Big Blue Búvár Blog

Magyarok is díjakat nyertek az egyik legrangosabb nemzetközi versenyen.

Nem szokatlan, hogy honfitársaink a legjobbak közé kerülnek egy búvárfotós versenyen, pedig ez igen nagy szó. Ezúttal az Underwater Photographer of the Year 2017 két kategóriájában is magyar győztest hirdettek, és ahogy hallottam az elsők bemutatkozását, megint rá kellett döbbenjek, hogy egészen más mozgásterük van a külföldieknek. Míg a mieink afféle igazi civil életet élnek, dolgoznak és csak időnként jutnak el merülni, versenytársaik között akad aki búvárbázist vezet. Így azért "kicsivel" több az esély témára vadászni...

Ezért aztán nagy-nagy eredmény, hogy Tökölyi Csaba a legjobb roncsfotó, ifj. Lőrincz Ferenc pedig a legjobb portré díját kapta a nagyon rangos mezőnyben. Ami nekem személyesen is érdekessé teszi az ő sikerüket, az az, hogy együtt utaztam mind a kettejükkel, amikor a képek készültek.

Egyiptomi búvárszafarikon készítették a fotókat, ami azért azt is jelzi, hogy a mostanában kevésbé divatosnak számító Vörös-tengeren is lehet menő búvárfotókat csinálni- csak persze ügyesnek kell hozzá lenni. Persze ahogy szokásos, a világ minden sarkában készült fotókkal neveztek a versenyzők, és érdemes a többi díjazott képet is megnézni, mert vannak egészen kimagasló alkotások köztük.

Brüsszelben csak búvároknak kialakított miniétterem is akad.

Többször jártam már Belgium fővárosában, ahol merültem a Nemo33 óriásmedencéjében is. Több mint egy évtizede nyílt meg az akkor még egyedülállóan mély, 33 méteres medence, ahol kedvtelési búvárokat vártak, nem pedig valami katonai vagy kutatási célból építették.

Viszonylag régen jártam ott először, és akkor még maga a mélység, a kialakított kisebb alagút és persze maga a meleg víz is elég vonzerő volt. Aztán hogy legyen plusz látványosság, rendeztek már víz alatti tárlatot, süllyesztettek el egy Smart miniautót. Legutóbb nyáron arra járva egy különös, üvegablakos gömböt találtunk. Beúszni nem lehetett, igazán nem is tudtam, ez valamilyen tudományos expedícióhoz tartozik, vagy más célból van ott.

A közelmúltban bukkantam rá a hírre, hogy ennek a gömbnek sajátos funkciója van: az alján keresztül be lehet úszni, és ott a levegővel teli részben a búvárcuccot levető emberek megebedélhetnek. Természetesen a pincér is lemerülve jön, vízhatlan edényban hozva a rendelést...

A Nemónak egyébként korrekt étterme van, a búvárok kísérői közül többen esznek, isznak arrafele valamit amíg a merülőkre várnak, vagy integetnek nekik az ablakon keresztül. Legutóbb pár napja merülgettünk ott barátainkkal- ebédelni épp senki nem akart, az árakat látva én nem is erőltetném a dolgot a jövőben se.

Egy élménynek persze elmegy, ha valaki pont erre vágyik, de számomra a Nemo33 azért így is csak egy medence, még ha jó nagy is. Elúszkálgat ott az ember a meleg vízben, ami végülis nem rossz, de egy-két évente elég egyszer egy ilyen merülés. Érthető, hogy az üzemeltetők időnként bedobnak új ötleteket, hátha többen térnek vissza búvárkodni. Kíváncsian várom, ha legközelebb Brüsszelben járva elmennék merülgetni, mit találnak ki.

A detroiti rendőrség búvárai évtizedek óta különleges leleteket hoznak felszínre a helyi folyó mélyéről.

Detroit jól ismert nagyváros a kanadai határ közelében. A szintén Detroit nevű, 44 km hosszú folyó az Erie és St. Clair tavakat köti össze, és ez választja el egymástól az amerikai metropoliszt és a Kanadához tartozó Windsort. Jelentősége miatt mind a két ország nagy becsben tartja.

Gyakorlatilag amióta Detroit város területén először megtelepedtek, azóta kerülnek a folyó fenekére különféle tárgyak. Voltak hajók, amik itt süllyedtek el, és persze igen sok dolgot tudatosan dobtak a vízbe. Lopott szobortól kezdve több tonnás horgonyon át 18. századi ágyúkig mindenféle dolog került már elő. 

A modernebb időkből származó fegyverek mellett például autókat is húztak már a felszínre, például a nyolcvanas évek egyik legendája, egy DeLorean (ilyennel ugrottak az időben a Vissza a jövőbe című filmekben) is rejtőzött a mélyben.

A látási viszonyok nem túl jók odalenn, leginkább tapogatással lehet tájékozódni. Természetesen időnként a modern technikát hívják segítségül, az elektronikus eszközökkel szépen kirajzolódnak az olyan nagyobb tárgyak, mint például egy autó. 

A helyi rendőrség búvárai azért jeleskednek a leletek megtalálásában, mert a Detroit város területén levő szakaszon más nem is merülhet: annyi bűncselekmény bizonyítéka lehet odalenn, hogy amatőr búvárnak tilos a víz alá menni. A kanadai oldalon pedig még a rendőrök sem merülhetnek.

Újabb érdekes búvárvideót láttam a pincerendszerről.

Most már talán egyre inkább közismert, hogy Kőbányán a sörgyár alatt hosszú múltra visszatekintő pincerendszer van. Vannak bejárások, még futóversenyt is rendeznek itt, és talán párak számára az sem titok, a vízzel telt részeken rendszeresen merülnek.

Én is jártam errefelé, búvárkodtam is a számomra elérhető részen. Kétségkívül érdekes a hatalmas kiterjedésű rendszerbe egyáltalán behajtani autóval, aztán a félhomályos lépcsőn beballagni a hideg, ám tiszta vízbe és megnézni az ipari műemlékeket. De ez a videó pár olyan részt is felvillant, ahol én nem jártam, ráadásul igazán hangulatos- jó képet ad Budapestnek erről a titokzatos helyéről.

A kanadai búvárfilmes egyelőre nem tisztázott halála a hülyeségek terjedésének ágyazott meg.

Ha csak a fenti címet olvassa valaki, arra gondolhat, hogy a búvárt ragadozók tépték szét, pedig egy tragédiának ezer és egy oka lehet. Rob Stewart halála kapcsán sem kellene addig butaságokat beszélni, főleg nem hozzáértőknek, amíg a vizsgálatok nem zárulnak le.

A 37 éves Stewart rutinos búvárfilmes volt, egyik legismertebb alkotása a Sharkwater. Nem horrorban utazott, dokujai inkább pont azt mutatták be, a cápák különleges, a tenger élővilága szempontjából fontos lények, amelyek veszélyben vannak a mértéktelen halászat miatt. 

Mint búvár, ő is tisztában volt azzal, hogy a merülésnek lehetnek kockázatai. Azt is tudhatta, hogy a különleges merülésekhez, nagy mélységekhez másféle felszerelés, másféle tudás szükséges. Pont az új, izgalmas felvételek miatt tanult meg újralégzővel merülni, és azon a végzetes napon Islamorada közelében a Queen of Nassau roncsán minden korábbinál mélyebbre ereszkedett, de csak kevés gyakorlattal az új felszerelés használatában.

A nap harmadik merülése után társa a búvárhajón elájult, míg Rob Stewart még a vízben volt. Miközben a másik búvárnak próbáltak segíteni, Stewart eltűnt, és nem is akadtak nyomára. A felszínen hajókkal, helikoptekkel keresték, de nem jártak sikerrel.

Amikor egy ilyen hír megjelenik, meglepő, mennyi tengert talán csak képen látott ember érzi fontosnak közölni azt, hogy nyilván megérdemelte a sorsát, mert a cápák tépték szét- hülye aki közéjük megy. Tudom, esélyem sincs meggyőzni őket arról, hogy nem a cápák jelentenek csak veszélyt egy emberre, sőt. Hajtogatják a magukért, mert miért ne, látták a Sharknado minden részét, tehát értenek a témához.

Miközben még én, pár száz merüléssel a hátam mögött sem mondanám azt, hogy cápa- és technikai búvár szakértő lennék. Láttam már cápát is, tudok ezt-azt az újralégzőkről, de meghagyom a tények kiderítését azoknak, akik igazán járatosak a témában.

És nem cápás szakemberekről beszélek. Eltűnése után pár nappal ugyanis Rob Stewart holttestét megtalálták. Sajnos nem sikerült a felszínen maradnia valamiért, a mélybe süllyedt és az életét vesztette. Kis távolságra találták meg attól a helytől, ahol utoljára látták. 

Az, hogy megtalálták, nyilvánvalóan jelzi azt, a cápák nem ették meg. Szóval ezt az amúgy is roppant ingatag elméletet végre jegelni lehet, s nem kell azzal vádolni az amúgy is indokolatlanul rossz hírű ragadozókat, hogy emberre vadásznak. Ha van is veszélye a cápás merüléseknek, azzal Stewart tisztában volt, maga vállalta azt- s elég sok ilyen kalanddal a háta mögött kijelenthető, jól kezelte a helyzetet, mert nem esett baja.

Remélhetően kiderül, az utolsó merülésén Rob Stewart búvárszakmailag vállalt-e túl nagy kockázatott, követett-e el hibát, netán a felszereléssel történt-e valami. Az, hogy merülőtársa is rosszul lett, azt jelzi, valami nem stimmelt. Ez azért kideríthető, feltárható a remények szerint. Tudom, ez már nem lesz érdekes azoknak, akik a cápasztori szenzációját akarták kihasználni, de a búvárok közössége számára fontos, tanulságos lehet. 

S akárki akármit is gondol vagy mond, azért tiszteljük meg az embert, aki valamit szenvedélyesen szeretett és csinált. Hitt abban, hogy lehet újat mondani a cápákról, lehet formálni a róluk alkotott képen, lehet tenni a védelmükért, a tengerek élővilágának megőrzéséért. Nem a magamutogatás, a médiának szóló magáról a veszélyről szóló mutatványozás volt a célja.

A baleset nagyon szomorú, őt is családok, barátok, munkatársak és tisztelők gyászolják. Lehet, hogy maga is hibát követett el, de amit felvállalt, azt azért tette, hogy kicsit jobbá tegye a világot. S ha sikerült elérnie valamit, akkor halála nem volt értelmetlen.

Sekély vízben fedezték fel egy komoly hadihajó maradványait.

A búvárrégészek Karlskrona kikötőjében bukkantak rá a Blekinge nevű 17. századi hajó roncsára, ami megítélésük szerint méretében a híres Vasa nevű hajóhoz fogható.

A svéd nemzeti tengerészeti múzeum munkatársa, Jum Hansson beszámolója szerint alig 4-5 méteres mélységben vannak a maradványok. A Blekinge nagyjából 45 méter  hosszú, 68-70 ágyúval felszerelt hajó volt.

Nem véletlenül emlegetik a felfedeés kapcsán a Vasát: az 1628-ban, legelső útján elsüllyedt pompás hajó nem sokkal korábban veszett oda. A Vasa felfedezése igazi régészeti szenzáció volt a hatvanas években, és egy nagyon komoly kiemelési művelet után restaurálták, külön múzeumot építettek a számára, ami évente egy millió látogatót vonz.

Az viszont nagyon eltérő, hogy a Blekinge messze nem maradt fenn olyan ép állapotban. A kikötőben korábban zajló építkezési munkálatokat nem vészelte át a felépítmény, de talán az üledék által megőrizve vannak egészben maradt részek. Most a homokból kiállnak a hajó részei, és sok fém alkatrészt is találtak a közelükben. 

A Blekinge volt az első Karlskornában épült hajó, 1682-ben bocsátották vízre és résztvett XII. Károly Dánia elleni támadásában 1700-ban. 1713-ban süllyedt el, és úgy vélték, szándékosan küldték a tenger fenekére hogy ágyúval felszerelt őrhelyként védjék vele a kikötőt- akkoriban zajlott a háború az oroszokkal szemben. 

Természetesen hosszú lesz még a feltárás, de a helyi búvárrégészek nyilván izgatottak, hogy kis mélységben ilyen jelentőségű maradványokat kutathatnak. Minél többet szeretnének megőrizni és megmutatni a kulturális örökség e fontos darabjából a jövő nemzedéknek.

Most az Azori-szigetek közelében bukkantak rá egy német roncsra.

Lassan kezdem azt érezni, második világháborús német tengeralattjárót a legkönnyebb keresni, mert abból már mindenhol találtak. Persze az oka prózai annak, hogy miért fedeztek fel sok ilyen roncsot: óriási számban vesztek oda a búvárhajók annak idején, és bevetéseik jellegéből adódott, hogy észrevétlenül eljuthattak például akár az Egyesült Államok partjaihoz is.

Az U-581 egy VIIC osztályú tengeralattjáró volt, 1941-ben állt szolgálatba. Először Kielből indult el portyára az Atlanti-óceánon, aztán 1942-ben St Nazaire kikötőjéből kelt útra legénységével. A feltételezések szerint egy kisebb brit hajót süllyesztett el, ám hamarosan az U-581-est is elérte a végzet.

A HMS Westcott nevű romboló olyan súlyosan megrongálta mélységi bombákkal, hogy a tengeralattjáró a felszínre emelkedett, majd legénysége sorsára hagyta. Négy tengerész veszett oda, 41-en viszont megmenekültek. Egyikük hat kilométert úszott amíg el nem érte az Azori-szigeteket, így ő megúszta a hadifogságot, mert ez semleges helynek számított.

Azt tehát tudni lehetett, hogy a tengeralattjáró a Portugáliához tartozó, de a kontinenstől távol eső szigetcsoport körül van, de csak most, napra pontosan 75 évvel az elsüllyedés után derült ki, merre is nyugszik. Egy német házaspár, Kirsten és Joachim Jakobsen 15 éve folyamatosan kutatja a térség vizeinek élővilágát, saját tengeralattjárót is építettek. A kicsi, három személyes szerkezettel akár ezer méterre is ereszkedhetnek. 

Az U-581 kutatása természetesen először a felszínen kezdődött, megvizsgálták a rendelkezésre álló feljegyzéseket, meghatározták a valószínű helyzetet. Utána a tengerfenék műszeres vizsgálata következett, végül az esélyesnek tűnő helyeken maguk merültek le a tengeralattjárójukkal. Szükség is volt a csúcstechnikára, mert a roncs végülis 870 méteres mélységben került elő.

Jakobsenék az először 2016-ban megtalált roncsról most, a süllyedés évfordulóján adtak hírt. Azt is közölték, nem csak történelmi jelentősége van a felfedezésnek: a roncsból különleges mélytengeri korallzátony vált. A tudósok csak pár éve jöttek rá, hogy korallok hideg vízben, nagy mélységben is élnek, csak persze másfélék mint a trópusokon. Az U-581 maradványa pedig úgy él tovább a tenger fenekén, hogy élőhelyet biztosít egy különleges, sok más helyhez hasonlóan veszélyeztetett mélytengeri zátonynak.

Mindig, mennyi rejtett szépség van a vizek mélyén: a nyaralóhelyként ismert spanyol sziget a barlangi búvárok egyik kedvence.

Tudom, hogy manapság nem nagyon szokás 20 perces filmeket megnézni, még ha nagyon izgalmasak is. De hátha van olyan, aki rápörög JP Bresser egészen kiváló dokujára, ami a többségünk számára elérhetetlen vízzel telt barlangokat mutat meg. Érdemes belekukkantani!

A víz kristálytiszta, és hihetetlenül szép sziklaformációkat lehet megcsodálni a búvároknak. A járatok szűkek ugyan, de a rutinos barlangi búvárok számára nem jelent az ilyen akadályt. És akadnak azért látványos, nagy termek is.

És mindez egy olyan helyen, ahol minden évben rengeteg turista nyaral, pancsol, bulizik. (Meg kell jegyezzem, ilyenkor mindig eszembe jut a Molnár János-barlang, ami hasonló rejtett kincse Budapestnek, amiről kevesen tudnak, pedig szintén világcsoda.) De még barlangba se kell menni, gyanítom, Mallorca közelén egy hétköznapi nyílt vízi merülés során is van mit néznie a búvároknak. A mélyben mindig van valami izgalmas...

Különleges élményt kínálnak az egyik luxus óceánjáró utasainak.

Búvárkodásra ezerféle módon nyílik lehetőség: az ember elutazhat valamerre, merülhet partról, kihajóhat egy merülés vagy egy napi túra kedvéért, és persze ott van a csúcs, az egész hetes szafari. Ilyenkor egy kifejezetten búvárkodás kedvéért épített hajón tölti az időt a csapat, merülés-evés-alvás életritmust követve. A szenvedélyes búvárok számára általában ez a legvonzóbb választás, ám van még egy lehetőség, amivel mifelénk nem nagyon élnek.

A hatalmas úszó szállodaként funkcionáló luxus óceánjárókat mindenki ismeri. Több száz turista, elegáns vacsorák, szórakoztatóprogramok, és persze körutazás a Földközi-tengeren vagy a Karib-térségben, megállókkal az izgalmasabb helyeken- nagyjából ez a lényeg.

Amerikai búvárok viszont azt találták ki, elsősorban a karib-tengeri utazásokon fellelkesülve, hogy összekötik a luxushajós nyaralásokat a merülésekkel. A kiválasztott kikötőkben már várja őket az előre leszervezett búvárbázis, elmennek merülni, délután pedig visszatérnek a hajóra, hogy egyenek, igyanak, szórakozzanak. Ennek az előnye az, hogy egyetlen 10-12 napos túra során merülhetnek mondjuk Santa Lucia, Bonaire, Aruba, Barbados legjobb helyein. Változatos élmények a víz alatt, luxus a hajón- végülis ez sem rossz megoldás. 

No de nem csak meleg tengereket járják a nagy óceánjárók, vannak skandináviai vagy alaszkai hajóutak is. Alighanem ezeken az utakon ritkábban mennek búvárkodni, viszont megcsodálják a sarki fényeket, a jéggel borított tájakat, amik ugyanúgy lenyűgözik az utazókat.

Az egyik cég viszont olyan utat kínál az északnyugati átjáró térségébe, aminek egyik megállója a Franklin-féle expedíció elveszett és csak a közelmúltban megtalált hajóroncsánál lesz. A Nunavutból induló hajóút egészen Grönlandig tart, ebbe illeszkedik bele a különleges jelentőségű lelőhely. 

Aki nem akar a hideg vízbe merészkedni, az meghallgathatja a Parks Canada szakemberének előadását a felszínen, és közben élőben láthatják a távirányítású kamera felvételeit. Ha pedig sikerül mindenben megegyezni, akkor a tervek szerint páran a roncs felett úszkálva saját szemükkel is megnézhetik az Erebus maradványait. Azért igényel ez tárgyalást, mert fontos a turisták biztonsága mellett az is, hogy a roncsot se rongálja meg semmit.

A HMS Erebus és a HMS Terror ugyanis másfél évszázadon át számított eltűntnek: a Franklin-expedíció két hajója még 1846-ban esett a jég csapdájába, és csak 2014-ben történt meg a szenzációs felfedezés. A balsorsú expedíció teljes legénysége odaveszett a messzi északon, a roncsok viszont sokat elárultak a történtekről, a korszak földrajzi felfedezőiről.

Ugyan többször felmerült, hogy fizetős vendégeket vigyenek az Erebushoz, de nem könnyű megtalálni azt a kompromisszumot, ahol a lelőhelyet tisztelő, érdeklődő búvárok és a régészek is elégedettek. A Parks Canada együttműködése az óceánjárós céggel jelzi, hogy nem akarják teljesen elzárni a nyilvánosságtól a maradványokat, de az idő dönti majd el, hogy melyik megoldás válik be.

Több, mint tízezer merülés után került veszélyes helyzetbe egy búvár Ausztráliában.

Camila de Wit egy furcsa hangot hallott a víz alatt, és amikor megfordult, azt látta, férje teste körül vörössé válik a víz- a saját vére színezte azt el. A mindezért felelős bikacápa pedig pillanatok alatt tovatűnt, és többé nem is látták a búvárok.

Az 55 esztendős Craig de Wit nagyon rutinos búvár, Pápua Új-Guinea vizein üzemeltet búvár szafarihajót. Látott már egy s mást a víz alatt, de ezúttal úgy érezte eljött a vég: elmondása szerint a megtermett, négy méteres cápa támadása végzetesnek tűnt. A ragadozó felsőtestének felére ráharapott, és súlyosan megsebesítette.

Szerencsére csak 15 méteres mélységben voltak, így vele merülő felesége az első ijedtség után a felszínre tudta segíteni. Közben persze folyamatosan azt nézték, a cápa nem tér-e vissza, ám az többé nem bukkant fel. 

A hajón amivel tengerre szálltak, barátaik is ott voltak: közösen szerették volna megnézni, hogy festenek a korallzátonyok a tavalyi fehéredés után, ami sokat elpusztított. Szerencsére az egyik búvártárs civilben orvos volt, aki gyorsan ellátta a sebeket. De az nyilvánvaló volt, minél előbb orvoshoz kell vinni a sérült búvárt, csak éppen ez nem volt olyan egyszerű.

Először három órás hajóút várt rájuk a Murray Islandig, mert túlságosan hullámos volt a tenger a légimentéshez. A szigetről helikpterrel vitték tovább, majd végül Cairns városában kezdődhetett meg a kezelés. Több műtétre került sor, de lesz még belőle több is: Craig de Wit karján, gyomrán, mellkasán is súlyos sérüléseket szenvedett el.

A búvár rettentően szerencsésnek érzi magát, amiért megúszta a balesetet. A cápára nem haragszik, hiszen ő merészkedett a ragadozó területére: az ráharapott, de mivel nem emberevő, ezért tovább is állt. A mázli az volt, hogy nem vérzett el. A bikacápa viszonylag veszélyes cápafajnak számít, többször okozott már súlyos balesetet a támadásuk. Pár helyen rendszeresen búvárkodnak bikacápákkal, ilyen helyzetben nem nagyon fordul elő harapás.

Craig teljes felépülése várhatóan egy évig tart majd, ám abban reménykedik, jóval korábban visszatérhet majd a tengerre. A merüléstől ugyanis egy ilyen cápatámadás nem tartja vissza- talán úgy van vele, tízezer merülésbe belefér egy ilyen baleset.