Big Blue Búvár Blog

Szemétből kellett kimenteni a halacskát a búvároknak.

Most már lassacskán naponta lehetne elgondolkodtató videókat megosztani arról, ahogy a tengeri élővilágot pusztítja a műanyag hulladék. Tulajdonképpen unalmas is lehetne ez a téma- de éppenhogy nagyon fontos, ezért személy szerint nem engedem el a témát. Mi tehetünk róla, mi tehetünk ellene- pusztán ez okból mutatok rá példákat, miért nem jó egyszer használatos műanyagokat használni, nem törődni a zacskókkal.

Egy Thaiföldön dolgozó búvároktató, Nat Senmuang osztotta meg ezt a felvételt. A halacska furcsán vergődött a tenger fenekén, és elsőre én sem láttam, miért nem mozdul- egy zacskóba szorult bele szegény jószág. S ha mi nem látjuk az áttetsző műanyagot, nem meglepő, hogy ő sem. Sikerült kiszabadítani, a zacskót is kihozták, de ezzel a probléma nyilván nincs megoldva...

A sós víz kegyetlen, minden elektronikát tönkretesz.

A búvárkodás afféle technikai sport, és használunk mindenféle elektromos kütyüt is. A lámpák, fényképezőgépek esetében mindig oda kell figyelni arra, hogy ne ázzanak be, mert az bizony komoly gondokat okozhat. Olyan műszerek is beázhatnak, mint például a búvárkomputerek, szóval sok nagy értékű dolog mehet tönkre ha figyelmetlen a gazdájuk.

A megelőzés természetesen mindig a legjobb módszer. Az O-gyűrűvel vízzáróvá tett eszközeink nyitása-zárása (például fényképezőgép tokja, cserélhető elemes lámpa) mindig kritikus. Ápolni kell az O-gyűrűt, a zárásnál ellenőrizni kell hogy nem gyűrődött-e fel valahol és így tovább. 

A legtöbb búvárt utoléri valamikor ez a probléma. Az olcsóbb kínai búvárlámpák például ritkán bírják nagyon sokáig, ezzel többnyire számolni is szoktunk. (Hogy aztán rendszeresen kidobni és másikra cserélni a javíthatatlanná vált, nem sokat bíró lámpát mennyire környezetbarát, az elgondolkodtató.) A búvárfotósok körében is az a mondás járja, hogy kétféle búvárfotós van: az egyik már áztatott be gépet, a másik pedig majd fog.

A minap viszont arról beszélgettünk egy ilyen dolgokban járatos barátommal, mit tehetünk akkor, ha azt látjuk, beázott valami a víz alatt? Az első tennivaló ilyenkor, hogy megpróbálunk minél előbb a felszínre menni, kivinni a vízből a beázott dolgot. (Természetesen csak értelmes keretek között, saját egészségünket nem veszélyeztetve azzal, hogy rakétaként lövünk fel.)

A tengervíz és az édesvíz között nagy különbség van az elektronikára gyakorolt hatást illetően. A sós víz gyakorlatilag nagy sebességgel tökéletesen tönkreteszi az elektronikát, az édesvíz viszont nem! Tehát a felszínen az első dolgunk az legyen, hogy az elemet vagy akkumulátort kivéve (ez fontos!) azonnal édesvízbe tesszük a beázott dolgot. 

Ennél többet az, aki nem ért a karbantartáshoz, nem nagyon tud tenni a helyszínen. A különbség az, hogy az édesvízben kiáztatott elektronika megmentésére van némi esély, ám a sós vízben maradónak biztosan vége. (Persze az is különbség, hogy mekkora beázásról van szó, csak némi víz került például a lámpatestbe, vagy az egész vízben áll.)

A történet illusztrálására a Spark Lights gyártójától kaptam két fotót, amit itt a cikkben mutatok meg. A felső egy olyan lámpáról készült szétszedés után, amiből nem áztatták ki a sós vizet- ez a rozsdabarnára színeződött elektronika már menthetetlen volt, cserélni kellett rajta mindent.

Az alsót viszont azonnal édesvízbe tették az akkumulátor eltávolítása után, és így került a szervizbe idehaza. A kép a szétszedés után, de még a javítás előtt készült, és egyértelműen látszik a különbség. Némi karbantartás után sikerült életre kelteni, azaz nem ment tönkre az értékes felszerelés. Persze ha garanciális a termék, akkor ezzel nem törődünk, de amikor nem, akkor nagyon nem mindegy, mennyibe kerül a javítás- már ha egyáltalán van értelme. 

Szóval a beázás bosszantó, és a legjobb az, ha megpróbáljuk elkerülni, ám amikor megtörtént a baj, akkor is meg lehet próbálni menteni a menthetőt.

Így formál át egy autót a tenger.

Ez a kis rövid videó tulajdonképpen nem nagy szám: egyszerűen csak körbeúszott a készítője egy nagyobbacska koralltömbbé átalakult Toyota FJ40 terepjárót. A meglepő inkább az, hogy mennyi élőlény telepedett meg rajta, és milyen sok hal cikázik körülötte. Némely szögből nem is könnyű megismerni, hogy egyáltalán ez egy autó volt annak idején, a típusát pedig inkább csak a szakértők tudják megállapítani. A miheztartás végett: ilyen egy FJ40.

Persze ehhez trópusi tenger kell, ez a jármű is azért lett kis tengermélyi oázis, mert a Fülöp-szigetek vizeinek gazdag élővilága minden lehetséges élőhelyet kihasznál. Hát, így lesz mesterséges zátony egy roncsból- de most nem is arról szeretnék beszélni, hogy érdemes-e ilyesmit csinálni. Hanem inkább arról, hogy szemmel láthatóan a tengeri élővilág remekül érzi magát, ha békén hagyjuk és nem pusztítjuk. Az, hogy az "igazi" korallzátonyok állapota sok helyen elszomorító, azt jelzi, hogy nagyon is komoly emberi behatással kell szembenézniük. Pedig csak oda kéne figyelni, és lehetnének újra ilyen szépek... Lesznek? És akkor nem feltétlenül egy kimustrált Toyotának kell a csodájára járni merülés közben Pangangan mellett. 

Hozzátéve persze, hogy aki szeret odafigyelni egy tengeri életközösség apróságaira, egyetlen ilyen mesterséges zátonynál is hosszú időt eltölthet, mert hihetetlen, mennyi féle és fajta lény tud élni benne, rajta, körülötte...

A víz alatt is kutatják Prága múltjának titkait.

(Fotó: Andrea Kiss)

Akik jártak már a cseh fővárosában, jól simerik a híresebb látnivalókat, és szinte biztosan átsétáltak a legendás Károly hídon. Ám a Moldva első kőhídja a Judit híd volt, amit 1158-1172 között emeltek, Vencel király uralkodása idején. A nevét is a király feleségéről kapta. Egyébként Közép-Európában is az első kőhidak közé tartozott. A hidat az 1342-es árvíz sodorta el, csak a két torony maradt meg utána, melyek közül a kisoldali ma is látszik.

Idén januárban a Károly hídon nézelődő turisták furcsa dologra figyeltek fel: búvárok merültek alá a Moldvában, Az egykori Judit-híd ugyanis csak kicsivel északra állt a Károly-hídtól, tehát amikor a maradványait akarják megvizsgálni, errefelé kell keresgélni. 

A csapat vezetője, Barbora Machova a víz alatti régészet szakértője. Mint elmondta, a Judit híd nyomára már korábbi búvárexpedíciók is rábukkantak, ugyanis az 1980-as, 90-es években is kutakodtak itt. Ám ahogy fejlődik a technika, s ahogy egyre többet tudunk, érdemes újból alámerülni, folytatni a feltárást. 2014-ben is visszatértek a helyszínre, most pedig ismét sok érdekességre bukkantak. 

A legizgalmasabb az, hogy közelről meg tudták vizsgálni a Judit híd 11., a víz alatt épen maradt pillérét. Felmérést tudtak róla készíteni, és nyilván a többi pillér és maradvány vizsgálata is sokat elmond arról, milyen lehetett egykor a híd és hogy épült. Örülnek annak, hogy volt, ami épen maradt a felszín alatt, a komoly hajóforgalom ellenére- éppenséggel pont azért is fontos felmérni, mi van odalenn, mert így a hajók is elkerülhetik a maradványokat. A búvárok is azért dolgoztak a borzongató téli időszakban, mert ilyenkor közlekedik a legkevesebb a hajó a Moldván.

Remek családi rendezvény lesz március 24-én.

Mindig is lelkes népszerűsítője voltam az olyan eseményeknek, ahol a búvárok kötetlenül összejöhetnek, és ahol a programot kifejezetten ennek a kedvtelésnek a szerelmesei számára találják ki. Az igazi pedig az, ahol még merülni is lehet- akár tóban, akár medencében, az szinte mindegy. A lényeg, hogy víz alatt lehetünk, és ha még nem szokványos program, érdekesség is van, mindenki élvezi a találkozót.

Ezért írtam korábban többször a Retró Búvárfelszerelések Napjáról, ahol tényleg szuper hangulatban, remek szervezéssel tölthettük egyótt az időt.

Kiválóan sikerült a folytatás is, ezért vártam, az idén megrendezik-e. Nos, örömmel jelenthetem, hogy igen, március 24-én jón a soron következő rendezvény, ám még egy kicsit több programmal, új helyszínen. Ezúttal ugyanis igazán exkluzív körülmények között találkozhatunk: a Duna Arénába várnak mindenkit a szervezők.

Az esemény főtámogatója a nemrég alakult Honvédelmi Sportszövetség, a rendező pedig a Magyar Búvár Szakszövetség és az Imyke Diving Búváriskola és Búvár Klub. A retró merülés, azaz a régi, de még jó állapotú felszerelések kipróbálási lehetősége ebben az éven is főszerepet kap, tehát az ilyen érdeklődő búvároknak most is ott a helye. Vélhetően lesz egy-két fotós is a medencében, és így aki szeretne magáról fotót olyan cuccokban, mint amilyeneket korai James Bond-filmekben látni, annak ennél jobb alkalom nem kell.

Ám még ennél is több izgalmas programot szeretnének kínálni a szervezők, hogy igazi búvárünneppé váljon a rendezvény. Jelen lesznek a hazai búvárélet ismert személyeségei, például a világversenyeken sikert sikerre halmozó búvársportolók. Számítanak a családokra, a (még) nem búvárkodó hozzátartozókkal, akik itt megismerkedhetnek a búvárkodás világával. Lesznek vetítések, előadások is. 

A pontos, részletes programot hamarosan közzé fogják tenni a szervezők (és persze megosztom én is), de aki szeretne egy jó hangulatú búvárbulin részt venni, az már most bevésheti a naptárba a helyszínt és az időt: Duna Aréna, 2019. március 24. vasárnap.

A víz alatt is sütit árulnak a lányok.

Az Egyesült Államokban még ma is roppant népszerű cserkészmozgalomban lányok és fiúk is részt vesznek. A lányok által árult sütik (Girl Scout Cookies) nyeresége a helyi cserkéseknél marad, és ebből finanszíroznak különféle izgalmas programokat. A bevétel egy részét pedig maguk a sütit áruló cserkészlányok kapják, és ők döntenek arról, mire használják fel a pénzt- jótékonyságokra vagy közös programokra. Tervezésre, a célokért végzett közös munkára tanítja őket a program az ötletgazdák szerint. És persze sikerélményük is van, amikor összegzik az eredményeket, amihez mindenki hozzáteheti a magáét.

Köztudott, a cserkészek mindenféle területen kipróbálhatják magukat. A cserkészlányok között akadnak búvárok is, és ha már szeretik az időt a víz alatt tölteni, még sütit is árulnak ott. Még oktatófilmet is készítettek arról, hogy kell sütit venni búvármódra- itt pénz helyett kagylókkal fizetnek, és persze a sütit is vízhatlan csomagban kapják meg a vásárlók.

Ki gondolhatta 1917-ben, amikor az első sütiársítást megszervezték az oklahomai cserkészlányok, hogy még búvárok is árulni fogják egyszer? Persze azt se hihették akkoriban, hogy egyetlen év alatt közel 800 millió dolláros forgalmat bonyolítanak le a sütit áruló cserkészek, akik még a kedvetlésük űzése közben is ki tudják szolgálni a vevőket! 

A metropolisz víz alatti világát mutatja be egy új film. 

Az isztambuli idegenforgalmi hivatal mutatta be az új ismeretterjsztő filmet, amit a várost körülvevő vizek mélyén forgattak. A film azt a címet kapta, hogy "Két tenger, egy város: a víz alatti Isztambul". Egy ilyen rengeteg turistát vonzó úti cél esetén a merülni érkezők csak az utazók töredékét tehetik ki, ám tény, manapság már a zsúfolt nagyvárosok is szeretnék felhívni az aktív kikapcsolódási lehetőségekre a figyelmet a városnézés, szórakozás népszerűsítése mellett.

A forgatásban rengeteg búvár működött közre, akik 52 nap alatt 33 különböző helyen dolgoztak a Boszporuszban és máshol a város környékén. A rendező Sait Özgür Gedikoğlu volt. 

Ha a filmben szereplő helyek listáját nézzük, akkor kiderül, a búvárok alámerültek a nagyváros északi és déli partszakaszán, az ázsiai és az európai oldalon, s a kettőt elválasztó szorosban éppen úgy, mint a városhoz közel eső szigetek vizeiben. Igazi átfogó képet ad a tengeri élővilágról ez a film, aminek készítését ráadásul komoly víz alatti kutatómunka, felmérés is kísérte. 

A filmmel kettős célja van a készítőknek: egyrészt be akarják mutatni, hogy a nagyvárosnak nem csak a felszíni látnivalói érdekesek, másrészt pedig azt is a nagyközönség elé tárják, mennyire védelemre szoruló, izgalmas, értékes, ám a többség számára nem látható életközösség van a metropoliszt övező tengerekben.

Megtalálták a USS Hornet roncsát.

A második világháború idején, 1942 októberében veszett oda az amerikai repülőgéphordozó a Santa Cruz-szigetek közelében vívott csatában. A japán zuhanóbombázók és torpedóvetők által elsüllyesztett hajó 2200 fős legénységéből 140 ember vesztette életét. Az alábbi drámai videón a USS Hornet utolsó óráiról készült riport látható.

A nemrég elhunyt milliárdos, Paul Allen alapítványa birtokában levő kutatóhajó, a Petrel csapata találta meg a Hornetet több, mint ötezer méteres mélységben. Ez természetesen minden búvár számára elérhetetlen, sőt, a tengeralattjárók többsége számára is. Időnként ilyen nagy mélységű roncsfelfedezéseknél szóba kerül a merülés lehetősége, hiszen a laikusok nem feltétlenül vannak tisztában azzal, hol a határ. Nos, az átlagbúvárok túlnyomó többségének 40 méter körül, a technikai búvárok mehetnek csak 100-150 méter környékére, míg a 300-400 méter már extrémnek számít a katonai vagy ipari búvárok körében is.

Így aztán a USS Hornet esetében egészen biztosan csak kamerák felvételeivel kell beérni azoknak, akik kíváncsiak rá, hogy néz ki most a hajó.

Különös helyen lehet merülni Németországban. 

A Grube Felicitas bánya Észak-Rajna-Vesztfália államban található, Dortmundtól keletre. 1863-ban kezdték még itt a termelést, ami egészen a közelmúltig folyt. Utána viszont a víz vette át az uralmat a felhagyott tárókban, s ekkortól járnak ide merülni a barlangi búvárok. 

A merülések érdekessége elsősorban az, hogy a kristálytiszta vízben az egykori vágatok jól beúszhatók, át lehet úszni az ajtókon, s ott maradt sok gép, jármű is a mélyben, meglepően jó állapotban, mintha arra várnának, hogy egy nap valaki még újra indítja őke... Egyfajta ipari műemlék ez, nem pedig egy átlagos merülőhely. 

Már azt is vizsgálják, árt-e a búvárfotózás a csikóhalak szemének?

Manapság gyakorlatilag az élet minden területén felmerülő kérdés,  hogy az emberi tevékenység milyen hatással van az élővilágra. Noha sokszor fontoskodónak tűnhet ez, azért mégiscsak van ennek több jó oldala. Egyszerűen a szemléletünk részévé vált ennek köszönhetően, hogy mi magunk is feltesszük a kérdés, mivel ártunk? És a cél pontosan ez: mi magunk legyünk tisztában azzal, hogy még akkor is okozhatunk gondot, ha pont olyan tevékenységet űzünk, amit természetközelinek gondolunk.

A búvárkodás igazi klasszikus példa erre. Csodáljuk a tenger élővilágát, figyeljük a halak sürgését-forgását, megviilágítjuk a színpompás korallokat, és persze fotókat is készítünk, hogy megmutathassuk másoknak is a víz alatti világ szépségét. Ám egy idő után óhatatlanul felmerül: mit szólnak az élőlények ahhoz,  hogy sorozatban villogunk rájuk a vakukkal? Hiszen ha mi magunk nézünk szembe pár tucat erős villanással, azért nem örülünk annyira, nekik mitől lenne ez jobb?

Az olyan, nem túl mozgékony állatok, mint a csikóhalak különösen sokszor vannak kitéve a búvárfotósok megjelenésének. Nem csak amiatt, mert nem úsznak el gyorsan, hanem azért is, mert fotógén lényként szívesen választjuk "modellként" őket. Ezért nem meglepő, hogy egy kutatócsoport azt vizsgálta, a csikóhalaknak mennyire árt a rendszeres vakuzás.

Maarten de Brauwer vezette azt az ausztráliai csapatot, ami több fajt is vizsgált, tengerben és akváriumi körülmények között egyaránt. Kíváncsiak voltak rá, változik-e a viselkedésük attól, hogy gyakran találkoznak búvárfotósokkal, s az is érdekelte őket, a szemükben történnek-e visszafordíthatatlan károsodások. Tanulmányuk szerint a búvárfotózás nem nagyon befolyásolja életüket, táplálkozási szokásait- de ez csak a vakuzásra vonatkozik, arra nem, hogy a fotósok piszkálják, terelgetik, zaklatják őket egy jó fotó kedvéért. Mindenesetre ők úgy vélik, az, hogy pár helyen korlátozzák a vakuk használatát csikóhalak és törpe csikóhalak fotózásakor, nem igazán bír jelentőséggel

Természetesen ahogy az manapság már csak lenni szokott, eredményeiket rögvest vitatni is kezdték. Az Egyesült Királyságban működő Seahorse Trust részéről Neil Garrick-Maidment kijelentette, a vizsgálati módszer téves volt, mert a vakuzás hatása nem egyből jelentkezik hanem akár hetek múlva. Az pedig végképp hiba, hogy akváriumban vizsgálódtak: nem csoda, hogy onnan nem "menekültek" a csikóhalak, hiszen nincs hova. Véleménye szerint nema vakuzás maga öli meg a csikóhalakat, hanem hosszabb távon a sok fényvillanás által okozott sressz. 

A Seahorse Trust így aztán továbbra sem javasolja a vakus fotózást ha csikóhal a téma. Hogy ez megvalósítható-e, az nagy kérdés. Fényforrás nélkül a látványos, színes víz alatti fotók nem születhetnek meg, ez tény. Az is tény, hogy talán nem feltétlenül kell minden egyes búvárfotósnak százával készíteni a képeket ugyanazokról a csikóhalakról. De a történet másik fele: ha nem lennének képek és videók, honnan is tudhatná ma már szinte mindenki a világon, hogy milyen csodálatos és védelemre méltó a tengeri világ? És ez független attól, hogy búvárkodik-e valaki, mert már mindenki látott lenyűgöző természetfilmeket.

Abban pedig még a más állásponton levő szakember is osztja az ausztrálok álláspontját, hogy vaku ide vagy oda, sokkal több problémát okoz a fikikai kontaktus, a csikóhalak (és bármilyen más állat) zaklatása és fogdosása. És jó lenne, ha ezzel tisztában lennének a búvárok, akár fotóznak, akár nem. Azaz az alapszabály: mindent a szemnek, semmit a kéznek!