Big Blue Búvár Blog

Sir Richard Branson a Kajmán-szigetek közelében merült a Nassau sügérekkel.

A brit milliárdos, befektető és környezetvédő azért utazott el a Little Cayman szigetre, mert Dr Guy Harvey társaságában akart tájékozódni a tengeri élővilág állapotáról. Február közepén bukkannak fel nagy számban a sügérek a Karib-tengernek ezen a pontján.

Branson blogjában számolt be búvárkalandjáról, a rengeteg sügérrel való merülésről. Az eseménynek azért van jelentősége, mert a nagy számban egy helyen levő halak könnyű zsákmányai lesznek a halászoknak- viszont ha túl sokat fognak belőlük, állományuk vészesen lecsökken.

A két ismert személyiség már nem először kampányol közösen a tengeri élővilágért. A mostani merülés során velük tartottak a helyi környezetvédelmi hatóság szakértői, és a REEF nevű környezetvédelmi szervezet képviselői is. Utóbbiak másfél évtizede végeznek megfigyeléseket, és javaslatokat tesznek eredményeik alapján milyen korlátozásokat és szabályokat kéne életbe léptetni ahhoz, hogy a sügérek állománya regenerálódjon.

A brit millárdos ismertségét kihasználva próbálják a tenger megóvásának fontosságára felhívni a figyelmet. Bransonék remélik, hogy a Little Cayman közelében megszerzett tapasztalatok, amiknek köszönhetően már sikerült lépéseket tenni a sügérek védelméért, máshol is átültethetőek lesznek a gyakorlatba. A Guy Harvey alapítvány hét éve foglalkozik a témával, és helyi szinten is kampányolnak a lakosság körében, hogy mindenki megértse, milyen nagy a sügérek jelentőséget a tengeri életközösségben. 

A Nassau sügér igazán jellegzetes faj a Karib-tengerben. A búvárok is szeretik ezeket az érdeklődő halakat. Viszont a zátonylakók kevésbé barátságos oldalát ismerik, ugyanis közepes méretű ragadozónak számít. Ragadozók nélkül viszont a zátony nem maradhat egészséges.

A művészként és tudósként is ismert Guy Harvey örült, hogy Bransont is sikerült az ügy mellé állítani. A környezetvédelem ügye is jobban megy, ha népszerű emberek támogatják, így hálásak a nyilván pénzzel is támogató milliárdos segítségéért- ő meg legalább merült egy jót.

Ilyen jótanácsok is szerepelnek a WWF új, cápás merültetésről szóló kiadványában.

Bár a címben felvetett gondolat talán furcsának hathat az átlagember számára, ennek a figyelmeztetésnek is megvan a helye a tájékoztatóban. Ma a búvárkodásban a cápákkal való garantált találkozás számít az egyik legjövedelmezőbb üzletnek, de egyre gyakoribb, hogy a nagy bevétel kedvéért sokan nem a legjobb módszereket követik. A WWF, a Project AWARE és a Manta Trust által jegyzett kiadvány célja az, hogy a cápák (illetve közeli rokonaik, a ráják) és a velük merülő emberek számára is a legjobb, legbiztonságosabb eljárások kialakításához adjon tanácsokat.

A cápás merültetés mellett vannak kétségtelen érvek. Egyrészt így az élő cápa lényegesen többet ér, mint a kifogott és megölt, tehát a tenger élővilágának fontos ragadozói kevésbé lesznek az orvhalászok célpontjai. Ma ugyanis az illegális cápauszony-kereskedelem jelenti a legnagyobb fenyegetést. De sajnos az is kiderült már, hogy a cápás merültetés hasznát több helyen pár vállalkozás fölözi le, a helyi közösségnek kevés marad belőle.

Szintén fontos szempont, hogy a cápákkal való találkozás a természetes élőhelyen erősíti a környezettudatos szemléletet, formálja azt, ahogy ezekre az állatokra tekintenek. Jó ellenpontja ez a cápás rémfilmek kitalált történeteinek, tehát az ilyen búvárkalandokról készített képek, videók is értékesek, mert bemutatják a különleges, és emberre nem veszélyes ragadozókat.

Mindez elméletben nagyon szép, de messze nem ugyanolyan jól szervezett a cápás búvárkodás a világ minden részén. Egyrészt a túlságosan koncentrált cápa- vagy rájatetetés teljesen meg tudja változtatni az állatok viselkedését, azok az emberek jelenlétét egyértelműen a táplálékkal azonosítják.

Másrészt sok helyen meglehetősen lazán kezelik annak szabályait, ki és hogyan érhet a cápákhoz. Az, hogy testközelből megnézik a búvárok az élőlényeket, jó dolog, de az állatok fogdosása, bökdösése, vagy extrém esetben a rajtuk való lovagolás veszélyes lehet az emberekre is, a cápákra is. A profik, akik ügyesen bánnak az állatokkal, azt a képet sugallják, bárki utánuk csinálhatja a mutatványaikat, pedig ez nem igaz.

A most megjelent útmutató elsősorban azoknak a vállalkozásoknak szól, akik cápás merültetést szerveznek. Tanácsokat adnak, hogyan lehet minél kevésbé befolyásolni az állatok természetes viselkedését, hogy lehet környezetbarát módon szervezni a búvárkodást, hogy érdemes etetni. Szóba esik a kutatókkal való együttműködés is.

A búvárok számára is adnak tippeket, hogy érdemes merülni, mire érdemes figyelni a víz alatt. No meg arra is kitérnek, egyáltalán milyen programokban érdemes részt venni és hogyan lehet kiválasztani, melyik szolgáltató tevékenysége szolgálja egyszerre a cápák és a vendégek érdekét is.

Az útmutató összeállítói nem titkolják, szeretnének párbeszédet generálni. Az ökoturizmus ma az egyik legtrendibb dolog az idegenforgalomban, amire ezt a címkét rásütik, egyből jobban eladható lesz. A cápás merülést is ide sorolják, de érdemes tisztán látni, mennyire üzlet ez, s mennyire "öko". A tapasztalatok megosztása, a legkorrektebb cégek népszerűsítése előbb-utóbb elhozhatja azt, hogy minél többen fogják a jó gyakorlatot követni- a búvárok és a cápák közös örömére.

A megsemmisült máltai látványosság maradványai víz alatt láthatók.

Megdöbbenést keltett a hír, miszerint a Máltához tartozó Gozo sziget fantasztikus természetes sziklahídja, az Azúr ablak egy nagy viharban összeomlott. A szakértőket ez nem lepte meg annyira, mert az állaga folyamatosan romlott, az utóbbi években embereket már nem engedtek fel rá. (Igaz, volt, aki illegálisan felmászott és leugrott, időnként nagy sziklatömböt is magával rántva.) A híd egyre karcsúbb lett, s csak idő kérdése volt, mikor adja meg magát a tenger folyamatos ostromának.

Búvárként is emléketes számomra a hely. Többször jártam Máltán, s az Azúr ablak közelében igencsak ismert merülőhely is van, a Blue hole (Kék lyuk). Sőt, a víz alatt még a sziklahíd alatt is átúsztunk, a tiszta vízben láthattuk felfelé nézve. A szikla most már a víz alatt van, s így persze egyáltalán nem túl látványos- de a búvárok végülis megnézhetik. Erről már fel is került az első videó, ami őszintén szólva nem mutat különösebben sokat- csak egy rakás hatalmas kő a tengerben.

De hozzá kell tenni, egy búvár számára ezen a helyen kívül még bőven vannak fantasztikus merülőhelyek Máltán, barlangok, zátonyok és roncsok. És a felszíni látványosságok a lovagvártól az őskori romokig szintén ott vannak. Pont az idén tervezünk visszatérni, és az Azúr ablakot ugyan már nem nézhetjük meg újra, de ettől még biztosan nem fogunk unatkozni...

Ha a cápák gyilkológépek lennének, egy ilyen merülést nem lehetne túlélni.

Ausztráliában, Új-Dél-Wales-államban található a Broughton Island. Ez a Sydney-től északra eső sziget rengeteg cápának ad otthont: az itt szürke dajkacápaként ismert fajt (Carcharias taurus) máshol homoki tigriscápaként emlegetik, s igen gyakran lehet látni őket akváriumokban. A fogságot jól tűrik és vicsorgó mosolyuk miatt kellően ijesztőek is a látogatók számára.

Ám a valójában ártalmatlan ragadozókról van szó. Hiába tűnnek vérszomjas fenevadnak a hegyes fogaikkal, soha nem esett még ember a támadásuk áldozatául. Ha volt is incidens, az inkább etetés közben történt vagy például amikor szigonyos halászoktól ragadták el a zsákmányt.

A videón látható is, hogy a búvárok körül nagy csapatokban úszkál akár tucatnyi ilyen cápa, és senkinek nem történik semmi baja. Élménynek viszont biztos kiváló, és nem utolsó fotó-, videotémának se a sok, egymás hegyén-hátán élő ragadozó...

A nőnap kapcsán jutott eszembe a sok ügyes búvárlány, akivel az évek alatt találkoztam.

A hőskorban még nagy feltűnést keltett, ha egy nő is bekerült egy búvárcsapatba. Cousteau filmjeiben soha nem voltak nők, Hans Hasst viszont rendszeresen elkísérte felesége. Aztán ahogy a búvárkodás szerelmeseinek tábora növekedett, és bekapcsolódtak fiatalok, idősebbek, úgy egyre több hölgy végzett tanfolyamot.

Ma pedig már nincs értelme kiemelni az egy-két ügyes búvárlányt, mert rengeteg köztük az oktató, az ipari búvár, vannak női katonabúvárok, tehetséges búvárfotósok, kutatók és így tovább. Szóval ez a bejegyzés most nem akar motiválni, mert ezen már rég túl vagyunk, inkább csak kellemes emlékeket idézek fel, amit közösen értünk át tengerek, tavak, medencék mélyén kedves merülőtársaimmal.

Régi álmát teljesítette be egy politikától visszavonult maláj közéleti személyiség.

Rafidah Azizt hazájában afféle helyi vaslady-ként ismerték, mert a közgazdász végzettséggel rendelkező hölgy fiatalon a parlament tagja lett, majd több, mint két évtizeden át volt Malajzia kereskedelmi minisztere. Egészen 70 esztendős koráig, 2013-ig viselte a képviselői tisztséget.

Az egykori miniszter ma is aktív a közösségi oldalakon, és nemrég arról számolt be nagy örömmel, hogy régi vágya vált valóra. Egy türelmes oktatónak köszönhetően búvártanfolyamot végzett. Be is számolt a thaiföldi merülésekről, az elért mélységekről, a látott szépségekről. 

Az, hogy a hetvenes éveiben merül valaki, ma már nem számít extrém dolognak. Az mondjuk valamivel ritkább, hogy 73 évesen kezdjen bele a búvárkodásba, de ha megfelel a fizikai állapota, és a szabályokat betartva megy a víz alá, akkor nincs akadálya a dolognak ilyen életkorban sem.

És az átélt élmény éppen olyan fantasztikus lehet a mélyben, akár fiatal, akár idősebb kezdőről van szó. Csak egy kis elszántság kell hozzá és egy jó oktató: a búvárkodás világa mindenki előtt nyitva áll.

Egy búvárbaleset elemzése mutatott rá, még sekély merüléshez is kell a tanfolyam.

Még 2015 decemberében Új-Zélandon történt egy tragikus baleset, és most zárult le a halottkém vizsgálata. Már az elején sejthető volt, mi vezetett a búvár halálához: az áldozat képzés nélkül merült a légzőkészülékkel.

Pedig a terv talán eleinte jó ötletnek tűnt. Willie Collins sportos, 39 éves férfi volt, és szabadtüdővel már merülgetett is. Így aztán amikor két barátja neki is szerzett felszerelést, különösebb aggályok nélkül indultak búvárkodni. A terv annyi volt, hogy a parttól nem messze levő helyen gyűjtenek majd kagylót, rákot kis mélységben- akinek elfogy a levegője, felemelkedik és befejezi a merülést.

Meglehetősen ész nélkül intéztek mindent, a két rutinosabb búvár alig figyelt képzetlen társukra. Az egyik tapasztalt búvár vette észre, hogy Willie-nek már alig van levegője, így ő figyelmeztette rá, ideje kimenni a vízből. Willie vissza is jelzett, de a másik nem nézte, tényleg a felszínre úszik-e. 

Amikor a két gyakorlottabb búvár a parton találkozott, rájöttek, barátjuk nem jött ki a tengerből. Visszamentek a vízbe, meg is találták élettelen társukat alig pár méteres mélységben, akit már nem lehetett újraéleszteni. A vizsgálat szerint egyszerűen elfogyott a levegője odalenn, és nem volt meg a tudása ahhoz, hogy kezelje ezt a vészhelyzetet.

A halottkém szerint a képzetlen búvárnak a stressz, a rutintalanság miatt eleve jóval gyorsabban fogyott a levegője. Mivel nem merült készülékkel korábban valószínűleg gyorsabban ki is fáradt, hiszen nem úszott hatékonyan. A vizsgálat rámutatott, hogy még így sem kellett volna tragédiával végződnie a merülésnek, ha a két másik búvár jobban tervez és folyamatosan egymás közelében maradnak. Így viszont esélye sem volt, amikor kiürült a palackja és bajba került. 

A tanulság pedig annyi, hogy a búvárkodás alapvetően nem veszélyes tevékenység- ha valaki tisztában van az alapokkal és betartja a szabályokat. Aki sajnálja a pénzt a tanfolyamra, inkább ne merüljön, és aki a víz alá megy, tisztelje a tengert, tegyen meg mindent a biztonságért. Nem az az igazi barát, aki belerángat egy ilyen kalandba vagányságból, hanem az, aki nem hagyja, hogy túl nagy kockázatot vállalj tudatlanságból, könnyelműségből.

Rejtő-regénybe illő jelenet a víz alatt: cápából húztak ki ott felejtett kést.

A Karib-tenger egyik ismert szigete, Cayman Brac körül merült egy oktató csapatával, amikor furcsa dolgot vettek észre. A mélyben egy dajkacápa úszott, fejében egy késsel. Brett Johnson óvatosan megközelítette a cápát és kihúzta a fejéből a kést, az állat pedig tovaúszott, talán nagyobb sérülés nélkül.

A Kajmán-szigetek törvényei védik a cápákat 2015 óta, tehát bárki is szúrta meg az állatot, illegális dolgot tett. Errefelé tudják, milyen fontos szerepe van a cápáknak a tengeri élővilágban, ezért nem szabad elejteni őket. De a sok errefelé hajózó turista közül sok olyan lehet, aki nincs ezzel tisztában, így van, aki azt javasolja, minden kikötőben legyen tájékoztató táblák. Persze lehet, hogy búvár gondolta úgy, hogy késsel ejt el egy cápát- mindegy is, ki volt a tettes, a sokak által látott videó talán felhívja a figyelmet rá, cápára nem szabad vadászni.

Az indonéziai Lembeh-szorosban élő lábasfejűekről készített videóban sok meghökkentő lény bukkan fel.

A tengerben élő polipok, tintahalak és kalmárok a legfurcsább állatok közé tartoznak. Ezek a puhatestűek roppant változatosak, vannak kicsik és nagyok, mindenféle színben, sőt, soknak változik a színe, a formája, van köztük mérgező és villámgyors ragadozó.

A világon mindenfelé előfordulnak ilyen állatok, de van, ahol különös sokféle fordul elő. A Lembeh-szoros az itt élő fajok formagazdagságáról híres, és ez igaz a lábasfejűekre is. Ezeket mutatja be ez a kiváló videó.

Veterán katonai búvárok a harcmező helyett korallmezőkön kamatoztatják tudásukat.

Rudy Reyes egykor a tengerészgyalogság tagjaként helikopterről indulva ment bevetésre a Perzsa-öbölbe. Irak 2003-as inváziója idején társai testét emelte ki az Eufrátesz folyóból, és harcállásokat épített ki apró szigeteken.

Reyes elmondása szerint kemény feladat, komoly kihívás volt a helytállás harci körülmények között. Nem is sikerült mindenkinek bírni az ezzel járó nyomást, Reyes és társai viszont kitartottak. Ám miután a sokat látott, a bevetéseket túlélő katonák leszerelnek, az egykor mindennel bátran szembe néző harcosok egy része ürességet érez. Úgy érzik, többé nincs feladatuk, céljuk.

Egy katonai búvár viszont a víz alatti munkához nagyon is ért. A Force Blue nevű szervezet azt a célt tűzte ki maga elé, hogy új célt találjon a számukra. Ám harc helyett ezúttal építeniük kell: korallok újratelepítésével, gondozásával foglalkozhatnak szerte a világban. Remélhetően eközben nem csak a zátonyok gyógyulnak, hanem a veteránok is.

A Force Blue mellett máris felsorakozott több cég, búvárkodásban érdekelt vállalkozás. Az egykori katonai búvárok az újféle bevetések előtt alapos és szigorú kiképzésben részesültek, hogy a környezetvédelemnek is profi harcosai legyenek. Az a fajta eltökéltség, hivatástudat, alázat a szükséges az új munkájukban is, mint ami egykor a seregben jellemezte őket. Talán sikerül segíteni a kiégett, depressziós katonákon, akiket nem csak az átélt, nem egyszer durva élmények mellett az is sújt, hogy hiányzik nekik az egykori közösség, a kijelölt egyértelmű feladatok és az, hogy úgy érezték, fontos dologban vesznek részt, szükség van rájuk.

Most viszont különleges bevetés vár rájuk: nem csak a felszín feletti világra leselkedik veszély, a tenger mélyén is kritikus a helyzet. A korallzátonyok pusztulnak, s több módon lehet segíteni rajtuk. Az első csapatban tengerészgyalogosok, a brit haditengerészeti kommandó egykori tagja, NAVY Seal búvár is van. Az új kiképzés után a Kajmán-szigeteken dolgoznak majd. Segítenek a korallzátonyok újraépítésében, felméréseket végeznek, merüléseket dokumentálnak. 

Az első csapattal szerzett tapasztalatokat használják majd fel a program kiterjesztése során. Szeretnék, ha ilyen békés bevetésekbe vonhatnának be leszerelt katonai búvárokat más országokból is: Izraelből, Dél-Afrikából például. Az első tapasztalatok biztatóak: Reyes elmondása szerint élvezi a feladatot, s újra olyan büszke, mint amikor a tengerészgyalogság kötelékében volt. Csak persze van pár nagy különbség: ezúttal a nagyvilág is tudhat róla, miért merül, s amikor a felszínre emelkedik, nem kell az ellenség golyózáporától félnie.