Hongkongban is háttérbe szorul a régészet az üzleti megfontolásokkal szemben.

Sajnos napjainkban egyáltalán nem szokatlan, hogy mindent alárendelnek a túlpörgetett fejlesztéseknek. Tessék-lássék régészeti feltárások a nagy építkezéseknél, lazított szabályok hogy ne akadéskodjanak pár régi kacat miatt- ez sok helyen jellemző.

Az iszonyatosan gyorsan fejlődő Hongkong sem kivétel sajnos. Ám az ottani víz alatti régészeknek azzal is szembe kell nézni, hogy a tenger mélyén rejtőző kulturális örökség ugyanolyan veszélyben van, értékes leletek sokasága veszhet oda az erőltetett építkezések miatt. Pedig a történelem folyamán ez a régió mindig is kereskedelmi gócpont volt, rengeteg izgalmas roncs rejtőzhet a felszín alatt.

Különös módon nem a hivatalos szervek dolgoznak ezek felkutatásán, hanem saját szabadidejükben merülő kedvtelési búvárok keresgélnek, természetesen régészek szakmai irányítása mellett. Bill Jeffrey, a hongkongi víz alatti örökséget kutató csoport vezetője szerint úgy fest, a hivatalok számára a tenger partján véget ér a régészet, de a történelem nem.

Idén nyáron két jelentős lelet is előkerült. Az egyik egy gránit horgony a Szong dinasztia idejéből, azaz nagyjából ezer éves- ez lehet Hongkong legidősebb víz alatti lelete. A másik fontos felfedezés egy 19. századi ágyú volt. Ez is jelzi, hogy minden korszakból lehetne fontos dolgokat találni, de a hivatalos szervek mintha nem vennének erről tudomást. Hamarosan regionális víz alatti régészeti konferenciát rendeznek, ám arról kell mesélniük a külföldi vendégeknek, hogy nem támogatják különösebben a munkájukat- ha a pénz diktál, se régészeti, se környezetvédelmi szempontok nem számítanak.

Egy példa arra, hogy zajlanak erre a dolgok: az 1863-ban vízre bocsátott HMS Tamar nevű brit hadihajót 1941-ben süllyesztették el. Amikor megtalálták a maradványokat, de azok útban voltak egy hajózási útvonalon, egyszerűen ismeretlen helyre kotorták el azokat, nehogy a fejlesztés bármi késedelmet szenvedjen. Pedig nyilvánvaló, hogy még a projekt kezdeti szakaszában feltárásokat kellett volna végezni.

Hogy mennyire veszik komolyan a hatóságok a víz alatti kulturális örökség kérdését, arra jó példa az, hogy közel két évtized alatt 140 alkalommal végeztek kutatást, és soha nem találtak semmit. Mindez meglepi a búvárrégészeket, figyelembe vége Hongkong gazdag kikötővárosi múltját, ami New York, Fokváros vagy Sanghaj jelentőségéhez mérhető. Aki jobban ismeri a helyi viszonyokat, tudja a választ, miért nem találtak semmit: nem tudatos régészetről volt szó, szétnéztek pár helyen a különféle fejlesztések előtt, aztán ennyi. Olyan is előfordult a múltban, hogy egyszerűen eltiltották a szakembereket attól, hogy egy Ming korabeli dzsunkát feltárjanak. Csak akkor merülhettek ott, amikor híre ment az esetnek a sajtóban.

Szóval Hongkongban nincs stratégia a víz alatti kulturális örökség felkutatására, nem történt meg egységes területek átfogó felmérése. Miközben régészek 280 érdekesnek tűnő helyszínt tartanak számon, abból még csak 20-nál sikerült víz alatt vizsgálódni, azok többségénél is csak azért, mert ott terveztek fejlesztéseket. Miközben a világ sok pontján a lelőhelyekről lopkodó amatőrök vagy kincsvadászoktól kellene védeni a roncsokat a hatóságoknak, Hongkongban maga a hatóság az, ami tönkreteszi a lelőhelyeket. A búvárok nem is a helyi hatóság adatbázisát használják, hanem az Egyesült Királyságét, mert abból sok információt tudnak kigyűjteni. A hongkongi adatok nem publikusak, azokból nem tudnak dolgozni.

A víz alatt kutakodó lelkes búvárcsapatnak elsősorban Hongkong keleti, Sai Kung nevű részén voltak sikerei, ugyanis itt kisebb a hajóforgalom és jobb a látótávolság is. De a nyugati oldalon, Victoria Harbour közelében is bőven lehetne mit találni, hiszen itt haladt el rengeteg kereskedelmi hajó az évszázadok alatt. Az itt levő üledék ráadásul talán jobb állapotban őrizte meg a maradványokat.

Ami talán segíthet a régészeknek az az, hogy a hongkongiak mostanában maguk kezdtek el jobban érdeklődni városuk történelme iránt. Persze el kell nekik mondani, nem csak a szárazföldön vannak értékes emlékek, a víz alatt is- hiszen a mai Hongkong kétharmada tenger.  A legtöbb itt élő család múltja kötődik a kikötőhöz- ha Hongkongra tekintünk, a tenger is ugyanúgy hozzátartozik az összképhez.

Mivel a hivatalos szervek nem segítik a régészeket, azok a lelkes kedvetelési búvárokhoz fordulnak, akik lelkesen szállnak be a munkába. A mostanában felfedezett leletek között is van olyan, amit amatőrök találtak meg, sekély, soha nem vizsgált területeken. A régészek természetesen képzik, tanítják a kedvtelési búvárokat, és mindenkit arra biztatnak, szálljanak be a legális kincsvadászatba, ahol nem az eladásból befolyó pénzért hanem a dicsőségért merülnek alá.

Van merítés, hiszen a felmérések szerint Hongkongban 70,000 búvár van. Persze jelentős részük Hongkongban nem merül, de akik igen, azok közül már több tucatnyian vettek részt a képzésben. Csak a leglelkesebb búvárok vesznek részt a kutatásban, ugyanis ezt a munkát nem támogatja senki anyagilag: a saját pénzüket és idejüket áldozzák erre. Meglehet, ha többen hallanak majd ezekről a felfedezésekről, újabb búvárok csatlakoznak. Vagy olyan búvárok is lesznek, akik régészkedni nem akarnak, de szívesen merülnének a roncsoknál- nem a világ másik felére utaznak el egy-egy izgalmas merülésért, hanem maradnak otthon. És ha látják, ők is megértik, miért fontos megóvni a víz alatti kulturális örökséget.