Big Blue Búvár Blog

Vajon tényleg a cápavédelem a fontos üzenete annak, hogy egy alulöltözött modell úszkál a ragadozók közt?

Irina Britanova a Maldív-szigeteknél merült alá a dajkacápák közé, és először ruhában, aztán pedig meztelenül pózolt velük. A cél elvileg nemes: ezzel is igazolja, hogy ezek az állatok nem félelmetes emberevők, hiszen lám, a védtelen nőhöz sem érnek hozzá.

Az egy másik kérdés, hogy a modellnek is sikerült némi hírt vernie a produkcióval. Szóval az éremnek másik oldala is van. Ezzel együtt is tény és való, semmi baja nem esett, tehát a "kísérlet" sikeres volt, másrészt pedig készült egy látványos fotósorozat. Végül mindenki jól járt... (A teljes sorozat például itt tekinthető meg.)

Egy mélyben nyugvó német aknaszedő roncsa a háborúról mesél.

A roncsmerülés szerelmeseinek igen nagy része nem csak a búvárélmény miatt szereti a víz alatti maradványok felfedezését- fontos számukra a történet is. Tipikus, hogy utánajárunk a megnézett roncsok sztorijának, érdekel minket a roncsok sorsa. S emiatt úgy is érdekes lehet egy roncsról készült videó, ha mi nem is láttuk a saját szemünkkel, mert így is ki lehet egészíteni az élményt a történelmi tények elolvasásával.

A mostani történet 1943-ba visz minket. Az M483 tipikus német aknaszedő volt, amilyenből rengeteg szolgált a második világháború idején. A mindenféle szerepben, sok harctéren szerepet kapó hajók a flotta "igáslovai" voltak, melyek közül sok veszett oda.

1943. június 15-én az M483 egy hasonló hajókból álló konvojt vezetett Normandia környékén. Cherbourg felé haladtak, hogy védett kikötőben vészeljék át a nappalt. Nem volt életbiztosítás a brit partoktól nem messze hajózni, ugyanis az angolok rendszeresen támadták a levegőből a német hadihajókat, amik csak a sötétség leple alatt mozogtak. 

A németek óvatossága nem volt indokolatlan, de ezúttal az éjszaka sem jelentett biztonságot. Angol Spitfire Mk VI vadászgépek és kétmotoros Westland Whirlind vadászbombázók köteléke portyázott ugyanis a közelben. Valószínűleg nem volt véletlen, hogy pont ott voltak, ahol az M483 vezette konvoj is, a francia ellenállás gyakran adott hírt hajómozgásokról a britek számára. 

A repülőkről hajnali hatkor vették észre a német hajóköteléket. Ám az M483 kemény ellenfél volt: a 62 méter hosszú hajót 105 mm-es ágyúval, 20 mm-es légelhárító géppuskákkal és 37 mm-es légvédelmi ágyúval is felszerelték a mélységi bombák mellett. A Spitfire vadászok késlekedés nélkül a hajókra rontottak, hogy célba vegyék a légvédelmi fegyvereket, a Whirlwindek pedig felkészültek a bombázásra. 

Utóbbiak közül a Max Cotton által vezetett gép az M483-at vette célba. A hajó felé zuhanva a pilóta szinte a nagy hajóágyúval nézett szembe, és a fedélzettől pár méterre oldotta a bombákat. Azok nem is tévesztettek célt, súlyos sérüléseket okoztak a hajó tatján. Ám a németek nem adták olcsón a bőrüket, Cotton gépe telitalálatot kapott, és az M483-tól 100 méterre a tengerbe zuhant.

Nem sokkal később viszont az aknaszedő is követte a hullámsírba, ugyanis a bombák végzetesen megrongálták. A negyedórás összecsapás végére az összes többi német hajó is találatokat kapott, de ezek nem vesztek oda. A britek gépei közül még egy zuhant le, a Robert Sim által vezetett Spitfire vadász. 

Ma az 51 méteres mélységben nyugvó M483 roncsán nézhető meg, hol találta telibe a Whirlwind bombája. A helyükön vannak az ágyúk, a bombák, körbeúszható a hajócsavar is. A felépítményből is látható valami, és a be lehet hatolni a motortérbe is. A víz a csatornában meglehetősen hideg, a látótávolság sem mindig ideális, de ha megfelelőek a körülmények, látványos a merülés- és persze a mind két fél odaveszésével járó csata története miatt tanulságos is.

Sydney vizeiben lehet találkozni ezzel a különleges tengeri élőlénnyel.

Azt hiszem, igazán mázlista vagyok, hiszen sok olyan tengeri állattal találkoztam már, amit a többség csak természetfilmekből ismer. Bár nem vagyok nagy listázós, azért akad pár olyan jószág, amit különösen szerettem volna szemtől szemben látni. A közelmúltban pár lény lekerült a "de-jó-lenne" listámról, mint például a békahalak és a cetcápák, de van azért még kihívás előttem bőven.

A tengeri sárkányok például nagyon izgalmasak, jó lenne látni, fotózni ilyeneket. A csikóhalak közeli rokonai, a Phyllopteryx taeniolatus latin nevű állatok akár 40 centisre is megnőhetnek. Nagyító tehát nem kell hozzájuk, de állítólag így sem könnyű kiszúrni őket.

Ha már a listákat említettem, nyilván mondanom sem kell, az ember azt is számon tartja, hol lehet azokat a vágyott állatokat látni. És ezekért a tengeri sárkányokért nagyon sokat kellene utazni, egészen Ausztráliáig. És ott sem a jóval híresebb Nagy korallzátony környékén kell merülni, hanem Sydney közelében.

Szóval egy ausztráliai kiruccanásba be kellene iktatni egy plusz kitérőt- de a felszíni látványosságok miatt ez amúgy is indokolt lehetne. Vicces azért, hogy az ember időnként azért néz meg egy olyan híres dolgot, mint az operaház Sydney-ben, mert valami kicsi, a felszín alatti lény kedvéért a környéken jár. Velem legalábbis már fordult elő hasonló "árukapcsolás"- sose rosszabbat!

Lenyűgöző és felemelő ez a videó a tenger óriásáról.

Most már én is elmondhatom magamról, hogy láttam szemtől szemben cetcápát (nagy élmény, ehhez kétség sem fér!), de az még egy kicsit dobhat az egész találkozáson, ha éjszaka, szinte a semmiből tűnik fel egy ilyen hatalmas hal. Ha pedig számára vonzó csemege is akad a vízben, száját óriásra tátva nyeli a méretéhez képest elenyészően apró eleséget, ám nagy mennyiségben.

A Maldív-szigeteken búvártúrázók az év megfelelő időszakában, kis szerencsével láthatnak cetcápát, így az, hogy felbukkant ez az állat a film készítője előtt, nem megy csodaszámba. Az viszont már a mi szerencsénk, hogy egy értő videós volt jelen, aki remek felvételeket csinált, a rövidke, de ütős filmtől pedig mindenkinek leeshet az álla...

Furcsa érzés elmerülni egy hosszan elnyúló, hatalmas és sűrű halrajban.

Egy egzotikus út előtt az ember mindenféle információt igyekszik begyűjteni. A Fülöp-szigetek minden egyes tagjának megvannak a híres látványosságai, no meg az ismert merülőhelyei, s ez Cebun sincs másként. Mivel minél többet látni szerettünk volna, beiktattunk egy merülést a nyugati oldalon, Moalboal előtt, mert úgy hírlett, egy hatalmas szardíniaraj van ott az év minden napján.

Valamikor ez a sok milliónyi hal a rövid hajóútra levő Pescador sziget mellett tanyázott, de már Cebu Panagsama Beach nevű, meglehetősen népszerű és forgalmas partszakasza mellett vannak. Bevallom, kicsit sem volt vonzó az a hely, ahol vízbe indultunk, hajók és strandolók között gázoltunk a vízbe egy nem túl sokat mutató, betonmólók által határolt ponton.

Az viszont meghökkentett, hogy a szardíniák alig 2-3 méteres mélységben ott vártak ránk, a part közvetlen közelében. A látótávolság elég gyatra volt, a fotózás szinte lehetetlennek bizonyult, de akkor is élmény volt látni a folyamként áramló halrajt. Aztán megnéztük a falat is a környéken, ami leharcolt volt, szinte minden élet nélkül, egy mélyebben tanyázó halrajt kivéve, amik hatalmas gömböt alkottak.

Utána visszaúsztunk a szardíniákhoz, és ismét elképedtünk. Végig se lehetett látni a rajt, ami folyamatosan mozgásban volt, ahogy beúsztunk kinyílt majd összezáródott, és voltak pillanatok, amikor nem nagyon lehetett érzékelni, merre van a fenn és a lenn. Konkrétan olyan sűrű volt a raj, hogy árnyékba borították maguk alatt az aljzatot. 

Búvárfotósként persze sajnálom, hogy a megálmodott fotókat nem sikerült elkészíteni, egyszerűen túlságosan sok lebegő részecske volt a vízben. De ettől még az élményfaktor megvolt, s azt mondom, ha az ember arra jár, érdemes megnéznie ezt a szardíniarajt. Aztán persze jöhetnek a többi, hasonlóan látványos helyek is Cebu körül...

Izgalmas csúcsjavításokra került sor a szabadtüdős búvárok fontos versenyén.

Az egy levegővel nagy mélységbe leereszkedés nagyon-nagyon egyéni műfaj a sport világában, miközben igen komoly csapatok szükségesek a biztonságos lebonyolításhoz, a rekordok hitelesítéséhez. Ám a búvár alapvetően magára van utalva. Mivel annyira szűk körű ennek a versengésnek az élmezőnye, mindenki ismer mindenkit, és a riválisok is elismerik a másik nagy teljesítményét- ebben a tekintetben jó képet ad a Nagy kékség is a versenyzőkről.

A világrekordok jelentős része egyetlen versenyző nagy merüléséről szól, megszervezik, és ha sikeresen végrehajtja a sportoló, átírhatják a listákat. Ám léteznek versenyek is, ahol sorban egymás után hajtják végre merüléseiket a búvárok, közvetlenebb a versengés is. Igaz, mivel a tervezett mélységet előre be kell jelenteni, nincsenek a semmiből elért csúcsok. És sokan úgy szállnak vízbe, hogy se világcsúcsot, se nemzeti rekordot nem akarnak dönteni, egyszerűen csak saját maguk határait feszegetik. Amikor sikerrel járnak, ugyanúgy kijár nekik az elismerés, mint a legeslegjobbaknak.

Ritka eset, hogy egyetlen versenyen ugyanabban a versenyszámban sorra javítsanak rekordot, de ezúttal ilyen izgalmakkal szolgált a Bahamákon rendezett Vertical Blue. Ez az egyik legismertebb nemzetközi szabadtüdős találkozó, és minden évben van pár lenyűgöző eredmény.

Pár napja a nők Constant Weight kategóriájában Alessia Zechinni remek, 102 méteres eredményével döntötte meg a korábbi világrekordot, amit még a legendás Natalja Molcsanova állított fel. Ám a versenyből még volt hátra pár nap, és az utolsóra egy japán hölgy még mélyebb merülést tervezett.

Hanako Hirose a nagyon sikeres japán szabadtüdős versenyzés egyik legjobbja, több nemzeti rekord birtokosa. Sikerrel végrehajtotta 103 méteres merülését, így elhódítva a kategória világcsúcsát. Ám a törékeny japán lány kevés ideig érezhette magát a világ legjobbjának, mert pár perccel később Alessia merült alá, egészen 104 méterig!

Ezek már olyan emberfeletti teljesítmények, hogy csakis őszintén gratulálni lehet mind a két remek sportolónak. Abban is biztosak lehetünk, hogy Hanako szeretné egy negyedóránál hosszabb ideig világcsúcstartónak mondani magát, így tovább edz és dolgozik érte. Ha pedig elhódítja a rekordot, akkor talán az olasz lány lesz az első, aki gratulál neki- s nyomban utána elkezdi majd a felkészülést a visszavágásra...

Bármennyire iparszerű, óriási élmény Oslobban cetcápákkal úszni. 

Cebu az egyik legismertebb tagja a Fülöp-szigeteknek. Népszerű nyaralóhely, kedves emberekkel, páratlan felszíni is víz alatti látnivalókkal. 

Pár éve a sziget déli részén, Oslob környékén a helyi halászok elkezdték az arrafelé élő cetcápákat etetni, hogy a jól fizető turisták közelébe csalogassák őket. Azóta pedig folyamatosan pörög az üzlet, amit támadnak is, hiszen az etetés megváltoztatja az állatok viselkedését. 

Helyben sokkoló a tömeg ami a cetcápás úszásra vár. Ám megy minden szervezetten. És be kell valljam, én, aki még sose láttam ezeket a hatalmas planktonevő cápákat, nagyon élveztem a találkozást. Ott úsztak el tőlem karnyújtásnyira 4-5-6 méteres békés óriások, állandóan a közelünkben voltak. 

Másodjára le is merültünk hozzájuk, azaz új szemszögből láttuk a csemegét beszippantó cetcápákat. A sziluettjük kitakarta a napot, hasonlót sem láttam még életemben... 

Amit a Fülöp-szigetekről, a búvárkodási lehetőségekről tudni érdemes

Az első világháború idején küldték a tenger fenekére ezt a kis hajót.

Az 1914 és 1918 között zajló nagy háború iszonyú véráldozattal járt, és a tengereken is újféle csaták dúltak. A felszín alatt lopakodó tengeralattjárók például alaposan megtizedelték az ellenséges flottákat, és ez a pár évtizede még csak nem is létező hajóosztály döntő tényezővé vált.

Bár általában a német búvárhajókat emlegetik sokan, a többi fél is bevetett ilyen hadihajókat. A brit E-9 jelű tengeralattjáró és parancsnoka, Max Horton például 1915-ben két nap leforgása alatt négy hajót is elsüllyesztett a Balti-tengeren, Svédország közelében. Ezek egyike volt a Johaness Russ nevű tehergőzös, ami szenet szállított.

A megtorpedózott teherhajó nem süllyedt el azonnal, a legénységnek volt ideje elmenekülni, és az embereket a svéd Wale romboló vette a fedélzetére. A sodródó Johaness Russt a sorsára hagyták, mert eközben az E-9 már a negyedik áldozatát támadta. A Wale távol maradt a csatától, ismét csak az embereket mentette ki, majd visszatértek a még a felszínen levő Johannes Russhoz. Egy svéd vontatóhajó is érkezett, és megpróbálták a partra vinni a gőzös, ám az váratlanul felrobbant és elsüllyedt.

A maradványait 70 évvel később fedezték fel, 58 méteres mélységben. A tapasztalt technikai búvárok számára érdekes merülésnek számít a sejtelmes félhomályban nyugvó gőzös kifejezetten jó állapotban megmaradt roncsa. Ennek a videónak köszönhetően pedig mi is megnézhetjük, hogy fest mostanában a Johannes Russ.

Két nap után került elő élve egy barlangban eltűnt búvár.

Az 54 esztendős spanyol barlangi búvár, Xisco Gracia komoly rutinnal bír a zárt téri merülések területén, de ezúttal csak hajszálon múlt az élete. 

A Baleár-szigetek elsősorban nyaralóhelyként ismertek, és ha búvárkodik is valaki, szinte kizárólag a tengeri merülőhelyekre jut el. Jóval kevesebben tudják, hogy rendkívül látványos, tiszta vízű barlanglabirintus is rejtőzik a szigetek alatt, ahova csak kutatók juthatnak el.

Xisco Gracia Mallorca szigetén merült alá, ahol már igen sokszor járt. A több kilométernyi hosszú járatban könnyen el lehet tévedni, ha valaki nem kellően felkészült. Gracia nem egyedül indult el, és ez volt a szerencséje: amikor a felszerelés hibája már nem volt elegendő levegője a visszatéréséhez, társa, Guillem Mascaro volt az, aki hírt vitt a történekről. 

Mascaro pontosan meghatározta azt a helyet, ahol Gracia megpróbált életben maradni egy levegős részen. A kis teremben a búvárnak nem volt élelme, és gyakorlatilag teljes sötétségben várakozott arra, hogy valaki a segítségére jöjjön. Ám nem tudhatta, mi zajlik odakinn.

A mentőcsapatok ugyanis egyből megkezdték a keresést, de még a pontos hely ismeretében sem volt egyszerű megtalálni Graciát, aki a barlang távoli pontján várakozott. Több, mint hatvan ember dolgozott megfeszítve, hogy sikerüljön élve kihozni őt, de egy ponton fel kellett adni a keresést, annyire lecsökkent a látótávolság a barlangban.

Gracia 48 órán át várakozott a vaksötétben, ám mivel teljesen elvesztette időérzékét, azt hitte, már öt napja van a barlang mélyén. Gyakorlatilag biztos volt benne, hogy társának nem sikerült kijutni, így nem is értesíthetett senkit, tehát nem is keresik őt. 

Ám a többi búvár nem adta fel a reményt, rátaláltak és szerencsésen ki is hozták. Gracia most a kórházban lábadozik, és természetesen nagyon hálás azoknak az embereknek, akik annyi energiát öltek a kimenekítésébe. Reméli, ha felépül, ismét kalandozhat a víz alatti barlangok különleges világában.

Meg kell jegyezni a történet végén, hogy hasonló csodaszámba menő menekülésre nálunk is sor került: 2002-ben az Esztramos barlangban eltűnt búvárt találták meg élve, és megfeszített munkával őt is sikerült kihozni.

A tenger melegedése elpusztítja a bohóchalaknak otthont adó anemonákat is.

A rajzfilmből jól ismert sürgő-forgó színes halacskák, a bohóchalak a búvárok kedvencei is. A csalánozó anemonákba költöző halak nagy vehemenciával védik otthonaikat akár sokkal nagyobb betolakodókkal szemben is, és persze maguk is védelmet találnak a csápok közt. Ám az éghajlatváltozással szemben még ezek az elszánt jószágok is tehetetlenek.

Ausztráliában, a meleg vizekben található Far North Reef térségében figyelték meg, hogy a korallfehéredéshez hasonló jelenség sújtja az anemonákat. Azok ugyanis olyan algákkal élnek szimbiózisban, mint a korallok, s amikor az algák elpusztulnak, a színes anemonák is kifehérednek. Ha ezek az állatok eltűnnek a zátonyokról, annak a védelem nélkül maradt bohóchalak isszák meg a levét. És a Nagy korallzátony is elképzelhetetlennek tűnik nélkülük. 

A kutatók szerint nagyon komoly a baj: egy felmérés szerint a Lizard Island védett körzetében a zátony 90 százalékát érintette a fehéredés- köztük valamennyi anemonát. Hat hónappal később visszatérve azt tapasztalták, némelyik csalánozó túlélte a betegséget, ám nagyjából a felük eltűnt. Egyszerűen mintha nyomuk sem lenne azokon a pontokon, ahol korábban éltek. Míg a fehéredő korallok élettelen váza ott marad, az anemonákból ennyit sem lehet látni.

Ha nincs anemona, nincs bohóchal sem. Az otthontalanná vált halacskák túlélésére ilyen körülmények közt nem nagyon van esély, nincs hová menniük. A Lizard Island egyike volt a melegedő tengervíz miatt legnagyobb károkat szenvedő területeknek, így sajnos az itteni vizsgálatok eredménye sokat elmond arról, mire számíthatunk, ha a többi trópusi zátonyon is súlyosbodik a helyzet. 

Reméljük, a bohóchalakat nem csak rajzfilmekből ismeri majd meg a következő generáció, mert a tengerben is ott maradnak. Ám ehhez valamit tenni kell a klímaváltozás lassítására...