Big Blue Búvár Blog

Egy hét évtizede szolgáló hajólegendából lesz mesterséges zátony.

Vélhetően sokan látták a Viharzóna című filmet, amiben George Clooney kapta a végzetes viharba kerülő halászhajó kapitányának szerepét. Nem tudja mindenki, de az Andrea Gail nevű hajó és teljes legénysége tényleg odaveszett, amikor kereken 25 éve egy iszonyú viharba keveredtek. 

Ám mások is voltak kinn a vízen a "Perfect Storm" néven emlegetett égiháború idején. És voltak olyanok, akiket szerencsésen sikerült kimenteni, amiben főszerepet kapott a parti őrség legendás hajója, az USCG Tamaroa. A New England partjai előtt egyesülő három viharzónába került Satori nevű vitorlás legénységét segítették ki, majd a légi nemzeti gárda tengerbe zuhant helikopterének öt fős legénységéből mentettek ki négy embert, két órás küzdelem után. 

A sztoriból bestseller könyv született, The Perfect Storm címmel, és ebből készült aztán a sikerfilm. Amikor a mozikba került, a Tamaroa már nem volt a parti őrség állományában, egy modernebb hajó kapta a szerepét. Ám az egykori legénység egyik tagja szerint a valóságban a mai hajók nehezebben szállnának szembe ilyen viharral, mert a Tamaroa nehezebb és mélyebb merülésű, régi vágású hajó volt. 

Tényleg elég öregnek számított már az 1991-es nagy vihar idején, hiszen még 1943-ban(!) bocsátották vízre Zuni néven. Részt vett a csendes-óceáni tengeri harcokban, a USS Houston és a USS Reno nevű hajókat például ezzel vontatták biztonságba miután megsérültek. A Zuni ott volt Iwo Jimánál is, megfeneklett, de sikerült kiszabadítani. A háború során két ember vesztette életét a fedélzetén, a többiek viszont túlélték a harcokat a hajóval együtt, ami sok ezer mérföldet tett meg a tengeren a japánokkal dacolva.

A  háború után került a parti őrség állományába, ekkor kapta új nevét is. Öt évtizeden át szolgált hűségesen, mentette a bajba került embereket és hajókat, üldöztek vele drogcsempészeket és ellenőrizték róla a halászati szabályok betartását is. Aztán eljött a nyugdíjazásának ideje- pár évig még magánkézben dolgoztak vele. 

Az egykor rajta szolgálók hozták létre a Zuni/Tamaroa alapítványt, mert szerették volna megőrizni a legendás hajót az utókornak. Helyre akarták állítani, ám 2012-ben a hajótest megsérült, és több részt elárasztott a sós víz- ezek után túl drága lett volna restaurálni. Ezek után végigrágták a lehetőségeket, és úgy döntöttek, víz alatti emlékmű lesz a hajóból. Úgy vélik, sokkal jobb, ha mesterséges zátonyként folytatódik a története, mint ha feldarabolják ócskavasnak. 

A Delaware, New Jersey és Maryland kezelésében levő Del-Jersey-Land Reef lesz a híres hajó végső nyughelye. Hónapokon át tartott a munka, aminek során minden feleslegeset leszereltek és minden mérgező anyagtól megtisztították. Aki pedig látni szeretné a Zuni és Tamaroa néven is jól ismert hajót, annak csak búvárfelszerelést kell öltenie majd. A nagyjából 62 méter hosszú hajó elsüllyesztésének idejét pedig tudatosan a híres vihar negyedszázados évfordulójára időzítették, október végére.

A Fekete-tenger bulgáriai partszakaszán dolgozó kutatók meghökkentően sok hajó maradványát fedezték fel.

Jól el lehet társalogni arról, merre is lehet a víz alatti roncskutatás mekkája. Sokak számára kézenfekvő például Florida, megannyi kincses hajó nyughelye, de abból a korszakból sok hajó nyugodhat még szerte a Karib-térségben. Ott van Észak-Karolina, ahol a híres "Atlanti temető" található.

A Földközi-tenger rengeteg ókori görög, római maradványt rejthet. A Balti-tenger egykor a világ legforgalmasabb kereskedelmi útvonalai közé tartozott. Kína nagy kikötői környékén is rengeteg érdekesség lehet. Aztán ott vannak a híres tengeri csaták helyszínei, rengeteg felfedezett és talán még nem ismert ronccsal. Ki ne felejtsük a brit szigeteket, hiszen egykor Anglia volt a tengerek ura, ennek megfelelően sok hajó veszett oda az évszázadok alatt.

És ne feledkezzünk el a Fekete-tengerről se! Ezt a régiót talán kevésbé kutatják, pedig az ókortól fontos helyszíne volt a világkereskedelemnek. A Black Sea MAP projekt elsődleges célja nem a roncskutatás volt, a tengerfenék változásait akarták felmérni. Azért izgalmas ez a terület, mert a legutóbbi jégkorszak után a víz magasan belepte az egykor szárazon levő partszakaszokat.

Ehhez képest csak "ráadás", kellemes meglepetés volt, hogy több, mint 40 hajóroncsra bukkantak rá a felmérés közben. Bár egy régésznek minden maradvány izgalmas, itt akadtak szenzációsnak ígérkező leletek is. Az ottomán és a bizánci korszak előtti hajók bepillantást adhatnak abba, milyen volt a legkorábbi történelmi korszakok kereskedelme. 

Természetesen a víz alá került partszakasz is sokat elmond az egykori áradások okozta változásokról. Meg lehet tudni, milyen gyors és milyen mértékű áradás sújtotta az egykor itt élő embereket. Az ő történetüket pedig pompásan kiegészíti a roncsok vizsgálata.

Meg kell jegyezni, a Fekete-tengerben uralkodó különleges viszonyok nagyszerű állapotban őrizték meg az akár 150 méteres mélységben nyugvó roncsokat. Ide nem merültek le búvárok, a legkorszerűbb három dimenziós modellezési technikával alkottak róluk képet. Ennek a módszernek az a nagy előnye, hogy a tengerfenék bolygatása nélkül tudnak remek képeket készíteni. Szinte megelevenednek a szemünk előtt a roncsok, köszönhetően a fantasztikus állapotuknak illetve a szenzációsan részletes modelleknek.

A kutatóhajó csúcstechnikájú felszerelésében több távirányítású víz alatti eszköz is van, az egyik egyedülállóan gyors. És persze van rajtuk minden ami szükséges: erős lámpák, nagyfelbontású kamerák és így tovább. Az expedíció során az új robot több mint 1250 kilométernyit tett meg, 1800 méterig ereszkedett és sebességi rekordot is felállított. Ez biztató abból a szempontból, hogy a roncskutatás fent említett izgalmas helyszínein máig nyugvó maradványok megtalálására is nagyobb esélyt adhat ez az új technika.

Több kategóriában is remekül szerepeltek a búvárfotók a Wildlife Photographer of the Year versenyen.

A világ talán legrangosabb természetfotós versenyének a napokban volt a díjátadója (magyarok is beverekedték magukat a legjobbak közé), és ahogy böngészgettem a képeket, láthattam, messze nem csak a külön víz alatti kategóriában szerepeltek jól az ilyen témájú fotók. Honfitársunk, Selmeczi Dániel például a fekete-fehér képek között lett döntős ezzel a delfines felvételével.

Feltűnő, hogy a nagyvilágban milyen nagyra értékelik azokat a fotókat, amik a felszín alatti világ sokféleségét mutatják be. A búvárfotósok egészen különleges témákat találnak, például a lebukva halászó madarakat, villámgyors fókákat, halászhajó alatt ólálkodó kardszárnyú delfineket, színpompás medúzákat, de készült hatásos fotó a sekély vízben párzó békákról is. Szóval szinte minden alkategóriában akadt 1-2 felvétel, aminek elkészítéséhez a vízbe kellett merészkedni.

Néha úgy érzem, idehaza nem feltétlenül kapja meg ezt a figyelmet a búvárfotózás világa. Igaz, nehezebb helyzetben is vagyunk, mert a mostanában "divatos" témák megörökítéséhez messze kell utazni. A természetfotósok jó része saját pénzét öli ebbe a kedvtelésbe, és nagyon nem mindegy, hogy egy közeli erdőbe kell elugrani egy fotózás kedvéért vagy az Antarktiszra. Ezzel nem állítom, hogy az előbbi kevésbé lenne értékes; viszont szerintem meg kell becsülni azt is, amikor valaki a jóval korlátozottabb lehetőségekből hoz ki valami nagyon izgalmasat.

Újabb meghökkentő cápás videót osztottak meg.

Nemrég bejárta a világot a felvétel a csalira vetődő cápáról, aki sikeresen betuszkolta magát egy ketrecbe, ott pedig egy vélhetően magát egészen apróra összehúzó búvár figyelte őrjöngését, amint szabadulni próbál. Akkor is olvastam, hogy nem sokkal korábban nagyon hasonló eset történt, de most már látható az egész felvétel az esetről.

Ezúttal felülről nyomakodott be a ketrecbe egy túlságosan kíváncsi és meglehetősen megtermett nagy fehér cápa (becslésem szerint lehet vagy négy méteres). Nyilván ő is a csali miatt lett ennyire érdeklődő, és hát egy ilyen ragadozó nem nagyon félős, mert kevés dologtól kell tartania a tengerben. A búvárok kissé kiszolgáltatottabbak, gondolom icipicit megijedtek ott benn a ketrecben. Elvileg a rácsoknak kéne megvédenie őket, ezúttal viszont pont azok ejtették csapdába az embereket.

Úgy tudom, a helyzetet csak úgy lehetett megoldani, hogy a ketrecet cápástól felhúzták a felszínre, bár ez a felvételen már nem látszik jól. A búvároknak a vergődő állat mellett kellett kikecmeregni, majd a cápát is sikerült kiszabadítani. Baja ezúttal se lett senkinek az ijedtségen kívül. 

A nagy aggodalmakkal nem foglakozok, hogy környezetvédők szerint most mindenki a veszélyes cápákat fogja utálni, és majd hadjárat indul ellenük. Szerintem a sztorit elfelejtik majd, végülis nem folyt vér, és ilyenkor nincs akkora szenzációfaktora az esetnek. Egyszerűen csak a jelenség ijesztő, mert eddig a cápaketreces merültetés nem nagyon számított veszélyesnek.

Vagy esetleg csak arról volt szó, hogy nem volt minden egyes búvárnál kamera pár éve, és nem készültek felvételek a rendszeresen bekövetkező hasonló esetekről? Azért ha egy másfél tonnás ragadozó rendszeresen betolakodik a ketrecekbe, előbb-utóbb rossz vége lesz. Ha másért nem, akkor azért, mert egyszer egy idegesebb búvárral kerül össze, aki magát sodorja bajba. Szóval meglátjuk, hova fut ki ez a dolog, de gyanítom, nem ez volt az utolsó ilyen videó...

Búvároknak szánt élményparkká változtatnák a Titanic testvérhajóját.

Mindenki ismeri a balsorsú oceánjáró hajó, a Titanic történetét: az elsüllyeszthetetlennek hitt monstrum 1912-ben első útján egy jéghegynek ütközött majd a tenger fenekére került. A White Star Line Olympic sorozatú hajói közül a Titanic csak az egyik volt, az Olympic illetve a Britannic volt a két testvérhajója.

Utóbbit 1914-ben bocsátották vízre, és természetesen több módosítást is eszközöltek rajta Titanic tragédiája után. Mivel kitört az első világháború, azonnal hadiszolgálatba is állították, HMHS Britannic néven kórházhajóként járta a tengereket. Ám ez a hajó sem volt túl szerencsés, mert 1916 novemberében a görögországi Kea sziget mellett aknára futott, majd elsüllyedt. Az utasai viszont jóval szerencsésebbek voltak, mint a Titanicon levő emberek, ugyanis a fedélzeten levő 1065 emberből csak 30 veszett oda.

A roncsot 1975-ben fedezte fel Jacques Cousteau búvárcsapata. Akkoriban elsősorban arra szerettek volna fényt deríteni, mi okozta a Britannic végzetét: gyanakodtak arra, hogy torpedót lőttek ki rá. Jelenleg a már fentebb említett víz alatti akna számít az általánosan elfogadott vélekedés szerint a bűnösnek. Felröppentek teóriák arról, hogy a britek a védettnek számító kórházhajó rakterében titokban hadianyagot szállítottak, ezért süllyesztették el a németek. 

Ami tény, a Britannic hatalmas, vonzó roncs, ráadásul nagyon közeli rokona a legendás Titanicnak, így aztán meglehetősen sok búvárt érdekelne. A kereken egy évszázada a vízben nyugvó hajó még most is jó állapotban van, elég jól el lehetne úszkálni a 270 méter hosszú hajótest mellett, és persze odabenn is volna mit megnézni. Sőt, a programot ki lehetne bővíteni a Kea melletti csatornában nyugvó nem kevés egyéb ronccsal. Ezért vetette fel hát egy helyi búvár, hogy afféle búvárlátványosságként élesszék újra a Britannicot, ami így igen szép pénzt termelhetne a gazdasági válsággal küzdő Görögország számára.

Csak egyetlen apró bökkenő van: a mélység. A Britannic nagyjából 120 méteres mélységben nyugszik. És ugyan sokkal elérhetőbb lett a technikai búvárkodáshoz szükséges felszerelések és tanfolyamok sora, azért szó nincs arról, hogy tömegek merülnének ilyen mélységekbe. Ez a búvárok egy szűk, magasan képzett (és kellően vagyonos) rétege. Természetesen minden bevétel jó, de egyértelmű, komoly pénzekről akkor beszélhetnénk, ha ezrével érkeznének búvárok Kea szigetre. Ám ennek a töredéke várható, ami maximum egy-két helyi vállalkozást tud jól eltartani.

A legegyszerűbb persze az lenne, ha Titanic-pótlékként a harmadik, nem balsorsú hajót, az Olympicot süllyesztenék el mesterséges zátonyként egy jobban elérhető helyre. A gond csak az, hogy ezt már nem lehet megvalósítani, mert azt 1935-ben kivonták a szolgálatból és feldarabolva eladták ócskavasnak. Ki gondolta még akkor, hogy micsoda üzlet lehet a búvárkodásból!...

Játékfilmben dolgozták fel a Kapitány életét, amit októberben mutattak be Franciaországban.

Jacques-Yves Cousteau igazi legenda: a víz alatti világ felfedezésének egyik legfontosabb alakja volt ő, aki sokat tett a mélység megismeréséért. Érdemes pár pontban össze is foglalni a legfontosabb állomásokat: az eredetileg tengerésztiszt még a múlt század negyvenes éveinek elején Gagnan mérnökkel kifejlesztette az első egyszerűen használható önálló légzőkészüléket, úttörője volt a búvárexpedícióknak, Oscar-díjas dokumentumfilmeket alkotott, világsikerű tévéműsorok fűződnek a nevéhez, és élharcosa lett a természetvédelem ügyének.

Ez persze a szakmai múlt. Ám Cousteau mint magánember nem kevésbé sűrű életet élt. Első felesége, Simone családja rengeteget segített a karrierjében, két fia, Jean-Michel és Philippe alkotótársai lettek, ám kapcsolatuk nem volt felhőtlen. És mindenkit megdöbbentett, hogy titokban egy másik családja is volt, ami csak Simone 1990-es halála után derült ki. Ekkor tudta meg két fia, hogy egy új kapcsolatából két féltestvérük született. Mivel Cousteau saját szervezetének vezetését második felesége örökölte meg, a családi viszálykodás máig tart a Cousteau-leszármazottak közt.

Volt tehát miből meríteni egy életrajzi filmhez, borítékolható volt tehát, hogy előbb-utóbb forgatnak egyet. A L'Odyssée című filmet Jerome Salle rendezte, és alig dolgoztak stúdióban, még az antarktiszi jeleneteket is a helyszínen vették fel. Cousteau kapitány karakteres megjelenése miatt vélhetően nem lehetett könnyű a megfelelő színészt megtalálni: a főszereplő Lambert Wilson 10 kilót dobott le, hogy kellően sovány legyen. Az ismertebb francia sztárok közül például Audrey Tautou is felbukkan az alkotásban, ő játssza az első feleséget.

Nem lehet könnyű egy ilyen témához nyúlni, mert Cousteau kapitánynak ma is komoly kultusza van Franciaországban. A nemzetközi megítélése viszont némileg vitatott, az egykor úttörőnek számító film, A csend világa hiányosságai szembetűnőek, a tévés munkáknál pedig sokak szerint az üzlet diktálta a szabályokat. Cousteau a nevét adta mindenféle dologhoz, mert azzal együtt is, hogy szenvedélye volt a búvárkodás, nagyon is két lábbal állt a földön. Azt pedig semmiképpen nem lehet vitatni, hogy élete második felében rengeteget tett azért, hogy az emberiség mind jobban megismerje a felszín alatti világot és annak veszélyeztettségét. A mai környezetvédők jelentős részben az ő köpönyegéből bújtak elő.

Búvárként természetesen érdekel minden, ami a víz alatti világ felfedezésében úttörő szerepet játszó emberekről szól. Érdekes, hogy a közelmúltban a németek a "saját" hőskori búvárfelfedezőjéről forgattak, az ő filmjükben Hans Hass és felesége, Lotte története állt a középpontban. Szükség is van ezekre a filmekre, hiszen 40-50 éves dokumentumfilmeket a mai generációba tartozó fiatalok már ritkán néznek. 

Ám nincs az a film, ami képes könnyedén feloldani a régi konfliktusokat. A L'Odysée alkotói szerették volna összehozni a régi családot, ám csak az első feleségtől származó utódok vettek részt a munkában. A Cousteau-birodalom örököse, Francine mereven elutasított minden kapcsolatfelvételt, mert olyannyira szemben áll a többi rokonnal. Úgy fest, a családon belül húzódó árkok mélyebbek, mint a Mariana...

A legszebb fotók az augusztusi búvártúráról.

Az idei nyári egyiptomi búvártúránkról már írtam pár bejegyzést. Ahogy korábban, úgy most is fotós verseny kapcsolódott az egyhetes hajós szafarihoz. Ilyen jellegű megmérettetés nincs is más a magyar búvárfotósok számára, akik nagyon lelkesen merülték végig a túrát.

Mindenki öt képet nevezhetett, végül a szokásos módon egy szakmai zsűri (Gulyás Zsolt, Selmeczi Dániel, Tökölyi Csaba) döntött a végső sorrendről. Persze nem volt egyszerű dolgok, hiszen apró halakról, delfinekről, és komor roncsokról készült képek egyaránt voltak a mezőnyben.

A legjobb kollekció díját ifj. Lőrincz Ferenc nyerte el Előd László és Maráczi László előtt. A verseny legjobb képe díj is Lőrincz Ferenchez került, a legjobb kompakt fényképezőgépes képet pedig Szabó Tamás készítette. 

A verseny legjobb képei

1. ifj. Lőrincz Ferenc: Szemtől szemben - Face to Face

2. ifj. Lőrincz Ferenc: A csend világa - The world of silence

3. Előd László: Delfin család

4. ifj. Lőrincz Ferenc: 8 utas a halál - Alien

5. Szabó Tamás: The monster

6. Előd László: Korallgéb X

7. Maráczi László: Loco of the wreck

A további részletek, érdekességek a versenyről itt olvashatók.

Rengetegen megosztották a ketrecben örjöngő cápáról készült videót, ám meg kell jegyezni, nem ez az első ilyen eset.

A felvétel tanúsága szerint épp két ketrecben is búvárok voltak a hajó mellett, ami a Mexikó nyugati részén található Guadalupe mellett fehér cápás merültetésre vitte a vendégeket. Ilyenkor valamilyen csalival vonzzák a ragadozókat a hajó közelébe, és hogy jobb képek készülhessenek, egészen a ketrec közelében húzzák el a cápákat vonzó falatokat.

Ám az egyik odacsalogatott ragadozó olyan tempóban vágódott a ketrechez, hogy beszorult a rácsok közé. Ekkor szabadulni próbált és be is tuszkolta magát a szűk ketrecbe- aminek alján épp egy búvár próbált kitérni az útjából. A hajóról sikerült kinyitni a ketrec ajtaját, a cápa pedig valahogy kivergődött. A búvárnak nem lett baja, a cápa sérült meg valamelyest.

Minden jó, ha jó a vége? Az a nagy helyzet, hogy a csalizós merülésekről láttak már napvilágot hasonló videók. Ezúttal a búvár szerencsés volt, no meg elég rutinos volt ahhoz, hogy ne kezdjen el kapkodni, meghúzta magát a ketrec alján. De láttam olyat is, amikor "kicsit" bepánikoltak odabenn az emberek.

Alig valamivel korábban szintén Guadelupe vizeiben hasonló eset történt, egy csalizott cápa úszott közel a ketrechez, és amikor ott sejtett zsákmányt, benézett a ketrecbe. Ahogy próbált beférkőzni, beszorult a rácsok közé. Sikerült óvatosan kiemelni a ketrecet, a búvárok kimásztak, majd kirángatták a cápát is. Ebben az esetben sem sérült meg senki.

De a kérdés természetesen ezek után adott: ha rövid időn belül több problémás eset is előfordul, nem kellene felülvizsgálni a ketreces merültetés gyakorlatát? Mégiscsak nagy fehér cápákról van szó, amik adott esetben nagyon komoly sérüléseket okozhatnának. 

Fontos leszögezni: ez nem cápatámadás! A csalizott, a számukra vonzó szagoktól izgatottá váló ragadozók reakciói pont annyira normálisak, mint amikor valaki egy nagytestű kutyával szórakozik hasonló módon. Ha a cápa az emberekre vadászott volna, abban a kis ketrecben nem sok esélyük lett volna. Nem azért pörögnek be, mert ember van a vízben, hanem azért, mert véres, ínycsiklandozó tonhaldarabok.

Félő, hogy elég lesz egyetlen baleset ahhoz, hogy megint vérengző cápákról beszéljen az egész világ. Mert abba sokkal kevesebben gondolnak bele, a folyamatos csaliztatás megváltoztatja a cápák viselkedését. Ráadásul a vendégek is mindig többet akarnak. Az már nem elég, ha pár méterre a ketrectől elmegy a cápa, közelítse meg öt centire azt, így jobb fotókat lehet készíteni! A cégek pedig igyekeznek kiszolgálni az igényeket. Olyan áron viszont nem kellene, hogy aztán abból baja legyen búvároknak, az érintett cápának vagy akár az összes cápának, mert megint negatív színben tűnnek fel ezek a különleges tengeri élőlények.

Dél-Korában, Dzsedzsu szigeten élnek a híres helyi búvárnők, akiket haenyo néven ismer a világ.

Ezek az asszonyok évszázadok óta merülnek az itteni viszonylag hűvös tengervízben, hogy családjuk megélhetését biztosítsák a fogásaik révén. Akár 20 méterre is lemerülnek, hogy kagylót, tintahalat, tengeri sünt vagy tengeri uborkát gyűjtsenek, és ehhez nem használnak légzőkészüléket. 

Ám a világ nagyot változott, a mai generációba tartozó lányok már nem akarnak nap mint nap búvárkodni és így dolgozni, hanem inkább elhagyják a szigetet, mert máshol képzelik el az életüket. A búvárnők jelentős része tartozik az idősebb generációhoz, és ugyan hetvenes éveikben is kijárnak a tengerre, ez a hagyományos foglalkozás eltűnőben van.

A szakma utolsó űzőiről készített megkapó sorozatot Mijoo Kim, aki megörökítette a tenger asszonyait.

Hongkongban is háttérbe szorul a régészet az üzleti megfontolásokkal szemben.

Sajnos napjainkban egyáltalán nem szokatlan, hogy mindent alárendelnek a túlpörgetett fejlesztéseknek. Tessék-lássék régészeti feltárások a nagy építkezéseknél, lazított szabályok hogy ne akadéskodjanak pár régi kacat miatt- ez sok helyen jellemző.

Az iszonyatosan gyorsan fejlődő Hongkong sem kivétel sajnos. Ám az ottani víz alatti régészeknek azzal is szembe kell nézni, hogy a tenger mélyén rejtőző kulturális örökség ugyanolyan veszélyben van, értékes leletek sokasága veszhet oda az erőltetett építkezések miatt. Pedig a történelem folyamán ez a régió mindig is kereskedelmi gócpont volt, rengeteg izgalmas roncs rejtőzhet a felszín alatt.

Különös módon nem a hivatalos szervek dolgoznak ezek felkutatásán, hanem saját szabadidejükben merülő kedvtelési búvárok keresgélnek, természetesen régészek szakmai irányítása mellett. Bill Jeffrey, a hongkongi víz alatti örökséget kutató csoport vezetője szerint úgy fest, a hivatalok számára a tenger partján véget ér a régészet, de a történelem nem.

Idén nyáron két jelentős lelet is előkerült. Az egyik egy gránit horgony a Szong dinasztia idejéből, azaz nagyjából ezer éves- ez lehet Hongkong legidősebb víz alatti lelete. A másik fontos felfedezés egy 19. századi ágyú volt. Ez is jelzi, hogy minden korszakból lehetne fontos dolgokat találni, de a hivatalos szervek mintha nem vennének erről tudomást. Hamarosan regionális víz alatti régészeti konferenciát rendeznek, ám arról kell mesélniük a külföldi vendégeknek, hogy nem támogatják különösebben a munkájukat- ha a pénz diktál, se régészeti, se környezetvédelmi szempontok nem számítanak.

Egy példa arra, hogy zajlanak erre a dolgok: az 1863-ban vízre bocsátott HMS Tamar nevű brit hadihajót 1941-ben süllyesztették el. Amikor megtalálták a maradványokat, de azok útban voltak egy hajózási útvonalon, egyszerűen ismeretlen helyre kotorták el azokat, nehogy a fejlesztés bármi késedelmet szenvedjen. Pedig nyilvánvaló, hogy még a projekt kezdeti szakaszában feltárásokat kellett volna végezni.

Hogy mennyire veszik komolyan a hatóságok a víz alatti kulturális örökség kérdését, arra jó példa az, hogy közel két évtized alatt 140 alkalommal végeztek kutatást, és soha nem találtak semmit. Mindez meglepi a búvárrégészeket, figyelembe vége Hongkong gazdag kikötővárosi múltját, ami New York, Fokváros vagy Sanghaj jelentőségéhez mérhető. Aki jobban ismeri a helyi viszonyokat, tudja a választ, miért nem találtak semmit: nem tudatos régészetről volt szó, szétnéztek pár helyen a különféle fejlesztések előtt, aztán ennyi. Olyan is előfordult a múltban, hogy egyszerűen eltiltották a szakembereket attól, hogy egy Ming korabeli dzsunkát feltárjanak. Csak akkor merülhettek ott, amikor híre ment az esetnek a sajtóban.

Szóval Hongkongban nincs stratégia a víz alatti kulturális örökség felkutatására, nem történt meg egységes területek átfogó felmérése. Miközben régészek 280 érdekesnek tűnő helyszínt tartanak számon, abból még csak 20-nál sikerült víz alatt vizsgálódni, azok többségénél is csak azért, mert ott terveztek fejlesztéseket. Miközben a világ sok pontján a lelőhelyekről lopkodó amatőrök vagy kincsvadászoktól kellene védeni a roncsokat a hatóságoknak, Hongkongban maga a hatóság az, ami tönkreteszi a lelőhelyeket. A búvárok nem is a helyi hatóság adatbázisát használják, hanem az Egyesült Királyságét, mert abból sok információt tudnak kigyűjteni. A hongkongi adatok nem publikusak, azokból nem tudnak dolgozni.

A víz alatt kutakodó lelkes búvárcsapatnak elsősorban Hongkong keleti, Sai Kung nevű részén voltak sikerei, ugyanis itt kisebb a hajóforgalom és jobb a látótávolság is. De a nyugati oldalon, Victoria Harbour közelében is bőven lehetne mit találni, hiszen itt haladt el rengeteg kereskedelmi hajó az évszázadok alatt. Az itt levő üledék ráadásul talán jobb állapotban őrizte meg a maradványokat.

Ami talán segíthet a régészeknek az az, hogy a hongkongiak mostanában maguk kezdtek el jobban érdeklődni városuk történelme iránt. Persze el kell nekik mondani, nem csak a szárazföldön vannak értékes emlékek, a víz alatt is- hiszen a mai Hongkong kétharmada tenger.  A legtöbb itt élő család múltja kötődik a kikötőhöz- ha Hongkongra tekintünk, a tenger is ugyanúgy hozzátartozik az összképhez.

Mivel a hivatalos szervek nem segítik a régészeket, azok a lelkes kedvetelési búvárokhoz fordulnak, akik lelkesen szállnak be a munkába. A mostanában felfedezett leletek között is van olyan, amit amatőrök találtak meg, sekély, soha nem vizsgált területeken. A régészek természetesen képzik, tanítják a kedvtelési búvárokat, és mindenkit arra biztatnak, szálljanak be a legális kincsvadászatba, ahol nem az eladásból befolyó pénzért hanem a dicsőségért merülnek alá.

Van merítés, hiszen a felmérések szerint Hongkongban 70,000 búvár van. Persze jelentős részük Hongkongban nem merül, de akik igen, azok közül már több tucatnyian vettek részt a képzésben. Csak a leglelkesebb búvárok vesznek részt a kutatásban, ugyanis ezt a munkát nem támogatja senki anyagilag: a saját pénzüket és idejüket áldozzák erre. Meglehet, ha többen hallanak majd ezekről a felfedezésekről, újabb búvárok csatlakoznak. Vagy olyan búvárok is lesznek, akik régészkedni nem akarnak, de szívesen merülnének a roncsoknál- nem a világ másik felére utaznak el egy-egy izgalmas merülésért, hanem maradnak otthon. És ha látják, ők is megértik, miért fontos megóvni a víz alatti kulturális örökséget.