről, egyik merülőtárs filmezte, én pedig összevágtam- így újranézni sem semmi.

És ezzel még nem volt vége! Az utolsó napra a Cassiopeia egy, a delfinekről híres zátonynál állt meg. A Shaab El Ergnél él egy delfincsalád, úsztunk már velük, de nem hittük, hogy lehetünk annyira mázlisták, hogy ezen a túrán még vár ránk egy menő delfinezés. 

Tévedtünk! Az első merülésen 40 percen át keringőzött körülöttünk egy tucatnyi vagy több delfin, nagyobb delfinek páros szinkronúszással gyönyörködtettek, anyákat kíváncsi borjak kísértek, jöttek elölről, hátulról, fentről, lentről. Aztán a következő merülésen megint jött pár delfin, ezúttal csak rövid időre csatlakozva hozzánk- átlagos túrán ekkora élménytől is elaléltunk volna, most viszont azt mondta, "csak" két percet úsztunk velük.

Hogy mitől ekkora szám ez? Nos, azért, mert ezek a delfinek nincsenek idomítva. Nem azért jöttek oda, mert kaját kaptak tőlünk, nem vártak simogatást, semmi kényeztetést. Ők azért jöttek oda hozzánk, mert meg akartak minket nézni, kíváncsiak voltak ránk, bevontak a játékukba. Ezek a fantasztikus, intelligens lények velünk akartak lenni szabad akaratukból- ennél sokkal szebbet egy búvár nem élhet át. 

Hálásak vagyunk tehát a tengernek ezért az élményért, és azt hiszem, ezek után nem meglepetés, hogy ragaszkodunk az egyiptomi túrákhoz, a Vörös-tenger víz alatti világához. Vár minket a jól megszokott kabinunk a kedvenc hajónkon, de csak ennyi az állandó- a víz alatt mindig valami új csoda vár minket.

U.i.: a zacskót pedig kihoztuk. A delfinek találnak maguknak más játékszert, a szemétnek viszont nincs helye a tengerben...