Big Blue Búvár Blog

A James Bond-filmekben elég gyakran előfordulnak víz alatt játszódó jelenetek, de az egyikben még a többihez képest is nagyobb hangsúlyt kaptak a víz alatti akciók.

Az 1965-ös Thunderball (félelmetes, majdnem fél évszázada készült!) sztorija önmagában nem annyira meglepő: egy világuralomra törő gonosz atomfegyverrel zsarolja a szabad világot, és csak az angol szuperügynök, a 007-es mentheti meg a helyzetet. Mit ad isten, még egy szép lány is felbukkan- ezúttal a víz alatt "ismerkedik meg" filmbeli partnerével Bond, vagyis Sean Connery. Megjegyzendő, Claudine Auger egyébként a szebb Bond-lányok közé tartozik, jól áll neki a búvárcucc is- vagyis a mélyben a dublőrének.

De ez csak mellékszál. Az igazi látványosság a film végén a rossz és jó oldalon álló búvárok epikus harca. Tőrökkel és szigonypuskákkal esnek egymásnak, és mondani sem kell, még pár cápa is feltűnik a jelenetben. Bond természetesen bőségesen kiveszi a részét a közelharcból, de ezt el is várjuk a Királynő legjobb titkosügynökétől. 

Meg kell jegyezni, technikailag komoly kihívást jelentett ennek a búvárharcnak a leforgatása. Kellett sok ügyes kaszkadőr, aztán a munka közben derült ki, páraknak mégsem megy olyan jól a merülés, akadtak sérülések. A koordinálás nyilván nem egyszerű, amikor egyszerre ennyien mozognak a vízben, nem lehet hangos utasításokkal egyszerűen irányítani az embereket, az operatőrnek és a stáb több tagjának pedig szintén a víz alatt dolgozva kellett kihozni a lehetőségekből a maximumot. Gondoljunk bele, 40 búvár volt lenn egyszerre a harcot előadni, plusz a filmesek, ráadásként pedig még egy csapat biztosító búvár!

Az is tipikus, hogy a film rendezőjének semmilyen víz alatti tapasztalata nincs, ezért igazán el sem tudja képzelni, milyen is ebben a közegben dolgozni. Vannak nehézségei, cserében viszont a kamera mozoghat bármerre, nézhet fel és le, és meg kell tanulni, hogyan kell kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket. Nincs mese, a Thunderball alkotóinak sikerült is.

A helyzet az, hogy egy izgalmas víz alatti akciójelenetet gyakorlatilag ma is szinte ugyanúgy kellene megvalósítani, mint annak idején. A kameratechnika változott, de a búvármunka különlegessége nem, és a számítógépes animáció szerintem még sokáig nem tudja megközelíteni az élesben felvett jelenetek látványát. Aki nem hiszi, annak ajánlom, hogy nézze meg ezt a kis összeállítást a film víz alatti akcióiból- ismét csak felhívom rá a figyelmet, hogy majdnem ötven éves ez a búvárcsetepaté!

A Thunderball tehát egyike a legemlékezetesebb Bond-filmeknek, nem kis részben a tenger mélyén játszódó részek miatt. Ráadásul a sztorit némileg módosítva később újból feldolgozták egy "kalóz" Bond-kalandban- egyszer még erre a filmre is visszatérek.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A nem búvárkodók sejtik, a rendszeresen merülők pedig tudják, hogy a víz alatt sok dolog kicsit máshogy működik. Máshogy halljuk a hangokat, nagyobbnak látunk mindent, különös érzés a lebegés, és furcsa az is, hogy még a legegyszerűbb mozgásnál is érezzük a víz ellenállását.

Néha el is játszanak páran a víz alatti fizikával. Érdemes megnézni, hogy hat a nyomás egy műanyag palackra vagy egy teniszlabdára. Vagy például mi történik, ha feltörünk egy tojást?

Itt most lehet tippelni, ki mit gondol, mi történik azután, hogy a víz alatt megtörjük a tojást. Erre még a búvárok többsége se vágja rá kapásból a választ, hiszen ilyesmivel elég kevesen próbálkoznak. Ám szerencsére megtették helyettünk mások, és közzé is tették a kísérletről készült videót. 

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A polipmama élete feláldozásával gondozza petéit, ezért kifejezetten rövid ideig él.

A hidegebb vízekben élő nagy polipokra is igaz, hogy csak egy-két évig élnek. Amikor a nőstény polip petéit megtermékenyítik, az állat egy biztonságos helyet, egy zártabb üreget keres, és ott rakja le a petéket. Több tízezer petéjére pedig innentől kezdve folyamatosan ügyel, nem mozdul el a fészekből, nem is táplálkozik. Folyamatosan mozgatja a vizet a peték körül, és türelmesen vár.

Az állat több hétig gondozza az ivadékokat, ám közben a polipmama folyamatosan gyengül, végül elpusztul, míg a petékből kikelnek az aprócska, pár milliméteres kis polipok. Ám ezek kicsik és védtelenek, csak töredékük éli meg a felnőttkort. Mivel ügyes vadászok, a túlélő néhány polip gyorsan növekszik, aztán amikor elérik az ivarérettséget, szaporodnak, és újraindul a körforgás.

Ahol a búvárok rendszeresen merülnek ugyanazon a ponton, akár végig nyomon is követhetik ezt a folyamatot. Amerikai búvárok egy megható kis filmet is készítettek egy hatalmas polipmamáról, aki életét feláldozva vigyázott az utódaira. Látni, ahogy az állat színtelenné, gyengévé válik, majd kikelnek a kicsik. Talán valamelyiküket majd viszontláthatják kifejlett egyedként...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A világ szerencsésebb részein elég kimenni a tengerre, hogy pár száz delfint vagy néhány nagyobbacska bálnát lásson az ember. Amióta viszont vannak jó minőségű felvételeket készítő, elérhető árú drónok, még egy amatőr is remek légifelvételeket tud készíteni.

Na ezt a rengeteg tengeri emlőst azért egyszer megnézném a saját szememmel is... Igaz, ehhez kellett a felvételek készítőinek is utaznia, mert két helyen forgatott Kaliforniában, a hosszúszárnyákat pedig Maui közelében vette fel. Egye fene, ha ilyen helyekre kell elmenni, hát akkor duzzogva bevállalnám én is.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Furcsa most megnézni ezt a videót a Krím-félsziget melletti vizekben kialakított víz alatti múzeumról. A Tarkanhut-foknál elhelyezett szobrok a közös kommunista múltat idézik, és gyakran merülnek itt búvárok. Az eltelt másfél évtized alatt a tenger sok szobrot megváltoztatott, alga telepedett meg rajtuk.

Volt egy kor, amikor a tagköztársaságok felett álló Szovjetúnió központi vezetése mindenre rátelepedett, így aztán nem nagyon hangoztatta senki, ki orosz, ki ukrán. Még a kivált Ukrajnában sem volt ez jó ideig akkora kérdés, de nagyon úgy fest, más világ van.

Ez pedig akár még egy ilyen víz alatti tárlatot is más megvilágításba helyez, ahol nosztalgiázni, emlékezni lehet egy Lenin-szobor mellett merülve. Sajnos most még azt sem lehet megmondani, lesz-e arra lehetőség, hogy valaki mással ne foglalkozva, békésen búvárkodjon a Krím-félsziget mellett- és ha megteheti, milyen ország vizeinek mélyét fedezi fel...

Egyszer talán ennek a korszaknak is emléket állítanak víz alatti parkkal, de remélhetően nem frissen elsüllyedt háborús roncsok formájában.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Néha egyszerűen csak rácsodálkozok arra, milyen fantasztikus lények élnek a tengerben- no meg arra is, milyen elhivatott filmesek vannak, akik meg is örökítik őket.

A hosszúszárnyú bálnák akár 16 méteresre is megnőnek, és a többi bálnához képest elég gyakran ugranak ki a vízből. A legtöbben úgy gondoljuk, egy ilyen hatalmas állat nem nagyon lehet kecses vagy elegáns mozgású, de ez a videó azt igazolja, nagyon is harmonikusan mozognak a vízben. Fordulóik, lebukásaik szinkronúszókat megszégyenítő víz alatti balettre emlékeztetnek.

Nagyot lépett előre a technika, hiszen itt, a számítógép előtt ülve olyan képet kapok ezekről a bálnákról, mint ha ott lennék velük a vízben. Bevallom, le vagyok nyűgözve. És ebben a kis előzetesben, a film vége felé van egy olyan jelenet, amitől leesett az állam. Ha valakinek nincs rá három perce (pedig érdemes rászánni az időt), 2:50-től figyeljen jól...

Azt is el kell ismerjem, nem biztos, hogy lenne elég bátorságom egy ilyen jelenet rögzítéséhez. Persze lehet, hogy a bálnák jobban vigyáznak ránk, mint azt mi hisszük. Szükség is van rá, sok a búvár, sok a filmes és fotós, aki a fél karját adná egy-egy ilyen snittért (ki tudja, hány nap és hány vízben töltött óra van a három perces előzetes mögött), és mivel a bálnák a nagyobbak, nekik kell ügyelni a mi épségünkre.

Más kérdés, hogy éppenséggel az emberek azok, akik több kárt tesznek a bálnákban, és nem fordítva. Hajók gázolják el őket, hálókba gabalyodnak, és néhol még vadásznak is rájuk. Ezek után kész csoda, hogy a szelíd óriások a szemeink előtt adják előtt különleges tengeri táncukat, elkápráztatva minket...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A dél-afrikai Hanli Prinsloo 2000 és 2010 között versenyzett szabadtüdős búvárként, és összesen 11 nemzeti rekordot állított fel. Civilben filmes és coach, szabadtüdős tanfolyamokat tart és jógaoktatóként is dolgozik, újságíróként gyakran foglalkozik környezetvédelmi témákkal.

Legjobb eredményei szabadtüdős búvárként: 63 méteres mélység Constant Weight számban, 150 méter táv egy levegővel medencében, illetve 5'39" statikus számban.

A régi rémtörténetek a tenger szörnyeiről könnyen tűnhettek hihetőnek az átlagember számára, hiszen kevesen hajóztak, a víz alá meg végképp szinte senki nem ment szétnézni.

A tenger mélyének első kutatói voltak azok, akik meséltek arról, hogy a legendákban szereplő szörnyekkel nem találkoztak. Az ijesztőnek gondolt ragadozók egy része teljesen ártalmatlan, a többi se nagyon lehet veszélyes az emberre, és vannak, amelyek kifejezetten érdeklődőek. Cousteau, Hass és a többiek könyveket, filmeket szenteltek a témának, és hogy jól dolgoztak, azt jelzi, hogy ma már sok millióan búvárkodnak, és akár cápákkal merülve is jól érzik magukat a víz alatt.

Bármennyire voltak hitelesek a tenger felfedezői, a kutatók, az emberek már csak olyanok, hogy egy látványos kitalált sztori jobban tudja befolyásolni a gondolkodásukat. Az, hogy a cápák ma nem túl népszerűek, sokak szerint Spielberg hatásos horrorjának, a Cápának (Jaws) a bűne.

Ám még mielőtt rákennénk minden tévhitet és ijedelmet, ne felejtkezzünk meg arról se, hogy már Spielberg előtt jóval születtek különféle kalandfilmek, ahol szerepet kaptak az emberre vadászó víz alatti lények. Ez egy jól dramatizálható, az emberek hiedelmeit kihasználó forgatókönyv-típus, hiszen a múlt század első felében sportbúvárkodásról még csak nem is beszélhettünk. Az akkori színvonalat tekintve káprázatosnak tűnő víz alatti felvételek és effektek simán elhitették a nézőkkel, hogy amit látnak, az pontosan úgy megtörténhet a valóságban is, mint egy filmben.

Egy ismerősöm linkelte be azt a videót, aminek kapcsán a fenti eszmefuttatás megszületett. A film egy 1937-es alkotás részlete. Egy víz alá merülő sisakos búvárra a tenger szörnyei lesnek, gonosz teknős rágja a tömlőjét, áldozatra leső polip veti rá magát a bajba került emberre, és csak egy bátor víz alá bukó szabadtüdős búvár, no meg a kése oldhatja meg a veszedelmes helyzetet.

Azt kell mondjam, elképzelve, milyen eszközökkel dolgozhattak a korabeli filmesek, a maguk színvonalán kiváló alkotást készítettek. Más kérdés, hogy hülyeség az egész, az embervérre szomjazó teknős és polip nekem, búvárnak elég komikus látvány. De más ettől még elhihette, és nyilván el is hitte. És elhitték Spielberg embervadász cápáját, meg az óriáskrokodilokat is, meg még mennyi mindent.

A lényeg: nem lehet kijelenteni, hogy a rossz imázsért ez vagy az az ember a felelős egy személyben. Egyrészt hibásak vagyunk mi, amiért jobban felkapjuk a fejünket a szenzációra, mint a tényekre, és szívesen éljük bele magunkat a fikcióba. Másrészt pedig hibás az a kiválóan működő pénztermelő gépezet, ami már egész régóta kihasználja a mi gyengeségeinket. 

Szóval kezeljünk mindent a helyén: lehet rémüldözni egy jól megcsinált horroron, de ne higgyük el. Teljesen mindegy, hogy ma szebbek az effektek, ugyanúgy becsapnak minket a szörnyfilmek, mint a támadó polipról készült harmincas évekbeli film becsapta a korabeli nézőket.

Őszintén remélem, hogy nem okozok kárt ennek a fekete-fehér filmecskének a megosztásával, mert nem lesz olyan, aki készpénznek veszi a sztorit. Ha mégis, akkor legközelebb óvatos leszek- vagy esetleg felcsapok rémfilm-készítőnek, ha ennek ilyen jó piaca van...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Évmilliókkal ezelőtt élt egy hatalmas, minden ma élőnél nagyobb ragadozó cápa. A megalodon nevet kapott állat bizonyára rettegett ragadozó lenne a tengerben- ha létezne. Vannak pletykák vérszomjas óriáscápákról, de találkozni azért nem nagyon szoktak velük. Pontosabban szólva, soha senki nem tudott bizonyítékot mutatni arról, hogy a megalodonok még mindig ott vannak a tengerben.

Mindenesetre az ócska rémfilmek producereinek fantáziáját megmozgatta a legenda. Készült több megalodonos film, ezek számos "parádés" jelenetet vonultattak fel, A hatalmas állkapcsok közt egész csónakok tűntek el, de legalább ezekről a filmekről tudni lehetett, hogy kitalált az egész sztori.

Egy elismert ismeretterjesztő csatorna esetén viszont elvárható lenne, hogy egyértelművé tegye, amit látunk, az valós tényeken alapul, inkább csak következtet, dramatizál, netán egyszerűen csak kamu.

Tavaly nyáron a Discovery Channel hagyományos Shark Week programjában szerepelt egy film a Megalodonról, ami azt sugallta, az állat létezik, él, még ma is a tengerek mélyén les áldozatra. Azonnal heves kritikák kereszttüzébe került a film, szakemberek tucatjai szedték ízekre az elhangzott állításokat.

A napokban pedig a film egyik fontos bizonyítékát leplezte le állítása szerint George Monbiot. Az említett fotón két német tengeralattjáró látható, az egyik mögött egy hatalmas cápa uszonyai- ha a méretek alapján viszonyítunk, akár 20 méteres is lehetett volna az óriási ragadozó. Nincs kétség, a nácik még a megalodonkutatásban is élen jártak! Ki tudja, milyen sátáni céljuk lehetett az óriáscápákkal.

Vagy mégsem? A kép bizonyos elemei alapján Monbiot azt gyanította, valami manipuláció történt. Megkérte olvasóit, próbálják előkeríteni az eredeti képet, és hamarosan eredményes is volt a leleplező akció: valaki megtalált egy filmfelvételt, és kiderült, nem fotóról van szó, hanem egy filmből kiemelt kockáról, aminek a sarkán nincs horogkereszt, és ami a legfontosabb, nyoma sincs óriáscápa-uszonyoknak. Monbiot megpróbálta felvenni a kapcsolatot a Discovery sajtósaival, de választ (még) nem kapott, így aztán nem lehet tudni, nincs-e valami jó magyarázatuk. Sose lehet tudni, mi van a tarsolyukban...

Mindenesetre az eset elgondolkodtató. Megfelelően hitelesen előadva bármi tűnhet valódi bizonyítéknak. Nincs kizárva, hogy most is kiderül, semmi hamisítás nem volt a dolog mögött, de... Az ember legalábbis gyanakszik. Szerencsére vannak, akik igyekeznek utánamenni a "bizonyítékoknak".

A probléma az, hogy rájuk kevesebben figyelnek, mint a bombasztikus ismeretterjesztő filmekre. A Shark Week nézettsége igen nagy, és sokan mindent kész tényként kezelnek, ami ott elhangzik: egy felmérés szerint a műsor után rengeteg ember elhitte, hogy a megalodon valóban létezik, és egyértelműen bizonyított, hogy nem haltak ki.

Szóval mindenkinek van felelőssége, aki valami olyasmiről beszél, filmez, ír, amivel ismereteket ad át. Főleg akkor, ha annyi ember figyel rá, mint a Discovery-re. Bízik benne az ember, van értelmes magyarázat erre a fotóra, mert ha nincs, az gáz. Tévedni lehet, de a képmanipulálás egészen más szint. Vajon mit hihetünk el? Nem akarok naivnak látszani, nem veszek be mindent, amit a tévében látok. De sokmindent még én is komolyan veszek. Nem kéne?...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A bajba került tengeri állatok mentése kicsit sem egyszerű feladat. Vannak olyan pillanatok, amikor a búvár úgy érzi, az állat tudatosan keresi a kapcsolatot. Ilyesfélét láttunk azon a híres felvételen, amin a delfin türelmesen megvárja, hogy levágják róla a beakadt zsinegeket. 

De nyilván nem ez a jellemző. Az állat megrémül, ideges lesz, nem tudja, mi akadályozza a mozgásban, és a közeledő ember jelenlétére sem feltétlenül jól reagál. Az olyan nagyobb testű emlősök, mint a bálnák megszabadítása a rájuk gabalyodott kötelektől profiknak való feladat: aki rosszul kezd hozzá, több kárt okozhat, mint amennyit segít, és még örülhet, ha ő maga nem sérül meg. 

A cápák pedig szintén külön műfajba tartoznak. Ezek a ragadozók igazi ösztönlények, éles fogaik vannak, gyorsak- egy ember esélytelen, ha egy cápa valóban támadni akar. Szerencsére nem szoktak, de azt nem lehet tudni, egy zsinegek miatt bajba került állat hogy reagál. Ennek ellenére vannak, akik vállalják a veszélyt, és megpróbálnak segíteni. Az egyik leghíresebb felvétel Ron és Valerie Taylor mentőakciójáról készült, akik épp forgattak, amikor kötélbe gabalyodott egy termetes nagy fehér. Ők pedig vállalva a kockázatot, segítettek neki, és meg is úszták.

A napokban ausztrál búvároknak hasonló kalandban volt része. A dajkacápák kevésbé számítanak ijesztőnek a cápák közt, de azért ha akarnak, tudnak harapni ők is. A víz mélyén vette észre egy búvár, hogy az egyik állatnak a testére van tekeredve egy elasztikus zsineg, és akadályozza a légzésben. A búvár úgy döntött, nem kezd partizánakcióba, értesítette a Manly Sea Life Sanctuary szakembereit, akiknek megvan a tudása és az eszköztára az ilyen helyzetek kezelésére.

Ők úgy döntöttek, hogy a felszínre kell hozni az állatot, mert csak így tudják kiszabadítani, de tudták, ehhez a ragadozónak is lesz egy-két szava. Felmerülhet a kérdés, miért vállalnak kockázatot egyetlen cápáért, de a helyzet az, hogy Ausztrália keleti partján erősen lecsökkent a dajkacápák száma, és nem akarták, hogy az emberi felelőtlenségnek essen áldozatul egy közülük.

Lemerülve először egy nagy, áttetsző zsákba terelték be a cápát, de lehetőleg úgy, hogy se azt, se fajtársait ne idegesítsék fel. Ezek után némi birkózásra volt szükség, amikor egy búvár egy hordágyhoz hasonlatos eszközbe tuszkolta az állatot, és így már a felszínre tudták vinni azt. Ezek után már szakértő állatorvos tudta kezelésbe venni a cápát, aki elvágta a kötelet, megnézte, nincs-e rajta valahol további sérülést, beadott neki egy adag antibiotikumot, és már el is engedték a gyors vizit után. Természetesen egy hal nem érzi jól magát a felszínen, szóval sietni kellett az akcióval.

A videó tanulsága nem feltétlenül az, hogy milyen bátrak az ausztrál búvárok, hanem inkább az, milyen problémát okoz a tenger mélyébe kerülő sok hulladék. A kötelek a nagyobb állatokra tekerednek, a zacskókat néha megeszik a medúzát fogyasztó állatok, a különféle műanyagdarabok szintén sok élőlényt pusztítanak el. Szóval a víz alatt cápával birkózó emberek csak más emberek hibáját próbálják jóvá tenni- ezúttal sikerrel.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!