Big Blue Búvár Blog

Messze az egyik legmenőbb Mannequin Challenge videót forgatták szabadtüdős búvárok.

Aki lemaradt a legújabb rohamosan terjedő őrületről, a Mannequin Challenge, vagyis próbaba kihívás arról szól, hogy egy mozdulatba merevedett embereket videóznak le egy snittel. Szóval olyan az egész, mintha egy mozgalmas pillanatban merevedett volna meg mindenki.

Van ebből a fajta videóból most már számolatlan, de az igazi az, amikor különleges dolgok, különleges helyszínek bukkannak fel. És szerintem a medence alja az elég vagány hely: egy csapatnyi szabadtüdős, azaz egy légvétellel merülő búvár merevedett bele valamilyen mozdulatba, és a forgatás alatt végig úgy is maradt mindenki. Mintha hirtelen befagyott volna a medence, a búvárokkal együtt...

Tudom én, nincs világmegváltás az ilyen netes divathullámokban, de ez konkrétan jópofa is, ártalmatlan is, szóval semmi bajom a próbababás mókával. Pláne ha valós teljesítmény is van mögötte, mint itt a búvárok esetén.

Az Okinawa mellett nyugvó USS Emmons rombolót öngyilkos pilóták süllyesztették el.

A kamikaze japán szó, jelentése isteni szél. Mint azt sokan tudják, a második világháború végső szakaszában, amikor az amerikai haditengerészet csapásai alatt megroppant japán haderők már nem nagyon tudtak máshoz nyúlni, kétségbeesett (és valljuk be, esztelen) öngyilkos akciókkal próbálták feltartóztatni az ellenséget. A kamikaze pilóták nem túl képzett fiatalok voltak, akik tudatosan zuhantak rá gépükkel az amerikai hadihajókra. A mérleg: rengeteg fiatalon odaveszett katona, és ehhez képest viszonylag kevés eredmény.

De kétségtelen, néhány hajót azért sikerült elsüllyeszteni ezzel a taktikával. Ezek egyike volt a USS Emmons. A hajó építését 1940-ben kezdték, 1941-ben bocsátották vízre. A 106 méter hosszú romboló a háború több színterén is megfordult, az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren is részt vett bevetésekben. 

1944. novemberében vezényelték át a Csendes-óceáni hadszíntérre. Új feladatot kapott mint aknaszedő romboló, 1945. márciusában az Okinawa szigetét támadó flotta tagja volt. A Tokiótól messze délre eső, de már Japánhoz tartozó sziget elfoglalása stratégiai jelentőségű volt. A part menti vizek megtisztításában vett részt a USS Emmons illetve a Rodman nevű hajó, amikor április 6-án megjelentek a kamikazék. Noha jópárat közülük úgy lőtték le mint az agyaggalambokat, de egyszerűen túl sokan jöttek, és az Emmons fedélzetére öt is rázuhant. A hajó irányíthatatlanná vált, a túlélők elhagyták és másnap elsüllyesztették, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe.

A hajóval együtt 60 tengerész veszett oda. Így amikor 2001-ben felfedezték Okinawa mellett 45 méteres mélységben, háborús sírhelyként kezelték. Épp ezért okozott nagy felháborodást, amikor kiderült, 2010. februárban elloptak egy táblát a roncsról- a veteránok mindezt sírrablásként kezelték. A relikviát a haditengerészeti nyomozók 2011. áprilisában szerezték vissza. A roncsnál azóta is merülnek, és rendszeresen vannak az elsüllyesztéséről megemlékező alkalmak, amikor a búvárok a víz alatt róják le a tiszteletüket a hősi halottak előtt.

A Dzsedzsu szigeti búvárnők hagyományait ismerte el az UNESCO.

A haenyo néven emlegetett búvárnők kulturális örökségének megőrzését több okból fontosnak tartják: egyrészt azért, mert a máshol szokásos női szerepekkel szemben nehéz, fontos munkában jeleskednek, másrészt kifejezetten környezetbarát a halászati módszerük, harmadrészt pedig a sziget identitásának meghatározó szereplői.

Miután több száz éve merülnek egyetlen légvétellel a nők Dzsedzsu sziget közelében a hűvös tengerbe, komoly hagyományai alakultak ki a tevékenységüknek. És ez nem csak a búvárkodásra vonatkozik, sajátos szertartásuk van a tengerbe szállásuk előtt, és a hajózás közben is a régi dalaikat éneklik. Ezeket ismerte el az UNESCO, amikor a legutóbbi nemzetközi tanácson a világörökség részévé emelte a haenyo kultúrát.

Először a 17. században kezdtek el a búvárnők a víz alá merülve kagylókat, tengeri uborkát, tengeri füvet gyűjteni. Akkortájt még semmiféle más lehetőség nem volt a szigeten, hogy eltartsák a családjaikat, ezért kezdtek búvárkodásba a nők, illetve ekkortájt még a férfiak is tengerre szálltak velük.

A most is búvárként dolgozó asszonyok szeretik a munkájukat, hiszen az jóval változatosabb, mint egy irodában ülni. Igazságosnak is érzik, hiszen aki a legügyesebb búvár, az gyűjti a legtöbb fogást, tehát ő is keres a legjobban. Ám természetesen fontos, hogy ne legyenek mohók- addig legyenek víz alatt, amíg a levegő kitart. A mélyben bőven van zsákmány, ám aki túlfeszíti a húrt, ráfizethet. A búvárkodásnak régen is megvolt, most is megvan a maga kockázata, hiszen egy légvétellel még a rutinos haenyoknak is csak 3 perce van odalenn. Ez a korlát pedig annak is határt szab, mennyit tudnak kifogni- túlhalászásnak nincs esélye, mint ahogy nincs "selejt", feleslegesen elpusztított mellékes fogás sem. Ezért számít környezetbarátnak ez a módszer.

A világ viszont változik, és a fiatalabbak ma már nem nagyon vágynak a búvárnők nehéz munkájára. Új lehetőségek nyíltak, és ők sokkal kényelmesebbnek érzik az irodában ücsörgést, mint azt, hogy nap mint nap a tengerre szálljanak. 1965-ben még 23,810 haenyo volt, fél évszázaddal később már csak 4,415- és a búvárnők 98 százaléka 50 évesnél idősebb. 

Az UNESCO világörökségi cím ráirányíthatja a figyelmet a haenyok munkájára, hagyományaira. Helyben is elismerik a nők kemény munkáját, és szeretnének minél többet megőrizni az örökségükből. Dzsedzsu szigetének önkormányzata nagyon büszke rá, hogy nemzetközi szinten is felfigyeltek erre a különleges tradícióra.

Újabb kincsvadász tudja "biztos forrásból", hol kell keresni az elrablott náci kincset.

Egy brit búvár szerint 100 millió font értékű arany lehet a Balti-tenger mélyén, a Wilhelm Gustloff nevű hajó maradványai közt. A Wilhelm Gustloff jelenleg elsősorban más miatt ismert: a menekülő civilekkel teli személyszállítót 1945. január 30-án a szovjet S-13 tengeralattjáró süllyesztette el. A tragédia közel tízezer ember életét követelte, ez mindmáig a világ legnagyobb hajókatasztrófája.

Az 1938-ban szolgálatba állított, 208 méter hosszú hajót a második világháború kitörésekor "vonultatták be" a német haditengerészet állományába. Amikor 1945 elején a folyamatosan előrenyomuló szovjet csapatok a németek kezén levő Kelet-Poroszországot veszélyeztették, megkezdődött a hatalmas volumenő evakuálás, aminek során több, mint kétmillió embert menekítettek ki. A Golenhafenből indult hajó úti célja Kiel volt, de a prédára leső szovjet tengeralattjáró rátalált és három torpedót lőtt ki rá. Mindegyik eltalálta a Wilhelm Gustloffot. A hajó megdőlt, kitört a pánik, és a pokoli hidegben szinte lehetetlen volt a mentés, a legtöbb embernek esélye sem volt a túlélésre.

Mivel a hajóra számolatlanul özönlöttek a kétségbeesett menekülők, egy idő után már nem vezették a nyilvántartást. Ezért nem lehet tudni arról mindmáig, hogy pontosan hányan voltak a fedélzeten és mennyien vesztek oda- az biztos, hogy nagyon sokan. A hajó roncsa pedig ma is ott nyugszik a Balti-tenger mélyén.

Egy búvár, Phil Sayers szerint viszont nem csak az emberek voltak a fedélzeten úgy, hogy nem szerepeltek semmilyen nyilvántartásban. Pletykák alapján úgy véli, a raktérbe értékek is kerültek, köztük jelentős mennyiségű arany. Egy túlélő, Rudi Lange rádiós volt a szemtanúja annak, hogy nehéz ládákat cipeltek a fedélzetre. Lement elszívni egy cigit, és akkor látta a cipekedést. 1972-ig viszont ő sem tudta, mit szállíthattak- ekkor egy másik Gustloff-túlélővel beszélgetett, aki őrként szolgált, és elmesélte neki, hogy a ládákban arany volt.

Sayers 1988-ban merült a roncsnál, ami darabokra szakadt a mélyben. Úgy véli, valahol a maradványok közt kell lennie az aranynak is. A búvár néhány rácsozott ablakú helyiséget is látott, ami szerinte egyértelműen jelzi, hogy értékes rakományt szállítottak a raktérben.

Azért valljuk be, elég keskeny bizonyíték ez arra, hogy még hét évtized után is ott rejtőzik az a rengeteg arany (már ha tényleg olyan sok) a roncsban. De a kincsvadászok már csak ilyenek, mindig tudnak egy tuti tippet- legyen szó vagyonokat szállító hajókról, aranyvonatról vagy bármi másról. A jóérzésű búvárok egyébként értelemszerűen az áldozatok iránti tiszteletből aligha bolygatják a Wilhelm Gustloff maradványait, de mindig akadnak páran, akik számára semmi sem szent.

Ki hinné, hogy pár helyen meglepő okból lehet nyereséges a merülés.

Rob Weiss 2007 óta vezeti a Lake Travis Scuba nevű búvárbázist. A nevéhez híven a Lake Travis közel eső texasi bázis főnöke hamar rájött, nemcsak a búvár vendégekből lehet megélni, a tó mélyén talált dolgok is szép bevételt hozhatnak. 

Weiss szerint olyan ez a hely, mint a kincses sziget: az évek során 73,000 dollárnyi értéket hoztak fel a mélyből- és ez csak konzervatív becslés! Általában az átlagos internetes használt tárgy árak kakulál, így jött ki ez az össze.

Kis búvárcsapatával a hulladéknak tűnő tárgyak után kutat, Volente partszakaszáról indulva. Az erre megforduló strandolók, turisták, kirándulóhajóval utazók a tárgyak vízbe ejtésével tudtukon kívül támogatják a búvárokat: napszemüvegek, pénztárcák, ékszerek, telefonok, minikamerák pottyannak a tóba, ha elég óvatlanok a gazdáik.

Leggyakrabban napszemüveget találnak a búvárok: nyilván ez esik le a legkönnyebben, ha a homlokra tolja valaki és a víz felé hajol. A búvárok még egy külön napszemüveg-kereső búvár tanfolyamot is kitaláltak az egyik nagy világszervezetnél, természetesen tréfából. 

Az viszont nem vicc, hogy az újonnan akár több száz dollárt érő márkás dizájnak napszemüvegeknek valós piaci értéke van- amikor egy októberi napon a búvárok lemerültek, valamennyien egy kisebb zsáknyit gyűjtöttek. Az egyiküknek még egy jegygyűrűt is sikerült találnia. A jogászok szerint, amennyiben valaki nem keresi meghirdetve az elveszett értékeit, azok bizony a megtalálóé lesznek. 

Mivel egyik búvárnak sincs szükséges egy tucatnyi Ray Ban napszemüvegre, ezért a felesleget eladogatják, és van is rájuk kereslet. A vízbe esett telefonokra is szokott vevő akadni. De ha kideríthető, ki a "lelet" gazdája, természetesen visszaadják, és ennek ugyanúgy tudnak örülni a búvárok. Jó érzés azt látni, hogy valaki boldog amikor előkerül elveszettnek hitt értéke. 

Kérésre is lemerülnek: amikor Alli Stinson telefonja a vízbe esett, a búvárokat hívták, és Weiss csapata fél óra múlva meg is találta azt. Mike Volbeda azt mesélte, hogy az egyik búvár úgy jött fel, hogy egyik kezében a saját GoPro kamerájával filmezte Volbeda elveszettnek hitt kameráját, leesett az álla.

Weiss elmondása szerint olcsó napszemüvegek és családi örökségnek számító értékes ékszerek kedvéért egyaránt lemerülnek- egyszerűen azért, mert jó érzés segíteni.

Így örvénylik a táplálékban gazdag vizekben úszó ördögráják serege.

A roppant látványos éjszakai felvételt a Cortez-tenger mélyén készítette Elke Specker, az Espirito Santu nevű helyen. 

Az ördögrája néven emlegetett Mobula mobular latin nevű rájafaj a manták közeli rokona. Sajnos sok más tengeri élőlényhez hasonlóan ez a látványos, szép állat is veszélyeztetettnek számít. A legnagyobb kifogott példány öt méteres volt, de hatalmas méretük ellenére ezek a ráják teljesen veszélytelenek az emberre.

Ennél sokkal apróbb lényekre lesnek ugyanis: apró halak, planktonikus rákok jelentik számukra a fő fogást, és ahol ezekből sok van, ott óriási rajban jelennek meg az ördögráják. Egy ilyen lakomát örökített meg a búvárvideós.

Kheopsz fáraó idején épült kikötőt tártak fel a víz alatti régészek a Vörös-tenger mélyén.

Wadi el-Jarf partszakasza közelében, Egyiptomban találták rá a világ legrégebbi kikötőjére. A monumentális kikötő 4600 éve, Kheopsz (Hufu) idején épülhetett, aki időszámításunk előtt 2580 és 2550 között uralkodott, és nevét leginkább hatalmas piramisa miatt ismerik az egész világon. Wadi el-Jerf Szueztől délre 120 kilométerre található, Gizától is igen messze. Vélhetően rezet és más ásványi anyagot szállítottak ide, amiket a például a piramis építéséhez használtak fel.

Az ásatást vezető Pierre Tallet professzor (Sorbonne) szerint a kikötő hatalmas mérete önmagában árulkodó arról, milyen összetett adminisztráció és jól szervezett logisztika jellemezte az öt évezrede uralkodó fáraó birodalmát. Azt, hogy Wadi el-Jarf érdekes lehet a régészek számára, nem a közelmúltban kezdték gyanítani, már 1823-ben ezt feltételezte egy brit felfedező. De csak pár éve kezdték az alapos víz alatti munkát az egyiptomi és francia szakemberek. 

Az egyiptomiak kiterjedt kereskedelmet folytattak a Vörös-tenger és a Földközi-tenger térségében egyaránt, termékeik egészen messzire eljutottak. Kheopsz nem csak piramisépítőként volt kiemelkedő, a jelek szerint üzletemberként is nagyon eredményes volt. Az ókori egyiptomiak számára a kikötő azért lehetett fontos, hogy biztosítsák a stratégiai fontosságú anyagok folyamatos utánpótlását. Megjegyzendő, a korabeli hajók meglepően jól beváltak, nem csak termékek, de csapatok szállítása során is.

A feltárt kikötőben találtak egy hatalmas, 200 méter hosszú, L alakú mólót, amit mészkőtömbökből építettek. Ez biztosította a kikötő védelmét is, megóvva a hajókat a hullámoktól. Kő horgonyokra is rábukkantaka búvárrégészek, ezek talán hajókról eshettek le, mert roncsok nyomát nem találták a közelükben. Tárolásra szolgáló edények is kerültek elő a tenger fenekéről. Hasonló edényeket a Szuezi-öböl túlsó oldalán is találtak az Al-Markha erődnél, ez védte annak idején az egyiptomiak kereskedelmi útvonalait a Sínai-félsziget irányába. 

A kikötői adminisztrációt intézhették azokban a 30 méter hosszú és 8-12 méter széles épületekben, amiknek alapjait szintén megtalálták, de ideiglenes szálláshelyként is szolgálhattak. Az épületek között 99 tartalék kőhorgonyt is felfedeztek, akadt, amelyikben még ott volt a kötél is. A horgonyok jelentős részére vörös tintával írták fel a hajó nevét is- nem volt helye a szervezetlenségnek már ötezer éve sem. 

A parttól hat kilométerre találták meg azokat a kőbe vájt helyiségeket, ahol papirusztekercseket találtak. A gondosan kialakított alagutakban vélhetően sok dolgot tároltak is, például élelmet és vizet. Ezeket is megjelölték piros tintával, tehát pontosan lehetett tudni, melyik csoporthoz tartoznak. Az is lehet, hogy hajókat is építettek ezen a helyeken, mert találtak erre utaló jeleket. Az is ezt a teóriát erősíti, hogy egy későbbi fáraókori kikötő, Ayn Sukhna feltárásakor találtak két felépített hajót a parton. Ez utóbbi kikötő válthatta Wadi el-Jafart, amikor azt elhagyták- talán azért választották a délebbre eső helyszínt, mert közelebb volt Memfiszhez.

A legizgalmasabb leletnek talán az a nagyjából 800 papirusztekercs mondható, ami a legrégebbi hasonló archívum az ókori Egyiptomból. Kitűnő állapotban maradtak fenn, és rengeteget elárulnak a korabeli viszonyokról. Nagyon is földhözragadt dolgok szerepelnek bennük: nyilvántartás az élelmiszer- és sörellátmányról, amiket a kikötőt építő munkásoknak szántak.

Másfajta dokumentumok is előkerültek: egy Merer nevű munkafelügyelő által vezetett napló. Részletesen leírja az általa irányított 40 munkás által végzett feladatokat, szól a szállításokról a Nílus folyón, a mészkőbányákról, pontos időpontokkal. Leírja, hogy minden negyedik napon szállították el a mészkőtömböket Gizába, a piramis építéséhez. Említést tesz benne arról, hogy eljutott a Ro-She Khufu nevű helyre, ami fontos logisztikai és adminisztratív központja volt az építési munkálatoknak. Arról is van feljegyzés, csoportjával hogyan vettek részt egy Földközi-tengeri kikötő építésében. 

Ezek a felfedezések folyamatosan formálják a képet arról, ahogy a piramisok építéséről gondolkodnak a tudósok. A közismert történetet a milliónyi hajszolt rabszolgáról már nem fogadják el, vélhetően néhány ezer, jól szervezett és jó ellátásban részesülő munkás végezte el a munkák java részét. Az, hogy egy-egy csapatuknak önálló naplója, saját szervezett élete volt, azt jelzi, nagyon is kivételezett helyzetben voltak. 

Így dolgoznak a Duna mélyén a búvárok.

Sokan olvashattak róla, hogy a Rákóczi-híd közelében egy második világháborús bombát találtak a folyóban, és emiatt jelentős forgalmi fennakadások is vannak. Ám teljesen mindegy, milyen dugót okoz, be kell vállalni a lezárást, hiszen egy ilyen robbanószerkezet óriási károkat okozhat.

Vannak emberek, akik viszont pont akkor lendülnek akcióba, amikor mindenki mást elterelnek a helyszínről. A tűzszerészek azok, akik ilyenkor vállalják a kockázatos munkát, a bomba felkutatását és kiemelését. Külön nehezítő tényező, ha mindezt víz alatt kell végrehajtani, és a Duna ezen belül is igencsak barátságtalan környezet. 

A videón az látható, ahogy a bombát megkeresi a búvár. Egy folyóban a sodrás teszi nagyon nehézzé a mozgást, ez nem olyan kaland, mint amikor egy szép korallkertben úszkál valaki. Szerencsére a látótávolság rendben levőnek látszik, így eredményesen zárult a keresés, majd később a kiemelés is sikeresen lezajlott.

Le a kalappal azok előtt, akik vállalják az ilyen veszélyes feladatokat!

Eilat előtt nyugszik egy kalandos úton Izraelbe került hadihajó, ahol túránk egyik kellemes merülését hajtottuk végre. 

A rövidke vörös-tengeri partszakasszal rendelkező országnak mindig is pezsgő volt a búvárélete. Egész évben lehet itt merülni, és ugyan túl sok merülőhelyük nincs, pár újat kialakítottak hajók elsüllyesztésével. Az egyik legismertebb a Satil, ami a parthoz egészen közel van, alig 24-25 méteres mélységben. 

Ez a hajó egy Sa'ar 3 osztályú rakétákkal felszerelt járőrhajó volt, amit Franciaországban építettek. Izrael haditengerészetében a hajók már igencsak elavultak a hatvanas évekre, melyek helyett újabbakat szerettek volna vásárolni. A németekkel való együttműködést az Arab Liga országai megtorpedózták, ekkor vették fel a kapcsolatot a franciákkal, akiktől elég sok fegyvert, például harci repülőgépeket is beszereztek. A 45 méter hosszú, német tervek alapján készült, német motorokkal felszerelt hajókat sokoldalúan tudták volna használni.

Ám egy vitatott izraeli katonai akció miatt De Gaulle elnök leállította a szállításokat, még azokat a hajókat sem kapták meg, amik már elkészültek. Izrael új hajói Cherbourg kikötőjében árválkodtak már egy éve az embargó miatt, miközben Egyiptom új, szovjet hajókat vásárolt. Elindult egy titkosszolgálati akció, aminek első lépéseként jelentkezett egy valójában Izraelnek dolgozó civil vevő Norvégiából, és ezzel a trükkel kikerültek a hajók a katonai ellenőrzés alól. 

1969 decemberében 80 civilben utazó izraeli haditengerész érkezett Párizsba, majd titokban összegyűltek Cherbourgban. 24-én este amikor az egész ország karácsonyozott, konkrétan ellopták a saját hajóikat: mire a franciák észbe kaptak, már nemzetközi vizeken hajóztak. Olyannyira nem tudtak semmit az egész akcióról, hogy a hajók eltűnését egy riporter vette észre, aki leadta az anyagot a BBC-nek- a franciák az angol híradóból hallottak először az esetről!

Az őrjöngő francia védelmi miniszter parancsot adott, hogy a már a Földközi-tengeren hajózó izraeli hajókat el kell süllyeszteni. Ám a parancsot nem hajtotta végre a vezérkari főnök, és a kormány többi tagja is ellenezte, mert nem akarták tovább mélyíteni a konfliktust. Így aztán hamarosan sértetlenül megérkeztek a hajók Haifába, ahol nagy ünneplés fogadta a merész akció végrehajtóit. Fegyverzet nem volt a hajókon, először tehát ezt kellett pótolni, majd hamarosan jött az tűzkeresztség, mert 1973-ban a Yom Kippur háborúban bevetették őket. 

Természetesen az izraeli-francia diplomáciai kapcsolatok mélypontra jutottak a történtek után. És ezek után szóba sem jöhetett a francia fegyverek beszerzése. A következmény az lett, hogy erősödött az amerikai befolyás, és az izraeilek mindmáig elsősorban az Egyesült Államokból vásárolnak fegyvereket.

Az öt elvitt hajóból az egyik a Satil (INS Sufa), ami most mesterséges zátonyként viszonylag kis mélységben merülhető. Természetesen mára halak lakják, és ismét fegyvertelen, mert azokat leszerelték róla. Aki elvetődik Eilatba búvárkodni, talán nem is tudja, milyen izgalmas úton került oda ez a hajóroncs, amit könnyen be lehet járni kedvtelési búvároknak is. Ha pedig a történetét is megismerik, még érdekesebbé válik a merülés.

A november végi időjárás még nagyon kellemes a Vörös-tenger izraeli partszakaszán is. A víz 23-24 fokos, jó búvárruhában teljesen rendben volt, és van olyan profi bázis, akik mindenben segíteni tudnak a túra szervezésekor. A Marina Divers csak pár lépésre van a víztől, és a Satil pont a bázis előtt van. Könnyű, kellemes kis merülőhely, nem kell hozzá különösebben gyakorlottnak lenni hozzá. A hajó pár perc alatt végig úszható, néhány helyen meg lehet állni, bekukkantani. A legnagyobb élet a középső részén van, ahol az emléktábla körül nyüzsgő halrajok úszkálnak. Ha valaki Eilatba utazik, a Satil roncsot semmiképp se hagyja ki. 

És ha már Vörös-tenger, miért pont Izrael? A válasz pofonegyszerű: egy retúr repjegy Ryanair járattal alig 16 ezertől indul. Ennyiért rettentően megéri a novemberi nyár. A merülések jók, a választott bázis profi, a város rendben van. Ha maradnak ilyen jegyárak, jövünk még... 

Történelmi jelentőségű roncsok tűntek el a tenger fenekéről Indonéziában.

1942-ben a Jáva-tengeren lezajlott csatában veszett oda három holland hadihajó. A február 27-én odaveszett A HMLMS De Ruyter és HMLMS Java cirkálók, illetve a HMLMS Kortenaar rombolókat 2002-ben fedezték fel, és mivel több száz holland és indonéz származású tenger veszett oda a hajókkal együtt, háborús sírhellyé nyilvánították a roncsokat. 

A történtek 75. évfordulója jövőre lesz, és a megemlékezésekre készülő holland kormányzat búvárokat bízott meg azzal, hogy felmérjék a roncsok állapotát. Ám a két cirkáló gyakorlatilag teljesen eltűnt, és a romboló is jelentős részben. Az illetékes holland miniszter szerint a roncsok olyan tragikus történelmi események emlékhelyei, amelyek az ország múltjának fontos részét képezik. 

Már többször is felmerült, hogy illegálisan dolgozó fémgyűjtők emelik ki a roncsokat, melyek értékes anyagát aztán eladják. Az indonéz vizekben nyugvó USS Houston esetén már két éve észrevették annak jeleit, hogy nagy darabok hiányoznak, hasonlóan gyanús dolgok történtek a britek HMS Prince of Wales és HMS Repulse nevű hajóival.

Az viszont, hogy a holland cirkálók gyakorlatilag nyom nélkül tűntek el, sokkolta a szakértőket. Egyelőre azt sem tudják pontosan, hogy történhetett. Egy elképzelés szerint a 60-70 méteres mélységben levő roncsokat egyben kiemelték és partra vontatták feldarabolni, de ehhez valószínűleg nem voltak már jó állapotban. Mások szerint a mélyben feldarabolták vagy kisebb robbantásokkal szaggatták kiemelhető részekké, de ez hosszú időt, nagy felvonulást venne igénybe. Az is szóba került, hogy heves viharban pusztultak el vagy kerültek máshova a maradványokat, de ilyen mélységben ekkora hajókkal még nem nagyon fordult elő ilyesmi. 

Akármi is történt, pótolhatatlan emlékek vesztek oda. A roncsoknak az a sorsa, hogy előbb-utóbb szétesnek, a tenger részeivé válnak, és néha hallunk, látunk olyat, hogy fontos roncsokról eltüntetnek dolgokat a szuvenírvadászok, de egy egész hajó ellopása azért más kávéház. Több mint valószínű, hogy a nagy kiterjedésű indonéziai partszakaszt ellenőrizni képtelen helyi hatóságok gyengesége miatt a hasonló esetekre számítani kell.