Fontos döntést hoztak Indonéziában: mostantól teljes védettséget élveznek a mantaráják az ország vizeiben. Ez több millió négyzetkilométernyi területet jelent, tehát mindenképpen jó hír a tenger élővilágának megóvása szempontjából.

Persze mint minden ilyen döntésnek, ennek is több oldala van. Lássuk először a hátteret! Kínában van néhány olyan hagyományos étel és "táplálékkiegészítő", amit nagy becsben tartanak, jó szerencsét vagy jó egészséget várnak a fogyasztásuktól. A kínaiak sokan vannak, tehát ha közülük sokan akarnak ilyen ínyencséget, akkor bizony az nagyon komoly piacot jelent. Sajnálatos módon ezeknek némelyike bizonyos állatokhoz kapcsolódik, ezért fognak cápákat az uszonyaikért, mantákat a kopoltyúikért, orrszarvúkat a szarvukért.

Meglepő, milyen nagy összegeket adnak egy-egy ilyen dologért. Ám nem nagyon kell magyarázni, mennyire esztelen dolog kifogni egy több méteres mantaráját, hogy aztán eladják a testéhez képest kis méretű kopoltyút, a húsát viszont fillérekért árulgatni- ha vissza nem dobják az élettelen állatot a tengerbe. A kifogott állat ebben a formában pár száz dollárt ér maximum, ami helyi szinten éppenséggel nem rossz pénz, de ha összevetjük azzal, mekkora vonzerőt jelentenek az élő manták a búvárturizmusban, utóbbiban az összbevétel a sokszorosa lehet a halászat révén szerzettnek.

Szóval a védelem teljesen indokolt, hiszen az állatoknak nagyobb az értéke élve, mint holtan, és így tulajdonképpen mindenki jól jár- az állatok is, a turisták is, a helyiek is.

Túl szép, hogy igaz legyen, nemdebár? Nos, a gond az, hogy nem ilyen egyszerű a képlet. A turizmus szép bevételt hoz, de a nyaralók a népszerűbb szigetekre jutnak el Indonézián belül, onnan hajóznak ki a mantás helyekre, vagy esetleg egy hetet egy folyamatosan úton levő búvárhajón töltik. Az eldugott kis falvakban élő helyiek nem sokat éreznek a több millió dolláros üzletág hozta gazdagságból. Ők leginkább úgy dolgoztak, hogy azt fogták ki, amiért a legtöbb pénzt adták: ha cápát, akkor cápát, ha mantát, akkor mantát. Szép környezetvédelmi szólamokkal nehéz megetetni a családot, így nem nagyon volt más választásuk.

A törvényi tiltás akkor hatékony, ha azt be is lehet tartani. A hatalmas, rengeteg szigetből álló ország minden halásza mellé nehéz rendőrt állítani, így bizonyára lesznek, akik illegálisan továbbra is fognak mantát. Vannak, akik állítólag az embercsempészetre nyergeltek át, mert most az fizet a legjobban. A turizmusban is dolgoznak páran, de igen gyakran csekély fizetésért. Nem szokatlan, hogy a bevétel nagy része egy olyan nyugati tulajdonosnál csapódik le, aki szinte a lábát se tette be Indonéziába. Felépíttette a nagy resortot, kiszivattyúzza a pénzt, és különösebben nem érdekli, mi van az ott élő emberekkel, mi lesz az állatokkal- ha már nem olyan jó az üzlet, ha a dolgozók már nem két marék mogyoróért hajtanak napi 10 órában, máshova viszi a tőkét.

Úgy lenne a jó, ha az ilyen döntéseket komplex programok kísérnék, tehát a helyieknek valóban lenne lehetősége bekapcsolódni az idegenforgalomba. Öko-táborok épülhetnének, a külföldiek és a helyiek partnerként tekintenének egymásra, a halászok nem hálót, hanem búvárokat vinnének a tengerre, és tisztességesen keresnének ezzel. Számukra nyilván furcsa az, hogy a világ másik végéből jönnek hozzájuk okos emberek, akik elmagyarázzák nekik, mit nem tehetnek meg a saját szigetük körüli vizekben, mégis arra kéne törekedni, hogy minden fél érdekei érvényesüljenek, a helyiek valóban érezzék meg, jobb, ha nem mantát halásznak. És ezt felelős döntésekkel segítsék a hatóságok és a befektetők: ha a turizmus fejlesztését hatalmas luxus szállodakomplexumok felhúzásával tervezik, bőven okozhatnak annyi kárt, mint az egyszerű eszközökkel dolgozó halászok.

Szóval meg kell találni az egyensúlyt: a szabályok alkotása egy dolog, a betartatásuk egy másik, és az új szabályok miatti megváltozott helyzetbe kerülő emberek segítése egy harmadik. Ha ez utóbbi elmarad, a végén pont azok a vétlen lények lesznek a bűnbakok a helyiek szemében, akik se nem írják, se nem alkalmazzák a törvényeket: a manták.

Ezekkel a kérdésekkel a világ minden pontján szembe kell nézni akkor, amikor komolyan kezdenek törődni a természetvédelemmel. Ráadásul a turizmus sem csodaszer, az sem old meg mindent, például a Maldív-szigeteken is okoz gondot az ezzel járó szemétáradat. Egyszer még ezzel a gonddal is szembe kell majd nézni.

Addig viszont mi magunk is tehetünk ezt-azt. Búvárként szinte mind szeretjük a mantákat, szívesen utazunk olyan helyekre, ahol ezekkel a hatalmas, békés rájákkal merülhetünk. Ilyenkor viszont figyelhetünk arra, hogy ne támasszunk túlzott elvárásokat például a szálláshely szolgáltatásaival kapcsolatban, előnyben részesíthetjük a helyiek által üzemeltetett cégeket, és odafigyelhetünk arra, hogy minél kevesebb szemetet hagyjunk magunk után. Meglehet, csak apró dolgokkal járulhatunk hozzá a tenger megóvásához, de ha sok turistáról van szó, ez mind összeadódik. Emellett pedig ez a szemlélet ráébreszthet minket arra, hogy nem tolhatunk minden felelősséget a helyi törvényhozókra, rendőrökre és halászokra, nekünk is megvan a magunk szerepe ebben a történetben, aminek reményeink szerint happy end lesz a vége: még sok-sok generáció csodálhatja meg az indonéz vizekben élő mantákat.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!