Big Blue Búvár Blog

A búvárkodást sokáig tartották meglehetősen férfias kedvtelésnek, de az végképp sokáig tartott, amíg a hölgyek a szabadtüdős merülés világában is letették a névjegyüket.

Angela Bandini

A Nagy kékség című filmet sokan ismerik, két legendás szabadtüdős búvár, Jacques Mayol és Enzo Maiorca ihlette a filmben feltűnő búvárokat. Noha a film azt sugallja, mind a ketten szenvedélyük áldozatai lettek, a valóságban szó sem volt erről, Enzo még ma is él, Jacques 2001-ben, 74 évesen önkezével vetett véget életének. Ez a két fantasztikus búvár volt az, aki saját maga avatott be hölgyeket a szabadtüdős merülés világába.

Maiorca dolga egyszerűbb volt, hiszen két lányát tanítgatta a mesterfogásokra, Patrizia és a fiatalon elhunyt Rossana is rekordokat állított fel. Mayol a hetvenes években törte át a száz méteres mélységi álomhatárt, ekkor vált a sportág élő legendájává. Az évtized végén ismerkedett meg egy fiatal olasz lánnyal, Angela Bandinival, aki ekkor még alig 17 éves volt, ám már akkor is rajongott a tengerért, a delfinekért. 

Angela Mayollal készül merülésre

Mayol és Maiorca társaságában

Angela elkísérte Mayolt sok helyre, részt vett a különleges vizsgálatokban, Mayolt és szabadtüdős mélymerüléseit ugyanis sokszor tanulmányozták kutatók. Kíváncsiak voltak, mi játszódik le nagy mélységben az emberi szervezetben. Angela maga is merült, hiszen Mayol tanítványa volt, de rettentő sokat segített neki Leo Amici is, aki segített átlépni a saját korlátait. 1985-ben 52 méteres merüléssel Angela új női világrekordot állított fel, de ez még csak az első lépés volt. 

Leo Amici magyaráz Angelának

1989-ben egészen különleges merüléssorozatra került sor Elba szigete mellett. Angela Bandini 85 majd 90 méteres merüléssel messze felülmúlta Rossana Maiorca korábbi rekordját, majd október 3-án 107 méteres mélységet ért el. Ezzel nem csak a női, hanem a férfi világrekordot is elhódította, Mayol és Maiorca korábbi legjobb eredményeit felülmúlva!

Címlapok a nagy rekord után

Bár nem sokkal később az abszolút rekordot egy férfi visszahódította, a női világrekord 1996-ig az ő nevéhez fűzödött, amikor a kubai Deborah Andollo 110 méteres mélységbe merült a no limit kategóriában. Angela viszont ekkoriban már nem versenyezett, teljesen elzárkózott a világtól, és azóta is nagy eseménynek számít, ha valahol megjelenik. 

Ehhez képest történetét alaposan átírva 1993-ban még film is készült Angeláról, a főszerepet egy modell, Alexandra Brochen kapta, akinek partnere Franco Nero volt. A film egyébként csapnivaló, eredeti címe Azzurro Profondo, azaz Tengerkék mélység volt, de Dolphin Girl néven is forgalmazták. Volt benne mester és tanítványa kapcsolat, sok delfinezés, csúcsjavítás, de a kép mégsem állt össze. Nem mérhető a Nagy kékséghez semmilyen szempontból...

Alexandra Brochen és Franco Nero a filmben

Az alternatív cím talán abból fakad, hogy Bandini állítja, nagyon sokat köszönhet a delfineknek. Már tizenéves korukban igyekezett velük úszni, minél több időt tölteni a társaságukban, Mayolt is így ismerte meg. És Angela arról is mesélt, a delfinektől próbálta ellesni, hogyan lehet mélyebbre merülni, miként lehet ügyesebb szabadtüdős búvár. Meglehet, ez is segített neki, de a kitartás, a tehetség és mesterei nélkül nem juthatott volna el a csúcsra- vagyis a mélybe.

Angela Bandini a rekord után negyed századdal ugyanúgy a tenger szerelmese

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A fapadosoknak köszönhetően olyan helyre is tervezhetünk merülést, ami korábban eszünkbe sem jutott volna.

Ajándékba kaptam egy római repülőjegyet egy késő tavaszi időpontra. Városnézésre ideális, de már a tenger sem olyan hideg- naná, hogy örültem. Igen, tudom, hogy Róma nem tengerparti város, de nézzünk csak a térképre! Ott van Róma mellett Ostia Lido, ami helyiérdekű vasúttal pillanatok alatt elérhető, és szép hosszú strandja van.

Alapszabály, ha valahol van víz, akkor ott szinte biztosan lehet búvárkodni is. Finnország vagy Chile, Kína vagy Malawi- van merülési lehetőség. Olaszország pedig óriási hagyományokkal rendelkezik a búvárkodás terén, legendás felfedezői, híres márkái okán ismerik sokan. Így aztán tudtam, hogy találni fogok búvárközpontot valahol...

Az alacsonyabb ár miatt eleve Ostiában kerestünk szállást. Abban a meglepő élményben volt részünk, hogy egy római kiruccanás során tengerre nézett a szállásunk ablaka... Reggelente bevonatoztunk a belvárosba, hogy végigjárjunk minden érdekességet a Vatikántól a templomokon és ókori romokon át a múzeumokig, de egy napot arra akartam szánni, hogy merülhessek.

Az interneten kinézett bázishoz el lehetett sétálni a szállásunktól, beszélgettem a tulajdonos-főnök Sabrinával- kicsit nehézkesen, angolul azért még egy búvárközpontban sem mindig lehet boldogulni, ha olaszokról van szó. Sikerült megértetni magam, elmondtam, merülni szeretnék, kértem felszerelést, és megbeszéltük a másnapi találkozót a kikötőben. Ott egy remekül felszerelt tárolóban várt minden, a kényelmes kis hajóra szálltunk, és egy félórás hajózás után el is értünk a merülőhelyre.

Utólag derült ki, a merülés többet tartogat, mint azt hittem volna. 2000 óta ugyanis Lazio régió Roma megyéjében kijelöltek egy védett övezetet a tengerben. A Secche di Tor Paterno több, mint 12 négyzetkilométer területű, a víz alatti szirteken több merülésre alkalmas pont is akad. Ahol mi lementünk, pár méteren máris egy nagy sügér jött velünk szembe, majd elúszott pár makréla is a közelben- gondoltam, ez máris jól kezdődik! Nem is kellett túl mélyre menni, és máris vörös gorgóniák felett úsztunk, felbukkant egy muréna, pár nagy rák. Földközi-tengeri merüléshez képest igazán kellemes volt az élmény, és a víz hőfoka sem volt olyan rossz. Hiba lett volna kihagyni...

Másnap aztán még visszamentem az aprócska boltba, ami tele volt zsúfolva cuccokkal. Szétnéztem, és kiválasztottam Sabrina ajánlása alapján egy remek búvárruhát, amit azóta is használok, már csak ezért is örök emlék számomra ez a római utazás. És persze Michelangelo, Caravaggio, a Pantheon, a Spanyol lépcső, a fagyi, a pizza, a reggeli kávé a Terminin- ez is mind hozzátartozott a kalandhoz. 

Szóval ha valakinek abban a szerencsében van része, hogy egy olcsó repjegy révén városlátogatást tervezhet valahova, bátran tájékozódjon a merülési lehetőségekről is. Nekem nem csak Rómában sikerült tető alá hozni egy kis búvárkalandot, volt ilyenben részem Göteborgban is. Végeredményként más arcát ismertem meg a víz alatti világnak új helyeken, ami csak még inkább megerősített abban, hogy jó hobbit választottam.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A tenger nagy és jórészt még felfedezetlen, és ezért mindig új eszközöket vetnek be a megismerésére. Ám az új önműködő drónok valószínűleg szívbajt hoznák rám merülés közben...

A kötelező leckét mindenki tudja, milyen nagy területét borítja Földünknek tenger és óceán, milyen óriási mélységek vannak benne és így tovább. A legelső nehézbúvárok felfedezésre még alig szorítkoztak, gyakorlatilag csak roncsot mentettek vagy szivacsot halásztak- a munkavégzés volt az első.

A felszínről nehéz tengert kutatni, és ezért a bátor fejlesztők mélytengerbe lemerülni képes eszközöket, tengeralattjárókat konstruáltak, illetve szabadabb mozgást lehetővé tevő légzőkészülékeket. Utóbbiakat most már milliónyi búvár használja, de túlnyomó részünk kedvtelésből merül, szó sincs tudományos munkáról.

Ráadásul a búvár lehetőségei korlátozottak, mélységben is, időben is. És itt jönnek be a képbe a drónok: ha van energia, dolgoznak, az adatokat műholdon keresztül el a központba, nem kell amiatt aggódni, hogy elfogy a palackból a levegőjük, a keszonbetegségre pedig fittyet hánynak. Arról nem is beszélve, hogy ők sose lesznek tengeribetegek...

Nem ugyanaz, ha egy búvár vizsgálódik, néhány területen még pótolhatatlan az ember jelenléte, intelligenciája, de vannak olyan adatok, aminek méréséhez nem kellünk. Például az önműködő eszközök közül a tengert járók folymatosan rögzítik a sótartalmat, a hőmérsékletet, az áramlatok irányát és ezekből az adatokból jobban megérthetjük az óceánokban zajló globális folyamatokat. Az utóbbi időben ráadásul nagyon visszaesett ezeknek az eszközöknek az ára, hála a folyamatos fejlesztéseknek, az egyre nagyobb teljesítményű, mégis olcsóbb alkatrészeknek. Az eltűnt maláj utasszállítót is jobb eséllyel kutathatják fel ezek a mélyre merülni képes, nagy távokat bejáró önműködő eszközök, mint egy ötletszerűen leküldött tengeralattjáró.

Azok az eszközök is nagyon hasznosak, amelyeket egy helyre telepítenek. A kamerák gyakorlatilag minden, a környezetükben történő dolgot rögzítenek, a felvételek visszanézhetők, elemezhetők, lehet vizsgálni a fajok felbukkanásának gyakoriságát, az élővilágot nem zavaró objektív előtt meg lehet figyelni bizonyos állatok viselkedését.

Ám mostanában egészen újféle robotokat is be akarnak vetni: az állatok mozgását utánzó eszközök halként úsznak a vízben vagy rákként járkálnak a tengerfenéken. Hogy praktikusabb-e ez, azt nem tudom, de azt viszont igen, hogy ha több, mint két méteres robotrák elindulna felém a víz alatt, hirtelen roppantul megijednék.

A koreai fejlesztésű robotrák 200 méteres mélységbe juthat el, felvételeket készít és adatokat rögzít, de arról nem hallottam, hogy a búvárok halálra rémisztése is a feladata lenne. Így aztán remélem, arra nem nagyon vetik be, ahol én is vízben leszek...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Fiji egyik luxus nyaralóhellyé átalakított szigetén 1700 dollárért még tengeralattjárózni is lehet. Sokak szerint ezen az áron is megéri a móka, és nem is tévednek.

A kicsi, kétszemélyes DeepFlight Super Falcon kifejezetten a nyaralók számára alkalmas eszköz, akik a jó kilátást biztosító buborékszerű ablakon át csodálhatják meg a mélység világát. A víz alatti repülőre hasonlító tengeralattjáróhoz hasonlót például James Bond filmben láthattunk, és érdekessége az, hogy egészen gyorsan, közel 10 km/órás sebességgel tud haladni. Fél kilométeres mélységig ereszkedhet, tehát izgalmas kalandban vehetnek részt a Luacala resort vendégei.

Valószínűleg nekik éppen úgy nem gond kifizetni ezt a pénzt, mint a sziget tulajdonosának sem volt nagy kunszt beszerezni a tengeralattjárót: a Red Bull-főnök Dietrich Mateschitzé itt minden. Megjegyzendő, a tengeralattjárózás még csak nem is drága a sziget árszínvonalát tekinte, ahol egy éj két főre 5,000 dollárba kerül, de ki lehet bérelni az egész szigetet is 150 ezerért éjszakánként annak, aki nem akar más vendéggel találkozni.

Visszatérve a víz alatti világ felfedézésre, több helyen is lehet ilyen mélymerülésekre befizetni. A kaland sehol nem olcsó, vannak különlegesen drága tengeralattjárózások, mint például a Titanic megtekintése testközelből, de ott egészen mélyre is kell merülni, ami különleges eszközt igényel. Pár száz méteres mélység elérése is nagy szám, és az élmény itt is eltér a sekély vizekben megtapasztalhatótól. A mélység lényei, ritkán látott cápák, no meg a sötétség- mélytengeri felfedezőnek érezheti magát az ember a pénzéért.

Felmerülhet a kérdés, nem jobb, esetleg olcsóbb-e búvárfelszereléssel 2-300 méterre eljutni? Hiszen hallani ilyen mélységű merülésekről, a csúcs 330 méter volt, a Guiness rekordok könyvében pedig egy 318 méteres merülés szerepel. Nos, valóban vannak, akik ezt a mélységet elérik, de ez nem olyan buli, hogy beiratkozunk az extrém mélymerülő tanfolyamra, egy hét múlva meg már mehetünk is lefelé mint a golyó. (Úgy értem: biztonsággal mélyre menni. Esztelen módon bármit lehet, de most nem a kamikaze búvárokról akarok beszélni.)

Folyamatos fejlődés és tanulás szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ilyen komoly mélységbe merülhessen. Több száz merülés, rengeteg megbízható, csúcsminőségű felszerelés, méregdrága tanfolyamok- és persze maguk a merülések is többe kerülnek, mert különleges gázkeveréket alkalmaznak a búvárok. No meg kell egy bázis is, mert egy kis trópusi búvárboltban jellemzően furán néznek, ha megkérdi valaki, le tudnak-e neki szervezni egy merülést 200 méterre... Ez az extrém technikai merülés nagyon-nagyon kevés búvár által űzött tevékenység, és ők bármennyire profik, így is kockázatos. Mire eljutnak addig, hogy lejuthassanak olyan mélyre, már többszörösét elköltötték annak az 1700 dollárnak, amibe a tengeralattjárózás kerül.

Persze számukra az nem is alternatíva. Aki ilyenbe belevág, maga akarja elérni azt a mélységet, és átélni azt a különleges érzést, hogy a maroknyi ember egyike lehet, aki oda eljut.

Más, különleges ága az a búvárkodásnak, amit a palackokkal teleaggatott technikai búvárok űznek, mint az átlagos kedvtelési búvároké. Utóbbiaknak a sekély mélység is elegendő, nem akarnak új dolgokat felfedezni, a mélység még ismeretlen roncsait, barlangjait közelebbről megnézni, de természetesen van átjárás. Sok idő, sok befektett energia és pénz kell hozzá, de lehetséges technikai búvárrá válni, és természetesen a legképzettebbek is nyilván szeretnek merülni egy szép korallzátonynál, vagy egy nem túl mélyen levő, de izgalmas roncsnál. Szerencsére nem kell egysíkúnak lenni a búvárkodásnak, akármilyen képzettségi szinten van valaki, és víz alatt lenni különleges érzés 2 és 200 méteren is.

Ám aki úgy érzi, csak egyszer az életben akar több száz méteres mélységben szétnézni, annak az elsőre drágának tűnő tengeralattjárózást javaslom. Összességében még mindig olcsóbb, mint búvárként eljutni oda, és az élmény így is garantált. Sőt a búvárkodástól teljesen idegenkedőknek sekélybe merülő tengeralattjárós túrákat is kínálnak sok helyen a világban, egészen megfizethető áron- de az ezzel kacérkodók helyében adnék egy esélyt akár a merülésnek, akár a felszíni sznorkelezésnek, mert egészen más kaland a tenger vizében lebegve látni ezt a különleges világot, mint ablakon keresztül.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Hágában úgy döntött a Nemzetközi Bíróság, hogy a japánok antarktiszi bálnavadászata a nemzetközi megállapodásokba ütközik, és eltiltották őket a jogsértéstől. Ez alapvetően jó hír, de érdemes egy kicsit mögé nézni a dolgoknak.

Létezik egy úgynevezett Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság 1946 óta, ott szabályozzák a cetek vadászatának kérdését. 1986-ben úgy döntöttek a szavazati joggal rendelkező országok, hogy betiltják a kereskedelmi célú vadászatot. Érdekessége a szervezetnek, hogy nem kevés olyan ország tagja, ahol a bálnavadászattal soha, senki nem foglalkozott, és ők a bálnák védelme miatt szavaznak a tiltásra, vagy nehezen megfejthető okokból pont a vadászatot támogatják. Sokan vádolják Japánt azzal, hogy mikroállamokat pénzel a támogató szavazatukért cserébe.

Ám van egy kiskapu, miszerint a tudományos célú bálnavadászat engedélyezett maradt továbbra is. Japán erre hivatkozva az Antarktisz környéken, a védelem alatt álló területen továbbra is minden évben vadászott, ám tudományos célokkal nehezen indokolható mértékben: több száz bálnát lőttek ki, amiket "megvizsgáltak", aztán gyorsan feldaraboltak és a húsukat Japánban piacra dobták. Ez ellen nyújtott be keresetet 2010-ben Ausztrália a Nemzetközi Bíróságon, és ezzel kapcsolatban hozta meg az a tiltó döntést.

Az államok eddig egyébként nem nagyon tettek semmit a bálnákért. Elítélték Japánt a "tudományos vadászatért", de őket ez nem zavarta. Az annál inkább, amikor jópár éve először a Greenpeace hajója bukkant fel a bálnavadász hajók környékén, próbálva akadályozni a japánokat, majd jött a Sea Shepherd, ami hatékony módszerekkel, harcossággal és nagy flottával sikeresen gátolta a bálnavadászok munkáját. Japán a környezetvédőket terroristáknak titulálta, míg a Sea Shepherd szerint a japánok durva manővereikkel emberéleteket veszélyeztetnek. Jó téma volt a két fél szembenállása, a Sea Shepherd is beszállt a médiabizniszbe, az Animal Planet ugyanis sikeres sorozatokat készített az antarktiszi bálnavédelmi kampányokról.

(Az egy másik kérdés, hogy az újabban kipattant botrány, miszerint az Animal Planet gyakorlatilag állatok kínzásával, megrendezett helyzetekkel forgat "reality" műsorokat, nem igazán teszi hitelessé a csatornát a környezetvédők szemében- nagyon úgy fest, a nézettségért bármit bevetnek. Ez minden, a nevük alatt futó műsorra rossz fényt vet.)

A Sea Shepherd akciói, bármennyire eredményesek is, a probléma végleges megoldását nem segítették elő. A Nemzetközi Bíróság mostani döntése viszont elég határozott. A japánok nyilván tiltakoznak, és azzal vádolják az ausztrálokat, hogy nem tisztelik Japán kulturális hagyományait, aminek része a bálnák vadászata is. Ez egyébként érdekes kérdés, mert bármennyire is van hagyománya, a japánok már nem nagyon eszik a nem különösebben jó ízű bálnahúst, a tudományos célú vadászatból megmaradt már sok tonnányi eladhatatlan raktárkészlet.

A Sea Shepherd akciója így végképp hasznos, mert tényleg teljesen értelmetlenül kilövésre ítélt állatokat védtek meg. A japánok meg bármennyire hadakoztak a tengeren, tulajdonképpen a végeredményt tekintve teljesen mindegy volt, hogy több vagy kevesebb kutyának se kellő bálnahússal tértek vissza. A felbosszantott ország így is, úgy is sok pénzzel támogatja a vadászatot, mert az gazdaságilag egyáltalán nem kifizetődő. Valamiféle büszkeség tartja fenn, mert különösebb értelme nincs. Meglehet, a japánok tulajdonképpen a hangoztatott tiltakozás ellenére sem bánják a hágai döntést, megszabadulnak egy sok pénzbe kerülő dologtól, és másra mutogathatnak.

Ám van itt még valami. A japánokat szidja mindenki, velük hadakoznak, de a Bálnavadászati Tanács döntésére fittyet hányó norvégok 1994, az izlandiak 2006 óta nyíltan, kereskedelmi céllal vadásznak bálnát. Vannak is, akik felróják, hogy a természeti értékeikre oly büszke Izland miért nem kerül többször a szégyenpadra, miért nem bojkottálják az országot az ökoturisták, ők még csak nem is próbálnak tudományos célokkal takarózni. Persze az idő valószínűleg ott is megoldja a problémát, mert a bálnahúst se a norvégok, se az izlandiak nem nagyon tudják eladni, egyre kevesebb a halász, egyre kevesebben választják ezt a nehéz és nem túl kifizetődő munkát. Szomorú tény egyébként, hogy az izlandi bálnahús-fogyasztás jelentős részben a turisták kíváncsiságához köthető, mert a helyiek nem nagyon eszik már. Ha a szigetre utazók az ország másféle különlegességeivel akarnának megismerkedni, akkor talán már fel is hagytak volna a vadászattal a szigetországban.

A norvégoknál se túl népszerű a bálnahús, de hát ők gazdag országként sokat megengedhetnek maguknak. Igen gyakran tartják magukat távol nemzetközi egyezményektől- megtehetik. Az ország parlamentje időnként megnöveli a kvótákat, elvileg több bálnát lőhetnének ki a halászok, de annyit szinte soha nem ejtenek el. A környezetvédők reménykednek, a csökkenő kereslet miatt magától szorul vissza a vadászat. Sőt, ha tényleg az anyagi szempontokra figyelnének oda, sokkal több lenne a bálnanéző túra, amik manapság szép bevételt hoznak- a bálnákat jól ismerő halászok, hajósok talán pont ezen a területen dolgozhatnak majd egyszer.

Szóval van remény, hogy a cetek vadászata felett egyszerűen eljár az idő, és amikor ezt mindenki belátja, akkor többé nem nagyon lesz helye a vitáknak. Ám meg kell jegyezzem: ez csak egyetlen kis szelete a tenger védelmének. Igen, a bálnák és a delfinek népszerűek, "cukik", az ő védelmükért a világ minden részén megmozdulnak aktivisták. A cápákért például már jóval kevesebben, pedig bálnából egy durva évben kétezret lőnek ki, míg ugyanannyi idő alatt cápából sok milliót fognak a halászok! És ott vannak még a korallok, a kisebb élőlények, a mélytengeri élővilág, és minden más, ami a felszín alatt rejtőzik. Meg lehet védeni a bálnákat, de oda kéne figyelni a vonóhálós halászat károkozására is, a tengerbe kerülő rengeteg szemétre, a víz alatti bányászatra, és így tovább.

Szóval ha nem is lesz bálnavadászat, még egyáltalán nem lehet hátradőlni. A folyamat inkább arra példa, mennyi küzdelem, vita előzi meg még egy részterületen is a komolyabb változásokat, és ha minden kérdés megoldásához évtizedek kellenek, egy idő után már nem is kell velük foglalkozni, mert nem lesz mit megóvni...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A búvárkodásban az egyik "Szent Grál" az állítólag az ausztriai Toplitzsee fenekén nyugvó vagyonokat érő kincs felkutatása lenne- ha valóban van ott valami értékes.

A háttérről annyit, hogy a második világháború idején a németek igyekeztek minden mozdítható értéket megkaparintani. Van, ami bizonyos emberek magánvagyonát gyarapította, de a birodalmi kincstárban is mérhetetlen mennyiségű érték halmozódott fel. Ezeknek legalábbis egy része soha nem került elő. Bizonyára volt, amit a háború lezárása utáni zavaros időszakban vittek magukkal nácik menekülés közben, de a megszálló szövetségesek is sokmindenre tették rá a kezüket.

És volt a kincsnek egy része, amit maguk a nácik rejtettek el, ki tudja, milyen szándékkal - tán jövőbeni terveik finanszírozására. Ezeknek a kincseknek sok helyen próbáltak a nyomára bukkanni, és számtalan szóbeszéd keringett egy időben itt-ott eldugott vagyonokról.

A pletykákban leggyakrabban előforduló helyszín Ausztriában található: az egyik szép hegyi tó Salzkammergutban, a Toplitzsee. Már 1943-ban szigorúan titkos fegyverkísérleteket, víz alatti robbantásokat hajtottak itt végre a németek, ezért ekkortól számítható a tó legendája. De az igazi nagy sztori nem ez: a Toplitzsee partján állítólag a háború végén rengeteg teherautót láttak a környékbeliek, és az itt sürgő-forgó katonák számos ládát süllyesztettek a mélybe. 

1959-ben valóban találtak itt valami érdekeset: Hitler egyik terve az volt, hogy romba dönti a brit gazdaságot hamisított fontbankókkal. A Sachsenhausenben levő koncentrációs táborba pénzhamisítókat gyűjtöttek, akik neki is láttak a munkának, a terv az Operation Bernhard nevet kapta. 1959-ben egy búvárcsapat több ládát talált a mélyben, ami tele volt ezekkel a hamis bankjegyekkel, több millió font értékben, sőt még a nyomólemezek is felszínre kerültek. Búvárok a fegyverkísérletek emlékeire is rábukkantak, bombák, fegyverek kerültek elő. Ez persze érdekes, de anyagilag kifejezhető értékük nem nagyon volt.

És az igazi vagyon nagyon sokakat érdekelt. Noha a Toplitzsee 1963, egy fiatal búvár halála óta elvileg tiltott terület, de illegálisan nyilván sokan próbálkoztak a merüléssel, többen életüket is vesztették. Voltak, akik az itt megforduló német katonáktól kaptak tippeket, mások csak úgy, saját szakállukra mentek a víz alá, no meg persze voltak hivatalos expedíciók is- de soha senki nem talált semmi vagyont érőt. Vagy legalábbis nem tudunk róla...

A hely egyébként több, mint különleges még az osztrák tavak közt is. Egyrészt 103 méter mély, akárki nem merülhet a fenekére. Másrészt roppant hideg. Harmadrészt egészen különleges élővilága van, 20 méter alatt az oxigén hiánya miatt nem élnek halak, csak baktériumok. És egy bizonyos mélységi szinten ott lebeg rengeteg fa törmelék, ami nem bomlik le- ezt is érzékelhetik a tó fenekének a szonárok, ám amennyiben a ládák ez alá süllyedtek, akkor ezeket így nem lehet megtalálni.

Mindenesetre évről évre hallunk híreket új expedíciókról, megszólalnak emberek, akik valami nagyon biztosat tudnak. Legutóbb Michl Kaltenbrunner, Ernst Kaltenbrunner most 79 éves unokaöccse jelentette ki, hogy "garantálja", ott van a nácik aranya a Toplitzsee mélyén. Ernst Kaltenbrunner magas rangú SS-tiszt volt, az SD majd az RSHA vezetője, a nürnbergi perben elítélték és kivégezték, és ő maga soha nem beszélt senkinek a kincsekről. Hogy rokonai, köztük a halálakor még gyerekkorú Michl mit tudhattak, az egy másik kérdés... Ami tény: hét évtized nem volt elég a megtalálására annak az aranyat és más kincsereket rejtő több ezer ládának, és meglehet, sose kerülnek elő az iszap alól, ha ott voltak egyáltalán. Marad tehát megoldatlan a Toplitzsee rejtélye.

Egy ismert osztrák búvár, a salzkammerguti tóvidék jó ismerője, Gerhard Zauner szerint ez pont jól is van így. Egy írásában úgy fogalmaz, mi lenne Loch Ness-szel a szörny legendája nélkül? A Toplitzsee is ettől a misztikumtól egyedi és híres...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Méghogy fürdőgatyát viselni egy búvárhajón, hallatlan!

Sose gondoltam volna, hogy egyszer eltöprengek rajta, mit illik viselni két merülés között a fedélzeten. Amerikai barátainknak szemmel láthatóan túl sok ideje és túl sok érzékenysége van, mert egy búvárfórumon komoly beszélgetést generált az a felvetés, mit illik viselni egy búvárhajó fedélzetén- természetesen nem merülésre készülve, hanem a hajóúton, vagy a pihenőidőben.

Ezen a válaszon én személy szerint nem nagyon töprengenék: fürdőgatyát, mi mást? De az amerikaiak szerint egy fecskében flangálni a fedélzeten illetlenség. Sose gondoltam a búvárhajókra úgy, mint egy elegáns luxusjachtra. Persze, vannak jól felszerelt és szép szafarihajók, de könyörgöm, mi merülni járunk oda, nem azért, hogy elegáns öltönyben szürcsölgessük a lakáj által felszolgált teát, miközben operaélményeinket idézzük fel...

Szóval fogalmam nincs, miért jelentene problémát egy hajón, ahonnan búvárkodni indulnak az emberek, ha valaki fürdőgatyában van. Pontosítanom kell, az amerikaiak hozzászólásából kiderült, elsősorban a fecskével van bajuk, azt viselni "illetlenség". Mindenféle ötleteket adtak az etikettszerű megjelenésre, én meg inkább csak hallgattam. Gyanítom, a többi európai fórumtárs is...

Lehet, hogy az amerikai búvártársadalom idősebb, ezért zavarja őket a túl sokat mutató fürdőnadrág. Vagy egyszerűen már csak annyira áthatja őket a korrektségre törekvés, hogy akkor is mások megsértésétől tartanak, amikor igazán nem indokolt ez. Érveiken én csak mosolygok, nem a búvárhajón fogok ügyelni az eltartott kisujjra, mert arra gondolok, a tengeren pont az a jó, hogy szabadabban élvezzük a nap sütését, a víz közelségét, és magunk mögött hagyjuk a társadalmi elvárásokat...

Vagyis ez így nem pontosan igaz. Ahova én járok, ott többségben vagyunk mi, európaiak, legyinthetek az ilyesmire. Ám ha netán az élet szerencsés fordulata után a Karib-tengerre is eljuthatok, és felszállhatok egy amerikaiakkal teli búvárhajóra, viszek magammal olyan fürdőgatyát, ami talán megfelel az elvárásaiknak, és ne súgjanak össze a hátam mögött. Ezt is meg lehet szokni, nem csak azt, hogy lábban mérik a mélységet, és psi-ban a palackban levő levegő nyomását...

És ahány ház, annyi szokás, az ember vendégként nem diktálja a szabályokat, hanem elfogadja azokat. Ha nincs fecske, hát nincs. (És ki kell egészítsem azzal a fentieket, amire egy rutinos búvár hívta fel a figyelmemet a cikk megjelenése után: a nagyobb hajókon, ahol több napon át utazunk, semmilyen vizes cuccban nem szabad bemenni például a szalonba, és a közös evéseknél asztalhoz ülve is fel lehet kapni valamit a fürdöruha felé. Szóval ilyen helyzetekben mégiscsak létezik valamiféle etikett még egy búvártúrán is.)

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Bár az ma már egyre közismertebb, hogy a víz alá merülve az egyre mélyebbre ereszkedő búvár megfigyelheti az élénk színek fokozatos eltűnését, most a színek világának másik aspektusára térnék ki.

Több alkalommal kérdezték már, miért nem lehet változatos színű búvárfelszereléseket kapni? A válaszhoz először is le kell szögezni, semmilyen technikai akadálya nincs annak, hogy bármilyen felszerelést előállítsanak sárgában, pinkben, kékben, zöldben... Innentől kezdve a történet egészen másról szól.

Mert nagyjából 50-60 éve kétségkívül nem nagyon volt variáció a színekben. A korai neoprénruhák, a gumiból készült uszonyok színe kézenfekvő módon a fekete volt, de már a hatvanas években megjelentek például a világosabb színű ruhák. A mai búvárruhákra jellemző, hogy kapnak a vastagabb neoprénra kívülről egy vékony lycra réteget, ami véd, és persze ennek a színe határozza meg, milyen lesz maga a ruha is. A hetvenes, nyolcvanas években különféle élénk színek domináltak a piacon, fehér, sárga, neonzöld búvárruhákat is vehetett magának, aki akart.

Ám az utóbbi években az a trend, hogy a fekete, szürke, kék színek dominálnak a búvárruhákon, legyen akár női, akár férfi modellről szó. Pedig 30 éve már színpompás ruhákkal voltak tele a búvárboltok, mindenki válogathatott közülük. Ugyan lehet azt mondani, a búvárnak a ruhája színével kellene a legkevesebbet foglalkozni, de... Ez nem munkaruha. A merülés a túlnyomó többség számára hobbi, kedvtelés, amire áldoz, nem is keveset. És természetes, hogy ha valamiért pénzt adunk, akkor az ízlésünk szerint szeretnénk válogatni. A búvárkodásban viszont inkább Henry Ford szavait idézhetnénk: "A vásárló olyan színben veheti meg az autóját, amilyenben szeretné, amennyiben az a szín a fekete!"

Ha az ember elutazik búvárkodni, egyszer csak azt veszi észre, szinte egyenruhában ülnek a hajón a búvárok. Pár éve az Adrián készítettem ezt a pár fotót több túrán, több helyszínen- csak utólag tűnt fel, nemtől, kortól és ruhamárkától függetlenül mindenki jórészt feketében van, kész csoda, ha feltűnik egy más színű betét, de az is gyakran kék vagy szürke, semmi elütő...

Úgy fest, a nagy gyártók az amerikai és európai piacon nem látják a színes ruhák iránti keresletet. Azt, hogy tudnának más színben is gyártani, könnyű kideríteni: ugyanazon gyártók japán leányvállalatai egészen extrém színösszeállítású ruhákat is kínálnak. A japán búvárok vehetnek maguknak pink-sárga neoprénruhát, ha ehhez van kedvük. És feltehetően van, a róluk készült képeken gyakran feltűnnek a színes cuccok. Uszony, maszk esetén is sokkal nagyobb a színválaszták arrafelé, de még búvárcsizmát, légzőautomatát is lehet nálunk különlegesnek tűnő színekben vásárolni. Ám elég kevesen utaznak Japánba azért, hogy ilyen kollekcióból válogathassanak...

Szóval a technika rendelkezésre áll, és mivel csak a külső réteget kellene több színben előállítani, a kicsit szélesebb választék a búvárruhák terén a gyártók részéről nem igényel nagy befektetést. Félreértés ne essék: nem azt gondolom, hogy minden búvár hupilila vagy méregzöld búvárruhát akarna. Azt nem hiszem el, hogy annyira nincs érdeklődés színes ruhák után, hogy a minimális kereslet miatt nem gyártanak színesebb ruhákat. A japánok ízlése ennyire más lenne, mint a mienk? Vagy más kedvtelések űzői figyelnek követelik ki hatékonyabban, hogy a felszerelések, amelyekért súlyos tízezreket fizetnek, ne csak jók, változatos színvilágúak is legyenek? Hát, nem tudom...

Azt pedig már csak óvatosan említem, nem kizárólag ízlés kérdése ez. Egy sárga ruhát viselő búvárt nyilván sokkal gyorsabban ki lehet szúrni, ha eltűnik a mélyben, vagy a víz felszínén lebegve sodródik. A saját csoportját is könnyebben megismeri a nem túl rutinos búvár, ha simán beazonosítja a ruhák alapján a társakat. De úgy látszik, ez sem igazán fontos szempont.

Annak idején azt tanultam, a piac diktál. Ezen a téren viszont vagy én ismerem félre a piaci igényeket (ez simán lehetséges), vagy pedig a gyártókat nem izgatja annyira a kérdés. Meglátjuk, változatosabb kollekciók lesznek-a boltokban pár év múlva- vagy Japánból kell rendelni a neoprénruhákat. Ott már most is olyan ruhatervezők vannak a nagyobb gyártók honlapján, amivel totálisan személyre szabható a színvilág. Drága mulatság lesz, de aki búvárkodik, az tudja, ennél vannak jóval nagyobb kiadások, ha merülni akarunk.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Olvastam egy írást arról, miért van más státusza a búvárkodásnak és mondjuk a síelésnek? Szerintem sose voltak igazán egy szinten, mindig is többen síeltek, és ez így is marad. El tud valaki képzelni egy iskolai kirándulást búvárkodással összekötve? Iskolai sítúra bezzeg bőven van.

Nem gond ez, inkább csak eltöpreng az ember, mi van a hátterében. Nyilván van egy olyan része, hogy a víz alatti léttől természetes módon idegenkedünk. Lássuk be, nem kell 200 méteres mélység ahhoz, hogy pár percnél tovább ne bírjuk, elég 20 centis víz, hogy bajban legyen a magunkfajta szárazföldi lény.

Ezt a különlegességét, a "veszélyt" használják ki azok a műsorok is, ahol a búvárkodás valami félelmetes tevékenységként jelenik meg. Ijesztő mélység, fulladás, cápák- micsoda rettenet! Az nyilván keveseket érdekel, hogy a búvárkodás ehhez képest napjainkban biztonságos, ritkák a súlyos balesetek, az efféle tévés produkciók számára pont előnyös az, ha ez az egész roppant veszélyesnek látszik. Emlékszem, hogy a Való világ valamelyik szériájában (rákerestem, a harmadikban) merültették a villalakókat- emlékszik még egyébként rájuk valaki? Az erről szóló cikkeknek csak a címét találtam meg, maguk az írások nem elérhetők.

Aztán egyszer Győzikét is megmerültették. Nyilván nem azért, mert belőle akartak új Cousteau-t faragni, hanem a sajátos stílusú showman idétlenkedése sok nézőt ültetett a tévé elé. (Szomorúan olvastam az erről szóló hírt: Savanya Norbert tízszeres világbajnok búvárúszó volt az, aki Győzikét beavatta volna a víz alatti világ felfedezésébe. Sajnos ő már nem él, fiatalon önkezével vetett véget az életének.) Nyilván az búvárkodása inkább csak egyfajta küzdelem volt a túlélésért, és kevés jött át ennek az egész hobbinak a szépségéből, jó értelemben vett izgalmából.

Pedig lehetne másról is beszélni, akár celeb búvárkodik, akár átlagember. Van a merülésnek egy varázsa, és ilyen szempontból üdítő kivétel volt, amikor például Kiss Ramóna beszélt több alkalommal igazi lelkesedéssel a búvárkodásról (legutóbb a Fókusz Portré műsorában). Persze erre egyszerű magyarázat: ő tényleg búvár, nem csak egy ember, akire a show kedvéért búvárpalackot aggattak. 

Mint arról már írtam, külföldön többnyire más módon jelenik meg a hírességek és a búvárkodás kapcsolata, sztorinak számít ha merül Paris Hilton, Steven Tyler vagy Denise Richards- de a hölgyeknél a bikinis fotó a fontos, nem az "életveszély". Nálunk most még ez valami extrém kaland, de remélem egyszer nálunk is eljön az idő, amikor többségében a pozitív oldalát domborítják majd ki a búvárkodásnak a tévében és az újságokban.

Naiv vagyok? Naná, ráadásul elfogult is, mert kedves a szívemnek ez a hobbi. De kellően őrült és vakmerő is vagyok, hiszen búvárkodok. Vagy ez túlzás?... Az hát, de rajtunk, beavatottakon kívül ezt csak kevesen tudják, sajnos.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Azt gondolom, kevesen hitték, hogy búvárok tömegét vonzhatja egy medence, csak azért, mert mély. A brüsszeli Nemo33 előtt is léteztek búvárok számára kialakított medencék, de valahogy ez a projekt mégis más volt.

2004-ben nyílt meg az intézmény, aminek alapkoncepciója pofonegyszerű volt. Építettek egy medencét, több mélységi szinttel, 34 méteres maximális mélységgel, 30 fokos vízzel. (Bár a Nemo33 név alapján legegyszerűbb úgy gondolni rá, mint egy 33 méteres medencére, 33 fokos vízzel.)

Az épület előterében van egy jó kis étterem, az itt ülők a nagy ablakokon át meg is nézhetik a merülőket. A búvárok regisztrációja gyors, a végzettségük ellenőrzése után léphetnek be, és a búvárkomputeren kívül minden más felszerelés bérlete benne van az árban, ami ráadásul nem is túl magas, 22 euro.

Ez az átlátható koncepció tette valószínűleg sikeressé a medencét, no meg Brüsszel könnyű elérhetősége. Európából bárhonnan megközelíthető fapadossal a város, kis hazánkból is pár ezer forintért lehet szerencsés időszakban foglalva retúrjegyet szerezni, de a közeli országokból vonattal, autóval is lehet utazni. Kell még egy megfizethető szállás a városban (van belőle bőven), Brüsszelben lehet jókat sétálni, enni, sörözni, és persze valamikor be lehet iktatni a Nemo33-at.

Ezzel kapcsolatban be kell vallanom, szerintem egy merülés bőven elegendő ott. Hallottam már olyat, hogy valaki egy hétvégén kettőt vagy hármat merül, de hát ez csak egy medence, egyszerűen nincs ott annyi vonzerő egy búvár számára- az én megítélésem szerint. Persze megértem azt is, ha egy kispénzű búvár a hideg, téli időszakban ki akarja élvezni a jó kis meleg vizet, többször is, végülis nem drága a merülés. Akad ott "üreg", meg pár éve egy Smart is körbeúszható a víz alatt, szóval a megszabott 40 perces merülés jól eltölthető, és búvárruhára sincs szükség. De én mégis több időt hagynék a város látványosságaira, mert a legtöbb búvár csak pár napot van Brüsszelben, és kár az egész időt egy medencében vagy annak előterében eltölteni.

Pár praktikus jótanács: a legtöbb lényeges információ fenn van a Nemo33 honlapján, ami fontos, az az, hogy búvárkártya és búvárkomputer legyen nálad, a legegyszerűbben a 4-es villamossal lehet kijutni (a végállomásnál kell leszállni), és ha megteheted, merülj hétköznap a déli órákban- sokkal kevesebb a búvár, sokkal élvezetesebb a merülés.

Szóval az elmúlt évtized igazi sikertörténetnek tűnik, és ezért más is kedvet kapott a medenceépítéshez. Hamarosan nyílik Velence közelében, Montegrotto Termében az Y-40, például. És idehaza is több helyen felmerült egy ilyen, különleges búvármedence építésének ötlete, legutóbb Sümegen. Csak hát nem olyan egyszerű ez a szitu. Kell, hogy a régiónak önmagában is legyen vonzereje, hogy a nem búvár családtagoknak is legyen mit nézni. Kell egy erős helyi búvárközösség, a maroknyi magyar búvárra nem lehet százmilliós forgalmat tervezni. Kell az is, hogy Európából könnyen, gyorsan, olcsón jöhessenek a vendégek, ez Budapesttől távol eső helyek esetén legalábbis kétséges.

Brüsszel ideális helyszín volt, de azért az, hogy nem épültek tucatszámra hasonló helyek Európában, jelzi, hogy egy ilyen projekt nagyon drága, és a megtérülése kétséges. Senki nem jótékonyságból tol be eurómilliókat egy ilyen beruházásba, és nem is "nagy érdekek" számítanak, hogy majd a többi vállalkozás forgalma megnő, és összességében mindenki jól jár, mert kiegyenlítődnek a veszteségek. Ez pénzkérdés, üzemeltetőnek is, búvárnak is. Ha a brüsszeli hétvége az olcsó repjeggyel és a nem túl drága Nemo33 belépővel kevesebbre jön ki, mint mondjuk egy sümegi kiruccanás, akkor utóbbi igencsak rossz helyzetből indulna.

Természetesen ez csak elméleti fejtegetés, mert a Nemo33 konkurensei közül egy épül, a többi meg csak terv szintjén létezik. Ha most akarnék olcsón egy gyors merülést meleg, mély vízben, nem nagyon lenne alternatívám. Ráadásul a belga söröket is szeretem, rokont is tudunk látogatni- lehet, hamarosan ismét elugrunk Brüsszelbe...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!