Big Blue Búvár Blog

Egy búvároktató tanítványaival a korallokon állva gyakorlatozott, ezért büntetéssel néz szembe.

A búvárkodásban az egyik fontos kérdés az,  hogy is képezzék a kezdőket. Vannak afféle túlpörgetett, túlságosan rövidre szabott "gyorstalpalók", ahol egyszerűen nincs idő alapos képzésre. A búvárkodás elmélete nem bonyolult, de a víz alatti mozgás annyira más, mint a felszíni, hogy a többségnek idő kell ahhoz amíg megszokja a lebegést.

Több oktató pont ezért már a tanfolyam legelejétől sem hajlandó a kezdőket a medence aljára térdepeltetni, lebegéshez szoktatja őket minél korábban. Ennek megvan az az előnye, hogy a búvárok érzik, tanulják, hogy kell mozogniuk- mert mindegy, hogy medence vagy nyílt tenger, a lényeg ebből a szempontból ugyanaz.

Kinn a tengeren pedig már végképp el kellene jutni oda, hogy a tanulók és oktatóik ússzanak, ne pedig sétáljanak, ugyanis itt nem a csempéket tapossák, hanem az élőlényeket. Egy Thaiföldön merülő búvár pont ezért döbbent meg, amikor látott egy oktatót, aki két koreai tanítványával egyenesen a koralltömbökre állt rá gyakorlás közben.

Jelentette a fényképekkel dokumentált esetet, és meg is indult a vizsgálat. Nem csak a környezetvédelmi hatóságot, a rendőrséget is bevonták az ügybe. Viszonylag gyorsan megtalálták az oktatót is és a búvárcéget is, és mind a kettejük ellen eljárás indult. Az oktató először tagadta a szabályszegést, de aztán a képeket látva elismerte, hogy ő vezette azt a bizonyos merülést.

Nem csak őt büntetik majd meg, hanem a céget is, hiszen az ő felelősségük ellenőrizni az embereik munkáját. Az, hogy a vendég fizet, csak egy dolgot: akkor sem szabad a korallzátony közelébe engedni, ha még nem elég felkészült a merülésre, és óvatlanul tör-zúz a mélyben. Példát kell statuálni, mégpedig azért, hogy mindenki megértse, ha mindenki a korallokon sétálna, azok villámgyorsan elpusztulnának, és többé egy búvár sem fizetne a merülésekért, ha csak halott élővilág várná őket. A környezetvédelem több a tenger védelméért, manapság már üzletnek sem utolsó...

Ismét volt szerencsém merülni a Budapest szívében levő barlangban.

Remélhetően már nem nagyon kell bemutatni a Molnár János barlangot búvárkörökben. A Rózsadomb alatt húzódó, több kilométer hosszú vízzel telt járatnak híre ment az egész világon. Ez persze érthető is: télen-nyáron meleg a kristálytiszta víz a mélyben, és egészen hihetetlen látványosságok akadnak itt.

Abban van némi zavar, pontosan ki merülhet itt. Ennek jól szabályozott feltételrendszere van, az első szakasszal megfelelő rutinnal rendelkező, de barlangi búvári végzettséggel nem rendelkezők is megismerkedhetnek profi vezető kíséretében. Most is két ilyen búvártárs jött el, hogy saját szemükkel nézzék meg ezt a különleges helyet.

A legtöbbeket meglepi az, hogy valóban ennyire Buda szívében van a hely, pár lépésre a legközelebbi villamosmegállótól. Aztán a tó is mindenki fantáziáját megfogja, aminek partján ott van az elhíresült mocsári ciprus- a híresztelésekkel szemben épen, nem esett semmi baja.

Aztán odabenn jöhet az alapos eligazítás, az ismerkedés a felszereléssel, a merülési terv ismertetése. Ilyenkor persze mindenkiben dolgozik az adrenalin, és amikor elsüllyedünk a sötét vízben, csak lámpáink fényére hagyatkozva, izgatottan várjuk a kalandot.

És a Molnár nem okoz csalódást: nem kell mélyre hatolni ahhoz, hogy különleges szikrákat, hihetetlen kristályokat lássunk, meghökkenjünk a tíz méter alatti fantasztikus látótávolságon. Az pedig hab a tortán, hogy megnézhetjük a barlangban élő aprócska vakrákokat is.

Azt hiszem, roppant szerencsések vagyunk, amiért nem kell drága repülőjegyre vadászni, az ideális szezonra várni, ha egy igazán lenyűgöző helyen merülnénk. Ha valakinek van egy haladó búvári végzettsége, megfelelő tapasztalata, tehet egy kirándulást a Molnárba, testközelből láthatja, micsoda kincsen ül Budapest. Tagjai lehetünk annak a szűk csapatnak, akik saját szemükkel láthatják ezt. S ki tudja, biztos akad, akinek ez nem elég, és barlangi tanfolyamot végezve mind többet akarnak maguknak felfedezni ebből a fantasztikus természeti képződményből, ami még sok titkot rejt.

A merülés után vigyorgó, lelkes búvárok mellett azok is örülnek, akik számtalanszor merültek már itt, s most másnak mutathatják meg a barlangot. Vélhetően ők is ugyanúgy kezdték: rabul ejtette őket a Molnár szépsége egyetlen merülés alatt...

Citromcápát szabadított meg egy búvár egy testébe fúródott horogtól.

A floridai Josh Eccles Jupiter közelében merült, olyan helyen, ahol gyakran bukkannak fel cápák. A búvárok szeretik ezeket a találkozásokat a ragadozókkal, de ezúttal az egyik citromcápa különösen viselkedett. Eccles szerint az állat folyamatosan közel ment hozzá, nekiúszott, ezért a búvár nagy halcsalival kínálta meg, hogy alaposabban megnézhesse.

Akkor vette észre, hogy a cápa hasi részébe egy horog fúródott be, amit aztán sikerült kihúznia. A horog elrozsdásodva akár a cápa életét veszélyeztető fertőzést is okozhatott volna, de így talán a ragadozó megússza a dolgot. 

Utólag persze lehet azzal magyarázni a cápa viselkedését, hogy direkt hívta fel magára a búvárok figyelmét, ugyanis a segítségükben bízott- ez jól hangzik, de könnyen lehet, egyszerűen csak fájdalmakat érzett az állat, ezért reagált furcsán. A cápákat ezeken a merüléseken etetik, aminek köszönhetően egyébként is közel kerülnek a búvárokhoz. De a búvár által megosztott képen látható, mekkora a horog a kezéhez képest, és ha elképzeljük, mit érez az, akinek egy ilyen van folyamatosan a gyomrában, máris érthetővé válik, mitől volt szokatlan a viselkedése.

Ázsiában is bizonyítanak a nők a katonai búvárkodás területén.

Manapság már nem akkora szenzáció, ha nőkből válik profi ipari vagy katonai búvár. Egyesült Államokban még a hetvenes évek elején végezte el az első nő a haditengerészet híresen kemény SEALS búvárképzését, azóta pedig már rengetegen szereltek fel és váltak búvárrá. Sőt, még Magyarországon is szolgál nő a búvárok között.

Tulajdonképpen nincs ebben semmi különös: a nők is el tudják látni azokat a feladatokat, mint a férfiak. Nagyon sokszor sokkal praktikusabb okai voltak a tiltásnak, például a tengeralattjárón szolgáló tengerészek esetén: egyszerűen a szűkös helyen nem lehetett külön "női szakaszt", női hálótermeket, mellékhelyiségeket kialakítani.

De aztán nyilván idővel ez úgyis változik, hiszen a kikövetelik maguknak a nők is a szerepvállalás lehetőségét. Ha valakinek pont az az álma, hogy víz alatt hatástalanítson aknákat, zavaros vízű kikötőkben keressen dolgokat, vagy hajók alját tisztogassa, akkor miért ne? Jusson ki a nőknek is ebből a mulatságból...

Ez a képsorozat a kínai haditengerészet frissen avatott búvárairól készült. Bevallom, a korszerűnek nem igazán mondható felszerelés a vékony lányokon nem sugallta számomra azt a képet, hogy ők a nyugati hadseregek magasan képzett búvárnőivel felvehetnék jelenleg a versenyt, de mindig el kell kezdeni valahol...

Aztán ki tudja, a látszat könnyen csalhat, és nagyon vagány, ügyes és bevállalós búvárcsapat lehet belőlük könnyen és gyorsan. Az meg, hogy kicsit csajosan örülnek a sikeres vizsgának, senkit nem érdekel, amíg profik és komolyak, amikor élesben végzik a feladatukat...

Négy hajó maradványát találták meg Ausztráliában a Kenn Reefs mellett.

Vannak a világtengernek olyan pontjai, ahol jelentős volt a történelem folyamán a hajóforgalom, de még nem tárták fel alaposan a régészek a roncslelőhelyeket. Mert ahol sok hajó jár, ott sok el is süllyed- a Karib-tengerben, a Balti-tengerben, a Földközi-tengerben ezért van annyi roncs.

Ausztrália nagyon hosszú partszakaszán viszont még bőven van olyan pont, ahol érdemes alaposabban vizsgálódni. A Kenn Reefs meglehetősen távol esik Queensland nagyvárosaitól, de arról 1987 óta tudni lehet, akad ott pár roncs. Ebben az évben egy expedíció tért vissza, hogy megvizsgálják a lelőhelyeket.

Hosszasan készülődtek, hiszen 500 kilométernyire fekszik a partoktól ez a zátonyrendszer, és hogy biztosra menjenek, az összes korábbi feljegyzést begyűjtötték. Az 1987-ben rögzített pozíciók, a hajók elvesztéséről szóló információk mind fontosak lehetnek a keresés és azonosítás során. 

A Silentwood Foundation által finanszírozott expedíció célja az volt, hogy az ausztrál történelem korábbi időszakának kulturális örökségét feltárják. Az itt nyugvó hajók ugyanis jellemzően a 19. század közepéről származnak, akkortájt népesítették be egyre inkább az európaiak a kontinenst. 

Némelyik roncs olyan sekély vízben nyugszik, hogy még légzőkészülékre sem volt szüksége a régészeknek, egyszerűen lebuktak. Műszeres felméréseket végeztek, rajzoltak és fotóztak, hogy rögzítsék az állapotokat. Ezek alapján próbálják meg majd azonosítani a roncsokat, hiszen részletes adatok vannak az egykor odaveszett hajókról, azok rakományáról. Igaz, a többségük Sydney-ből indulva veszett oda, és onnan akkortájt nem nagyon szállítottak semmit.

Ráadásul néha nem könnyű észrevenni, hogy adott ponton roncs nyugszik, úgy benőtték a korallok két évszázad alatt a maradványokat. Közel is esnek egymáshoz a roncsok, hasonló felépítésű hajókról van szó, tehát azt is ki kell bogozni, melyik mihez tartozik. De hát ez a különleges "kirakós" teszi annyira izgalmassá a búvárrégészek munkáját.

Az egyik legnagyobb búvároktatási rendszer 700 millió dollárért cserélt gazdát.

Sokféle, a búvárkodással kapcsolatos témában írogattam már ezen a blogon is, és többször esett szó arról, mekkora üzletág ez globálisan. Itthonról nézve persze ez nem annyira érthető, hiszen csak pár tavunk, esetleg víz alatti barlagunk van. Pedig meglepően sokan rendelkeznek búvárigazolvánnyal itthon is, igaz, csak egy részük űzi aktívan ezt a hobbit.

De kis hazánk kis pont a búvárkodás világtérképén, összehasonlítva mondjuk Floridával. A tengerparti országok közül sok évtizedes hagyománya van a búvárkodásnak Olaszországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban, és mostanában Indonéziában vagy a Fülöp-szigeteken igazi turisztikai attrakcióvá vált a merülés.

Szóval nem annyira meglepő, hogy a PADI, a világ jelenleg legnagyobbjának számító búvároktatási szervezete 700 millió dollárt ér. Meg kell jegyezni, még van több igazán komoly, rengeget igazolványt kiadós világszervezet, és sok kisebb, helyi alapítású oktatási rendszer is. Így aztán a PADI-nak is komoly a konkurrenciája, ezért a pénzért nem egy örök ideig pénzt termelő céget kaptak a befektetők, hanem egy komolyan versengő piacon kell tovább dolgozni, pénzt keresni.

A nagyságrendet illetően jó tudni, hogy a legolcsóbb NBA franchise értékét becsülik 750 millió dollárra, az NFL-csapatok másfél milliárdtól indulnak- ez ugyan több pénz, de a világ legsikeresebb, legnézettebb ligáiról beszélünk. A magyar focibajnokság összesen nem ér 700 millió dollárt, szóval búvárként kihúzhatnám magam, mert a mi kis közösségünk világszinten többet ér, mint a Fradi meg a többi remek klub.

Csak hát bármekkora üzlet ez az egész, alapvetően mégis inkább a kedvtelés része vonz. Megfizeti az ember a felszerelést, az utazást, a merülést, de a kapott élmény viszont pénzben nem kifejezhető. Aki nem hiszi, úszkáljon egyszer testközelben cápával, delfinnel, teknőssel, bohóchallal vagy polippal, és majd megérti. A víz alatt nem számít, ki mekkora értékű világszervezet tanfolyamát végezte, milyen szintű búvár, mennyit tud merülésre költeni. És ez az igazán szép benne.

A britek háborúban elsüllyesztett vagyonára fáj a kincsvadászok foga.

Tele van minden a különféle kincskeresős sztorikkal, spanyol galleonok, Hitler aranya és más egyéb legendák nyomába eredtek már rengetegen a víz alatt. És mivel van aki sikerrel is jár, ezért aztán még elég sokat fogunk hallani hasonló expedíciókról.

Persze van különbség a zavarosban halászó és a kormányzat áldásával dolgozó kutatók között, nem mindegy, hogy valaki csak ötletszerűen merülget vagy nagyon is alapos munkát végez előtte, s az is fontos, hogy csak a kincsre megy a búvár vagy pedig fontos a történelmi értékek feltárása is.

Egy hír szerint most azt a célt tűzték ki roncskutatók, hogy az első és második világháborúkban elsüllyesztett brit teherhajók közül találják meg azokat, amelyek aranyat és más nemesfémeket szállítottak. A harcok idején ezeket azért szállították a tengereken, hogy az utánpótlásért, fegyverekért, ellátmányért fizessenek vele.

A kutatók 25 éve dolgoznak egy olyan adatbázison, ami a tenger fenekére került 7,500(!) brit teherhajót tartalmazza, s meghatározzák a legvalószínűbb helyzetét annak a hétszáznak, ami aranyat vagy más hasonló értéket szállíthatott. A Britannia's Gold szakemberei nyolcmillió dokumentumot nyálaztak át, hogy ezt az adathalmazt összeállítsák.

Mondjuk érthető a belefektetett nagy munka: laza 4,5 milliárd angol fontot érhet szerintük a mélyben nyugvó vagyon. Úgy vélik, egyáltalán nem véletlen, hogy ilyen sok "aranyhajót" süllyesztettek el: a német hírszerzés, amint ilyenről szerzett tudomást, egyből tengeralattjárókat irányított oda, ahol felbukkanhattak. Mondani sem kell, egy ilyen hajó elvesztése duplán nagy csapás volt a britek számára. 

Szerencsére az arany nem romlik meg pár, a víz alatt töltött évtized során, tehát van esély arra, hogy megtalálják és kiemeljék a vagyont érő zsákmányt. A napokban induló 22 millió fontos költségvetésű expedíció vezetői legalábbis ebben reménykednek, s ehhez a legkorszerűbb technikát vetik be, nagy mélységben is működő távirányítású eszközöket, kifinomult műszereket.

Az első területen két első- és egy második világháborús hajó a kiszemelt célpont- csak ezekben 750 millió fontnyi zsákmányt remélnek. Az adatbázis értéke abban rejlik, hogy a hajó neve, adatai mellett szerepel a pontos rakomány, az elsüllyedés körülményei, helye, a vízmélység és így tovább. Nem csak egy forrásból tájékozódtak a helyzetről, a brit és német feljegyzések mellett a túlélők beszámolói is fontosak voltak.

Az is fontos szempont, hogy nem akarnak háborús sírhelynek számító roncsok megbolygatni, ahol nagyon sokan vesztek oda. És a felkeresett roncsoknál is emléktáblát kívánnak elhelyezni a mélyben. 

A brit hadihajók eleve védett roncsnak számítanak, de a kereskedelmi hajókat nem illeti meg ez a státusz. A roncsokban levő arany tulajdonosa viszont a kormányzat mindmáig, s először nekik jár a leletből. Utána az expedíció költségeit kell kitermelni, végül a befektetők részesednek a nyereségből, valamint juttatnak jótékony célra is belőle.

Persze azért még odébb van, amíg osztozkodni lehet a zsákmányon- majd élesben dől el, tényleg olyan nagyon pontos-e az a bizonyos adatbázis...

Egy halászhajó is lehet jó búvárfotós téma.

A világon merülhető sok-sok roncs jelentős részének semmiféle különösebb érdekessége nincsen. Névtelen teherhajók, amik megfeneklettek majd elsüllyedtek, szándékosan a víz alá küldött halászhajók, feleslegessé vált őrnaszádok- némelyikről össze lehet szedni egy-két érdekes sztorit, némelyik a kora miatt válik izgalmasabbá, de a többi csak idegen test a mélyben.

Persze ezek is lehetnek menők, nagyon is, ha például megszállja őket az élővilág. Tele lesznek a zegzugok kisebb állatokkal, az egykori fedélzet maradványai felett halrajok köröznek, a kapitányi hídra beköltözik egy jókora muréna, és máris van mit nézni.

A másik lehetőség az, hogy maga a roncs válik különleges látvánnyá. Például a dőlés miatt lesz kevéssé szokványos, netán a fedélzet elemeinek korhadása miatt lesz sejtelmes, misztikus hangulatú, vagy esetleg a felépítmény egy kiemelkedő része vonzza a tekintetet. És ami látványként érdemes, az fotóstémaként is.

A Kanári-szigetekhez tartozó Lanzarotén búvárkodtam már régebben, de nem volt olyan gépem, amivel tudtam volna jó képeket készíteni. Van egy Harbour wrecks (azaz kikötői roncsok) nevű hely Puerto Del Carmen előtt, ahol kiszuperált halászhajókat süllyesztettek el búvárlátványosságként. Van, ami erősen szétesőfélben van, de akad olyan is, aminek rácsos acélváza az orron kifejezetten jól megörökíthető téma. 

Tajvanon építettek egy kis szállodát, ahol wellness szolgáltatások helyett búvármedence várja a vendégeket.

A nagy mélységű, meleg vízzel teli, kifejezetten búvároknak szánt medencékből egyre több akad: a brüsszeli Nemo33 volt az egyik első, de ma már van Olaszországban, Kínában is hasonló, és terveznek ilyet máshol is. (Többek között nálunk is házaltak ilyen tervvel az önkormányzatoknál, de ebből nem lett semmi.)

Tajvanon egy kicsit bővítettek a koncepción. A medence itt is mély, 21 méteres, meleg vízzel töltötték fel, építettek mesterséges barlangokat, van benn "roncs" és más hasonló érdekességek, amiknek köszönhetően nem csak egy üres medencében kell úszkálni.

Ám a közelmúltban megnyílt Divecube nevű hely egy kisebb hotel is, 30 szobával, étteremmel, búvárbolttal, és persze akad pár olyan szolgáltatás, amivel a merülések között (vagy helyett) el lehet ütni az időt. Azaz ha valaki megszáll itt pár napra, nem a fitneszterem futógépén kapcsolódhat ki, hanem felkap egy cuccot és búvárkodik egy órácskát.

Az viszont számomra nagy kérdés, mennyiért is adják a szobákat. Mert ha egy igazi búvártúra árával mérhető össze a szállás és merülés költsége, akkor nem tudom, megéri-e ez a nagyon mesterséges élmény. Téli időszakban még esetleg indokolható is, amikor hűvösebb a víz, de nyáron inkább mennék természetes vízbe. 

Tajvan ugyanis szigetország, tenger veszi körül az egészet, és vannak kifejezetten szép merülőhelyei is. Én, ha elvetődnék oda, biztosan ott akarnék merülni, nem egy hotelben Tajcsung város szívében. Ráadásul Tajvanról fapadossal könnyen elérhetőek az olcsó, ám világszínvonalú búvárhelyekről ismert dél-kelet-ázsiai célpontok, mint Bali Indonéziában vagy Cebu a Fülöp-szigeteken. 

Egy utazás előtti, téli időszakba tervezett búvártanfolyamnak azért jó helyszíne lehet a Divecube, vagy akkor, ha valaki viszi a családot is magával, akik közben nézelődhetnek, este együtt sétálhatnak a városban, szórakozhathnak. Hiszen én is ugrottam már ki Brüsszelbe barátokkal, és ugyan nem volt a Nemo33 egybe építve a hotellel, de csak egy villamosozásra volt- más kérdés, nekem egy merülés bőven elég egy medencében, akármekkora is.

Indonéziában pusztított egy nyaralóhajó a legénység hibájának köszönhetően.

A számtalan szigetből álló Indonézia egyik nagyon izgalmas, érintetlen szépségűnek számító helye Raja Ampat. Ez maga is egy szigetek sokaságából álló régió, Új Guinea szigete mellett. A búvárok körében legendás hírűnek számít, a korallzátonyok gazdagsága miatt.

Az MS Caledonia Sky egy 90 méter hosszú nyaralóhajó, ami március 3-án feneklett meg egy korallzátonyon, annak jelentős részét letarolva. Az ilyen zátonyok lassan, évezredeken át növekednek és rengeteg tengeri élőlénynek adnak otthont. A most elpusztított területen évtizedekbe telhet a regeneráció. A kárt nehéz pénzben kifejezni, de több millió dollárra becsülik.

Noha ezt talán megfizeti a hajótársaság biztosítója, de a pénzen nem lehet új korallzátonyt venni a régi helyett. A kapitány sem mentesül a felelősségrevonás alól, börtönbüntetésre is ítélhetik a környezetkárosítás miatt. Az MS Caledonia Sky 102 utassal a fedélzetén hajózott, és azért közelítette meg a partot, hogy a madarakat megcsodálhassák. Ám az apály miatt a hajó nekiütközött a zátonynak, tehát felelőtlenségről, navigációs hibáról volt szó, nem pedig technikai probléma vagy a rossz időjárás volt a baleset oka.

A zátonyt jól ismerő búvárok sírni tudtak volna a látvány miatt, ami a víz alatt fogadta őket. A gyönyörű korallok letörve, elpusztítva, és a halak is eltűntek a zátonyról.