Big Blue Búvár Blog

Olvastam egy hírt arról, hogy egy fekete-tengeri gyakorlaton az amerikai haditengerészet a kiképzett tengeri emlősöket is fel akarja vonultatni.

Az intelligens és jól tanítható fókák és delfinek már évtizedek óta kapnak kiképzést, a Szovjetúnióban és az Egyesült Államokban foglalkoztak ezzel elsősorban. Aknakeresésre például manapság is gyakran használják a kifinomult érzékekkel rendelkező állatokat, de annak idején egészen extrém elképzelések is léteztek. Például ellenséges búvárok ellen akarták őket bevetni, vagy úgy, hogy a felszínre taszigálják azokat, vagy úgy, hogy méreginjekciót döftek volna az emberekbe. Hadd ne magyarázzam, mi azzal a gond, hogy tengeri emlősöket ölésre akartak kiképezni.

Persze azt nem tudhatjuk, hogy az állítólag leállított programoknak nem volt-e folytatása, a szovjet éra kísérleteinek egy része pedig nyilvánvalóan még ma is titkosnak számít. Ki tudja, mi mindenre akarták idomítani ezeket az intelligens állatokat.

Most elvileg nagyjából egymás közelben lehetnek majd az orosz és az amerikai szolgálatban álló emlősök. Vajon tudnak egymással kommunikálni? A feladataik végrehajtása közben megzavarja-e őket egy "ellenséges" delfin? Természetesen az állatvilágban is harcolnak időnként az azonos fajba tartozó egyedek, de nem valamiféle ország hadseregének "szolgálatában".

Kétségtelen, az ember egészen extrém módon tudja kihasználni az állatokat. Állandóan felmerülő kérdés, mi etikus és mi nem. Jelenleg elsősorban a delfinek vannak fókuszban, nem csak a katonai célra befogottak, hanem a delfináriumokban mutogatott, időnként szörnyű körülmények között élők is. Kutatják, mennyire intelligensek ezek az állatok, de az alapkérdés szempontjából ez teljesen mindegy is: van-e jogunk fogságban tartani őket? Vannak, akik azzal érvelnek, hogy a delfináriumok közel hozzák az emberekhez a tengeri emlősöket- ez mind szép lenne, ha az intézmények nem keresnék degeszre magukat a delfineknek köszönhetően. Szóval a "szép cél" emlegetése inkább csak takarni próbálja ennek az üzletágnak a sötét oldalát.

A jövő valószínűleg egyre inkább az lesz, hogy vadon élő delfinekhez szerveznek túrát- ők nem fognak labdákkal kunsztozni, nem is biztos, hogy lehet velük úszni, mégis egészen más élmény szabadon látni őket. Ezt biztosan tanúsíthatom, volt már többször részem ebben az élményben. És tényleg teljesen mindegy, mennyire fejlett az agyuk, hogy kommunikálnak, milyen szociális életet élnek.

Ezek után a katonai célra való felhasználásról hallva mindig kicsit elkeseredek. Nem hiszem, hogy a haditengerészetek ne tudnák kiváltani az egyébként sérülékeny, nehezen szállítható állatokat más módon. Inkább egyfajta demonstráció jelleget érzek: igen, ezt is megtehetik, ha hadi célokról van szó. Nem számít se pénz, se etika, se pár tucat állat élete... 

A koreai kompbalesetnél jelenleg a búvárokra sok és nehéz feladat hárul. Nyilván az önmagában is megvisel mindenkit, hogy fiatal áldozatokat kell keresni, de vannak bőven nehezítő tényezők.

A tenger maga elsősorban: ha viharos, ha nagyon hideg, akkor a munka akár lehetetlenné is válhat. Aztán az is gond, hogy roncsba kell beúszni. Egy ilyen nagy komp hajóteste hatalmas, könnyű eltévedni. Sötét van benn, tárgyak lebegnek amik akadályozzák a haladást, a búvár bármikor elakadhat. Az is megeshet, hogy valami akkor szakad le, amikor alatta úszik el a kereső búvár.

Egy felborult roncsban tájékozódni sem könnyű, hiszen megváltozik, merre van a fenn és a lenn. A folyosók keskenyek, a kicsi kabinokban még fényes nappal sem mindig könnyű mozogni, nem hogy ilyen helyzetben. Sokszor kell lemerülni, hiszen nem lehet egyszerre több testet kihozni- és azzal kell manőverezni a szűk részeken. Egyszerűen soha nem lehet tudni, mi vár az emberre a következő pillanatban.

A búvárok mégis ott vannak, mert tudják, munkájuk fontos: amíg egy szemernyi remény van emberélet megmentésére, nem adhatják fel. De a család számára annak is jelentősége van, ha áldozatot hoznak a felszínre- bizonyosságot kapnak szerettük sorsáról és méltóképp búcsúzhatnak.

Ám a búvárokra még ezután is szükség van. A víz alatti vizsgálatok adnak arra választ gyakran, miért is következett be egy baleset. Még évtizedekkel később is árulkodó lehet egy sérülés vagy egy fontos részlet. Most nyilván a túlélők vallomást tesznek, de ezek ellenőrzésében is segít a merülés.

A folytatásban a roncs további sorsát kell rendezni. Ellenőrizni kell, nem képez-e akadályt a hajózási útvonalon, nem szivárog-e szennyező anyag belőle, stabilan nyugszik-e vagy elmozdulhat, letarolva a tenger fenekét.

A mélyben derül ki, a roncs kiemelhető-e, milyen módon és hány darabban. Egy nagyobb hajótestnél hosszú, nehéz és veszélyes munka vár a búvárokra. A víz alatt vágnak, hegesztenek, rögzítenek, eközben leszakadó elemek alá kerülhetnek. Így vesztette életét egy búvár egészen sekély vízben a Costa Concordia roncsánál.

A különböző feladatok más és más területeken járatos búvárokat igényelnek, de nem csak nekik kell profinak lenni. Koreában több százan merülnek a roncsnál, koordinálni kell a munkájukat, hogy ne egymást zavarják a mélyben, biztosítani kell az ellátást és a technikai feltételeket, és így tovább. Mindezt azért, hogy több áldozatot már ne követeljen az így is tragikus baleset...

A National Geographic fotósa, a tengerbiológus Thomas Peschak megosztott néhány általa készített felvételt a Bassas de India és Europa térségéből. Ez a két, mindentől távol eső atoll Madagaszkár és Mozambik között található, hivatalosan a francia déli és antarktiszi területekhez tartozik, tehát nyelve is a francia.

A két atoll körüli tengeri élővilág fantasztikus gazdagságú, Peschak a víz alatt cápákat és teknősöket fotózhatott, megörökíthette életüket, szaporodásukat. Előbbiak az India nevű atoll vizeiben nyüzsögnek, míg a teknősök szaporodási helye az Europa atoll körül van. Az éjszaka viszont egyértelműen a ragadozókról szól, amik vadászatra indulnak. Peschak szerint a két atoll olyan, amilyen az Indiai-óceán pár száz éve, az emberi tevékenység károsító hatása előtt mindenhol lehetett...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Vannak olyan helyzetek, amikor senki nem bánja, ha átázik az esküvői ruha: a víz alatti házasság például ilyen kivételes alkalom.

Normál esetben a menyasszony igazán komoly terveket vázol fel a tökéletes kézfogó megvalósítása érdekében. Ám a klasszikus búváresküvőknél nem nagyon vacakolnak, lemerül az ifjú pár, valaki összeadja őket, boldogság.

De úgy fest, a világ néhány részén rájöttek, az ara még egy víz alatti esküvő esetén is szívesen veti bele magát az álmodozásba. Lehet ilyen alkalomhoz is ruhák közt válogatni (mondani sem kell, nem mindegyik praktikus búvárkodáshoz), és azt is nagyra értékelik, ha a víz alatt is szépen feldíszített helyen mondhatják ki a boldogító igent.

A Maldív-szigeteken így aztán egy kissé giccses, de az alkalomhoz illő helyszínt alakítottak ki egy homokos részen (mert korallt azért nem törnek még egy esküvő kedvéért se), ahol két búvár méltó körülmények közt köthette össze életét. Meg kell mondjam, az az ötlet például kifejezetten jópofa, hogy résnyire nyitott búvárpalackokat helyeztek el az aljzaton, és így buborékfűzérek között úszhattak az anyakönyvvezető elé a fiatalok.

Remélhetően hosszú és boldog házasság vár rájuk, ha már ennyi energiát öltek a szervezésbe. Az biztos, hogy odalenn nem nagyon lehetett vitatkozni semmin, a légzőautomatával a szájukban- talán a jövőre nézve is akkor járnak a legjobban, ha a konfliktusaikat inkább egy jó merüléssel oldják fel, mint kiabálással...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Cousteau eleinte még bombával számolta a halakat, de ma már ilyen módszerrel senki nem dolgozik. De természetesen nem lehet vádolni a víz alatti kutatás úttörőit, egyszerűen olyan új tudományterületre merészkedtek, aminek minden módszerét, eljárását maguk dolgozták ki. Később pont Cousteau-ék voltak azok, akik más módon vizsgálódtak, ők kövezték ki az utat az utódoknak. A bombától eljutottak az egyre fejlettebb víz alatti kamerákig, javított felszerelésekig, komoly laborrá fejlesztett kutatóhajóig- ma is nagyban támaszkodnak az ő felfedezéseikre.

És ne feledjük, akkor mondjuk volt egy tengerkutató csapat, ami robbantott egy helyen, és a felszínre jövő halakat megszámolva csinált egy statisztikát. Ma meg ezrével vannak dinamitos halászok, akik naponta többször robbantanak a korallzátonyoknál, kiszedik az értékesebb fogást, a fiatal, kicsi ivadékok elpusztításával meg nem törődnek. Őket nem érdekli a tudomány... Hasonló a helyzet a vonóhálós halászattal, senkit nem érdekel, milyen pusztítással jár a munkájuk.

Ha voltak is vitatható módszerei az úttörőknek, akkor az egész világon maroknyi búvár vizsgálódott a mélyben, sokkal több hasznot hajtott a kutatásuk, mint amennyi kárt okoztak. És ma már miattuk tudjuk sokkal jobban, miért fontos a folyamatos megfigyelés, vizsgálat.

Persze az eszközeink óriásit fejlődtek. A folyamatosan víz alatt levő megfigyelőkamerák rengeteg értékes felvételt rögzítenek. A miniatűr jeladókkal nyomon lehet követni kis és nagy élőlények mozgását, vándorlását, sokat tanultunk arról, milyen mélyen vadásznak a cetek, és merre úsznak a nagy fehér cápák. Sőt, olyan kicsik lettek a kamerák is, hogy a cápák szinte "selfie" videókat készítenek, amiből kiderül, nem pontosan úgy viselkednek, mint ezt eddig hittük.

Régen úgy tudtak meg újat a ragadozók táplálkozásáról, ha az állatot kifogták, megölték és felboncolták. Ma a partra vetett tetemekről azonnal értesítést kapnak a szakemberek, és máris a helyszínre mennek. Sőt, kidolgoztak számos eljárást az állatok sérülés nélküli vizsgálatára: a kifogott állatot villámgyorsan gyomormosásban részesítik- biztos nem boldog tőle, de nem is pusztul el, és a célt eléri.

Persze meg lehet kérdezni, ugyan mitől jobb nekünk, ha megtudjuk, az ínyenc cápák melyik halak húsát szeretik a leginkább? Egyrészt kiderül, mi a fő táplálék, aminek a teljes lehalászásával azok a ragadozók is bajba kerülnek, amik azt a halat fogyasztják. Másrészt így tudtuk meg, hog a rengeteg, a tengerben úszó szemétből milyen sok kerül az állatok gyomrába- a szerencsések nem pusztulnak ebbe bele, de rengeteg állat veszti így az életét. A drónok bevetésével szintén az élővilágot meg nem zavarva lehet folyamatosan információkat gyűjteni a tengerről.

Az állatok vándorlása ugyanígy fontos adatokat szolgáltat. Ha tudjuk, mikor, merre a leggyakoribbak mondjuk a nagytestű cápák, a strandolókat is jobban lehet védeni egy-egy partszakasz időleges lezárásával. Ha látjuk, hol szapodornak az állatok, hol jönnek világra a fiatal bálnák, cápák, a terület szigorú védelmével meg tudjuk óvni a populációt. Ha folyamatosan megfigyeljük egy zátonyon a változásokat, kiderülhet, hogy a tenger melegedése, a savasodás, a szennyezés pusztítja-e leginkább a korallokat- és milyen gyorsan képesek regenerálódni.

Meglehet, irigylésre méltó annak az embernek a munkája, aki csak búvárkodik, fotózik meg jegyzetel. Persze ez a karrier mindenki előtt nyitva áll, aki nyelvet beszél és külföldön tengerbiológiát tanul, és kutatóként el is tud helyezkedni. És persze nem mindig akkora öröm, hogy vízbe kell menni, bármi is van, mert a kutatásban a rendszeresség igen fontos.

A kapott eredményekre alapozott tanulmányok pedig nem öncélú irományok egyáltalán. Egyszer még aranyat érhetnek, amikor veszélybe kerül rengeteg ember élete, akiket jelenleg a tenger tart el. Mindazt, hogy ma ez egy komoly tudománynak számít, többek között Cousteau-nak, Hassnak, Beebe-nek köszönhetjük. Így fordulhat elő az, hogy ma még annak is a pozitív oldalát nézzük, hogy valaha valaki egy víz alatti robbantással szolgálta a tengerkutatást- nagy cél érdekében tette, és később maga jött rá, hogy nem ez volt a jó megoldás. Erről szól a tudomány: kísérletezés, tanulás, fejlődés!

Az egészen fiatalon sztárrá lett színésznő még tizenéves volt, amikor már karrierje újraélesztésén gondolkodhatott. A Kék lagúna óta évek teltek el, és a nagyköltségvetésű filmek helyett tévéfilmes szerepek következtek- így vállalt szerepet a Wet Gold (itthon Gyilkos aranyként adták) című alkotásban 1984-ben.

Akkoriban sem volt mindegy, hogy egy film a mozivászonra vagy tévés sugárzásra készül. A Wet Gold esetén se találhatunk túl sok nagy nevet a stáblistában, Brooke Shields partnerei Thomas Byrd és Brian Kerwin voltak, mellettük Burgess Meredithnek jutott még komolyabb mellékszerep.

A sztori sem volt lehengerlően újszerű. Egy rég elsüllyedt kincses hajó nyomába erednek a fiatal búvárok, és a két férfi először az aranyon veszik össze- aztán pedig a nőn. Brooke Shields ekkor még alig volt 19 éves, el is lehetett hinni, hogy a hajó fedélzetén kialakuló szerelmi háromszög középpontjába kerül. Bár vannak a filmnek jó pillanatai, a búvárfilmek között vannak látványosabb, jobban sikerült alkotások.

Ami érdekes, az pont az lehet, hogy talán a spórolás okán a színészek maguk merültek. Más az olyan búvárfilm, ahol elhisszük, a főszereplőket látjuk a mélyben, nem pedig a dublőrüket. Brooke Shields is a film kedvéért tanult meg merülni, állítólag ügyes búvár lett egész gyorsan. A kék neoprén rövidruha pedig jól is állt neki, szóval illett hozzá a kincskeresős szerep.

Az már egy másik kérdés, hogy nem könnyű tévésugárzásra készült kalandfilmekkel újra az élvonalba törni. A Wet Goldra is csak azok emlékszünk, akik kifejezetten érdeklődnek a búvártéma iránt. Azóta persze eltelt három évtized, a szép színésznő sem olyan fiatal és bájos, de szerencsére itt vannak nekünk a régi, jól sikerült fotók...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Mexikó számtalan látványos víz alatti barlangja közül az egyik a Nohoch rendszer, aminek kristálytiszta vize látványos, de felkészületlen búvárok számára életveszélyes merülési lehetőségeket kínál.

2007-ig 67 kilométer hosszú, 36 cenotéből álló rendszerként ismerték, hosszú évek merüléssorozatai során fedezték fel a barlangrendszer minden zegét-zugát. Ekkor derült ki, hogy összeköttetésben áll a még hosszabb Sac Actun rendszerrel, így most annak egy részeként tartják számon.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A különleges búvárkalandok sorában mindenképpen meg kell említeni azt, amikor a szerencsések az űrhajósok kiképzésére használt medencében merülhetnek. A NASA és az oroszok is nagyon komoly technikát vonultatnak fel a víz alatt, a szkafandert viselő űrhajósok ugyanis itt tudják leginkább az űrben megtapasztalható súlytalansághoz hasonló körülmények között gyakorolni a munkavégzést.

Erre már elég régen rájöttek, így aztán hosszú ideje gyakorlatoznak búvárok segítségével az űrhajósok. Ám mint ahogy a Jurij Gagarin központba sem lehet könnyen bekerülni búvárnak, minden bizonnyal a NASA Neutral Buoyancy Lab nevű létesítményében is mindig akad bőven jelentkező a megüresedő helyekre. Ezekben a létesítményekben a medencék a szokásosnál mélyebbek, mert kell a hely: a nemzetközi űrállomás modelljét építették fel a hitelesebb gyakorláshoz.

Európában Köln közelében volt hasonló létesítmény, ez volt a leginkább elérhető helyen az érdeklődő magyar búvárok számára, de jóval kevésbé volt izgalmas a víz alatti modell, sokkal kisebb volt a gyakorláshoz használt egység. Ráadásul pár éve itt már nem lehet búvárkodni.

Szóval számunkra jelenleg inkább csak képek, videók állnak rendelkezésre, ha legalább képzeletben merülnénk egyet az űrhajósokkal...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egyszer egy magyar híresség nyilván tréfából azt mondta, szeretne a Titanicnál búvárkodni. Ez aztán meg is jelent a bulvár (nem búvár) magazinokban, teljesen komoly tervként.

Noha a Titanic a világ egyik legismertebb roncsa, olyan mélyen van, hogy csak egy maroknyi tengeralattjáróval lehet oda lejutni, búvárként biztosan nem. A jéghegynek ütközött 269 méter hosszú utasszállító süllyedése másfélezer ember életét követelte, így az egyik legsúlyosabb katasztrófa a hajózás történetében. A napokban volt a baleset 102. évfordulója, az útközés 1912 április 14-én történt.

Egy időben úgy gondolták, hogy a hajó egy darabban süllyedt el, de a helyszínen a tenger mélysége több, mint 3700 méter, így a roncs felkutatása, vizsgálata, kiemelése fel sem merülhetett. 1985-ben fedezte fel a Robert Ballard által vezetett kutatóexpedíció a két darabban levő, de jó állapotú roncsot 3784 méteres mélységben.

Az expedíció érdekessége az volt, hogy az Egyesült Államok haditengerészete finanszírozta. Nem a Titanic érdekelte őket, hanem két eltűnt tengeralattjárójuk sorsáról akartak többet tudni. Ballard eszközei, tudása alkalmasnak látszottak a roncsok felkutatására, ő viszont azt kérte, hogy akkor "mellékesen" hadd kereshesse meg a Titanicot is. A legendás roncskutató minden feladatot sikeresen teljesített, így ő volt az első, aki felmérhette a TItanic maradványainak állapotát.

A nagy mélységben, egy évszázad után a roncs állaga rohamosan romlik. Ráadásul egyre többen szerveztek afféle tengeralattjárós "kirándulásokat" szép pénzért az érdeklődő turistáknak, és pár merülés során károkat is okoztak. Meglehetősen sok tárgyat is a felszínre hoztak az évek során. Sok látványos filmfelvétel is készült, és megtörténhet, pár évtized múlva már csak ezeken lehet egyben látni a hajótestet, mert az előbb-utóbb össze fog roskadni.

Szóval merülni egy szál palackkal biztosan nem fog a Titanicnál senki, és talán nem is baj, hogy nem mehet oda boldog-boldogtalan. Ahol ennyi áldozat volt, azt általában sírhelyként kezelik, ezért kellő tisztelettel illik viseltetni a roncs iránt. Nekik valamilyen szinten a filmek is emléket állítanak, de nyilván a maradványaik ott vannak a tenger fenekén, a roncs mellett. Ez is eszünkbe juthat, amikor a felvételeket nézzük...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Ahogy már említettem, ahol víz van, ott merülni is lehet. A búvárok körében tipikusnak, ismertnek számító úticélok mellett sok olyan hely is van, ami eszünkbe nem jutna egy utazás tervezésénél, pedig nem akármilyen kalandot kínálnak. Írtam már pár ilyenről, most jöjjön újabb ország a sorban: Chile.

A Dél-Amerika nyugati oldalán található ország térképére pillantva egyből látszik, milyen hosszú csendes-óceáni partszakasza van. Ennek a területnek a víz alatti élővilága sokkal kevésbé közismert, mint mondjuk a Földközi-tengeré, de van itt bőven látnivaló.

Zapallar nem esik messze a fővárostól, Santiagótól. Nagyon híres az itteni szép, homokos strand, amit hétvégente "megszállnak" a nagyvárosból érkezők. Sokan közülük búvárkodni jönnek, a chileiek körében is egyre népszerűbb a merülés.

A víz alá bukva egyből látható, itt nem korallzátonyok színes kis halacskáival lehet kergetőzni, az óceán hidegebb, teljesen más jellegű az élővilág. Nagy tengercsillagok, pár hal bukkan fel, de ha a búvár szerencsés, ennél sokkal izgalmasabb dolgot is láthat. Ezekben a vizekben ugyanis megtalálhatóak a holdhalak, amik igazán különleges állatok.

A holdhalfélék külön családot alkotnak a csontos halak főosztályában. Furcsán úsznak a testük alsó és felső oldalán található úszóik mozgatásával. A szájuk kicsi, testük viszont nagyjából olyan hosszú, mint amilyen magas az úszókkal együtt. A holdhalak bizonyos fajai akár 3 méteresek is lehetnek! Már egyetlen ilyen állattal való találkozás is feldob egy merülést, de Chilében az sem lehetetlen, hogy egy egész rajba futnak bele a búvárok.

Szóval ki mondja, hogy nem érdemes Chilében búvárkodni? Én biztos nem hagynám ki, ha arra járnék...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!