Big Blue Búvár Blog

Izraeli búvárcsapat keresi a folyóba lőtt emberek maradványait.

A második világháború végén, a zsidóüldözések idején nagyon sok zsidó származású magyart végeztek ki úgy, hogy egyszerűen belelőtték őket a Dunába. Az áldozatoknak több helyen állítottak emléket, de maguk a maradványok még a mélyben lehetnek.

Pontosabban szólva nem nagyon lehet tudni, hét évtizeddel később mi van a Duna fenekén. Egyrészt rengeteg idő telt el, a folyó sodrása sok csontot magával vihetett egészen akár a Duna torkolatáig is. Másrészt ez mindig is egy forgalmas folyószakasz volt, sok más ember is életét vesztette itt. Ráadásul itt folyamatosan voltak kotrások, munkavégzések is.

Amikor néhány éve, a Margit híd felújítása során maradványokat találtak, csak DNS analízis alapján vélték azt, hogy talán zsidó származású embereké voltak, akik a holocaust idején vesztették életüket. Ám biztosat ennyi év távlatából nem lehet mondani.

A mostani kutatás is, aminek során izraeli csapat dolgozik a Duna rövid szakaszán, inkább azért jelentős, mert a múlt egyik sötét foltjára koncentrál. A szakemberek pontosan tudják, hogy hiába vizsgálják szonárral a folyó fenekét, hiába szállnak le majd búvárok, mindent feltárni és biztosat mondani egyszerűen lehetetlen. Ám az semmiképpen sincs kizárva, hogy nem találnak azért fontos leleteket is egy módszeres kutatás során.

Mindez a munka azért érdekes, mert ismét rávilágít arra, mennyire nem hitelesek a víz alatti kincskeresők munkáját bemutató akciófilmek. Pont olyan viszonyban állnak a valósággal, mint Indiana Jones és a régészek igazi munkája. Nincs egy Heuráka-pillanat, gyorsan felszínre hozott, vagyont érő kincs és hasonlók, a víz alatti kutatómunka a legtöbb esetben egészen másról szól. Arról,  hogy a felszín alatt rejtve maradt titkok egy részét megismerhessük.

Komoly, szisztematikus munka vár tehát arra, aki itt szeretne dolgozni. Ennek része a valóban veszélyes, hozzáértést igénylő merülés a Duna forgalmas szakaszán. És az még csak a feladat legelső része, hogy ha találnak valamit, azt a felszínre hozzák. Utána jön az elemzés, hogy megállapítsák, mit is találtak pontosan.

1944-ben ugyanis a Margit hidat a Dunába robbantották, és ekkor is sok ember veszett oda, akiknek maradványai ott lehetnek. Természetesen nekik is ugyanúgy kijár a végtisztesség, de az izraeli csapat elsősorban a zsidó áldozatokat szeretné megtalálni.

Azt gondolom, hogy a küldetés jelentősége messze nem abban áll, hogy csontokat hoznak a felszínre, amiket méltó módon el lehet temetni. Inkább az a fontos, hogy emlékezzünk azokra az áldozatokra, akiket ilyen kegyetlen módon öltek meg annak idején. Nagyon tiszeletreméltó, hogy vannak, akik ennyi év után is időt, energiát nem sajnálva próbálják feltárni, megismerni ezeket a múltbeli történeteket, személyes tragédiákat.

Fotók: Fortepan

Na ez lehet az igazán nagy élmény!

Nem is nagyon szeretnék hozzáfűzni semmit ehhez a videóhoz, hiszen tulajdonképpen maga a film sincs túlbonyolítva: egy csapatnyi fóka úszkál, játszik, ölelkezik a búvár kamerája előtt. Mondhatni, élik az életüket, és ez ennyire lenyűgözően érdekes tud lenni. 

Nincsenek bezárva, nem idomítják őket, nem kell azon vitatkozni, etikus-e az egész fogvatartásuk a fizető nézők kedvéért. Egyszerűen csak jó nézni őket, és jó lenne egyszer a saját szememmel is látni ezt, még ha nagy duzzogva Kaliforniába is kéne menni miatta...

Ez lesz a menő a víz alatt az idén.

Mint ahogy minden kedvtelésnél, úgy a búvárkodás világában is folyamatos törekvés az, hogy újat hozzanak be a cégek. Legyenek azok felszerelések, utazások- valami mindig kell, ami egy kicsit felkavarja az állóvizet. 

Érdekes, az utóbbi időre jellemző tendencia, hogy egyre jobban elválnak egymástól a különböző búvár szubkultúrák. 20 éve a búvárok többsége hasonló, jól bevált úti célokra ment, sokuknál volt valami kisebb kamera, de kevesen voltak a komoly felszereléssel fotózók, vagy azok, akik a kifejezett technikai búvárkodás iránt érdeklődtek. Ám már nálunk is tetten érhető, hogy változik a szemlélet.

Miközben a fotósok egy része átváltott egészen kicsi akciókamerákra, amivel szinte állítgatás nélkül tudnak jó kis videókat készíteni, nagyon sokan választanak maguknak drága cserélhető objektíves fényképezőgépeket. A búvárcsoportokba ma már nagyon sokan tesznek fel kellemes víz alatti fotókat, az élmezőny pedig egészen elképesztő képeket csinál. Azaz aki ma igazán fotózni akar a víz alatt, nem éri be egy kicsi kompakt kamerával. Hiába lehet ezekkel is fotózgati, egyszerűen az ember nem szívesen osztja meg másik szuper fotói mellett a képeit.

Pedig nem kellene ezt éreznünk, hiszen sokan kezdtünk kis kamerával. De a közösségi oldalak, amik jók voltak arra,  hogy felpörgessék az ilyen csoportokat, pont jellegük miatt befolyásolják a felfogásunkat is. Egyszerűen úgy érezzük, ami nem elég jó, nem elég erős, az vacak és kár megmutatni- pedig ezek a mi élményeink, és pont ezért értékesek. Szóval azt gondolom, aki olcsóbb géppel dolgozik, az legalább magának őrizze meg a jó pillanatok emlékeit.

Ám visszatérve a trendekhez, ha valaki komolyan fotózni szeretne, akkor csakis cserélhető objektíves gépben, profi tokban, jó vakukban gondolkozzon. Ebben a kérdésben lehet nagyon is rosszul választani, tehát jobb előtte alaposan körbejárni a témát, mert a választék letaglózóan széles. És tele van víz alatti fotózásra specializálódott gyártókkal, boltokkal az internet, szóval érdemes észnél lenni. Divatosak lettek a MILC gépek, amelyek valamivel kisebbek, ezért könnyebb velük utazni, viszont minőségük kiváló. Aki egy ilyennel megtanul dolgozni, remek fotókat készíthet.

Persze ehhez kell a jó téma is! És a trendekre jellemző, hogy egyre többen keresik az egzotikus úti célokat. Régebben az emberek éveken át készültek egy dél-kelet-ázsiai útra, manapság többen évente elmennek ilyenre. Kifejezetten divatosak lettek azok a búvárszafarik, ahol nagyvadakkal lehet találkozni. Már a Maldív-szigeteknél is van egzotikusabb (és drágább) úti cél, például Socorro, a Galapágos-szigetek. Kifejezetten sokan vágynak cápás merülésekre is, lehetőleg ketrec nélkül.

Szerencsénk van, mert a nemzetközi repülőjáratok ára megfizethető lett, és az interneten jól megszervezhető egy búvártúra szinte a világ bármelyik sarkába. Így a hivatásos utazási irodák, a baráti csapatok és az egyéni utazók is megtalálják a számukra ideális lehetőségeket. Szintén kedvező lett az, hogy az olcsó diszkont járatokkal mindenféle közeli úti cél elérhető, így rendszeressé váltak a rövid és megfizethető ciprus, máltai, izraeli búvárutak. 

A búvárfotózás terjedése viszont azt is magával hozta, hogy olyan túrákat is szerveznek, amik átlagbúvárnak már alig élvezhetők. Divatos a "blackwater diving", ami azt jelenti, hogy az éjszaka közepén, a nyílt tengeren, sekély vízben igyekeznek lefotózni az ott levő izgalmas, apró lényeket- akár a csónakhoz kötve, hogy ne sodródjanak el a vaksötétben! Az itt látható különleges állatsereglet fotótémának látványos, de mint merülés azért elég saját élmény, ha valakinek nincs gép a kezében. Általában is jellemző a speciális túrák terjedése: az előbb említett fotós, cápás utak mellett roncsos, sarkköri, barlangi és egyéb tematikus búvárutakat hirdetnek többfelé.

Egyre hangsúlyosabb trend az, hogy a búvárok jelentős része érdeklődik a technikai búvárkodás iránt: barlangba, mélyre mennek különleges gázkeverékekkel, komoly tanfolyamok elvégzése után. Ma már ez egy komoly piac, amire rámozdultak a gyártók, óriási választékban lehet vásárolni a szükséges felszereléseket. Kialakult az az infrastruktúra is sok helyen, ahol a technikai búvárokat ki tudják szolgálni, képesek a számukra tanfolyamot tartani, gázkeverékeket tölteni. 

Érdekesség, hogy Budapest adottságai miatt pont ezen a területen került mostanában a búvárok érdeklődésének fókuszába. A Molnár János-barlang és a kőbányai pincerendszer ma már jól ismert a világon, hiszen sokan vitték hírét az itteni búvárkodási lehetőségeknek és a színvonalas szolgáltatásoknak. Annak idején csak maroknyian merülhettek zárt terekben, míg mára ez már nem egy kevesek számára nyitott lehetőség.

Persze fejlődtek a felszerelések is, de mivel a kedvtelési búvárok cuccai már elég hosszú ideje nagyon jók, inkább a technikai búvárkodás világában van mozgás. Új, "okosabb" búvárkomputerek jelennek meg, több gyártó is kínál remek újralégzőket, és száraz búvárruhákból is nagy a választék. 

Azért az átlagos hobbibúvár számára is akad újdonság: elsősorban a színek kezdenek megint megjelenni a felszereléseken. Az ázsiai búvárok igényeit kiszolgálandó már mindenféle csinos vagy meghökkentő színű búvárruhát lehet rendelni, és vannak színes kiegésztők a búvárkomputereken. Nagyobb választékban fordul elő narancssárga vagy rózsaszín uszony, maszk is mint pár éve. Így ha a felszerelés állapota igen gyakran nem is indokolná a bevásárlást, mégis van ami csábítja a búvárok egy részét.

A konklúzió az, hogy nagyon szélesre nyíltak a kapuk: ha valaki ma búvárkodni kezd, több irányba is elmozdulhat. Az egzotikus úti cél nem álom, a technikai búvárkodás megtanulható, fotózni, videózni is remek színvonalon lehet, miközben a felszerelés is lehet egyedibb. És ami a legjobb: ha valakit egyáltalán nem érdekelnek a trendek, csak hébe-hóba merülne egyet valamelyik közeli tengerben, vagy teljesen zöldfülűként egyáltalán csak kipróbálná a búvárkodást valahol, bőven van erre is lehetősége mert manapság ahol víz van, ott már merültetnek is.

Akciófilmbe illő mentést hajtottak végre merész búvárok.

Most már tényleg mindenki hallhatott arról, mennyire elszemetesedtek a tengerek. Csak bízni tudok benne, hogy nem fásultak bele az olvasók, nem legyintenek erre a témára, ugyanis a helyzet kritikus. Talán pont az ilyen valóságos történetek azok, amelyek kézzel foghatóvá teszik a problémát- ezért is osztom meg ezt a videót.

A történet arról szól, hogy a búvárok a hajójukról azt vették észre, hogy egy borjával együtt úszó bálna különösen viselkedik. Aztán kiderült, hatalmas hálót vonszolt magával. Ez a háló nehezítette a mozgását, felsebezte a testét- hosszú távon akár bele is pusztulhatott volna.

A búvárok pedig akcióba léptek. Csak éppen egy bálna nem egyszerű páciens: nagy, gyors és erős. Ráadásul nem tudja, hogy épp segítenek neki, így például egyszer elindult a mélységbe, ahol a búvárok csak testi épségük kockáztatásával követhették volna. Ám a mentőcsapat nem adta fel, és amikor feljebb emelkedett az állat, folytatták a hálók elvágását, amíg sikerrel nem jártak.

Tényleg olyan ez a rövid videó, mint egy akciófilm, csak éppen itt minden valóságos- sajnos nagyon is. Ahogy már korábban is írtam a hasonló felvételekről, a gond az, hogy a legtöbb hálóba gabalyodott állat segítségére nem érkezik senki, és azok elpusztulnak. Valamit tenni kell, hogy változzon a helyzet- de sajnos ez a feladat nem egyszerű, nagyon nem.

A tenger mélyén nyugszanak egy tragikus történet bizonyítékai.

Tíz évbe telt, amíg Grahame Knott sikerrel járt és megtalálta a US Air Force szállítógépét a csatorna mélyén, aminek helyzete fél évszázada ismeretlen volt. Most pedig elindulhat a szisztematikus kutatás a roncsnál, hogy kiderüljön, a repülésben járatlan, a gépet ellopó szerelő hibája miatt zuhant le- vagy esetleg a nyomába eredő vadászgépek lőtték le?

Grahame Knott elmondása szerint egy vagyont költött sörre, amíg a roncsra bukkant. A kutatás ugyanis nem a tengerben kezdődött, hanem az Egyesült Királyság déli partszakaszának kocsmáiban, ahol a sokat látott látott tengerészek meséi és megalapozott történetei közül kellett kiszűrni, mi segíthet a keresésben. A fenéken vontatott hálókba ugyanis sok olyan roncsdarab akad, ami később nyomra vezetheti a roncskutatókat. A halászok számára ez inkább bosszúságot okoz, s jól oda kellett figyelni rájuk, hogy kiderüljön, melyikük akadhatott repülőgépmaradványokat.

Mivel ezekben a vizekben számos roncs nyugszik, ezért egy-egy fém alkatrész csak a hozzáértők számára árulhatja el, pontosan mihez tartozik. Így aztán a halászok sztorijai, aminek még csak tárgyi bizonyítékai sem feltétlenül voltak, sokszor vezethetik tévútra a roncskutatókat. Ám a türelem és az okos kérdezősködés végül segített abban, hogy sikerüljön egy kisebb területre leszűkíteni a kutatást a repülőgép után. Idén márciusban szálltak először úgy vízre Knotték a Deeper Dorset búvárcsapattal, hogy ezen a területen vizsgálódva megtalálják a négymotoros C130 Hercules szállítógépet a tenger fenekén.

A feladat korántsem volt könnyű, hiszen csak a búvárbázis kicsi, 13 méteres hajójával dolgozhattak. Annak fedélzetéről eresztették a vízbe a szonárt, hogy lássák, mi van a víz mélyén. Ám eközben észnél is kellett lenni, mert igen forgalmas hajózási útvonalról volt szó. Persze használhattak volna csúcstechnikával felszerelt roncskutató hajót- de sajnos nem volt napi 30,000 fontjuk annak az igénybevételére. A teljes eszközparkjuk árából két napi hajózást tudtak volna csak finanszírozni, a napi üzemanyagköltséget is közösségi gyűjtésből fedezték. 

Az időjárás sem volt mindig barátságos, így csak 21 alkalommal tudtak kihajózni a kis hajóval a nyílt vízre. Majd elérkezett a 2018-ra tervezett utolsó kutatási nap novemberben, amikor végre valami ígéretes rajzolódotott ki a képernyőkön. Knott elmondása szerint nem egy nagy "Heuréka-pillanat" volt, hanem lassan nyert igazolást a tény, hogy megtalálták a repülőt, aminek 1969 május 23-án veszett nyoma. A vízbe eresztett kamera először azt mutatta meg, hogy ami lenn van, alumíniumból készült (az acél ugyanis máshogy korrodál), majd meglátták a vízből kiálló futóművet, a szárnyakat, és végül kirajzolódott a repülőgép. A csapattagok pedig arra gondoltak, talán a pilóta maradványai még ma is ott vannak a fülkében, fél évszázada- a tenger feneke magányos hely.

Paul Meyer minden bizonnyal nem ilyen sorsról álmodott. A US Air Force kötelékében szolgáló repülőgépszerelő még csak 23 éves volt, de már megjárta Vietnamot. 1969-ben egységével Suffolkban állomásozott, a RAF egyik bázisán. A fiatal katona szenvedett a honvágytól, nagyon szerette volna látni feleségét, akit nem sokkal korábban, kevesebb mint két hónappal azelőtt vett el. Alkoholba fojtotta bánatát, és az végképp elkeserítette, hogy áthelyezési kérelmét Virginiába elutasították. 

1969 május 22. éjszakáján is komolyan berúgott. Viselkedése miatt kivitték a kocsmából, majd a barakkhoz vitték hogy feküdjön le és aludja ki magát. De Meyer ehelyett nem tudott tiszta fejjel gondolkodni, az Epstein százados nevet használva megszerezte a 37789 számú C-130 Hercules szállítógép feletti irányítást. Mivel fedélzeti szerelő volt, tudta, mi hol van a gépen, még némi repülési ismerettel is rendelkezett. Felszállt a géppel, nyugatra fordult- és ez lett az utolsó útja. Repülés közben még felhívta a feleségét, akivel néhány szót váltott, és állította, képes lesz hazarepülni.

Ám ekkor már levegőben voltak a szökevény nyomába eredő vadászgépek is. Másfél óra múlva viszont a Hercules eltűnt a radarok képernyőiről, és csak napokkal később sodródott partra egy üres mentőtutaj. Még ma sem vikágos, hogy a gép azért zuhant-e le, mert a gyakorlatlan pilóta nem tudott megbirkózni a gép vezetésével a viharos időben, vagy esetleg a vadászok lőtték le. Erre nem feltétlenül azért lehetett volna szükség, mert így akarták megakadályozni a hazatérést, hanem azért, mert a képzetlen szerelő esetleg lakott területen is lezuhanhatott volna a méretes szállítógéppel, komolyt tragédiát okozva. A roncsot kereső búvár, Knott szerint a roncs vizsgálata majd megválaszolhatja ezt a kérdést.

A Deeper Dorset búvárainak nem ez az első felfedezése. Például ők találták meg az 1874-ben elsüllyedt Aracant, ami egyszer még a híres Cutty Sarkot is lehagyta. Rábukkantak a Miniota nyughelyére is: ez az első világháborús hajó ezüsttel megrakva süllyedt el- Ám a rakteret már kifosztva találták, amiből rájöttek, nem ők voltak ők az első itt, hanem a kincsvadászok. Knott megjegyzi, ők nem vagyont érő kincsekre vadásznak, hanem történetekre, ami egészen más. Éppen ezért tiszteletben tartják a balsorsú roncsokat is, így hiába szerveznek merüléseket kedvtelési búvárok számára, Meyer Herculeséhez nem terveznek túrákat. Az odaveszett szerelő családja ugyanis ma is él, és nem szeretnék, ha a szomorú történetet idéző roncsból egyszerű látványosság lenne.

Tavasszal folytatják a feltáró merüléseket, háromdimenziós modellt is alkotnak majd a roncsról. Persze már most is vannak első elképzeléseik- mivel a gép teste jórészt egyben van, ezért inkább tűnik valószínűnek, hogy a gép vízre szállt, mint hogy lelőtték. Egy nagy sebességgel lezuhanó gép ugyanis minden bizonnyal darabokra szakadt volna. De Knott nem akar találgatni, a merülések majd választ adnak ezekre a kérdésekre. Főleg azért nem akar így elméleteket felállítani, mert a US Air Force korabeli jelentése robbanásról és tűzről szól, ami egészen más jellegű eseményekre utal. Még a repüléstörténészek számára sem tiszta a kép, mert a jelentés csak arról tesz említést, hogy az amerikai elfogóvadász nem járt sikerrel az üldözés közben, ám vannak arra bizonyítékok, hogy angol és francia vadászok is keresték a Herculest. 

Knott mindenesetre a történet emberi oldalát is szeretné ismertté tenni. Itt volt egy fiatal katona, aki nem tudok megbirkózni a rá nehezedő nyomással, a családja távolléte miatt érzett magánnyal. Manapság ezt poszttraumás stresszként ismerik, és igyekeznek feltárni, kezelni. A beszámolók szerint Meyer egyébként is különös figura volt, aki a saját feje után ment, és ez vezethetett a tragikus döntéshez, a repülő ellopásához. A szerelő maradványait soha nem találtak meg. Egy vízben sodródó tetemet láttak hetekkel később a tengerben repülős ruhában, de nem emelték a fedélzetre, nem tudni, ő volt-e. 

Meyer felesége még ma is él, a nyolcvanas éveiben jár. Őt és Meyer mostohafiát is értesítették a felfedezésről. Bár mostohafia gratulált a búvároknak, azért bevallotta, keserédes pillanat ez a család számára, hiszen felidézte a szomorú történetet. Májusban, a repülőgép lezuhanásának ötvenedik évfordulóján Knott szeretne a víz alatt emléktáblát elhelyezni a roncsnál, és bízik abban hogy a hozzátartozók is el tudnak utazni Angliába a méltó búcsúztatásra.

(Jordániában egyébként tavaly egy pont ugyanilyen Hercules szállítógépet süllyesztettek el a búvárok számára, amit a közelmúltban én magam is meg tudtam nézni.)

Cápa kapta le a búvár arcáról a maszkot Polinéziában.

Bár a felvétel állítólag már régebbi, csak most kezdett ismertté válni az interneten. A jelenet igencsak meghökkentő: egy cápa teljesen váratlanul kap a búvár arca felé, és szájával le is rántja a maszkot. De aztán tovább is áll, és a többi, arra köröző cápa sem ront neki az embernek.

Azt azért tudni kell, az, hogy a cápák túlságosan érdeklődőek, gyakran azért van, mert valamivel etetik, csalizzák őket- és itt is ez volt a helyzet egy beszámoló szerint. Bántani nem akarta a cápa a búvárt, de valamit látott, amiért odakapott. Meglehet, olyan mozdulattal igyekezte a ragadozókat csalogatni, amire így reagált. Szerencsére nem sérült meg senki sem az eset során, bár gyanítom, azért volt némi ijedelem.

A Fülöp-szigetek egyik kis halászfaluja a tengeri óriásoknak köszönheti jólétét.

Oslob falu nem számított soha jelentős településnek. A Cebu sziget déli felén élő helyiek halászatból tengődtek már nagyon régóta, de ez soha nem volt könnyű kenyér. Ráadásul pár évtizede igazi rablógazdálkodás vette kezdetét, amikor gyakorlatilag barbár módon lehalászták a zátonyokat. Gyerekek hajtották a víz alatt a hálóba a halakat, a magányos halászoknak nem sok fogás maradt. Napi 1-2 dollárból próbáltak megélni- ahogy tudtak. Viskókban laktak, gyerekeik taníttatása pedig csak álom volt.

A Fülöp-szigeteken is kifogták időnként a hatalmas cetcápákat, mert ezek uszonyára Kínában volt kereslet. Oslob környékén viszont nem bántották a plankontevő, ártalmatlan óriásokat, igyekeztek velük együtt élni. Az errefele gyakran előforduló állatokat apróhalas csalival vitték távolabb a hálóktól, így azoknak nem esett baja.

2011-ben vette észre egy erre vetődő turista, hogyan terelik a cetcápákat a helyi halászok. Némi pénzért cserébe a közelükbe vitték őket, és ez adta az ötletet: egy egész iparágot építettek fel erre az oslobiak. Mára ez egy nagyon jövedelmező üzlet lett, az utóbbi években 750,000 látogatót fogadtak, akik a pár perces úszásért cserébe összesen több millió dollárt fizettek. Én is voltam olyan szerencsés hogy eljuthattam oda, úszhattam és búvárkodhattam velük, elképesztő élmény.

Ám az is tény, ezt a cetcápás mutatványt támadások is érik. Vannak, akik szerint ez rossz hatással van a cetcápákra, megváltoztatja a táplálkozási szokásaikat, és sérülésveszéllyel is jár, hogy sok csónak van a közelben, no meg ott van a rengeteg ember is a vízben. Ezért aztán akadnak, akik nemet mondanak erre a gyakorlatra- a hatóságok aztán vizsgálatot indítottak, és nem meglepő módon mindent rendben találtak. 

A bevételekből ugyanis adó formájában az állam is részesül. De a legnagyobb rész a helyi családoknál csapódik le, nem pedig külföldi pénzügyi befektetőknél, ami külön pozitívum. A régen is a tengertől függő emberek mostanra sokkal jobban élnek, gyerekeik is iskolába járhatnak. És persze mondani sem kell, a lehető legszigorúbban védik a cetcápákat is, hiszen belőlük élnek. Mert bárki bármit mond, a cetcápáknak nem az etetés a legrosszabb kilátás, hanem az, ha kifogják őket hogy levághassák az uszonyukat levesalapanyagnak. Egy közelmúltban készült tanulmány, ami az Ocean & Coastal Management szaklapban jelent meg, pont a cetcápás turizmus pozitív hatásait emeli ki.

A személyes véleményem az, hogy roppant könnyű egy gazdag nyugati országból okoskodni, hogy bánjanak a természeti erőforrásaikkal egy szegényebb országban, milyen módon ne használják ki az állatokat. Azt hiszem lenne megdöbbenés, ha Oslobból üzennének New Yorkba és Berlinbe, hogy azonnal zárják be az állatkerteket, és engedjenek minden állatot szabadon. Azt is tudom, mennyire vennék komolyan a felszólítást.

Ezek a cetcápák élnek- tudom, mert láttam őket és úsztam velük. Persze megváltozik az életmódjuk, de hatással volt rájuk a halászat is, méghozzá évezredek óta. Mindig is együtt kellett élni embereknek és állatoknak. Ráadásul bármennyire fontosnak gondolom a természet védelmét, azt gondolom, az emberek élete is számít, és roppant álságos a jólétből megmondani az oslobiaknak, hogy nyomorogjanak inkább a mi nemes elveink kedvéért.

Az pedig már csak hab a tortán, hány olyan ember lehet, akit a cetcápákkal való úszás élménye győzött meg arról, hogy ezeket a tengeri óriásokat is védeni kell?...

Az egyik utolsó videó egy roncsról, aminek hídja a víz alatt összeroskadt.

A Shinkoku Maru nevű japán tanker még a második világháború idején, 1944-ben süllyedt el a Chuuk-lagúnában. A világ leghíresebb roncstemetői közé számított térség egyik ismert roncsa 152 méter hosszú, és teljesen belepték már a korallok.

A tenger mélyén levő hajóroncsok folyamatosan változnak. Egyrészt azért, mert a fentebb említett élővilág egyre inkább meghódítja, megtelepedik rajta. Másrészt pedig az évek, évtizedek alatt folyamatosan rozsdásodik az acélszerkezet, majd végletesen elgyengül.

A Shinkoku Maru hídja igazi búvárlátványosság volt, ám 2018 elején a szerkezet összeroskadt. Így már csak a korábbi felvételeken láthatjó, milyen is volt ez annak idején. E videó készítője szerint talán ő volt az egyik utolsó, aki ilyen minőségben tudta megörökíteni a híd látványát.

Aqaba harmadik merülhető roncsát Tanknak hívják, pedig valójában nem is az.

Amikor a jordániai búvártúrán a merülőhelyekről beszélgettünk, gyorsan eldőlt, hogy a három izgalmas roncs mindegyikét meg akarjuk nézni. Nem nagyon van hely a világon, ahol egyetlen nap leforgása alatt lehet búvárkodni egy hajónál, egy repülőnél és egy tanknál is. Mint kiderült, a C130 Hercules repülő és a tank egy merülőhelyen van, tehát a nap harmadik merülésének a végét terveztük a sekélyben nyugvó járműnél.

Persze a katonai dolgokban járatosaknak még a korallok lepte harcjármű képe is árulkodó: ez nem tank. Én is gyorsan rájöttem, hogy a két ikergépágyú messze nem lenne elegendő egy korszerű harckocsin. Nem sok keresgélés kell hozzá, hogy egy nagy számban gyártott, Vietnamban is bevetett amerikai önjáró légvédelmi gépágyúról van szó: egy M42 Dustert süllyesztettek el a Vörös-tengerben még 1999 szeptemberében.

Bár szokatlan roncs ez, mivel csak a merülés fele jut rá, nem töltöttünk el ott nagyon sok időt- ráadásul november végén korán megy le a nap, ránk is sötétedett egy kicsit. De azért meg lehetett nézni a lánctalpat, no meg azokat a bizonyos 40 mm-es ikergépágyúkat is. Együtt a repülőronccsal kifejezetten érdekes volt a merülés. 

Kicsit úgy tűnhet, hogy ezen a három merülésen magukat az igazi, természetes korallzátonyokat hanyagoltuk. Nos, be kell valljam: tudatosan. Többségünk több helyen is merült már a Vörös-tengeren, akár itt az Aqabai-öbölben Eilatnál, Tabánál, akár Egyiptomban. Az itteni szép korallokat már láthattuk máshol, még szebbeket is, mint amik itt jellemzőek. A repülő és a tank roncsa viszont igazi különlegesség- és nem is bántuk meg, hogy most ezeket részesítettük előnyben.

Jordánia legújabb merülhető roncsa egy hatalmas repülőgép.

A búvárok (és részben az élővilág) számára kialakított mesterséges zátonyok sorát mostanában már nem csak hajókkal igyekeznek gazdagítani. Különlegességként szívesen süllyesztenek repülőgépeket is, és ha azok elég nagyok, akkor egy merülésre elegendő élményt nyújtanak.

A jordánok jó alanyat választottak: az amerikai gyártású C130 Hercules négymotoros teherszállító nagyjából 30 méteres hosszával, 40 méteres szárnyefesztávjával tekintélyes meretű. A Lockheed által tervezett gép igazi legenda a katonai repülés világában: 1954-ben állt először szolgálatba, több, mint 2500 épült belőle, és még ma is több ország légierejében tölti be a megbízható "igásló" szerepét. 

Tavaly év végén küldték a víz alá alig 17 méteres mélységben Aqabától délre a jordánok az egyik Hercules gépüket. Szépen ki van takarítva, kényelmesen körbe lehet úszni, aztán be is lehet nézni. A tágas raktérben nem kell összehúzni magunkat, majd a pilótafülkét is meg lehet nézni. A helyiek egy csontvázt is elhelyeztek benne "pilótaként". Van, aki szerint bizarr látvány, de mivel egy mesterségesen elsüllyesztette roncsról van szó, én azért nem nagyon akarom túlgondolni ezt.

A lényeg az, hogy kifejezetten érdekes, egyedi roncsmerülési élményt nyújt a Hercules, és ugyanúgy partról elérhető, mint a többi jó hely Aqaba környékén.