Big Blue Búvár Blog

A napokban olvastam egy hírt búvárokról, akik egy menekültekkel elsüllyedt hajó roncsánál merülve szörnyű dolgokat láttak. Azon gondolkodtam, lefordítom, szólok pár szót arról, milyen nehéz is az ő munkájuk, de aztán letettem róla, még leírva is szörnyű dolgok ezek, hát még átélni...

A tenger mélyén nyugvó roncsok szinte mindegyike egy tragédia helyszíne. Bár mi már jellemzően nem merülünk olyan helyeken, ahol még emberek nyugszanak (van azért kivétel, az egyiptomi Salem Express például), de épp elég a tudat, hogy valamikor ott emberek az életükért küzdöttek. A tenger szép, a tenger izgalmas- de a tenger tud könyörtelen is lenni. 

Bár bizonyára vannak, akik valamiféle személyiséggel ruházzák fel a tengereket és az óceánokat, ilyesféle okból tiszteltek már a régiek is tengeristeneket. Áldozatokat mutattak be, könyörögtek hozzá, de azt hiszem, ezek hatásosságát nehéz lenne igazolni. A tenger tiszteletét viszont azoknak is meg kell tanulni, akik nem a spiritualitás oldaláról közelítik meg ezt a kérdést. A víz haragjával szemben nem nagyon tudunk mit tenni, és ezt csak az értheti meg, aki rossz időben volt a vízen.

A roncsok a tenger erejének bizonyítékai. Számtalan hajót pusztulását okozták a viharok, a felerősödő hullámok. De a háborúk során elsüllyesztett, vagy az emberi hiba miatt bajba került hajóknál is igaz az, hogy a rajtuk levők sorsa amiatt vált kétségbeejtővé, hogy kinn voltak a vízen. Ha nem jött a segítség időben, akkor hiába élték túl a hajót süllyedését, mégis a tengerbe vesztek.

Szóval a roncsoknál merülve időnként ez is eszünkbe juthat. Legyünk hálásak azért, amiért mi épségben térünk vissza a partra egy búvártúra urán, azért meg főleg, mert a víz mélyén töltött idő után a felszínre emelkedünk. A víz nem különösebben barátságos közeg, lélegzetünket visszatartva percekig lehetünk a felszín alatt, vagy vinnünk kell magunkban a palackban a levegőt. Szerencsések vagyunk, mert a mélyben kalandozhatunk, de a szabályokat sosem felejthetjük el.

Azért az a furcsa, kettős érzés megmarad, hogy minket ugyanaz a tenger ajándékoz meg rengeteg élménnyel, ami számtalan embernek a sírja lett. Nem mondom, hogy állandóan ez jár a fejemben, de néha eszembe jut. És talán más búvárnak is... Persze nem vagyunk ugyanolyanok, talán mások eltérő módon gondolkodnak erről. Ezzel nincs is semmi baj, a búvárkodás annyira sokrétű világba vezet be, ami mindenkinek mást adhat.

És néha amit látunk, az nem szép egyáltalán. Az a le nem fordított cikk is ilyesmiről szól. Kicsit túl sok volt már nekem is, ezért nem osztottam meg. De ami eszembe jutott az ember és a tenger kapcsolatáról, amiben annyi van a csodálattól a félelmen át a következményekre fittyet hányó kihasználásig, annak egy részét leírtam. Ám ha mindenre ki akarnék térni, nagyon hosszan tudnám folytatni..

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Vannak extrém merülőhelyek, aminek láttán tényleg megkérdem magamtól: itt aztán ki az az őrült ember, aki élvezi a búvárkodást? De az emberek vagy vagányabbak, vagy bolondabbak nálam, és furcsa kalandokba is belevágnak...

Dél-Karolina államban van egy folyó, a Cooper River, ami kicsit sem tűnik vonzó helynek. A víz sodrása erős, a látótávolság gyatra, és ráadásként még aligátorok is élnek benne. Mégis van, aki bevállalja, és még ok is van rá!

A merülés egyébként úgy néz ki, hogy a búvárok jelentősen túlsúlyozva nyeletlen fejszeként süllyednek a mélyre egy kötélbe kapaszkodva, hogy addig se vigye őket messzire a víz. Nagyjából három méteres mélységig van valami fény, utána már szinte teljesen sötétben ereszkednek. Akkor tudják, hogy a fenéken vannak, amikor az arcuk az aljzatba ütközik.

Az ember próbálja a magával vitt kapaszkodót a kavicsba verni, az uszonyát valahogy a kavicsokkal betemetni, és így talán a helyén maradhat. De a víz természetesen így is rángatja a nyomáscsökkentőt a szájában, a maszkot letépheti a fejéről, a lámpa maximum 20-30 centire világít. Az, hogy van egy másik a búvár a közelben, abból derülhet ki, ha hallja a légzése hangját. Ha felbukkan egy aligátor, már túl késő bármit is tenni...

Szóval a búvár nem lát semmit, nem tud menni sehova, akkor mégis mit csinál? Nos, tapogatja az aljzaton a kavicsokat, és keresgél. Valami furcsát, oda nem illőt: cápafogat, nyílhegyet... A Cooper River ugyanis arról híres, hogy igen nagy számban találhatóak a mélyén a hatalmas őscápáktól, a megalodonoktól származó fogak, másrészt az itt élő indián törzsek tárgyait is rejti az aljzat. A szerencsésebb búvárok néhány merülés alatt egészben maradt cápafogakat, értékes régi leleteket találhatnak. Persze ha elég kitartóak, és nem fáradnak ki túl gyorsan az áramlással szemben küzdve.

Hogy megéri-e? Tudja a fene. Igen, alapvetően vagány dolog egy saját magunk által előásott megalodon-fogra szert tenni, de elég sokan vagyunk olyanok, hogy az ilyen apróságok szép lassan elkallódnak nálunk, vagy porosodnak egy polcunk mélyén. Azért ha netán arra járnék, megfontolnám a merülést. Mert azért elég speciális kaland lehet...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Nemrég írtam az ekönyv-olvasókról, aminek kapcsán még vannak lelkes támogatók és elutasítók. Nos, ha valamiféle analógiát szeretnénk találni arról, az eleinte tapasztalható ellenállás a digitális technikával hogy változott meg alapjaiban, akkor könnyű példát mondani: a bakelitlemezeket felváltotta a CD, majd a digitális médialejátszók világa. Vannak persze még LP-ket gyűjtők, de lássuk be, egy szubkultúráról van szó, a tömegek MP3-akat hallgatnak.

És ilyesmi váltás zajlott le a fotózás világában is. Én még emlékszem, amikor az első digitális gépek láttán sokan fanyalogtak, arról beszéltek, sose lesz elterjedt a profik között, mert nem olyanok a színek, nem lesz elég a felbontás, mittudomén. A mai helyzetet ehhez képest mind ismerjük.

De ahogy a CD-MP3 váltásnál megtapasztalhattuk, a fotózásban is van egy új trend a digitális technikát illetően, ez pedig a fényképezőgépes mobilok térhódítása. Na ezt sem sokan jósolták volna meg 15 éve! Nem arra gondolok, hogy ne hittek volna benne, hogy létezhetnek ilyen gépek, hanem arra, hogy boldog-boldogtalan használja is ezeket.

Ha pedig ügyes kézbe kerül, akkor egy telefonnal is lehet jó képeket csinálni. A tinik szelfijei persze új, kifejezetten ehhez a technológiához köthető műfajnak tűnnek, de például az utazásokon készült emlékképek világában is egyre dominánsabbak a telefonok.

Az első mobilos kamerák nevetséges felbontása ma már nosztalgikus emlékeket idéz. Manapság semmi meglepő nincs abban, hogy 10+ megapixelt tud egy telefon fényképezőgépe, és jól elboldogul mindenféle fényviszonyok közt. Bevallom, én is egyre sűrűbben nyúlok a telefonom után, ha fotózni akarok valamit. Néha még engem is meglep, mit tud egy-egy készülék.

A barátnőm is megirigyelte ezt, így aztán kénytelen voltam utánanézni, milyen megfizethető, de jó telefon van a piacon, ami képességeit tekintve megfelelhet. Sokan éljük meg, hogy a pár éve lesajnált kínai okostelefonok milyen döbbenetes fejlődésen mentek keresztül. Mi egy Newman N2 modellt választottunk, ami gyakorlatilag minden fontosat tud. Négymagos Samsung processzor, 4,7" Gorilla Glass kijelző, 1280*720 felbontás- gyors és szép, ezzel már el lehet boldogulni.

És ott van még a két kamera is. A szelfizős képességei nem túl izgalmasak, de meg kell jegyezzem, számomra maga a műfaj sem annyira érdekes. Láttam már menő szelfiket, de sokkal jobban érdekel, mit tud a hátlapon levő fényképezőgép. 13 megapixel, autofókusz, korrekt minőség- a barátnőm meglepve tapasztalta az első próbálkozások után, hogy a készülék bizony szebb képet produkál, mint a kis kompakt fényképezőgépe. Én már hosszú évek óta fotózgatok amatőrként, és be kell valljam, némi bűntudatom van, amiért egy ilyen géppel dolgozok. Ám kéznél van, kicsi, ahhoz már elég jó minőségű, hogy ne kelljen bosszankodni a rengeteg életlen, bemozdult, túlszaturált kép miatt, szóval nem kell nekem magam vádolni semmiért: egy ilyen Newman N2 bőven megfelel a mindennapokban.

Elvem ugyanis az, hogy túlnyomó többségben manapság nem a kamera milyensége dönti el, milyen lesz a végeredmény- természetesen nem a művészek, profi fotósok világáról beszélek, hanem azokról, akik megörökítik hétköznapjaikat, utazásaikat. Ha elér egy bizonyos színvonalat a kamera, akkor onnantól kezdve a fotós meglátásai, fantáziája, ügyessége lesz a döntő. Aki ész nélkül fotózik, milliós cuccal se csinál jó képet, aki odafigyel, egy korrekt telefonos kamerával is tud alkotni, amennyiben az elér egy bizonyos színvonalat. Én pedig szeretek játszani a plusz funkciókkal, a panorámával, a HDR-rel...

A kompakt kamerák alkonyát hozhatja el ez a változás, főleg azért, mert az új, nagyobb tudású telefonok már árban is összemérhetők a kompaktokkal. A Kínából gyakran rendelőknek vannak jól bevált online boltjai, ki itt, ki ott lesi az akciókat, és néha remek árakat lehet elcsípni. A most beszerzett telefon például a Pandawillnél volt a legjobb áron, és amikor a vám után összeadtunk minden kiadást, 30 ezer forintra jött ki a beruházás.

Az ember pedig nyilván eltűnődik, nem lenne-e értelme még most eladni azokat a fényképezőgépeket, amiket 1-2 év múlva már senki nem vesz meg, hiszen egy telefon többet fog náluk tudni. Persze még a kompaktok közt is vannak olyanok, amelyeknek képességei, például a nagy átfogású zoom messze felülmúlják egy telefon lehetőségeit, a nagyobb érzékelőjű, sokkal jobb DSLR vagy MILC kamerákról nem is beszélve- aki komolyan gondolja a dolgot, úgyis ilyet vesz előbb-utóbb. De a pár éves, egyszerűbb kompaktok értéke minden bizonnyal hamarosan beleáll a földbe. Felkerülnek majd a polcra, az öreg filmes gépek mellé, amiket már olyan olcsón lehetne csak eladni, hogy nosztalgiából inkább megtartjuk.

Most már csak egy dologra lenne szüksége a telefonos kamerákkal rendelkezők többségének: önkritikára. Az az igazság, hogy a sok-sok megosztott kép jelentős részét kár feltölteni, mert egyszerűen nem túl jók. Mindez nem lenne tragédia, de olyan fotódömping van, hogy az ember úgysem kattintgat végig egy egész galériát hogy találjon 1-2 jobban sikerült képet.

Szóval ha már megvan a megfelelő technológia, ha már minden adott ahhoz, hogy jó képeket készítsünk egy telefonnal is, akkor igyekezzünk jól szelektálni a fotókból. Ezt persze ugyanúgy tanulni kell, mint a fotózást, de nem baj az. Még több örömet ad, ha tényleg jól sikerül egy-két fotó- a kevesebb ebben az esetben biztosan több. Szerintem alapvetően pozitív változás, hogy mindenki számára elérhető olcsón egy korrekt, mindig kéznél levő gép, de azt bizony ki is kell tudni használni...

Állítólag Kolumbusz Kristóf hajójának maradványaira bukkantak Haiti vizeiben, és ennek örömére az egyik helyi illetékes már ki is jelentette, ki akarják használni ennek vonzerejét a turizmusban. Szóval egy érdekesnek tűnő roncs már van, éppen csak minden más hiányzik...

Nem fog az olyan gyorsan menni, hogy Haiti felkerüljön a globális búvárturizmus térképére. Lássuk, mi is kell ahhoz! Először is jó merülőhelyek. A Santa Maria roncsának kapcsán ne legyenek illúzióink, 500 év után ott szinte semmi felismerhető nem maradt a hajótestből, a fa egy részét esetleg máshol használták fel, a többi szétkorhadt. Talán van ott egy vagy két ágyú, de ezeket megnézi az ember 3 perc alatt és kész. A roncsbúvárok számára igazán vonzó helyeken nagy, jelentős részben egyben levő roncsokból van több is, amiket érdemes kívülről megnézni, és felkészültek számára izgalmas a beúszás is. Egyetlen hajó alig felismerhető maradványa édeskevés még akkor is, ha történelmi jelentőségű a lelet.

Szóval nem ártana még pár szép zátony, korallokkal, dús élővilággal. Sajnos Haiti nem éppen arról híres, hogy a helyi hatóságok eredményesen védik a természeti értékeket, a mindenféle eszközök, akár dinamit bevetésével dolgozó halászok amit csak lehet, kifognak. A Reef Check már 2011-ben azt jelezte, az egész világot érintő felmérések szerint Haiti "büszkélkedhet" a leginkább lerabolt korallzátonyokkal, jellemzően csak a zátonyok 10 százalékán található egészséges korall, a nagyobb halak mind eltűntek. Ezekkel nehéz lesz búvárokat vonzani, akik a Karib-térségben számtalan izgalmas úti célt találhatnak maguknak.

Szükség lenne infrastruktúrára is. A végtelenül szegény, a térség valamennyi országa mögött kullogó Haitin aligha vannak színvonalas búvárbázisok, gyors hajók, normális kikötési lehetőségek, felkészült orvosok a búvárbalesetet szenvedők ellátására, és így tovább. Ezek híján csak egy maroknyi kalandvágyó vállalná az utazás kockázatát. Lehet, hogy egy merülésért nem kérnének sokat, de ha ócska kompresszorral nem tiszta levegőt töltenének ezer éves palackokba, baj esetén nagy árat kell fizetni a búvárkodásért...

Ott van még a biztonság illetve az általános egészségügyi helyzet kérdése. Alig pár éve volt egy nagyon súlyos földrengés, ami totális káoszt okozott, egyszerűen a helyi szervek képtelenek voltak hatékonyan cselekedni. Szintén akkortájt tört ki egy nagyon súlyos kolerajárvány, ami rengeteg embert betegített meg. Gyanítom, a városokban sem életbiztosítás tenni egy sétát a romantikus hangulatú külvárosokban. A tengerpartokon nem luxusszállodák, hanem bódékban nyomorgó családok vannak. A földrengés után kapott komoly külföldi támogatások jó része nem a földönfutóvá vált emberek megsegítésére jutott, hanem a korrupt politikusok zsebében tűnt el, alig látszik a dollármilliók elköltésének eredménye. Őszintén, el tudjuk képzelni a középosztálybeli amerikai családokat, akik ilyen helyre fizetnek be egy nyaralásra? 

Márpedig az Egyesült Államok közelsége miatt elsősorban az onnan érkező turistákra kellene alapozni az idegenforgalmat. Ne legyenek illúzióink, ők nem fognak érkezni. A térségben is rengeteg más célpont van, ahol az amerikai búvárok kívánságait lesik, és képesek is magas színvonalon kiszolgálni őket, de a tengerentúli úti célokat figyelembe véve Haiti vonzereje végképp csekélynek látszik.

Ha már a kormányzat fantáziát lát ebben a lehetőségben, először minden mást rendbe kell tennie, és utána jöhet a Santa Maria roncsának népszerűsítése. Ám gyanítom, ez még nagyon sokára valósulhat meg, szóval jó ideig várhatnak arra a búvárok, hogy válogathassanak a jobbnál jobb Haitit célba vevő túrák közül.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A búvárkodás különleges jellege miatt sok barátságot kovácsol össze, de akár szerelmek is szövődhetnek. Meglehet, akár még társkereső programnak sem rossz, és ennek elég könnyen megfejthető oka van.

Aki elkezd egy búvártanfolyamot, az hamar megtanulja, ez egy kifejezetten társas program. Amatőr búvár sose egyedül merül, mindig van egy búvártárs, akivel odafigyelnek egymásra a víz alatt. Ez egy tisztán biztonsági szabály, mivel a búvár a felszín alatt van, ha bajba kerül, az tud rajta segíteni, aki karnyújtásnyira van, szintén a víz alatt. Szóval igyekezni kell mindig közel maradni ahhoz, akivel az ember együtt búvárkodik.

A jó társat, aki biztonságosan merül, nem kalandozik el egyedül, figyel ránk, megbecsüljük. Sokszor előfordul, hogy a felszínen is párt alkotók a víz alatt is társként merülnek, ismerik egymást, tudják, a másik mit szeret vagy mit nem- és persze a merülés után nyíltabban tudnak egymással beszélgetni. Naná, hogy jó kis családi viták is előfordulnak, de ez egy pár esetén bármikor megeshet- és az őszinteség néha hasznos.

Ám meg is lehet fordítani a dolgot. Van olyan, hogy valakivel a túra alatt ismerkedünk meg, pár merülés után kiderül, hasonlóan gondolkodunk a búvárkodásról, a felszínen is jól ki tudjuk tárgyalni a látottakat, szóval barátságok alakulnak ki. Az átélt élmények nagyon erős kapcsot jelentenek, hiszen nem egyszer előfordul, adott helyen csak egyik búvárpárnak, a csoport egy részének van olyan szerencséje, hogy delfint, cápát, teknőst lát. Meg tudjuk osztani ezeket az élményeket, képeket cserélünk, és legközelebb a túrákat is úgy tervezzük, hogy már új barátainkkal utazhassunk.

És persze igazi párkapcsolatra is van esély. Együtt merülni valakivel, az áramlásban kézen fogva, a felszínen egymást segítve hajóra mászás közben- már ez is megalapozza a mélyebb kapcsolatot. Aztán a beszélgetések a merülésekről, a közös kalandok mind segítik a továbblépést. Ezekből néha csak alkalmi kapcsolat lesz, előfordul, hogy az otthon maradt nem búvár feleség háta mögött szűri össze a levet a férj- ezeknek az afféroknak ritkán lesz jó vége. De komoly, tartós kapcsolat is lehet a búvárkodásból, szóval ha egy hölgy új társaságra, új ismeretségre vágyik, esélyt akar magának adni, akár egy búvártanfolyamot is megfontolhat.

Tudom, elsőre hülye ötletnek tűnik egy társkereső búvártúra, de miért ne működhetne? Nem biztos, hogy diszkóban lehet jól ismerkedni. Egy búvárhajón többségben vannak a jó hátterű, a világra nyitott, érdeklődő emberek, akikkel akkor is jó együtt tölteni az időt, ha nem születik semmiféle párkapcsolat. Ezt már sokan megtapasztalták, olyan baráti kör tagjaivá váltak, ami gyakorlatilag teljesen új lehetőségeket nyitott az életükben.

Én egyébként már szinglik számára szervezett búvártúrákról is hallottam, ahol jobban lehet ismerkedni. Pont az összetartás miatt fordul elő olyan is, hogy egy közösségbe tartozók együtt utaznak, együtt merülnek, például veteránok, munkahelyi búvárklubok tagjai szerveznek maguknak túrákat. A közös víz alatti kalandozás még erősebbé teszi a barátságokat, hiszen egymásra vagyunk utalva, és aztán együtt örülünk az élményeknek. Aki nagyon szerencsés, párt is találhat, de ahhoz még csak mázli sem kell, hogy barátokra leljünk, és ez szintén nagyszerű lehetőség.

Jó érzés egy csapathoz tartozni, aminek tagjai hozzánk hasonlóan egy kevesek által űzött, sokak által irigyelt izgalmas hobbit űznek. Mi akkor is tudjuk magunkról és a barátainkról, hogy búvárok vagyunk, ha hónapok óta víz közelében sem jártunk, nekünk mindig van közös témánk, mi soha nem vagyunk egyedül a szárazföldön se- mert ez egy társas kedvtelés fenn és lenn egyaránt.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Manapság mindenféle víz alatt űzött sportról hallani, vannak búvárúszók, tájékozódási búvárok, vízihokisok, vízirögbisek, szabadtüdős versenyzők és így tovább. Nem meglepő annyira, hogy a búvárok körében is felmerült a tudás összemérésének igénye, hiszen ez sok más speciális tevékenységet űző csoportnál előfordul.

Az már egy másik kérdés, hogy a sporttá vált tevékenységben mi dominál: magának a hétköznapi tevékenységnek a minél ügyesebb, minél gyorsabb végrehajtása, mint mondjuk a favágóknál, vagy inkább a tevékenység közegében végzett különleges feladat. A búvároknál van példa mind a kettőre, de azt hiszem, inkább az dominál, amikor valami speciális dolgot találnak ki a víz alá menők számára.

Ennek pedig egyszerű az oka: egyszerűen nem nagyon van értelme a hétköznapi búvárkodásban a minél mélyebbre, minél gyorsabban eljutásnak. Bármennyire gyors egy búvárúszó, egy normál merülésen még egy versenyző is igencsak lassan úszik, mert a mi hobbink egyszerűen nem erről szól. Hasonlóan a játékról szól a víz alatti rögbi vagy hoki is, aminek köze nincs a merüléshez azon kívül, hogy le kell hozzá bukni.

Ezek nagyon újnak számító sportágak, de az kifejezetten meglepett, hogy ilyesmivel már sokkal korábban is próbálkoztak. A British Pathe csatornáján van egy videó, ami hölgyek víz alatti kosárlabda meccséről szól. Azt írja, a felvétel 1934-es, nekem ez egy kicsit gyanús, valamelyest modernebbnek tűnnek a fürdőruhát. Ám a lányok semmilyen búvármaszkot nem viselnek, tehát még azok elterjedése előtt játszhatták a "meccset". 

Nyilván ez inkább csak egy jópofa kis színes anyag, aligha rendezhettek víz alatti kosárlabda-bajnokságokat. Pláne azért lehetett volna ebben a formában nehézkesen játszani, mert maszk nélkül csak homályosan látnak a lemerülők, és uszony nélkül nem túl hatékony a mozgásuk.

Ám azért így is érdekes az anyag, hiszen bemutatja, már sok évtizeddel ezelőtt kísérleteztek a víz alatti sportokkal. A három dimenzióban lehetséges mozgás ugyanis egy plusz elemet vitt bele a játékba, ám mivel az események a felszín alatt zajlanak, a meccsek leginkább a résztvevőknek érdekesek, a nézőknek kevésbé. Így aztán tömegek szórakozásává aligha válik a víz alatti hoki vagy a tájékozódási búvárkodás.

Megvallom, ettől én különösebben nem vagyok elkeseredve, hiszen nekem a merülés nem a versengésről szól. Értékelem a sportolók komoly eredményeit, jó hallani a magyar búvársportolók sikereiről, azt is sejtem, a fiatalabb korosztályt hazai, medencés körülmények között így lehet esetleg jobban bevonni a különleges víz alatti lét megtapasztalásába. Nekem mégis valahogy fura arra gondolnom, hogy minél gyorsabb úszásért vagy hokizásért merüljek. Ha már felveszem a búvármaszkot, akkor más dolgok érdekelnek, és egy szép korallzátony még soha nem untatott annyira, hogy víz alatti rögbimeccset akartam volna nézelődés, fotózás helyett rendezni...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Mivel lassan itt a horvátországi búvárszezon, néhány bejegyzéssel szeretnék bemutatni jól ismert, kedvelt merülőhelyeket az Adriai-tenger mélyén.

Északról indulva az Isztriával kezdjük a kis virtuális túrát. Mivel ez van a legközelebb az olasz, német, osztrák búvárokhoz, ezért már egészen régóta népszerűnek számít. Ráadásul a horvát tengerpart leghíresebb roncsai is itt vannak, szóval az Isztria népszerűsége töretlen.

Az egyik leghíresebb merülőhely a Baron Gautsch nevű hajó roncsa. Az Österreichischer Lloyd nevű társaság 1908-tól használta személyszállításra Dalmácia és az Észak-Adria között a nagyjából 85 méter hosszú hajót. 1914-ben, a háború kitörése után a monarchia haditengerészete ezt a hajót is bevonultatta, Montenegróba, Kotorba (Cattaro) szállított ellátmányt, és a visszaúton onnan hozott evakuált civileket.

Rövidke ideje teljesített katonai küldetéseket, amikor 1914. augusztus 13-án az osztrák-magyar haditengerészet által telepített aknára futott. Noha az utasítások világosak voltak, amik arról szóltak, hogy el kell kerülni bizonyos részeket, a hajót kapitánya túl közel navigálta a parthoz. A Basilisk nevű hajóról figyelmeztető jelzést is leadtak, de erre sem reagáltak. Amikor megpróbáltak irányt változtatni, már késő volt, a Baron Gautsch pár perc alatt elsüllyedt. A katasztrófa 147 ember életét követelte, mindenki kétségbeesetten menekült, ahogy tudott, de a fejetlenségben sokan odavesztek. A kapitányt és az első tisztet bíróság elé állították, de úgy tudom, mivel háborús időszak volt, a tárgyaláson történteket titkosították, és pár év múlva már újból hajón szolgáltak.

Jelenleg a Baron Gautsch az Adria egyik leggyakrabban merült roncsa, az Isztriára járó búvárok elsőszámú célpontja. Vannak, akik az Adria Titanicja néven emlegetik, talán amiatt, hogy olyan sokan vesztették életüket, akiknek tragikus halálát súlyos emberi hibák okozták.

A roncs jó állapotban, egyenesen állva nyugszik, legmélyebb pontja 40 méteren van, de sekélyebb részei is 30 méter körül úszhatók körül. Ez azt jelenti, hogy bármennyire hívogató merülőhely, csak rutinosabb, felkészült búvároknak ajánlható. A fából készült részek már rég elkorhadtak, így a roncs felső részén könnyen végigúszhatnak a látogatók. Sok rész felismerhető mindmáig, ám sajnos a szuvenírvadászok az apróbb tárgyak közül már rengeteget elloptak.

Búvárszemszögből még érdemes kitérni arra, hogy a nyári hónapokban az Isztrián a víz alatt időnként erősen lecsökken a látótávolság, ami egy roncs merülésénél egyrészt veszélyes, másrészt sokkal kevésbé láthatóak egyben a nagyobb részek, a méretek, nem ad olyan élményt a búvárkodás. Ha rossz az idő, akkor esetleg nem is lehet merülni a roncsot, érdemes előre tájékozódni, milyen más helyeken lehet merülni.

Az sem mindegy, hogy a horvát Adriának ezen a népszerű részén a búvárbázisok alaposan megkérik az árát a merülésnek, ráadásul még a felár is feláras, hiszen a parttól másfél órányi hajóútra esik a roncs, külön díja van a Baron Gautschnak, és így tovább. Persze az élmény még így is megérheti, de jó előre tájékozódni az árakról és a lehetőségekről, és ezeket kalkulálva tervezni az isztriai túrát. Szerencsére sok a búvárbázis a környéken, meg lehet találni azt, ami korrekt áron korrekt szolgáltatást nyújt- és bármennyibe is kerül, a környék leghíresebb roncsáról beszélünk, az ilyen ikonikus helyek pedig mindig drágábbak szoktak lenni.

Meglehet, hogy az idén nehezíteni fogja a dolgunkat az elsüllyedés századik évfordulója, amire nyilván különleges rendezvényekkel készülnek a horvátok. Ám ősszel, az utószezonban elég csábító úti cél lehet az Isztria, amikor már elvonult a turisták áradata.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A borsznobok most már akár közvetlenül a tenger fenekéről is felhozathatnak maguknak egy palack italt- ha merülnek, maguk is érte mehetnének. Mi ehhez képest egy pincelátogatás!

Egy kaliforniai borászat két tulajdonosa ugyanis úgy döntött, hogy a víz alatt helyezik el a palackokat, mert abban bíznak, így hamarabb befejeződik az érlelés. Dél-Karolinában, Charleston városa előtt van a különleges "pincészet", ahol féle éve 96 palack 2011-es Mira cabernet sauvignont süllyesztettek el. Azért pont ott, mert hallottak egy hírt, miszerint egy roncsból előkerült italok milyen finomak voltak a tengeri érlelés után. A víz hőfoka itt ideális, és ha tényleg sikerül felgyorsítani a folyamatokat, akkor az jót fog tenni az üzletnek- mint ahogy a felhajtás is.

Nyilván nagyon amerikai dolog ez az egész, egyrészt a gyorsaság hangsúlyozása, másrészt a média bevonása. A búvároknak egy napjába telt, amíg újból megtalálták a rekeszeket, de végül minden bort a felszínre emeltek. Ekkor pedig a borászatban és a víz alatt érlelt azonos évjáratú borokat kóstolták, és az eredményeket értékelték. Ám a tapasztalatok nem egyértelműek: egy korábbi kísérletben a tengermélyi tétel volt a jobb, most viszont nem.

Azért bizonyára lesz gazdája ezeknek a palackoknak is. A borászok állítják, ez igenis komoly kísérlet, nem csak valami extravagáns mutatványozás. A próbálkozást is tovább folytatják, de szerintem jó üzlet tényleg akkor lehetne belőle, ha a búvárok maguk válogathatnának a víz alatt a palackokból. Bizonyára lenne kereslet erre a fajta merülésre, és pont kéznél is lenne a felszínre érés után a megfelelő hőmérsékletű itóka...

Egyébként el kell áruljam, az ötlet nem új. Olasz, spanyol, francia borászok is kísérleteztek már víz alatti érleléssel, csak eddig még kizárólag a bor érdekelte őket, a búvárüzletbe nem akartak beszélni.

Arról a több próbálkozó ellenére sem hallottam, hogy ez a technológia forradalmat indított volna el a borvilágban, de könnyen kitalálható, miért keresik meg a lapokat az ilyen sztorikkal. A globális versenyben mindenki szeretne némi figyelmet magára irányítani, akár így is. Ha a bor jó, akkor a tenger mélyén is az marad, maximum könnyebb lesz eladni. Csak persze már megint mi, magyarok kerülünk hátrányba, akiknek tengerünk sincs. A télen befagyó, nyáron kellemesen meleg Balaton kicsit sem látszik ideális helyszínnek- a sekélysége miatt ráadásul egy levegővel lebukva is simán ellophatnák a bort a "kincsvadászok"...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egy floridai búvár épp egyedül volt a víz alatt, amikor azt érezte, mintha valaki figyelné. Megfordult, és akkor látta meg az őt követő nagy fehér cápát. A férfi próbált a tenger fenekére lapulni, és szigonypuskáját maga elé tartva akarta távol tartani a ragadozót. Felmerült benne, hogy használni is lehetne a fegyvert, de aztán belegondolt, egy közel egy tonnás cápának minimális sérülést tudna okozni, viszont ha felingerli... Végül sikerült elég távol kerülni a nagy fehértől, és a búvár a felszínre tudott úszni. A hajóban két barátja várta, és egyikük drámai zenei kísérettel össze is vágott egy kis filmet a GoPro felvételeiből.

A szerencsésen megmenekült búvár, Jimmy Roseman és két társa megbeszélték a történeteket- aztán pár mérfölddel távolabbra hajóztak, és újból lemerültek, folytatták a szigonyos vadászatot.

Mert bizony a szigony nem csak dísznek volt ott. Ismét, sokadjára történik olyan, hogy a víz alatt vadászók szorult helyzetbe kerülnek, mert feltűnik egy könnyű zsákmányra vágyó ragadozó. Az is lehet, nem Roseman lőtt éppen halat, hanem valamelyik barátja volt az, és a vér illetve a vergődés által vonzott cápa akkorra ért oda, amikor az egyedül maradt búvár volt a tenger fenekén.

Természetesen bennem ilyenkor az is felmerül, mennyire okos ötlet úgy a mélyben lenni, hogy a búvár két társa a felszínen ücsörög a csónakban. Főleg annak fényében, hogy vadásztak, méghozzá floridai vizekben, ahol az egész világot tekintve is jelentős számban történnek cápatámadások. (Azért még mielőtt bárki azt hinné, óriási számokról van szó, tavaly Florida államban két tucat incidens történt, egy se volt halálos kimenetelű.) 

Szóval nyugodtan mondhatjuk úgy, kihívta maga ellen a sorsot a magányos búvár a vadászattal az eleve kicsit zavaros vízben. De látható, hogy ez náluk a szokásos üzletmenet része, kalkulált kockázat, hiszen még csak vissza se mentek a partra, újból merültek. És cápát másodjára már nem is láttak- de hogy mindig ilyen szerencsésen megússzák az eseteket, az kérdéses.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Az még rendben van, hogy az akciófilmekben a búvárok a víz alatt birkóznak, de élesben ez egy kicsit veszélyes játék. Erről mesélhetne egy környezetvédelmi aktivista, aki elkövette azt a hibát, hogy videót készített a Hawaii körül díszhalakat befogó búvárokról.

Rene Umberger felvételén jól látható, hogy ekkor az egyik víz alatt ügyködő búvár nagy sebességgel úszni kezd felé- a kamera megmozdul, buborékok látszanak, és pár pillanatig a megtámadott búvár csak forgolódik. Mint Rene és a többi szemtanú elmondta, a támadó kitépte a szájából a légzőautomatát, és beletelt néhány másodpercbe, amíg megtalálta azt.

Szerencsére Rene több, mint tízezer merüléssel rendelkező búvároktató, így aztán a hölgy tudta kezelni a helyzetet. De ha kevésbé rutinos búvárt ér ilyen támadás, 15-20 méterről, pánikba esve akár rakétasebességgel úszhat a felszínre, súlyos, életveszélyes sérülés esélyét kockáztatva. Szóval az ilyesmi a filmekben is csak úgy működik, hogy minden előre le van koreografálva, és persze biztosító búvárok állnak készenlétben.

Egy másik videó is megörökítette a támadást, a helyzet teljesen egyértelmű. A díszhalak begyűjtése önmagában nem illegális, az ilyen agresszió viszont nagyon is az. Teljesen mindegy, mitől lett ideges a búvár, az, hogy a levegőforrást tépi ki egy másik búvár szájából, elfogadhatatlan. Uszodai gyakorlásnál, sekély vízben sem mindig könnyen boldogul az ilyesmivel az ember, élesben végképp ijesztő élmény lehet.

Természetesen a konfliktus nem ezen a merülésen kezdődött. Az aktivisták a halak befogását nem csak azért nem támogatják, mert a korallzátonyokról így rengeteg színes élőlény tűnik el, hanem azért is, mert a búvárok a korallokra térdelve, esetleg azokat törve dolgoznak, ezzel komoly kárt okoznak.

Meglehet, ezek az emberek "zaklatásként" élik meg, ha felvételeket készítenek arról, mit tesznek. Sőt, az imázsuknak nyilván az sem tett jót, hogy a híres rajzfilm, a Nemo nyomában alapsztorijában is helyet kapott a víz alatti díszhalgyűjtés, nem éppen pozitív színben. Nincs bajom az akváriumokkal, a halbefogás nyilván az üzlet része, mint a tenyésztés is. De abban tökéletesen egyetértek a környezetvédőkkel, hogy egy szépen kialakított akvárium kedvéért nem kellene a tengerben kárt okozni túlzó befogással, koralltöréssel, netán vegyszeres halkábítással. A végén eljutunk oda, hogy nem lesz mit kifogni a vízből, és az nem lesz jó se akvaristáknak, se búvároknak, és főleg nem a tengernek...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!