Big Blue Búvár Blog

Egy búvár tiltakozásul Bali egyik zsúfolt közútján öltött felszerelést.

Bár vannak akik azt mondják, az esős évszak nem is olyan vészes, azért bele lehet futni kellemetlen napokba Bali szigetén. A gond az, hogy a szeméttel teli csatornák miatt a víz nem tud lefolyni, és pár helyen valóságos árvíz alakul ki, folyók hömpölyögnek az utcák helyén.

Putu Sudirambawa Bali északi részén dolgozó búvároktató, és ki is használta a lehetőséget hogy felfedezzen magának egy "új merülőhelyet", amihez nem kell kihajózni se. Noha sokan azt hitték, csak egy mókázásról van szó, a búvár szerint a helyzetben nincs semmi vicces. Arra akarta ugyanis felhívni a figyelmet, hogy a csúcsra járatott idegenforgalom óta önti el az utcákat a víz Pemuteranban az esős évszak idején.

Régen kevesebb volt a ház, a hotel, kevesebb az ember és persze kevesebb a hulladék. Ám ahogy ez megváltozott, a régi csatornarendszer már nem elegendő. Nem először demonstrál ilyen különleges módon: úszott, szörfözött is már az utcákon. Bízik benne, hogy történik valami változás, de amíg folyókká válnak az utak, mindig ki fog menni tiltakozni valamilyen módon.

Ráadásul ez a helyzet a turizmusra is visszaüt, mert nem akarnak olyan városban megszállni, pihenni, búvárkodni az utazók, ahol ilyen állapotok uralkodnak. Ígéretek persze vannak a fejlesztésre, építkezésre, de Indonéziában ritkán kapkodják el az ilyesmit, szóval csak reménykedni lehet a helyzet gyors változásában.

A viktoriánius korban épült búvárhajó roncsát 1995-ben fedezték fel.

A Resurgam igazán különleges tengeralattjárónak számít. A 19. század második felében kezdtek el azon töprengeni, hogyan lehetne a víz felszíne alatt, észrevétlenül megközelítve megtámadni az ellenséges hajókat, de a kísérletek gyakran balul végződtek. A brit George Garrett első hajója alig öt méteres, egyszemélyes tengeralattjáró volt, amit kézzel lehetett volna meghajtani. Nem meglepő módon ez a kialakítás nem vált be.

Az 1879. novemberében tengerre bocsátott Resurgam már sokkal komolyabb szerkezet volt: 14 méter hosszú és 3 méter átmérőjű törzsében gőzgép volt. A három fős legénységet szállító, úszóképesnek tervezett hajó merülését egy szerkezettel lehetett szabályozni. Akkoriban elég drágának számított a maga 1500 fontos költségével.

Dokkban végezték el az első sikeres próbákat vele, aztán úgy döntöttek, a hajó saját erejéből jusson el Portsmouth-ba, ahol bemutathatják a brit királyi haditengerészet képviselőinek. Ám már az út elején, Rhyl kikötőjében meg kellett állni hogy kijavítsák a felmerült hibákat. Egy másik hajó vontatta volna tovább a tengeralattjárót 1880. februárjában, ám a rossz időben a vontató is bajba került. A Resurgam legénysége átszállt a hajóra, a tengeralattjáró ajtaját viszont kívülről nem lehetett rendesen lezárni, így az erős hullámzásban egyre több víz került a hajótestbe, és a Resurgam végül a víz fenekén kötött ki.

Több mint egy évszázadon át senki nem tudta, hol nyugszik a gőzhajtású tengeralattjáró. 1995-ben sekély vízben próbált beakadt halászhálókat eltávolítani egy búvár, amikor rábukkant a roncsra. Az természetesen mára védett helynek számít, a Resurgam történelmi jelentősége miatt. Így csak engedéllyel lehet merülni rajta, elsősorban szakemberek vizsgálták meg alaposabban a hajótestet.

Azoknak a búvárkluboknak a tagjai, amiknek engedélye van a merülésre, készítettek fotókat és videókat, így mindenki megnézheti a tengeri élőlények által belakott roncsot. Noha nincs mélyen, a tenger mozgása miatt nem mindig egyszerű itt a merülés, gyakran rossz a látótávolság is. Ám aki megnézheti, az a hajózás történetének izgalmas viktoriánus emlékét láthatja testközelből.

Egy természetfilmes sekély vízben találkozott a híres ragadozóval.

Szabadtüdővel merült a part közelében Nyugat-Ausztráliában, ahol egyébként több balesetet okoztak már nagy fehér cápák. Ezúttal az érdeklődő ragadozó csak úszkált egy kicsit a búvár körül, aki ennek megfelelően sértetlenül jött ki a vízből.

Mindenesetre a férfi, aki életében először merült cápával, óriási élménynek nevezte a találkozást. Úgy fogalmazott, noha volt pár száz ejtőernyős ugrása, azok meg sem közelítették a nagy fehér testközelsége miatti adrenalinfröccsöt...

Egyiptom azért még mindig tartogat izgalmat a búvárok számára.

Sok évnyi egyiptomi túrázás után tudom, hogy a Vörös-tengeren lehet részünk nagy találkozásokban. Persze, elég sok merülésem volt ahhoz, hogy esélyt adjak ilyesmire, de ismerek nem egy embert, akinek egyetlen túrán is sikerült delfinnel, teknőssel, cápával találkozni. Mostanában talán még többet is lehet látni, amióta a kevesebb turista miatt regenerálódott az élővilág.

A legizgalmasabbak persze a cápás merülések. Főleg az óceáni fehérfoltú cápák felbukkanása dobja meg a pulzust, mert ezek a gyakran sekély vízben megjelenő ragadozók egészen közel úsznak a búvárokhoz, kíváncsian köröznek a víz alatti látogatók körül. Ez egy darabig érdekes, de egy idő után kissé stresszes lehet ez ember.

Ezt azért tudom, mert nekem is volt hasonló kalandban részem. Máig emlékszem rá, barátaimmal sűrűn emlegetjük az élményt. 

Pont 11 éve süllyesztettek el egy 737-est kanadai vizekben, ami alaposan megváltozott a tenger mélyén.

A mesterséges zátonyok között különlegességnek számító repülőroncsok jellemzően sok búvárt vonzanak- főleg, ha olyan nagyok, mint egy Boeing 737-es utasszállító. A Kanada nyugati felén található Brit Columbia régóta ismert a merülőhelyeiről, ugyanis nagyon gazdag hideg tengeri élővilág található itt. És ezek a lények gyorsan benépesítették a repülőt is.

A Canadian Airlines által használt gép 1975. januárjában állt szolgálatba, és 27 évig repültek vele. Ezek után került a mesterséges zátonyok kialakítását szorgalmazó civil szervezet kezelésébe a 737-es, és alapos tisztítás után, 2006. januárjában süllyesztették el.

Azóta is népszerű a búvárok körében a roncs, ami jól bejárható, hiszen kiürítették a repülőt, és egyébként is elég nagy. A legmélyebb pontja 32 méteren nyugszik, de a nagy része sekélyebben beúszható. Tele van a hideg vizekben jellemző élőlényekkel, szivacsokkal, élnek itt halak is, szóval nem csak a gépet érdemes megnézni, hanem azt is, mi él benne.

Egy kínai víztározó szintjének csökkenése után bukkant fel egy szobor feje- és ki tudja, mit rejt még a mélység.

Csianghszi tartomány az ország délkeleti részén található. Itt végeztek építési munkálatokat a duzzasztón, aminek a következtében csökkent a vízszint, s a helyiek azt vették észre, fokozatosan egy Buddha-szobor feje bukkan elő. A szeme épp kibukkant a víz felé, s így tekint végig az építése idején vélhetően egészen más képet mutató tájon. Hamarosan megjelentek az érdeklődők is megjelentek, hogy megnézhessék az elfeledett szobrot.

A szakértők szerint valószínűleg a Ming-dinasztia idején készítették a szobrot, a 14-16. században, de arra is van esély, hogy még korábban. Ezt majd csak a további vizsgálatok után tudják eldönteni. A búvárrégészek máris lemerültek, hogy a még víz alatt levő részeket, egyéb leleteket felkutassák- igazán komoly felfedezéseket ígér a munka. Bár a folyó duzzasztása idején keveset törődtek a kulturális értékek megőrzésével, úgy vélik, ősi város romjai lehetnek a mélyben.

A szobor feje alapján látható, hogy kitűnő állapotban maradt fenn az alkotás, a víz őrizte meg az épségét. Meglehet, talán el is pusztult volna amikor a kínai kulturális forradalom idején rengeteg régi emléket pusztítottak el- ez a közel négy méteres szobor viszont megúszta a rombolást. 

Az országban nem ez az egyetlen kőfalba faragott Buddha-szobor, Kínában van a világ legnagyobb ilyen szobra is. A folyó partjára nem véletlenül került az alkotás, a helyiek ettől reméltek védelmet a sebes sodrású vízen hajózva. 1960-ban a Hongmen folyó tározója építése után tűnt el a szobor, aminek akkoriban senki nem tulajdonított nagy értéket. Ám a régi falusiak még emlékeztek rá, egy 82 éves helyi arról mesélt, több, mint fél évszázada nem látta az akkor még nagy tiszteletben tartott szobrot.

Nem véletlenül divatos úti cél a Maldív-szigetek a búvárok körében.

Sok oka lehet annak, hogy egy-egy hely vonzóbb a másiknál. A víz alatti világ szerelmesei globálisan nagy csoportot alkotnak, és ha vannak is különbségek, ki mit szeret igazán a merülés közben, pár dolgot a túlnyomó többség nagyra értékel. A meleg vizet például sokan előnyben részesítik, és nyilván sokat nyom a latban, ha szép és vendégszerető a hely a víz felett is. De a döntő az, hogy mi van odalenn: és ahol olyan "nagyvadak", mint cápák, manták bukkannak fel, az mindig nyerő.

A Maldív-szigetek az ilyen hely. Ugyan a merülés az áramlásban néha bonyolultabb, viszont annyi látványos élőlény tűnik fel, hogy kárpótol az erőfeszítésekért. Ahol pedig nincsenek nagyobb állatok, ott színes korallkertekben úszkáló halak teszi felejthetetlenné a búvárkodást. Rafa Herrero Massieu nagyszerű filmje igazán hangulatos képet ad a sokak vágyott úti céljának számító ország víz alatti világáról.

Egy ausztrál búvár kiváló kapcsolatba került egy ragadozóval.

Új-Dél-Wales Nobbys Beach nevű partszakaszán szokott merülgetni Rick Anderson. Már jól ismeri a helyet és annak lakóit- s azok között vannak olyan állatok, akik őt fogadják nagy örömmel. Egy hat láb hosszú nőstény Port Jackson cápa rendszeresen úszik oda hozzá egy kis simogatásért, Anderson már könnyen felismeri jellegzetességeiről.

Állítólag hét éve találkozott először a cápával, aki már eleinte is jól tűrte a búvár közelségét, aztán kifejezetten kereste a társaságát egy idő után. Anderson azt mondja, nem eteti az állatot, az egyszerűen csak jön és érdeklődik. Azok a búvárok, akik először látják, megdöbbennek a barátságos cápán, és a sok éve búvárkodó Anderson reméli, az ilyen találkozások sokakat győznek meg arról, hogy a cápák nem vérszomjas fenevadak.

Az egy másik kérdés búvárszemmel nézve, hogy a kezdőknek azt tanítják, a víz alatt semmihez ne érjenek hozzá. Én ehhez tartom magam mindmáig, nem fogdosok, nem simogatok víz alatti élőlényeket. És a rutinos búvárok példája ragadós lehet, ami nem jó. Szóval ilyenkor mindig érdemes elmondani: az, hogy valaki ilyesmit csinál, egyedi dolog, de azért senki ne csinálja utána. Ha közel jön egy állat, örüljünk neki, fotózzuk le, és hagyjuk békén. Így nem lesz baja se neki, se nekünk...

Átadták a víz alatti szoborparkot Lanzarote szigete mellett.

Vannak, akik szerint semmi helye nincs mesterséges létesítményeknek a tenger fenekén, hiszen a víz alatti világ maga a csoda. Ám sok helyen működnek jól a mesterséges zátonyok: új élőhelyet teremtenek, és nem utolsósorban szép pénzt hoznak, tehát egyre-másra születnek ezek.

A brit alkotó, Jason deCaires Taylor a víz alatti szobrok telepítésének legismertebb képviselője. Mexikóban, Granadán láthatóak alkotásai, ám mostanában hozzánk közelebb dolgozott egy monumentális projekten: a Kanári-szigetekhez tartozó Lanzarotén kérték fel egy szoborpark megálmodására és telepítésére. Lanzarote különleges sziget, a víz felszíni látképet egy híres helyi művész, Cesar Manrique víziója határozza meg, s most a tengerben is egy alkotó kezébe került az irányítás- de értelemszerűen olyan helyen, ahol semmilyen természetes élőhelyet nem érint károsan a szobrok felállítása.

Hosszú időn át tartott a több száz szobor elkészítésével, elhelyezésével járó munka, amiről már korábban láthattunk képeket, de most befejezetté nyilvánították. A Lanzarotét vezető Pedro San Gines személyesen adta át idén januárban a Playa Blanca előtt levő Museo Atlantico nevű szoborparkot, aminek felkereséséhez természetesen búvárfelszerelés szükséges.

Az alkotások reflektálnak napjaink kihívásaira, van itt játszótér ahol öltönyös üzletemberek szórakoznak, menekültekkel teli csónak, fal felé tartó emberek, egymásra fektetett, életnagyságú emberszobrokból álló hatalmas kör. Bizonyára izgalmas lehet végigúszni ezt a különleges tárlatot, ami az évek alatt folyamatosan változni, módosulni fog, ahogy a tenger élővilága meghódítja magának ezt a területet.

Mesterséges zátony lehet egy kiszolgált búvárhajóból Floridában.

A USS Clagamore nevű tengeralattjárót még a második világháború idején kezdték építeni, ám pont akkor állították szolgálatba, amikor annak vége lett. Persze ez nem jelentette azt, hogy eljött a világbéke: a Balao-osztályú tengeralattjáró a Karib-tengeren majd a Földközi-tenger térségében őrjáratozott. 1963-ban jelentős átalakításon esetett át, a szolgálatból 1975-ben vonták ki.

A haditengerészet múzeumhajónak ajánlotta fel, és a hetvenes évek végétől Dél-Karolinában tekinthették meg a haditechnika iránt érdeklődők: a haditengerészeti múzeumban többek között a Yorktown repülőgéphordozó és a Laffey romboló társaságában horgonyzott.

Ám az eltelt évtizedek nem múltak el nyomtalanul. A Clagamore állapota leromlott, a hajótestet teljesen meg kellene erősíteni ahhoz, hogy továbbra is múzeumhajóként üzemeltethessék. Ennek a költségei viszont hat millió dollárra rúgnak, ennyiért aligha éri meg egy kiszuperált tengeralattjáró felújítása- pláne, hogy az amerikai flotta kiszolgált hajóiból vélhetően szerezhetnek újabbat is.

El lehetne éppen adni ócskavasnak is a hajót, de Floridában tudnak jobbat: komoly tervek vannak az államban a búváturizmus felpörgetésére, több tucat hajó elsüllyesztésével akarnak új mesterséges zátonyokat kialakítani, és a Clagamore pont beleillik az elképzeléseikbe. Tengeralattjárót kevés helyen lehet merülni a világon, így aztán a víz alatti "flotta" érdekes darabja lehetne.

Palm Beach megye illetékesei egyhangú szavazással különítettek el egy millió dollárt a terv valóra váltására. A Clagamore-t Juno Beach közelében süllyesztenék el- de a teljes költségvetés négy millió dollár, hiszen teljesen meg kell tisztítani a hajótestet, és ez igen drága mulatság. A maradék három milliót magánforrásból szeretnék megszerezni, és erre van is esély. Hiába kerül sokba, az utóbbi évek tapasztalata az, a mesterséges zátonyok telepítése komoly bevételt hozott arrafelé, ahol izgalmas hajókat süllyesztettek el a búvárok számára.

Voltak ugyan, akik szerették volna a tengeralattjárót a felszínen kiállítani, továbbra is múzeumként üzemeltetni, de a floridaiak szerint egyfajta víz alatti emlékhelyként sokkal több esély van megőrizni, mint a felszínen. Ha aztán végül csak darabokra szedik és beolvasztják, az egykor büszke hajóból borotvapenge lett volna vagy más használati tárgy, így viszont ott nyugszik majd, ahol mindig is szolgált: a tenger mélyén.

A floridai horgászok éppen úgy üdvözlik a tervet, mint a búvárok, ugyanis a mesterséges zátonyok körül mindig sok a hal, és jó szabályozással a két csoport érdekei nem ütköznek egymással. A süllyesztés is komoly látványosságnak ígérkezik, és talán már idén nyáron meg is valósulhat.