Big Blue Búvár Blog

A Kanári-szigeteken tipikus program az olyan hajós kirándulás, aminek során tengeri emlősökkel találkozhatnak a nyaralók. Az Atlanti-óceánnak ezen a részén sokféle faj előfordul, de van egy, amit nagyon gyakran lehet látni.

Az angolul pilot whale néven emlegetett fajt magyarul úgy hívjuk, gömbölyűfejű-delfin. Szóval ők bálnának mondják, amit mi delfinnek- akkor most tulajdonképpen micsoda? A helyzet az, hogy a szakemberek szerint ezek a hétköznapi nyelvben meghonosodott nevek nem mondanak sokat, ha a magyar verziót angolra fordítanánk, senki meg nem mondaná, milyen állatról beszélünk. Ezért használják a tudomány világában a latin nevet, mert a Globicephala macrorhynchus pontosan ugyanazt jelenti itt, Spanyolországban vagy Kínában is. 

Szóval mi is ez a bálna-delfin? Egy meglehetősen nagy termetű tengeri emlősről beszélünk, a hímek akár 6 méteresek is lehetnek, és egy csoportban több tucat egyed élhet együtt. Mélyre merülva vadásznak halakra és tintahalakra (lám, egy újabb furcsa név, mert a tintahal nem hal, hanem a puhatestűek törzsébe tartozik), de gyakran bukkannak fel a felszínen is. Egyébként a delfinfélék családjába tartoznak, amik a fogascetek alrendjébe és a cetek rendjébe sorolhatók. Közelebb állnak tehát ezek az állatok a közönséges delfinekhez, mint a sziláscetek alrendjébe tartozó bálnafélék. Ha úgy tetszik, a magyar név ezúttal jobban illik a fajra, mint az angol.

Ezután a kitérő után visszatérhetünk gondolatban a Kanári-szigetek vizeire! A turisták szeretik a delfines (bálnás) hajózást, hiszen testközelből lehet látni ezeket a megtermett tengeri emlősöket, kis szerencsével még más faj egyedei is felbukkannak.

Ám annak idején léteztek olyan kihajózások is, amikor kis csónakkal mentek ki a búvármaszkkal felszerelkezett vendégek, és ők még úszhattak is az állatokkal. Ez ma már nem nagyon lehetséges, állítólag így akarták megvédeni őket a zaklatástól. Ezekben a kérdésekben nem mindig könnyű okosnak lenni. Nekem volt szerencsém egy búvárbázis szervezésében úszni is velük: kaptunk egy eligazítást, meséltek az állatokról, amikor a delfinek közelébe értünk, a motort mindig leállította a kapitány, mi a vízbe csobbantunk, aztán ha az irányunkba úsztak, láttuk az állatokat. Nagy élmény volt, a szó szoros értelmében: az állatok is meglepően nagyok, és alattunk több száz méter mély volt a víz. Ehhez képest a turisták tucatjait szállító nagyobb hajók követik az állatokat, a fedélzeten szól a zene, esetleg italoznak a vendégek- nem tudom, ez valóban környezetbarátabb-e.

Szerencsére nagyon sok él a gömbölyűfejű-delfinekből ezen a környéken, így nem mindig úgyanazt a pár állatot hajkurásszák a hajók. És itt legalább nem vadászik rájuk senkit. A Feröer-szigeteken rendezett mészárlás képei többször bejárták már a világot, és a helyi hagyományok maximális tiszteletben tartása mellett is nehéz megérteni, miért ragaszkodik ehhez a véres eseményhez a közösség. Akkor már inkább jöjjenek a turisták, meg a nagy hajók!...

A helyi vizek mélyének megörökítője Rafa Herrero Massieu, aki alámerülve készít fantasztikus felvételeket a gömbölyűfejű-delfinekről. Megkapó látvány ezeknek a hatalmas állatoknak a harmonikus, nyugodt mozgása- ha kevesen is láthatják ezt a saját szemükkel, legalább így megnézhetjük őket.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egy új-zélandi búvár alig tudott elszabadulni egy őt vonszoló kardszárnyú delfintől.

Persze a történet itt sem úgy nézett ki, hogy a néha gyilkos bálnaként is emlegetett emlős rátámadt volna a gyanútlanul merülgető szabadtüdős búvárra. Levi Gavin a tenger fenekén rákokat és a tenger más gyümölcseit gyűjtötte be zsákjába, amikor a kardszárnyú delfin felbukkant a közelében.

A hatalmas állatot nem a búvár érdekelte: a zsákban levő falatokra fájt a foga, és ezért egyszerűen elkapta a zsákot, és elindult a mélybe. Ám a gyűjtőzsák a búvár karjához volt rögzítve, így aztán a férfi 40 másodpercen át süllyedt a delfinnel együtt, amíg végül eloldódott a zsineg, és a felszínre tudott vergődni.

A búvár tudta, az esélye az, ha nem vergődik, nem pánikol, nem pazarolja a tüdejében levő kevés levegőt. Más kérdés, hogy ehhez kellett lélekjelenlét, mert ahogy eltűnt a felszín alatt az orka által vonszolva, maszkja elveszett az arcáról, tehát gyakorlatilag semmit nem látott. Az állat olyan erősen húzta a Gavint a karjánál fogva, hogy az teljesen elzsibbadt, így amikor végre elszabadult a delfintől, csak ólomövét ledobva tudott a felszínre menekülni. 

Szerencsére a búvár nem volt annyira felelőtlen, hogy egyedül indult volna a tengerbe, így a közelében levő társa tudott neki segíteni, amikor elgyengülve a felszínen lebegett. Együtt mentek ki a partra, és hamarosan visszatért az élet a kezébe is. A kórházban megvizsgálták a búvárt, aki nyugodtságának köszönhetően nem sérült meg, tüdejébe nem került víz.

Azzal egyébként a búvárok tisztában voltak, hogy nem szerencsés a vízben lenni, amikor kardszárnyú delfinek vannak a közelben, de hiába akarta kiúszni a csapat felbukkanásakor, az egyik állat túl gyors volt. Azon a napon Gavin szerint valahogy semmi nem volt az igazi, társa ki se akart menni a tengerre, aztán amikor a másik búvár ajánlotta, hogy rögzítsen magára búvárkést, nem élt vele. Pedig ha ott van nála, sokkal gyorsabban elszabadul a zsák kötelének elvágásával- így csak a szerencsén múlt a túlélése.

Érdekes egyébként, hogy arról nincs adat, hogy vadon élő kardszárnyú delfin támadásának ember esett volna áldozatul, de a fogságban tartott példányok már több tragédiáért felelősek. A bezárva tartott, hatalmas erejű emlősök viselkedése nem mindig kiszámítható, ez okozott már több balesetet- a vadonban viszont eszük ágában sincs emberre támadni, most is csak a könnyű zsákmány miatt került bajba a búvár.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Nemrég írtam arról, hogy állítólag Leonardo DiCaprio elég vegyes élményeket szerzett egy cápás merülés során. Előfordul persze az ilyesmi, nem mindenki élvezi azt, hogy egy ketrecbe zárva néz szembe egy hatalmas nagy fehér cápa rémisztő fogsorával.

Mindenesetre a remek színész ettől a kalandtól függetlenül aggódik a ragadozók sorsáért. Ezzel nincs egyedül: milliószámra fogják őket, hogy aztán uszonyaikat levágják, és azokat Kínában szép pénzért eladják.

DiCaprio úgy döntött, ő is szép pénzzel száll be az ügybe: alapítványa három millió dollárral támogatja az Oceana nevű környezetvédelmi szervezet munkáját. A pénzből nem csak cápavédelemre jut, de általában a tenger megóvását célzó programokra.

Az Oceana elég aktívan lobbizik több ügyben, így például azok ellen a vonóhálók ellen is harcolnak, amelyekbe gabalyodva nagyon sok élőlény, így delfinek, bálnák, teknősök pusztulnak el értelmetlenül. Ezt a fajta "felesleget" ugyanis egyszerűen élettelenül visszadobálják a vízbe. Ki tudja hány állatot öl meg ez a halászati módszer- értelemszerűen senki nem tesz jelentést erről a visszadobált mellékes fogásról, és nincs minden halászhajón ellenőr.

Szóval lesz még dolga a környezetvédőknek bőven. Az Oceana egyébként abban is elég jó, hogy sztárokat vonjon be a programjaiba. Elég például példaként említeni January Jones nevét, aki cápás kampányban szerepelt, míg Kate Walsh egy teknősös képsorozatban bukkant fel.

Kár tagadni, egy sztárral egy ilyen környezetvédelmi kampány is jobban eladható, én már hozzá is szoktam ahhoz, hogy sok szervezet támogatói között tűnnek fel hírességek. DiCaprio három millió dollárja viszont bőven több annál, mint hogy valaki egyszerűen csak húzónévként csatlakozik a harchoz, és ez mindenképpen megsüvegelendő.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Fontos döntést hoztak Indonéziában: mostantól teljes védettséget élveznek a mantaráják az ország vizeiben. Ez több millió négyzetkilométernyi területet jelent, tehát mindenképpen jó hír a tenger élővilágának megóvása szempontjából.

Persze mint minden ilyen döntésnek, ennek is több oldala van. Lássuk először a hátteret! Kínában van néhány olyan hagyományos étel és "táplálékkiegészítő", amit nagy becsben tartanak, jó szerencsét vagy jó egészséget várnak a fogyasztásuktól. A kínaiak sokan vannak, tehát ha közülük sokan akarnak ilyen ínyencséget, akkor bizony az nagyon komoly piacot jelent. Sajnálatos módon ezeknek némelyike bizonyos állatokhoz kapcsolódik, ezért fognak cápákat az uszonyaikért, mantákat a kopoltyúikért, orrszarvúkat a szarvukért.

Meglepő, milyen nagy összegeket adnak egy-egy ilyen dologért. Ám nem nagyon kell magyarázni, mennyire esztelen dolog kifogni egy több méteres mantaráját, hogy aztán eladják a testéhez képest kis méretű kopoltyút, a húsát viszont fillérekért árulgatni- ha vissza nem dobják az élettelen állatot a tengerbe. A kifogott állat ebben a formában pár száz dollárt ér maximum, ami helyi szinten éppenséggel nem rossz pénz, de ha összevetjük azzal, mekkora vonzerőt jelentenek az élő manták a búvárturizmusban, utóbbiban az összbevétel a sokszorosa lehet a halászat révén szerzettnek.

Szóval a védelem teljesen indokolt, hiszen az állatoknak nagyobb az értéke élve, mint holtan, és így tulajdonképpen mindenki jól jár- az állatok is, a turisták is, a helyiek is.

Túl szép, hogy igaz legyen, nemdebár? Nos, a gond az, hogy nem ilyen egyszerű a képlet. A turizmus szép bevételt hoz, de a nyaralók a népszerűbb szigetekre jutnak el Indonézián belül, onnan hajóznak ki a mantás helyekre, vagy esetleg egy hetet egy folyamatosan úton levő búvárhajón töltik. Az eldugott kis falvakban élő helyiek nem sokat éreznek a több millió dolláros üzletág hozta gazdagságból. Ők leginkább úgy dolgoztak, hogy azt fogták ki, amiért a legtöbb pénzt adták: ha cápát, akkor cápát, ha mantát, akkor mantát. Szép környezetvédelmi szólamokkal nehéz megetetni a családot, így nem nagyon volt más választásuk.

A törvényi tiltás akkor hatékony, ha azt be is lehet tartani. A hatalmas, rengeteg szigetből álló ország minden halásza mellé nehéz rendőrt állítani, így bizonyára lesznek, akik illegálisan továbbra is fognak mantát. Vannak, akik állítólag az embercsempészetre nyergeltek át, mert most az fizet a legjobban. A turizmusban is dolgoznak páran, de igen gyakran csekély fizetésért. Nem szokatlan, hogy a bevétel nagy része egy olyan nyugati tulajdonosnál csapódik le, aki szinte a lábát se tette be Indonéziába. Felépíttette a nagy resortot, kiszivattyúzza a pénzt, és különösebben nem érdekli, mi van az ott élő emberekkel, mi lesz az állatokkal- ha már nem olyan jó az üzlet, ha a dolgozók már nem két marék mogyoróért hajtanak napi 10 órában, máshova viszi a tőkét.

Úgy lenne a jó, ha az ilyen döntéseket komplex programok kísérnék, tehát a helyieknek valóban lenne lehetősége bekapcsolódni az idegenforgalomba. Öko-táborok épülhetnének, a külföldiek és a helyiek partnerként tekintenének egymásra, a halászok nem hálót, hanem búvárokat vinnének a tengerre, és tisztességesen keresnének ezzel. Számukra nyilván furcsa az, hogy a világ másik végéből jönnek hozzájuk okos emberek, akik elmagyarázzák nekik, mit nem tehetnek meg a saját szigetük körüli vizekben, mégis arra kéne törekedni, hogy minden fél érdekei érvényesüljenek, a helyiek valóban érezzék meg, jobb, ha nem mantát halásznak. És ezt felelős döntésekkel segítsék a hatóságok és a befektetők: ha a turizmus fejlesztését hatalmas luxus szállodakomplexumok felhúzásával tervezik, bőven okozhatnak annyi kárt, mint az egyszerű eszközökkel dolgozó halászok.

Szóval meg kell találni az egyensúlyt: a szabályok alkotása egy dolog, a betartatásuk egy másik, és az új szabályok miatti megváltozott helyzetbe kerülő emberek segítése egy harmadik. Ha ez utóbbi elmarad, a végén pont azok a vétlen lények lesznek a bűnbakok a helyiek szemében, akik se nem írják, se nem alkalmazzák a törvényeket: a manták.

Ezekkel a kérdésekkel a világ minden pontján szembe kell nézni akkor, amikor komolyan kezdenek törődni a természetvédelemmel. Ráadásul a turizmus sem csodaszer, az sem old meg mindent, például a Maldív-szigeteken is okoz gondot az ezzel járó szemétáradat. Egyszer még ezzel a gonddal is szembe kell majd nézni.

Addig viszont mi magunk is tehetünk ezt-azt. Búvárként szinte mind szeretjük a mantákat, szívesen utazunk olyan helyekre, ahol ezekkel a hatalmas, békés rájákkal merülhetünk. Ilyenkor viszont figyelhetünk arra, hogy ne támasszunk túlzott elvárásokat például a szálláshely szolgáltatásaival kapcsolatban, előnyben részesíthetjük a helyiek által üzemeltetett cégeket, és odafigyelhetünk arra, hogy minél kevesebb szemetet hagyjunk magunk után. Meglehet, csak apró dolgokkal járulhatunk hozzá a tenger megóvásához, de ha sok turistáról van szó, ez mind összeadódik. Emellett pedig ez a szemlélet ráébreszthet minket arra, hogy nem tolhatunk minden felelősséget a helyi törvényhozókra, rendőrökre és halászokra, nekünk is megvan a magunk szerepe ebben a történetben, aminek reményeink szerint happy end lesz a vége: még sok-sok generáció csodálhatja meg az indonéz vizekben élő mantákat.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A Balinál elsodródott hét japán búvár hölgy története kapcsán eszembe jutott, fel lehetne idézni a Japánban hagyományosan nők által űzött víz alá merülést is.

Ama - így nevezik azokat a japán búvárokat, akik elsősorban a gyöngyök gyűjtőiként ismertek manapság. Elvétve van köztük férfi is, de többnyire nők végzik ezt a munkát. A szigetországban úgy tartják, már két évezredes hagyománya van az ama búvármunkának.

Eleinte a búvárok nem gyöngyökért merültek, hanem a tenger fenekén gyűjtöttek élelmet- algát, kagylót, rákot, polipot, tengeri sünt. Minden olyan dolognak értéke volt, amit meg lehetett enni, a család asztalára kerülhetett.

Az amák híresek arról, hogy még idős korban is rendszeresen merülnek, sőt, minél rutinosabb egy búvár, annál tovább bírja a víz alatt. A búvárok ugyanis még napjainkban sem használnak légzőkészüléket, szabadtüdővel merülve dolgoznak, és mivel mélyebben nyilván több a zsákmány, aki tovább bírja egy levegővel, többet is keres.

És  hogy miért a nők végzik ezt a kemény munkát? Ezt azzal magyarázzák a japánok, hogy a nőknek más a testfelépítése, és jobban bírják a merülést a hűvös vízben. Szükség is volt erre a képességre a búvároknak, hiszen sok évszázadon át nem volt olyan jellegű védőruhájuk, mint manapság a búvárok neoprén öltözéke. Egészen az 1960-as évekig csak egy ágyékkötőt viseltek, utána váltottak korszerű búvárruhákra. Ahol turistalátványosságként merülgetnek az amák, még ma is fehér vászonruhában mennek a tengerbe, de a valódi munkavégzésnél előnyben részesítik a neoprént.

Ezen túlmenően maszkot és uszonyt használnak, tehát a létező legegyszerűbb alapfelszereléssel búvárkodnak az amák. Néhány eszközük van, amivel a zsákmányt el tudják csípni, de ezek szintén egyszerűek, gyakorlatilag tényleg úgy dolgoznak, mint az elődeik. Nagyjából két órát töltenek a tengerben, ez idő alatt akár 100 merülést is végrehajtanak, és az ügyesebbek akár több tucat rákot, halat is ki tudnak fogni.

Noha sokak fantáziáját megmozgatták már a szinte meztelenül alámerülő, csinos búvár lányok, a valóság az, hogy egyre kevesebben űzik ezt a mesterséget, nem nagyon van utánpótlás. Manapság az ama búvárok többsége nyugdíjaskorú- ettől még csak nagyobb tiszteletet érdemel a teljesítményük, ám az biztos, hogy messze nem olyan romantikus a munkájuk, mint ahogy azt a témában kevéssé járatos nyugati ember gondolja. Nap mint nap a tengerre járni, merülni a hideg vízben, aztán a zsákmányt kivinni, eladni, utána pedig jöhet a házimunka- kemény élet volt ez mindig is, nem csoda, hogy a fiatalabbak inkább mást választanak.

Noha próbálják a tradíciókat életben tartani, egyre kevesebben lesznek azok az idős búvárnők, akiktől el lehetne lesni a szakmai fogásokat. Meg kell jegyezni, az élővilág szempontjából sem mindegy, hogy halásznak az emberek: egy búvár annyit fogott ki, amennyit elbírt, nem tarolta le a tengerfeneket, nem volt felesleges, értéktelen fogása, amit visszadobált a vízbe, ellentétben a nagy halászhajókkal. Így fenntartható maradt a tevékenység, és hiába teltek az évszázadok, a tenger mindig el tudta tartani az itt élőket. Ha teljesen átveszi a búvárok helyét a nagyipari jellegű halászat, egyáltalán nem biztos, hogy évtizedek múltán el lehet majd ezt mondani...

Végül jöjjön két film, hogy látni lehessen, hogy is dolgoztak a víz alatt ezek a bátor, ügyes és kitartó nők. Le a kalappal előttük!

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A kedvtelési búvárkodás igazi története az Egyesült Államokban kezdődött. Megvolt a pénz és a szükséges nyitottság az újdonság iránt, így aztán gyorsan elterjedt az új hobbi. Természetesen először azokban az államokban szerették meg a merülést, ahol volt tengerpart, a víz sem volt túl hideg, és persze megvolt a piac is. Mert a búvárkodás ma már komoly üzletág is; és a központok Kaliforniában és Floridában alakultak ki.

Floridában a merülés jó meleg vízben, a Karib-tenger szigeteihez hasonló körülmények között zajlott és zajlik. Ez a fajta a búvárkodás az, ami a legtöbb olyan ember elképzeléseiben él, aki nem nagyon merül. De Kaliforniában ugyanúgy sokan merültek, ám egészen más élményeket szerezhettek. Noha ez az állam csak kicsivel van északabbra, a kontinens nyugati oldalán, a Csendes-óceánban msáféle élővilág és hűvösebb víz várja a búvárokat.

Ám aki hajlandó felvenni a vastagabb neoprénruhát, itt is fantasztikus dolgokkal találkozhat. Ami egyből feltűnik, az a kelp erdők labirintusa. Ezek a roppant hosszúra megnövő barnamoszatok nagyon jellegzetessé teszik a kaliforniai búvárkodást. Ám csak ezek között úszkálni egy idő után mégsem lenne annyira izgalmas, de semmi gond: élnek itt fókák, cápák, különféle halak és rákok, tengeri csillagok... Nincs hiány színekben és formákban. Szeretnek itt dolgozni a búvárfilmesek és -fotósok, mert téma van bőven. Howard Hall, a szakma egyik nagy öregje is készített egy igen látványos összeállítást a felvételeiből.

Azt hiszem, aki szeret merülni, az szívesen búvárkodna Kaliforniában is. Persze a túrát ki lehetne egészíteni sok-sok felszíni programmal, igencsak tartalmas utazást lehetne kerekíteni. Az mondjuk nem annyira jó, hogy a hajós merüléseknek igencsak megkérik az árát, de mit számít ez, ha ez vár a búvárra a felszín alatt...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Az utóbbi napok beszélgetései az eltűnt japán búvárokról szóltak az ismeretségi körömben. Aggódtunk, szurkoltunk, találgattunk, örültünk, gondolkodtunk. Ám egy dolog nem merült fel: hogy ne búvárkodnánk többé.

Tudom, külső szemlélő számára ez akár furcsa is lehet. Történik egy ilyen baleset, napokig hánykolódnak emberek a tengeren, van, aki áldozatul is esik a tragédiának, miért vállalunk kockázatot?

Lehet erről hosszan okoskodni, magyarázkodni. De én inkább más utat választottam. Kerestem filmeket azokról a helyekről, ahol a japánok azon a bizonyos napon búvárkodtak. Érdemes belenézni ezekbe, és talán akkor választ kaphat mindenki, miért is merülünk...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Pár éve készült egy film, amiben elsodródó búvárok küzdöttek az életükért. A kis pénzből készült alkotás nagy sikert aratott, de sokan feltették a kérdést: lehetséges ilyen helyzetbe kerülni? Sajnos a válasz igen, és a japán búvárok mostani esete kapcsán érdemes felidézni, az Open water (Nyílt tengeren) című film milyen esetet dolgozhatott fel.

Tom és Eileen Lonergan története lehetett a kiindulópont. A két amerikai fiatal friss házasként vágott neki a világnak, a békehadtest kötelékében dolgozva utaztak, aztán mielőtt hazatértek volna, még szerettek volna élményeket gyűjteni. Így jutottak el Ausztráliába, és befizettek egy búvártúrára a Nagy korallzátony térségébe. 1998. január 25-én hajóztak ki, de a partra már soha nem tértek vissza.

Arra meglehetősen nagy hajókkal szállítják a búvárokat. Amikor sok ember van egy hajó fedélzetén, akkor a legénységnek fokozottan ügyelni kell arra, hogy mindenki visszatérjen a merülés után. Az idő pénz, ezért amint az utolsó búvár a fedélzetre lép, szinte azonnal indítják a motorokat, és visszatérnek a kikötőbe. Tom és Eileen a többiekkel együtt ment vízbe, de tovább maradtak lenn, esetleg kicsit eltévedtek, és távolabb jöttek a felszínre, és a hajóról senki nem látta őket- a lényeg az, hogy nélkülük mentek el a korallzátonytól.

Az eset igazi tragédiája az volt, hogy a házaspárt meg lehetett volna menteni. Nem volt ítéletidő, pontosan ismert volt az eltűnésük helyszíne, az ausztráloknak felkészült mentőegységeik vannak. De nem számolták a turistákat visszaindulás előtt, nem figyeltek rá a partra érve, hogy két ember hiányzik, nem vették észre, hogy a palackok közül sincs meg az összes, másnap a merülőhelyen találtak gazdátlan ólomkockákat, és még mindig senkinek nem jutott eszébe, hogy ki dobhatta el ezeket. Csak két nap után, a hajón egy pad alatt találták meg a gazdátlan táskákat, ám ekkor már hiába riasztották a hatóságokat, Lonerganék soha nem kerültek elő.

Később találtak egy gazdátlan búvárfelszerelést benne a névvel, egy búvárruhát, sőt, egy vízhatlan írótábla is előkerült segélykérő üzenettel: "Hétfő, 1998 január 26 reggel 8 óra. Bárkinek, aki segíthet rajtunk: a vízben felejtett minket az Algincourt Reef-nél az MV Outer Edge január 25-én délután 3 órakor. Kérlek segíts rajtunk és ments meg minket mielőtt meghalunk. Segítség!!!"

A történteket ezek után úgy rekonstruálták, hogy a trópusi melegben a tengerben hánykolódó búvárok kiszáradtak, elgyengültek, és életüket vesztették. A filmben cápákkal növelték a feszültséget, a valóságban valószínűleg a ragadozók már csak akkor támadtak, amikor nem voltak életben.

Természetesen bírósági ügy lett a tragédiából, és a búvárcéget el is ítélték. Azóta sokkal komolyabb szabályokat léptettek életbe a Nagy korallzátonyra szervezett búvártúráknál, két embernek is végig kell számolnia minden utast indulás előtt. Igyekeznek minden hasonló esetet elkerülni, Lonerganék balesetéről pedig senki nem szeret nyilatkozni. Eleinte még pont őket vádolták néhányan, olyan pletykák keringtek, hogy direkt vesztek el, mert így akartak véget vetni életüknek, mások szerint kimentették őket, de más nevet mondtak a hajón, mert így akartak új életet kezdeni.

Ám egyszerűen csak szembe kellett volna nézni azzal, hogy mindenki hibázhat, de lehet olyan szabályokhoz ragaszkodni, amik minimálisra csökkentik az ilyen balesetek esélyét. Ha a japánok esetével összevetjük, egyből látszik a különbség: egyetlen órányi hiábavaló keresés után riasztotta a kapitány a hatóságokat. A legtöbb ilyen esetben ezért lehet esély a túlélésre. A Bali mellett sodródó búvárok mentését az erős áramlások, a rossz idő nehezítette, és még így is megtalálták ötüket, de több esetben 2-3 óra alatt megtalálják a tengerben hánykolódó embereket az időben riasztott mentők.

Szóval a film egy olyan forgatókönyvet dolgoz fel, ami valóban megtörténhet a tengeren. De ahhoz, hogy ilyen tragikusan alakuljanak az események, többeknek kell hibázni: a búvároknak, ha nem a megbeszélt helyen és időben jönnek fel, a hajón levőknek, ha nem figyelnek a búvárokra, a merülést szervezőknek, ha rossz időben vagy rossz körülmények közt engedélyezik a búvárkodást, és így tovább. A túlélésre persze még ekkor is van esély, de ezt nagyban csökkentheti, ha még további hibákat követ el valaki, például nem riasztja a hatóságokat. Lonerganék esetének az volt a fő tanulsága, hogy a szinte iparszerűvé vált merültetésnél sem szabad elfelejtkezni az alapvető biztonsági szabályokról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Szinte hihetetlen, de arról olvasok éppen, hogy a délutáni órákban (indonéz idő szerint) felfedezték az eltűnt búvárcsoport öt tagját, akik a viharos tengeren, 300 méterre egy szigettől kapaszkodtak ki egy korallzátony tetejére. 20 kilométert sodródtak attól a helytől, ahol elvesztek. Egyiküket helikopterrel emelték ki, négyet pedig sikerült a hullámokból hajóval kimenteni.

A két eltűnt társukról először nem volt információ, de felröppent egy hír, hogy azóta őket is megtalálták egy másik helyen. Ezt még csak egy helyen olvastam, máshol nem erősítették meg- szóval csak öt ember kimentése a biztos. Azóta az a hír is módosult, ahol hét kimentett emberről beszéltek, azaz ketten még hiányzonak.

Az öt előkerült búvár megmenekülés fantasztikus, egyelőre ez a legfontosabb. A hírek még nem elég részletesek, de talán majd hamarosan többet tudunk arról, mi történt velük a víz alatt, hogy sodródtak, és mikor jutottak el a korallzátonyig. A megmenekültek nagyon legyengültek, egyikük állapota kritikus, tehát sajnos még nem lehet kijelenteni, hogy mindannyian megúszták.

Hétfőn éjszaka aztán állítólag halászok az utolsó két nőt is megtalálták egy kilométerre attól a helytől, ahol a többiek voltak. Hihetetlen lenne, ha igaz... Egy ilyet mind túlélnének!...

Keddre viszont maradt a bizonytalanság, sőt, a legújabb hír szerint csak egy búvár került elő, és már ő sem volt életben. Nehéz ilyenkor biztosat tudni a történtekről- az látszik csak ténynek, hogy öt nő került élve a partra a hét eltűnt búvárból.

Hét japán búvár, mindannyian nők, eltűntek egy merülés során az indonéziai Bali közelében. Az eset pénteken történt, vasárnap este eredménytelenül zárták le az aznapi keresést, ilyenkor már maximum csak a remény apró lángja pislákol...

Gyors kiegészítést: öt búvárt életben találtak a mentőegységek, 20 kilométerre az eltűnésük helyszínétől!

Nem gondoltam, hogy amikor nem olyan régen arról írtam, a búvárkodásban komoly veszélyforrásnak nem a cápákat gondolom, hanem magát a tengert, akkor ilyen hamar lesz egy eset, ami után ismét erről kell gondolkodjak. Közismert tény búvárkörökben, hogy néhány merülőhelyen Bali közelében pokolian erős az áramlás. A szomszédos kisebb szigetek, Nusa Penida és Nusa Lembongan ilyen merülőhelyein nem is ajánlják akárkinek a merülést. Elvileg a csoportban nem kezdők voltak, sőt, két oktató is ment velük, akiknek volt tapasztalata a hellyel.

Szörnyen nyomasztó érzés lehet lebegni a tenger felszínén, és nem látni senkit sem a közelben, miközben a víz viszi az embert, ki tudja hová. A búvár tudja, hogy akkor van esélye, ha gyorsan érkezik a segítség, de teljesen tehetetlen, ki van szolgáltatva a természet erőinek...

A történtekről nem sokat tudni. A merülésen eleve számoltak az erős áramlással, ami sodorja a búvárokat- ha felmerül a kérdés, miért merülnek ilyen helyen, nos, azért, mert általában több a látnivaló is, hiszen az áramlat rengeteg tápanyagot hoz, amire dús élővilág épülhet. A halakat nem zavarja a víz mozgása... A búvárokat fentről szokta követni a hajó, hiszen a buborékaik látszanak.

A kapitány szerint egy darabig jól is ment ez, de aztán váratlanul nagyon elromlott az idő, eleredt az eső, már nem látta, merre járnak a mélyben a búvárok. Semmi nem kiszámítható ilyen helyzetben, az áramlás akárhová vihette őket (sőt, itt olyan is előfordul, hogy lefele sodorja magával a búvárt, amiből nehéz kikecmeregni), és amikor letelt a nagyjából tervezett merülési idő, senkit nem látott a víz felszínén. Rövid ideig maga kereste őket, aztán riasztotta a hatóságokat.

A nap harmadik merülése volt, egy darabig a kapitány sem jelezte a bajt a hatóságoknak, azoknak is van egy reakcióideje- mire elkezdhették pénteken keresni őket, már alig lehetett hátra egy kis idő a napnyugtáig, utána pedig biztonsági okokból általában felfüggesztik a keresést. A hosszú éjszaka alatt az áramlások akárhová vihették őket! Így aztán szombaton hiába fésültek át nagy területet több mint egy tucat hajóval és helikopterrel, hiába járőröztek még a szomszédos Lombok sziget partjainál is, nem találtak senkit a vízben. A vasárnapi keresés hasonlóan eredménytelen volt.

Hétfőn folytatják a mentőegységek a munkát, de annak már minimális az esélye, hogy élve megtaláljanak bárkit, aki közel három napot tölt a tengerben sodródva. Kiszárad, kihűl, teljesen elveszti az erejét, és hiába tartja fenn a búvármellénye, ez már nem segít. A Nyílt tengeren című filmben cápák okozták a sodródó pár vesztét, de a valóság ritkán ennyire drámai: sajnos 48 óra is nagyon sok az óceánban ilyen körülmények között.

Csodaszámba menne, ha valakit még sikerülne élve kimenteni. Eleve feltehetően vékonyabb testalkatú hölgyekről volt szó, hiszen japánok voltak a búvárok, akik talán még gyorsabban kihűltek. Voltak már hihetetlen történetek, amikor az elsodródott búvárt az áramlás pont egy szomszédos sziget teljesen elhagyatott partjára vitte, ahol ki tudta húzni azt az időt, amíg valaki egy hajóról észrevette. Esetleg az is lehet, hogy egy halászhajó felvette valamelyik sodródó búvárt, de valamiért nem vitte ki azonnal a partra. Ez azonban már csak afféle utolsó szalmaszál- óriási mázli kellene ezekhez a forgatókönyvekhez.

>Meglehet, soha nem kerülnek elő. Nehéz magyarázatot adni rá, hogy tűnhetett el egy teljes csoport (hét ember, ez azért nem kevés!), miért nem számoltak a romló időjárással, miért tervezték erre az aránylag veszélyes helyre a nap harmadik merülését. A történtekről pont azok tudnának részletesen beszámolni, akik talán már nincsenek is életben.

A tanulságokat így is le kell vonni azoknak, akik búvárkodnak. A merüléstervezés, a körülményekhez való igazodás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha bizonytalan a helyzet, akkor igenis lehet azt mondani, menjünk más, biztonságosabb helyre merülni. Az ilyen erős áramlásokról ismert helyeken búvárkodók közül vannak, akik a szokásos jelzőeszközökön (felfújható bója, síp) túl nagyobb hatótávolságú elektronikus eszközöket, jeladót vagy vízhatlan rádiót visznek magukkal. Ezek nem olcsók, de ha az ember életéről van szó...

Ez persze már csak utólagos okoskodás, az elsodródott búvárokon nem segít. Szomorú eset, és ismét csak arra figyelmeztet, sose feledjük: a tengert tisztelni kell.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!