Big Blue Búvár Blog

A tenger híres-hírhedt ragadozóival merült a jól ismert búvárfilmes, Howard Hall. Fiji a cáparajongók egyik kedvelt úti célja, mert nyolcféle cápafaj egyedeivel is lehet merülni. A különféle szirtcápák, a citromcápák, dajkacápák mellett elsősorban bikacápákkal találkoznak a víz alatt a búvárok- ezek az erős felépítésű ragadozók arról is ismertek, hogy az emberre potenciálisan veszélyes fajnak számítanak.

A cápák egészen közel úsznak a víz alá merészkedő emberekhez, így a kiváló operatőrnek nem volt nehéz látványos felvételeket készíteni. A korszerű kamerának köszönhetően izgalmas lassításokkal tudta bemutatni ezen állatok elegáns, gyors mozgását. El is gondolkodhat a néző, vajon ijesztőnek vagy inkább szépnek látja ezeket a cápákat?

Természetesen a film nem adhatja vissza azt az érzést, amikor egy ilyen ragadozó váratlanul az ember felé fordul, és elkezd úszni az irányába, majd az utolsó pillanatban kitér. Ilyenkor azért máris kevesebben vannak, akik kizárólag a szépségükre tudnak koncentrálni...

Mindenesetre aki erre vágyik, Fijin nem nagyon unatkozik. Van pár pont a világon, ahol még ennyi cápát láthatnak a búvárok, de sok helyen erősen megcsappant a számuk. Különös, hogy ezek az erős, eredményes ragadozók is veszélyben lehetnek, ha korlátlanul halásszák őket. És akár szereti valaki őket, akár nem, hiányoznának a tengerből. Jó lenne, ha nem csak videókon láthatná a cápákat a jövő ifjúsága.

Ezen a helyen a cápákkal nem csak merülnek, oda is figyelnek rájuk: természetvédelmi projektekben vesznek részt, mert a cápák számukra élve, épen és egészségesen érnek a legtöbbet. Néha a pénz a legjobb motiválóeszköz arra, hogy valaki elkezdjen környezettudatosan gondolkodni...

A Bahamákon tipikus program az etetéses cápamerülés, de az még az ott dolgozó rutinos profikat is meglepte, amikor egy cápa egészen közel ment hozzájuk, mintha a testére tekeredett kötél eltávolítását kérte volna.

Persze a felvételek becsapósak is lehetnek. Nem minden helyzetből kell romantikus háttérsztorit gyártani, elég nehéz belelátni egy cápa fejébe még annak is, aki nap mint nap tucatnyival búvárkodik. A gyakorlott merültetők képesek a cápákat úgy megnyugtatni, hogy azok akár mozdulatlanul is tűrjék a rájuk tekeredett kötél eltávolítását, de hogy valóban tudja-e az állat, mi akadályozza, és tényleg azért úszik-e közel- ezt azért nehéz igazolni.

Az viszont tény, hogy ezúttal jó helyen és jó időben voltak a búvárok, segíteni tudtak a cápának. Ez a legfontosabb, és azt kell mondjam, a két hölgy igazán ügyesen kezelte a helyzetet. Ezek a gyors ragadozók azért elég váratlanul is tudnak reagálni, és ők a védőruha ellenére kockázatot vállaltak a segítségnyújtással.

És hogy miért vállalták ezt fel? A tengeri élőlények életkilátásai erősen romlanak, ha a mozgásukat erősen akadályozó kötélbe gabalyodik a testük, ezt nem kell magyarázni. A cápák etető túraszervezők számára nem csak üzleti okokból fontos, hogy sok látnivaló legyen a búvárok számára, ők valóban odafigyelnek ezekre az állatokra, szeretik őket. Így aztán adott helyzetben talán fel sem merült bennük a kétely, hogy segítsenek-e. Állatvédelem élesben...

Hangulatos videoklip készült a Portico új, 101 című dalához. A fekete-fehérben forgott filmen egy cápával úszkáló búvár látható, aki szemmel láthatóan nem különösebben jön zavarba a ragadozó társaságában.

Azok kedvéért, akik kevésbé ismerik meg a különböző cápafajokat, elárulom, ez egy óceáni fehérúszójú cápa (Carcharhinus longimanus). Nem vagyok cápaszakértő, azért könnyebb megismernem, mert Egyiptomban is előfordulnak ezek a felszín közelén, a nyílt vízben úszkáló, emberekhez időnként kifejezetten közel merészkedő ragadozók. Én is ott láttam belőlük párat, egy órán át úszkáltunk velük- csak talán kevésbé kecsesen. Ja, és nekünk palack is kellett...

Ez a szabadtüdős búvár lány meglehetős rutinnal mozog a cápa mellett, szinte keringőznek. Nem olyan egyszerű nyugodtnak maradni, és tudni kell azt is, a kapkodás, az ideges mozdulatok ingerelhetik a cápát. Fehérúszójúak haraptak már meg embert, tehát nem arról van szó, hogy egy ártatlan kis jószág tempózna ott a vízben. Ismerni kell őket, figyelni kell a mozgásukat, a reakcióikat. 

És aztán már csak egy operatőr kell, aki maga is legalább ennyire képes magabiztosan mozogni egy cápa társaságában, hiszen még nem is nagyon tud más irányba figyelni, állandóan a kamera keresőjét bámulja. Szóval hármójuk keringőjét örökíti meg ez a remek videó, ami a zenével együtt igazán egyedi klipet eredményezett.

A cápák közül kevéssé ismertnek számítanak a hétkopoltyúsak, melyek ugyan sok helyen előfordulnak a világ tengereiben, de csak kevés ponton lehet velük búvárkodni.

Az általában nagyjából két méteres állatok (a nőstények nagyobbak) gyakran nagyobb mélységben tartózkodnak. Mindent megesznek ami a szemük elé kerül, és így gyomrukban találtak már egészen kis halaktól fókákig és delfinekig sokféle prédát. Időnként csapatokban vadásznak, a tengerfenék közelében úsznak.

Tavasszal például Kaliforniában lehet velük merülni. San Diego előtt, La Jolla közelében fordulnak elő a kelp erdőkben ezek a cápák, és szerencsés napokon a búvárokra nem nagyon figyelve több is úszkál sekély vízben. A helyi szervezők igyekeznek információt szerezni arról, mikor és hol látták őket, és így jobbak az esélyek. Ám természetesen a tenger nem múzeum, vagy ott vannak, vagy nem.

Mivel nem ideges és az ember szemben jellemzően nem veszélyes ragadozókról van szó, egészen közeli felvételeket is lehet róluk készíteni. Alapvető óvatosság nem árt, a kaland mégis megéri, hiszen ritka és igazán egyedi fajról van szó, ami több szempontból eltér a legismertebb cápáktól, például a kopoltyúk számát tekintve is- nem véletlenül ez a nevük.

A hétkopoltyús cápák más cápákhoz hasonlóan veszélyesek lehetnek ha provokálják őket, de nagyon kevés támadást jegyeztek fel. És hogy az emberek mekkora veszélyt jelentenek rájuk? Erről kevés az adat, mert nem igazán ismerik az életmódjukat. Időnként halászok hálójába kerülnek, noha nem ezeket akarják kifogni. Ez már csak azért is előfordulhat, mert gyakran élnek part közelében, sekély vízben. Egyelőre nem számítanak védettnek, mert keveset tudunk róluk, ám a jövőben minden bizonnyal sikerül többet kideríteni róluk. Akár egy-egy merülésen is megfigyelhetnek valami sajátosságot a búvárok, akik találkozhatnak ezekkel a titokzatos cápákkal.

Megint egy hajmeresztő cápás jelenet, ezúttal a búvár megúszta. Vajon mindig, mindenki ilyen mázlista lesz?

A felvételt Dél-Afrikában készítették, egy csalizós tigriscápás merülésen. Az etetett ragadozók itt is egészen közel mennek a búvárokhoz, egy kicsit már túlságosan is, szinte rápróbál arra, milyen ízű lehet a felszerelése.

Akkor ismételjük át a dolgokat! A csalival vonzott cápák viselkedése nem mondható éppenséggel természetesnek. Túlságosan bizalmaskodók lesznek, a búvárok jelenlétét azonosítják a táplálékkal, és amikor a könnyű kaját keresik, sérülést is okozhatnak. Nem egyszer volt már ilyenre példa.

A gond az, hogy ez nem egy kis termetű cápa, hanem egy hatalmas tigriscápa, látható, hogy hosszabb, mint a búvár. Erről a fajról tudni kell, hogy az egyik legveszélyesebb cápa, nem egy ember esett már áldozatul a támadásának. A legnagyobb példányaik öt méteresre is megnőhetnek és 900 kilogrammosak lehetnek. A csúcsragadozók állkapcsaiban borotvaéles fogak vannak, amelyekkel akár egy teknős páncélját is át tudja harapni. 

A különleges alakú fogakba bármi beleakadhat, egy pillanatra a felvételen látható búvár felszerelését is rángatja az állat. Én értem, hogy nem történt baj, és most lehet veregetni egymás vállát, micsoda kalandot éltek meg, de ugye nem kell magyarázni, a "néhány" cápafog valamelyike felsérthette volna a bőrt pár helyen? Vagy megrongálhatta volna a felszerelést. Esetleg beakadhatott volna valami, és az ideges cápa a mélybe vagy bárhová ránthatta volna magával az embert, és akkor senki utána nem tudott volna menni.

Sejthető, hogy a cápa viselkedése is megváltozik, ha a búvár esztelenül kapkodni, pánikolni kezd, ami könnyen előfordulhat, amikor egy 3-4 méteres cápa kezdi el "kíváncsiságból" rángatni. Kinn a nyílt tengeren pedig a kis sérülés is lehet végzetes, hiszen mire kikerül a búvár vízből, majd a partra viszik, akár el is vérezhet. 

Ehhez képest nekem érdekes volt, hogy sokan lájkolták ezt a felvételt. Én bevallom, hogy nekem nem tetszett, nem vágyom ilyen merülésre, nem tartom jónak ezt a fajta csalizást. Mindenki azt állítja, baromira értenek a ragadozók nyelvén és szuperbiztonságos az összes merülés, de ebben a fenti helyzetben bármilyen tragédia lehetősége benne volt. Ez az én személyes meggyőződésem, és nehezen lehetne meggyőzni az ellenkezőjéről.

Azon pedig rég túlvagyunk már, hogy "csak az első sérülésig tartanak ezek a merülések". Komoly balesetek, sőt, halál is előfordult az etetett cápákkal való búvárkodás során, noha egyébként légzőkészülékes embert még elvétve se támad meg cápa, inkább menekülnek előlük. Én értem, hogy mostanában mindenki közelről akarja őket látni, de nem tudok egyetérteni vele, hogy erre a keresletre komoly üzletág épült, ami vitatható módszereket alkalmaz. 

Ha viszonylag közel vannak, örüljünk nekik, de ne akarjuk mindenáron a legdurvább élményt hajszolni, mert amit teszünk, annak hosszú távon biztosan lesznek következményei. A cápáktól nem kell rettegni, a mi túlzásba vitt érdeklődésünk, vagy akár szeretetünk viszont a visszájára is fordulhat, amikor többé nem tudjuk kontrollálni a viselkedésük megváltozását. Kár lenne odáig jutni, hogy a nagy jószándékunkban (és pénzéhségünkben) magunknak tesszük veszélyesebbé a cápás merüléseket...

Dr. Eugenie Clark egyike volt a víz alatti kutatások úttörőinek. A tengerbiológia legendás személyisége, a híres "Shark Lady" 92 esztendős korában hunyt el Floridában.

1922-ben született New Yorkban, ami nem éppen azt vetítette előre, hogy egyszer a tenger fenekén fog kutatómunkát végezni. Édesanyja japán származású, így nyilván meg kellett tapasztalnia a vegyes kulturális háttér jó és rossz oldalát egyaránt. Gyerek volt még, amikor egy akkoriban mutatványszámba menő akváriumba vitték el, és azonnal tudta, a halakkal szeretne foglalkozni a jövőben. Az egyetemen biológiát tanult, izgatta a tenger élővilágának felfedezése, de a negyvenes években éppenséggel nem volt egyszerű dolog ezzel foglalkozni.

A felszín alatt gyakorlatilag alig dolgoztak a biológusok. A nehézbúvárok felszerelése nem igazán alkalmas a szabad megfigyelésre, az önálló légzőkészülékekkel végzett kísérletek még gyerekcipőben jártak. Hans Hass és Jacques-Yves Cousteau még épp csak elkezdte a tudományos célú merülést, a katonai vonalon dolgozók minél többet szerettek volna megtudni a búvárkodás fiziológiájáról, és a felszín alatti világról csak a halászhálók tartalmának elemzésével tudhattak meg többet.

Ez a módszer pedig nyilván nem hibátlan: nem tudhatták, pontosan mi, hol, hogy egymás mellett? És persze azokkal a lényekkel sem nagyon találkozhattak, amik üregek mélyén rejtőzködve nem kerültek a hálóba. A halászoktól szerezhető információk hitelessége igencsak korlátozott volt, legendákkal és mítoszokkal rémisztgettek mindenkit a vén tengeri medvék.

Ebbe a közegbe csöppent bele az ifjú kutatónő. Ám Eugenie Clark bizonyította, hogy megállja a helyét víz alatt és felett minden helyzetben! 1949-ben Palaun a helyi halászok tanították meg neki a szigonyozás mesterfogásait, hamarosan igen magabiztosan mozgott a mélyben. Egy évre rá már a Vörös-tengerben gyűjtött halakat. 1953-ben pedig megjelent első könyve is, a "Lady With a Spear". 

Hosszú karrierje során több kutatóintézetben dolgozott, számos tudósgenerációt nevelt, több tucat tudományos cikket publikált, rengeteg díjban és elismerésben részesült- állítólag munkásságát összegző önéletrajza 20 oldalas volt! Feltehetően magánéletében is a változatosságot kedvelte, öt férje volt, és négy gyermeket nevelt... De a tudományos munka volt az első a számára, egyenrangú partnere volt a víz alatti kutatások legnagyobb alakjainak.

Ami miatt a "Shark Lady" becenevet kapta, az a cápák iránti érdeklődése. Számtalan alkalommal merült velük, sok fajukat láthatta testközelből, fontos megállapításokat tett velük kapcsolatban. Már akkor merült ezekkel a ragadozókkal, amikor mindenki rettegett a cápáktól, és inkább kiugrottak a vízből, ha felbukkant egy fenyegető hátuszony. Nem egyszerűen csak búvárkodott a közelükben, egészen közelről figyelte meg a legveszélyesebbnek tartott fajokat is. 

Harcolt azért, hogy a Spielberg-féle 1975-ös Cápa (Jaws) által sugallt ijesztő képet megváltoztassa, és az emberek fejében ne egy vérszomjas emberevő képe éljen. Kétségtelen, hogy erre saját maga is jó példa volt, hiszen számtalanszor búvárkodott cápákkal, és soha nem sérült meg. 

Pontosabban szólva volt egy sztorija arról, hogy egyszer egy cápa foga megsebesítette. Épp egy előadásra autózott, amikor a mögötte levő méretes cápaállkapocs egy erős fékezésnél előrezuhant, és ahogy karjával próbálta a helyén tartani, megsérült. Ez a heg maradt meg az egyetlen "támadás" emlékeként...

Még nyolcvanas éveiben is merülgetett, és elég nagy tekintélye volt ahhoz, hogy képes legyen sikeresen lobbizni környezetvédelemi témákban. Mint ahogy minden tengerbiológus, úgy ő is gyakran hangoztatta, az emberi tevékenység óriási pusztítást végez a mélyben, ami ellen tenni kell valamit. 

2004-ben egy merülés során megsérült a sarka, és a rutin kivizsgáláson derült fény tüdőrákjára. Azonnal kezelést kapott, és ezután ismét légzőkészüléket öltve indult a mélybe. Ám nem csak búvárként merült, több mélytengeri tengeralattjárós kutatóexpedíciónak is vezetője volt. Ez a világóceánoknak az a területe, ahol még ma is számtalan felfedeznivaló van, nem csoda hát, hogy az ő fantáziáját is izgatta a nagy mélységek örökké sötét világa.

Eugenie Clark élete bizonyíték arra, hogy kitartással akár a legmerészebb álmok sem megvalósíthatatlanok. Érdemei a víz alatti kutatásban, a cápák megismerésében, a tengeri élővilág védelmében vitathatlanok, és mindez azért különösen nagy szó, mert amikor karrierjét kezdte, a nőknek jóval nehezebb volt érvényesülni. Egyike volt azoknak, akik kiharcolták a megbecsülést a nőknek a tudományban, és sokat tett azért, hogy a búvármunka teljesen elfogadott legyen a tengerbiológiában. A szinte minden képen mosolygó, életvidám és lendületes Eugenie nem csak elismert tudós, de a tenger igazi szerelmese is volt, és a búvárkodás világában mindig is egyike lesz a legmegcsültebb személyiségeknek.

A cápaetetős programokról sok vitát lehet olvasni. A napokban egy Karib-tengeren dolgozó búvár barátom említett egy balesetet, amiről én eddig nem hallottam, utánaolvastam- ismét egy elgondolkodtató eset történt.

Sint Maarten volt a helyszín, ahol a támadás történt tavaly év végén. A csoportban néhány vendég búvár volt, illetve a helyi búvárbázis alkalmazottai. A fotósok keddvéért csalival vonzzák a cápákat a búvárok közelébe, a ragadozók ilyenkor karnyújtásnyira úszkálnak előttük. Egy cikkben arról írnak, hogy azon a helyen "tilos" az etetés, de barátom elmesélte, a valóságban tucatnyi bázis etet rendszeresen cápákat, hetente több alkalommal. A pénz a Karib-tengeren is nagy úr...

Azon a bizonyos merülésen a bázis egyik alkalmazottja, egy fiatal nő etette a cápákat, amikor az egyik a lábszárához kapott. Az oktató sérült lába vérezni kezdett, és a kapkodás után a cápák meglepő módon azonnal eltűntek a környékről. A búvárok felmentek a felszínre, a bázis senkinek nem akart nyilatkozni semmit, és az első hírek csak annyiról szóltak, hogy nem komoly a sérülés.

A szakértők már akkor is felhívták a figyelmet, ez nem egy ki nem provokált, véletlenszerű támadás, hiszen a cápák az etetés során egyáltalán nem viselkednek természetesen. Ebben sajnos benne van az, hogy a cápák falatozás közben sérülést okoznak. A Bahamákra szervezett cápaetetős túrákon már többször történt baleset, volt, aki életét is vesztette. És egyre több olyan videó kerül fel az internetre, ahol a jelek szerint csak centiken múlik a komoly sérülés. Ez a búvár például visszanézve a felvételeket valószínűleg csak lesett, milyen közel volt a hatalmas tigriscápa állkapcsa a fejéhez...

Szóval ez egy veszélyes játék, és mint kiderült, a Sint Maartenben történt harapás is jóval komolyabb sérülést okozott az először közöltnél. Sajnos az oktató lábszárából konkrétan kiharapott egy darabot, nem csak a bőr, hanem az izom is sérült. Repülővel vitték jobban felszerelt kórházba, ahol próbálták műtéti úton elérni azt, hogy a lábát egyáltalán használni tudja. 

Kétségtelen, igen sok ilyen merülés zajlik a nagyvilágban, ahol semmilyen harapás nem történik. Nem arról van szó, hogy minden egyes búvár az életét kockáztatja aki cápákkal merül, de az etetés során mégis előfordulhatnak váratlan helyzetek. Arról viszont mi magunk döntünk, elmegyünk-e egy ilyen programra vagy sem. Bizonyára borzongató élmény a cápákat ilyen közelről látni, de amikor becsobbanunk a vízbe, legyünk tisztában azzal, hogy a történetnek van egy másik oldala is. Voltak már sérülések, és nem egy olyan eset lehet, amit "jelentéktelennek" tartanak, és soha nem ír róluk senki. A Karib-tenger meleg vizében rövid, vékony búvárruhában merülők lábát, kezét pedig alig védi valami, könnyű felsérteni a bőrt. Ebbe persze senki nem hal bele, de ha ennél komolyabb a sérülés, akkor már baj lehet.

Nagy fehér cápás merülésre készülő búvárok szeme láttára ölt meg egy nagy fehér cápát egy csapat kardszárnyú delfin. Ám más is megszenvedi a támadást: a túraszervezők szerint a cápák elkerülik a környéket a hasonló incidensek után.

Ausztrália déli részén található Port Lincoln, innen indulnak a Neptune szigetek közelébe szervezett búvártúrák. A turisták a csalival a hajóhoz vonzott nagy fehér cápákkal merülhetnek, ketrecek védelmében nézhetnek szembe a hatalmas ragadozókkal. Ez önmagában is különleges élmény, de a közelmúltban ennél váratlanabb eseményt is láthattak az egyik hajó vendégei.

Felbukkant ugyanis egy csapatnyi kardszárnyú delfin, amik ezúttal másik nevükre is rászolgáltak. A gyilkos bálnaként is ismert állatok fél tucatnyian voltak, a felszín közelébe kényszerítették az ott levő cápát, majd megölték azt. Ezekről az emlősökről közismert, hogy kíméletlen ragadozók, de ezúttal a búvárok hajójától pár méterre csaptak le egy olyan prédára, ami maga is félelmetes hírű állat. 

A víz alatt valószínűleg a csapatnyi delfin taktikusan zárta el a nagy fehér útját, aminek ezúttal nem volt esélye. Egy, az esetet szintén megfigyelő tengerbiológus szerint a csapat fiatalabb tagjait ilyen formában tanítják az idősebb delfinek a vadászat mesterfogásaira. A cápa egy darabig küzdött, aztán minden elcsendesedett, majd megjelentek a madarak is, hogy a felszínen lebegő maradványokból lakomázzanak. A delfinek ugyanis általában csak a cápák máját fogyasztják, bőven maradnak falatok a többi tengerlakónak. 

A támadás nem csak a turisták számára maradt emlékezetes. A jelek szerint a Neptune szigeteknél élő cápák is "értesültek" a veszélyes kardszárnyú delfinek felbukkanásáról, mert a túraszervező elmondása szerint napok óta eredménytelenek a cápás túrák, nem jönnek a ragadozók a csalira a körzetbe. A túrák sztárjai nélkül pedig elmaradoznak a vendégek is.

Ausztrália déli részén még nem figyeltek meg hasonló támadást, így nem tudják, meddig kerülik el a cápák a körzetet, de másfelé általában több hétig is "sztrájkolnak" a ragadozó halak. Pedig tavaly április óta egyetlen olyan nap sem volt, amikor ne lehetett volna cápákkal merültetni, tehát feltűnő a mostani elmaradásuk. Azok a cégek, amik erre alapozzák a működésüket, érthetően aggódnak, amiért a kardszárnyú delfinek elriasztják a pénzt termelő cápákat. A probléma pedig tovább gyűrűzik, megérzik a bevételkiesést a helyi idegenforgalom minden területén. Így a cápászervezők felvetették, amíg meg nem jelennek újból a nagy fehérek a Neptune szigeteknél, alternatív helyszínt kellene keresni, de a környezetvédelmi hatóság szerint erre nincs ok egy ilyen átmeneti helyzet miatt.

Pár hét múlva kiderül, hogy a csapatban vadászó tengeri emlősök mennyire sikeresen tartják távol adott helyről a cápákat. Mindenesetre jellemző, hogy a tengerben milyen gyorsan lehet vadászból áldozat, szemvillanásra fordulhat a kocka.

A szupergagyi filmek közül az utóbbi években a Sharknado tett szert a legtöbb rajongóra. Aki nem ismeri a sztorit: a cápákat a tengerből egy iszonyú erejű tornádó ragadja magával, és az égből érkező tengeri ragadozók rettentő mészárlást rendeznek az emberek között. Ennek a "remekműnek" már folytatása is készült, és állítólag jön a harmadik rész. Többen állítják, komoly sztárok is igent mondtak egy nyúlfarknyi szerepre, egyfajta bűnös élvezetként tekintve erre az alakításra.

A legújabb felmerült név Lada Gagáé. A különc énekesnő állítólag csatlakozik a stábhoz, hogy őt is elfogyaszthassák a digitálisan megalkotott repülő cápák, de a híreket ő még nem erősítette meg. Bizonyára sokan örülnének neki, ha a tengeri ragadozók elé vetnék a filmben a popcsillagot, aki egyébként tényleg kacérkodik a színészkedéssel.

Ha ő esetleg mégsem bukkanna fel a Sharknado 3-ban, azért pár régi, ismerős arc ott lesz: az előző epizódokban "parádés" alakítást nyújtó Ian Ziering és Tara Reid újból megküzdhet az égből érkező cápákkal. Nagy élménynek ígérkezik... Szinte hihetetlen, de Reid kisasszony a második rész promózásakor egészen elképesztő nyilatkozattal igazolta, furcsa világban élnek az alkotók. Kijelentette, hogy az esélye kicsi ugyan, de mégis mégtörténhet, hogy egyszer tornádók által reptetett cápák zuhanjak ránk az égből. Szóval a film valahol reális- szerinte. Bár a szőke színésznő bölcsessége bizonyára határtalan, azért úgy érzem, emiatt nem kell álmatlan éjszakáinknak lennie. 

Az viszont inkább ijesztő, hogy mennyire rápörgött mindenki a legnagyobb sületlenségeket feldolgozó filmekre. Azt hiszem, egy ideig együtt kell élnünk ezzel a trenddel.

Új fenyegetéssel kell szembenéznünk: nem a testi épségünk, hanem az agysejtjeink kerülnek veszélybe egy új filmtervnek köszönhetően. 

A Sky Sharks című produkció minden bizonnyal új fejezetet nyit majd a filmtörténetben. Az Asylum hülyeségtornádói a maguk szintjén még sikeresek is lettek: sokak szerint tökéletes példái az "annyira rossz, hogy már jó" elvnek. Én úgy gondolom, egy botrányosan gyenge filmet nem kell piedesztálra emelni csak azért, mert a leggátlástalanabb marhaságokat zsúfolják bele. Ám a példa ragadósnak látszik, a Sky Sharks egy új cég agyszüleménye.

A sztori szerint tudósok az antarktiszi jég alatt évtizedek óta elfeledett náci kutatólaborra bukkannak: genetikailag módosított, repülni képes cápákat és azokat irányító zombikat teremtettek, akik kiszabadulva rátámadnak mindenre, amit látnak. A szinopszis látványos zombicápa-vadászgép összecsapásokat ígér- vagy valami hasonlót, lehet, hogy összekverem már a történetszálakat. Nehéz kiigazodni a zombicápák evolúciójában... 

Szóval semmi jót ne várjunk ettől a filmtől. Talán még sikerül elrejtőznünk az invázió elől, mert csak 2017-re várható az alkotás, de jól kell megválasztani a búvóhelyet: lám, még a sarkvidéken békésen pihenő zombicápákat is megtalálják előbb-utóbb. Értem én, hogy a geekek szerint roppant humoros ez a fajta komolyan semmilyen szinten nem vehető agymenés, de az én gyomrom továbbra is nehezen veszi be, hogy erre valaki pénzt tud szerezni, másrészt hogy ilyesmivel pénzt lehet keresni. Ha pár rajongó összeállna és gyártana egy valahova feltöltött filmet, amin az ember röhög néhány percet, az oké. De amikor ezek még a televízióba is utat találnak...

Egyetlen remény van: lassan már tényleg minden szélsőséget túllicitálnak. A náci zombicápák után nem tudom, merre van még mozgástér. Megjegyzendő, sok ötletet nem most találtak ki, polippal keresztezett cápa (csápok és borotvaéles fogak egy állaton, nem semmi!) sztorijával például már a nyolcvanas években is riogattak minket- ez volt a Monster Shark. Az is rossz volt, szó se róla, lehet belőle ihletet meríteni.

Szóval mi jöhet még? Egy víz alatti zombicápás horror, aminek Paris Hilton a főszereplője? Vagy egy csapatnyi rémcápát összezárnak a Big Brother házba pár másodvonalbeli celebbel? Az is brutális támadás lenne az emberiség ellen. Mindenesetre én semmit nem zárok ki. Még azt sem, hogy ez az egész Sky Shark-projekt egy nagy-nagy médiahack. Vagy hogy így szereznek pénzt a felhajtás révén egy még el sem indult produkcióra. Talán sikerrel is járnak, mert nyomulósak és nincsenek erkölcsi aggályaik. Ebben a műfajban ugyanis nem a tenger mélyén élők a legnagyobb ragadozók, hanem a kamera mögött állók...