Big Blue Búvár Blog

A Nickelodeon a korallzátonyairól híres Fülöp-szigeteken építene víz alatti élményparkot.

A gondosan előregyártott kalandok korát éljük: a Disneyland alapítása óta eltelt pár évtizedben egyre szaporodnak a csillogó-villogó, egy téma köré épített élményparkok, ahol gondosan megtervezett szórakozatásban lehet része azoknak, akik azt hajlandóak megfizetni. Vannak helyek, ahol más látványosság nem lévén, szeretnek ilyenben utazni- Dubaj például a Ferrari-élményparkkal mesélhetne erről.

De ahol az élővilág, a történelmi látnivalók vagy egyszerűen csak lélegzetelállítóan szép tengerpartok ott vannak, nehezen indokolható a gigantikus szórakoztatócentrumok létesítése. Tudjuk, ahol nincs strandbelépő, ott nem lehet megszednie magát a pancsolásból senkinek, ám garantálom, a szálláson, evésen-iváson és a programokon bőven van nyereség (amivel semmi gondom nincs, csak a tény kedvéért rögzítem). Viszont egy olyan mesterkélt világ, aminek a felépítéséért előbb rombolni kell, a több bevétellel együtt is hosszabb távon kárt okoz.

A Nickelodeon, aminek legismertebb karaktere Spongyabob, mégis ilyen tervet álmodott meg. A hoteleket, élményparkot tartalmazó komplexum laza 400 hektáron terülne el Palawan szigeten, a víz alá is benyúlva. Az ígéret szerint a rajongók természetes(?) közegükben találkozhatnának kedvenc mesefiguráikkal.

Én elmondhatom, láttam már ezt-azt a tengerben. Rozsdás Rákolló nincs odalenn, viszont van milliónyi más dolog, ami valóban él. Szerintem nyugodtan hagyjuk meg a határvonalat a szórakoztató fikció és az izgalmas valódi élővilág közt. Itt van egy kép Palawanról, biztosan azt szeretnénk, hogy felhúzzanak ide egy pár gigahotelt, a víz alá meg csicsás integető műanyagfigurákat, némi korallzátony lerombolása árán?

Nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy az elsősorban szép tengerpartjai miatt népszerű Fülöp-szigetek vonzerejének egy csicsagyár tenne jót. Persze, lehetne mindennap zombishow-t tartani a Vatikánban, csak éppen minek? 

Mindenesetre a környezetvédők természetesen felháborodtak. És úgy gondolom, nem is lenne jó üzenete a Spongyabob-rajongó gyerekeknek se, hogy a pénz kedvéért bármi lerombolható, megváltoztatható következmény nélkül. A végén még epizódok születnek arról, hogy Spongyabob és haverjai hogy dózerolják le a zátonyokat, és tőzsdei befektetéseik értékei az egekbe szökik és mindenki boldog (az elpuszított élőlényeket kivéve, de róluk már nem kell beszélni). Miközben meg pont azokkal a problémákkal szembesülünk a világban, hogy ez nagyon nem így működik.

Hiába ígérik, semmiféle környezetkárosítással nem jár a gigaprojekt, őszintén szólva ki hiszi ezt el? És ha az időnként korrupt helyi szervek által kiszabott alibibírságok is bele vannak kalkulálva a költségvetésbe? Láttunk már ilyet. Szóval én nagyon szkeptikus vagyok. És nagyjából száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a Nickelodeon talál majd másik helyet, ahol messze nem lesz annyira problémás valami tenger alatti vidámpark kialakítása, és akkor mindenki elégedett lehet...

Elképesztően jó és meghökkentő képeket díjaztak az Ocean Art 2016 víz alatti fotós versenyen.

Hosszú évek óta követem a hazai és nemzetközi búvárfotós megmérettetéseket. Egyrészt fotósként szeretnék ötletetek, trükköket ellesni, tanulni a jobbaktól, másrészt egyszerűen csak jó gyönyörködni a képekben.

Évről évre meg tudnak lepni valami váratlannak a versenyzők. Azon már rég túlléptünk, hogy egyszerűen csak szépen megörökítsenek valamit a víz alatti fotósok. Jelenleg trendi az, hogy nagyon különleges helyen dolgoznak a búvárok.

Szintén jellemző az, hogy jól ismert élőlényeket újszerű szemszögből mutatnak be, különleges megvilágításokat használnak. Sok az olyan kép is, ami szokatlan viselkedést mutat be- ezek azért születnek, mert egyre többen dolgoznak minőségi kamerával, mindig ott van a kezük ügyében, így sokkal nagyobb esély van megörökíteni egy izgalmas pillanatot.

És azt se hanyagoljuk el, ma már nagyon tudatosan dolgoznak a víz alatti fotósok is. Ne higgyük, hogy véletlenül lehet készíteni ennyire kimunkált kompozíciókat: tudják, hogy állítsák a gépet, a vakukat, megvárják amíg az állat megfelelő pozícióba helyezkedik. (Mert a víz alatti fotózásban tanulunk is arról, melyik állat hogy viselkedik, mi várható tőle!) Olyan is akad, amikor modellel dolgozva előre kitalálnak egy látványos víz alatti jelenetet.

Szóval van miben gyönyörködni! Aki szeretné minden díjazott fotót megnézni, az Ocean Art oldalán a képek mellett megtalálhatja a készítők kommentárját is, amik szintén érdekesek.

A tundrát idéző hidegnek is tud örülni a búvárok egy része.

Az utóbbi napokban durván lehűlt a levegő. Ennek nyilván örülnek a téli sportok, elsősorban a korcsolya szerelmesei, hiszen a tavakon is sportolhatnak, ám meglepő módon a búvárok közül pár szintén szereti ezt az időjárást. A jég alá merülésnek több évtizedes hagyománya van, a fenti kép a Fortepanon található, és merész magyar búvárok láthatóak rajta- meg kell jegyezzem, többnyire olyan búvárruhában, ami a mai tipikus szárazruhákhoz képest vajmi kevés védelmet nyújt a csontfagyasztóan hideg víz ellen.

Jég alá merülni nyilván csak akkor lehet, ha kellően megvastagodik a jégpáncél és elbírja a búvárokat. Persze ez azzal is jár, hogy nem egyszerű léket vágni: régen fejszét használtak, ma már inkább motorosfűrészt. A sajátos hangulatát a körülmények adják meg a jég alá merülésnek, a hideg, a készülődés, a biztosító kötél rögzítése és így tovább.

Az utóbbi pár évben nem igazán volt olyan hideg, hogy a tavaink kellően be legyenek fagyva ehhez. Az idén viszont nem lehetett akadálya a búvárkodásnak, láttam is pár képet búvár ismerősökről. A betett videók viszont nem hazai vizekben készültek, viszont a hangulat ugyanolyan, és remek képet adnak erről a különleges búvárélményről.

Szokatlan cápafajokkal kerültek szembe búvárok a napokban.

Floridában nem ritka az, hogy cápa bukkan fel: a víz alatt is sokat látnak, de a felszín közelében ólálkodó ragadozók is okoznak időnként balesetet. Ám a délre eső állam melegebb vizeiben a sokkal hűvösebb környezetet kedvelő nagy fehér cápák szinte soha nem fordulnak elő.

Corey Embree rutinos búvár, Juno Beach közelében merült egy búvárcsapattal, olyan helyen, ahol gyakoriak a citromcápák. Ezekből egyet sem láttak, ám helyettük egy négyméteres nagy fehér bukkant el a kékségből- egymaga kitett egy csapatnyit a kisebbekből.

Évente maximum egy-két alkalommal látnak ilyen ragadozót Floridában. A szakemberek szerint vélhetően a több táplálék reményében jutott el ennyire délre a nagy fehér- az, hogy a búvárok találkoztak vele, pusztán a szerencse (ijedősebbeknek balszerencse...) kérdése volt.

A jó helyen és jó időben levő búvárok nagyjából 30 méteres mélységben látták az állatot, ami egyáltalán nem volt agresszív: lassan, nyugodtan körbeúszta párszor a csapatot, aztán továbbállt. Embree szerint meglehet, csak megnézte az embereket a cápa, mert még nem látott egy ilyen fura szerzetet se- ő is kíváncsi volt, pont úgy, mint a búvárok.

Nagyjából ugyanakkor az állam másik pontján Ben Rother egy nagyobb búvárcsoport tagjaiként egy másik szokatlan találkozást élhetett meg. A 29 esztendős hallgató a tenger szerelmese, és épp arra spórolt, hogy Mexikóba vagy Belize-be utazva cetcápával merülhessen, amikor kikapcsolódásként elugrott Floridába egy kicsit búvárkodni. 

Jupiler közeléből indult el a hajó, és a téli hónapokban errefelé szokásos citrum- és bikacápákra számítottak. Ám egy azoknál sokkal nagy cápa bukkant fel: egy közel 10 méteres cétcápa. Szerencsére ezek a szelíd óriások teljesen veszélytelenek, soha nem támadnak emberre. Így aztán hiába jóval nagyobbak mint a nagy fehérek, mégis sokkal kevésbé ijesztőek.

Rother és társai számára ez olyan volt, mint egy megvalósult álom, igazi víz alatti csoda: a jellemzően gyorsan úszó cetcápa ezúttal békésen, nyugodtan táplálkozott a planktonokban gazdag vízben. Így aztán a búvárok viszonylag hosszan élvezhették a találkozást. A videón látható,  milyen elképesztő közelségbe kerültek a búvárok a cápához, hihetetlen élmény lehetett. A cápaszakértő szerint a cetcápa felbukkanása sem kis meglepetés a floridai vizekben- úgy látszik, ez az időszak meghozta a búvárok szerencséjét.

Szerencsésen végződött egy bizarr baleset: fejbe lőtte magát egy búvár.

A szigonyozással van egy olyan apró problémám, hogy nem csak a halakra veszélyes a vadászat. Volt már rá példa, hogy zavaros vízben a társát lőtte meg egy búvár, és az sem szokatlan, amikor valaki magát sebesíti meg.

Az eset állítólag a Bahamákon történt, amikor a vadászni induló férfi saját magát lőtte meg. Bevallom őszintén, elképzelni sem tudom, hogy történt az egész, vagy mi volt a fickó elképzelése, amikor saját feje felé fordította a szigonypuskát- a lényeg látható, a szigony átment a fején, de állítólag nagy baja nem lett. (És talán még a piercing költségein is spórolt, ha valaha ilyesmire vágyott.)

További kommentárt nem is fűznék a képekhez, én a továbbiakban se tervezem a víz alatti vadászatot. Meghagyom ezt a nálam bátrabbaknak és bolondabbaknak...

Fura lista jelent meg a Cracked oldalán, ahol néhány durva melót szedtek össze, és párnak közülük van köze a búvárkodáshoz. Tényleg olyan kemény atomerőműben vagy golfpályák tavaiban merülni?

Előrebocsátom, ezeknek a dolgoknak a többségéről én is csak hallottam, sose űztem ilyesmit. De azért kicsivel jobb a rálátásom, ezért engedem meg magamnak az okoskodást.

A golflabdák keresése például elég sajátos búvármunka. Hihetetlen, de a bénázó játékosoknak köszönhetően ez tényleg jó üzlet, szép pénzeket is lehet vele keresni, ha egy népszerű pálya tavában dolgozik valaki. Az viszont tény, a környezet nem ideális: a látótávolság általában gyatra, a jellemzően egyedül dolgozó búvárok elakadhatnak, rosszullét esetén sem segít rajtuk senki. És például Floridában "apró" kellemetlenségnek számít az, hogy alligátorok költöznek be némelyik tóba- nem lehet vidám élmény, amikor váratlanul egy ijesztő fogsor vicsorog a búvárra. Azt kell mondjam, a golflabdakeresés tényleg elég veszélyes meló, nem egyszer olvastam már végzetes balesetről.

A barlangi búvárokat is említi a felsorolás. Nos itt azért már érdemes megállni: sok barlangban merülő ember nem dolgozik, hanem kifejezetten a különleges élményért búvárkodik. Közülük is vannak, akik egészen hosszú barlangrendszerekben hajtanak végre különleges merüléseket, de ez azért akkor sem olyan meló, mint az útkaparás- ők finanszíroznak maguknak mindent. Hogy veszélyes-e? A barlangi búvárkodásnak mára azért elég jól kialakított szabályrendszere van, remek felszerelésekkel.

A balesetek egy jelentős részében egyszerűen arról van szó, hogy a merülésre felkészületlen búvárok tévednek el, máskor egészségügyi ok áll a háttérben. Aki már annyira profi, hogy hivatásként űzi a zárt téri búvárkodást, mert merülést vezet vagy fosszíliákat gyűjt, az bőven birtokában van a szükséges tudásnak- nem is ők vannak nagy veszélyben, hanem a képzetlen, de vakmerő búvárok. Ők viszont nem csak barlangban, hanem bárhol máshol bajba kerülhetnek...

A cápás akváriumokat takarító búvárok munkáját a veszélyesek közé sorolják. Hát, megvallom őszintén, ilyen helyen bekövetkezett balesetekről sokkal ritkábban hallottam. Amikor előfordult, akkor például valamiért befogni szándékozott cápa sebesített meg valakit (nem halálosan). Az, hogy csak úgy odamenjen a búvárhoz egy ragadozó a vendégek szeme láttára és elkezdje harapni, talán még soha nem fordult elő... Pláne hogy az akváriumokban csak pár cápafaj tartható, ezek pedig jellemzően nem veszélyesek.

Az atomerőművek medencéiben merülés kétségkívül durván hangzik. De azért ne feledjük, ezek iszonyúan ellenőrzött körülmények között zajló búvármunkák, ezer szabállyal, profi búvárokkal. A kockázatok, például a sugárzásveszély nyilvánvalóak egy atomerőműben, de sokak számára így is vonzóbb itt melózni, mint a nyílt tengeri olajfúró-tornyokon, meglehetősen zord körülmények közt, és még jól is fizet.

Ha már a durva búvármunkák is bekerültek a válogatásba, a szaturációs merüléseket simán odatenném. Azok a roppant jól kereső búvárok, akik ilyesmit bevállalnak, heteken át élnek nagy nyomás alatt egy kis kamrában, és eközben mennek ki dolgozni a víz alá akár száz méternél is nagyobb mélységben. Ha valakivel valami történik, nem nagyon van gyors segítség. Természetesen bírni kell a hosszú időn át történő be- és összezártságot is. 

Aztán említhetnénk még a rázós merülések között az aknakereső búvárok feladatait, meg úgy egyáltalán a katonai búvárkodást magát, ami komoly kihívást támaszt mindenki elé. Az olyan munkákhoz is nagy lelkierő kell, amikor vízbe veszett embereket kell megkeresni a búvárnak, időnként például télen, jég alatt.

Szóval vannak veszélyes víz alatti munkahelyek, vannak kockázatos merülések. De sok más területen is leselkednek veszélyek az emberre- a búvárkodásban viszont ezzel általában jobban tisztában vannak a munkavégzők. Ahol nem, ott sajnos több a súlyos baleset: az ipari vagy egyéb munkabúvárkodást a fejlett országokban űzik profi, biztonságos felszereléssel, máshol erre nem költenek annyit. Persze arrafelé lazábban veszik a biztonsági szabályokat építkezéseken, hajózásban és más helyeken is, ezért egyébként is több a tragédia. 

Szóval általában a kockázatok ismertek, kezelhetőek. A veszélyt gyakran az emberi tényező jelenti: az oda nem figyelés, a felkészületlenség. Ezen túl is bekövetkezhet mindig valami váratlan, és nyilván a kockázatok (no meg a speciális szakértelem) miatt kell jobban megfizetni az ilyen munkát végzőket, ám felkészüléssel lényegesen javíthatóak az esélyek.

A hagyományos szavazáson a bajszos óriások lettek a nyerők.

A Magyar Haltani Társaság már évek óta megszavaztatja a látogatókat, melyik hal legyen az év hala. Ebben az évben a három jelölt közül a harcsa kapta a legtöbb voksot, így aztán ennek örömére pár szót lehet szólni ezekről a különleges és jellegzetes állatokról.

A Silurus glanis latin nevű harcsa egész nagyra is megnőhet: fogtak már ki belőle 2,5 méteres példányt, a rekordtömegű pedig 112 kilós volt. Falánk ragadozó, mindenféle halra, akár saját fajtársaira is vadászik, de a puhatestűeket sem veti meg, sőt, akár a vízen úszó madarakat is elkapja. Gyakorlatilag mindenfelé előfordul Magyarországon, nagyobb folyóinkban éppen úgy, mint a Balaton mellett több tavunkban is. Hosszú életű állatok, ezért nőhetnek meg ekkorára- régen állítólag kétszáz kiló feletti példányokat is kifogtak.

Búvárként a hazai édesvizekben nem nagyon találkozunk méretesebb halakkal. Megmondom őszintén, miközben nagyon izgalmas harcsával merülni, azért az esetenként csak 2-3 méteres látótávolságú vizekben a közelben felsejlő méretes körvonalak láttán az ember óhatatlanul óvatosabb. Mindenesetre a harcsák miatt (is) lehet kalandos akár a magyarországi merülgetés is.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert 2016-ban nagyon szép helyekre jutottam el.

Igazi újdonság volt számomra, hogy a Karib-tengerben merülhettem, Guadeloupe szigete mellett. Hogy milyen más helyekkel összehasonlítva? Kicsit eltérő az élővilága mint a Vörös-tengeré vagy Balié. A jobb merülőhelyei a közepes egyiptomiakhoz mérhetőek, de bevallom, az eltérő jelleg volt igazán érdekes, no meg a roncsok, amik kifejezetten jó élményt adtak.

Örülök neki, hogy idehaza a Molnár János barlangban igazán színvonalas búvárbázis épült ki, méltó ahhoz a világszínvonalú helyhez, ami a Rózsadomb alatt bújik. Volt szerencsém egy-két merüléshez itt, és tényleg nagyon izgalmas a meleg, kristálytiszta vízű barlang.

Idén is sikerült eljutni Egyiptomba. Az útvonal tulajdonképpen nem hozott újdonságot, hiszen már merültem a Ras Mohammednél, a Thistlegorm vagy a Giannis D roncsánál. Azt viszont jó volt látni, milyen gazdag az élővilág, és ráadásként igazi delfinshow lett a túra vége, többször is úszhattunk velük a nyílt tengerben.

Eljutottam ebben az évben is Brüsszelben a Nemo33 óriásmedencéjébe. Most is nagy, meleg és egynek kellemes- nem bánnám, ha Pesten is lenne hasonló.

Új kaland volt Eilat: a Vörös-tenger izraeli partszakaszán a védett területen szép élővilágot, életteli korallkerteket találtunk, és egy izgalmas történetű hajó roncsánál búvárkodhattunk. Csak ajánlani tudom ezt az úti célt!

Rendszeresen visszajárok Ciprusra, és idén decemberben egy olcsó repjegynek köszönhetően megint kijutottam. Ott pedig felkerestem a régi bevált búvárbázist, akik szinte a kedvemért kezdtek szervezkedni, és ismét megnézhettem a Zenobia hatalmas roncsát, amit már rég szerettem volna megfotózni.

Végül egy kedves emlék: nem kell messzire menni érdekes búvárprogramért, tőlem egy ugrásnyira egy uszodában rendezték a retró búvárkodás napját, ami remekül sikerült, sőt, jövő februárban is lesz.

Hogy mi lesz jövőre? Remélem, legalább ennyi érdekesség, látványosság és kaland. Hogy merre? A program alakul, de minden csak akkor biztos, amikor már ott vagyunk a helyszínen. Az tuti, most új helyek felé kacsingatok, hiszen az a jó, ha valami mást, különlegeset is lát az ember.

Egy tinédzser szörföst annak ellenére harapott meg egy cápa, hogy karácsonyra kapott cápariasztó kütyüjét viselte.

Zack Davis sok más floridai tinédzserhez, így ikertestvéréhez hasonlóan a tenger szerelmese. Rendszeresen járnak horgászni, szörfözni, rengeteg időt töltenek a vízben, de még soha nem kerültek veszélyes helyzetbe cápák közelében. Édesanyjuk ennek ellenére nyilván aggódik értük, és amikor ráakadt egy újféle cápariasztó eszközre, ezzel lepte meg a fiúkat karácsonyra.

A Sharkbanz egy kicsi, karórához hasonló kütyü, aminek természetesen nem számlapja van: az elektronika a gyártó szerint olyan jeleket bocsát ki, ami távol tartja a cápákat. Ezzel felszerelve indult el Zack pár nap múlva egy jó kis szörfözésre a Vero Beach-re.

Még egy hullámot akart meglovagolni, amikor a vízbe lógó karját valami megragadta. Alig 2-3 másodpercig tartott a harapás, a cápa nem kellett megütni vagy lerángatni, mert magától elment a közeléből. A szörfös szerint a váratlan támadás nem annyira fájdalmas volt, mint inkább sokkoló. Zack gyorsan reagált, elszorította a karját hogy ne veszítsen sok vért, majd a kórházba rohantak. A 16 éves srác karját 44 öltéssel varrták össze, majd rövid megfigyelés után hazaengedték. A szakértők szerint egy kisebb fekete uszonyvégű cápa lehetett a támadó.

Nyilván az anyuka az első ijedelem után meglehetősen dühödt lett, mert a cápariasztó enyhén szólva sem vizsgázott jelesre éles helyzetben- e pillanatban inkább úgy érezheti, vonzotta a ragadozót, nem riasztotta. Szeretné visszakapni a 80 dollárját, amit kifizetett érte, és ez több mint érhető. Az viszont jobban aggaszthatja, hogy Zack természetesen nem fordít hátat a tengeri kalandoknak, amint lehet, újra vízre fog szállni. Egy-két nyavalyás cápa aligha tarthatja vissza az igazi tengerimádókat...

130 méteres mélységben nyugszik egy sokáig nem ismert sorsú hajó.

A Protée (Q155) nevű francia tengeralattjárót még 1930-ban bocsátották tengerre. A Redoutable osztályú tengeralattjárókból a második világháború kezdetéig több, mint 30 készült: 93 méter hosszú, 11 torpedóvetőcsővel és egy hajóágyúval felszerelt hajón nagyjából 80 fős legénység szolgált.

A Protée kapitánya, más francia tengerészekhez hasonlóan, Franciaország eleste után döntéshelyzetbe került. A Protée végül a szövetségesek oldalára állt, az angolok utasításait követve teljesített bevetéseket, majd a szabad francia hadsereg flottájába került. 1943 novemberében torpedóval elsüllyesztett egy német tankert.

1943. december 18-án indult Provence-ból, a francia legénység mellett három brittel a fedélzetén. Ám soha többé nem hallottak róla, és a következő év januárjában eltűntnek nyilvánították, valamennyi tengerésszel együtt.

1995-ben fedezték fel a Protée roncsát 130 méteres mélységben, és a sérüléseit látva ekkor derült ki, a hajó minden bizonnyal aknára futott 1943 decemberében. Ezzel cáfolták azt a teóriát, hogy német hajó süllyesztette volna el. 

Manapság a Protée roncsát technikai búvárok számára elérhető mélysége révén látogatók keresik fel. Ám mivel háborús sírhelynek nyilvánították, természetesen a kellő tisztelettel tekintenek rá, és nem háborgatják az elhunytakat. A hajótest épsége miatt a búvárkodás érdekesnek számít, mert ebből a tengeralattjáróból nem sok nézhető meg ebben az állapotban.