Big Blue Búvár Blog

Búvárokkal gyakorol az állatkertben született vízilóbébi.

A Cincinnati Zoo szakembereinek nagy örömére tavaly kiderült, az egyik nílusi víziló nőstény teherbe esett. A 17 éves Bibi volt az első víziló, akiről ultrahangos vizsgálat készült, s kiderült, mikorra várható az utód. 

Ám a bébi, Fiona kicsit elsiette a dolgokat, s koraszülöttként jött a világra. Veszélyben volt az élete, de a gondozók és az orvosok áldozatos munkájának köszönhetően szépen gyarapodni kezdett, s mára nagyon jól érzi magát. 

A bébit hozzá kellett szoktatni a vízhez, és azt szeretnék, ha az ember közelségét is megszokná. Ezért merültek vele a gondozók, a kicsi pedig kíváncsian nézegette a palackjukat, uszonyukat. A gondozók áthelyezték egy kültéri medencébe, és a búvárok ott is vele voltak, ez már nem volt meglepő a számára. A kis víziló folyamatosan ügyesedik úszás közben, s már a híres hatalmasra tátott száját is megmutatta. Az állatkert látogatóinak új kedvence lett belőle.

Persze Fiona még keveseket ijeszt meg félelmetesnek kevéssé tűnő állkapcsaival, de más lesz a helyzet ha kifejlett állat lesz belőle: a természetben élő, több mint egy tonnás vízilovak a legveszélyesebb ragadozók közé tartoznak. Minden évben több száz ember esik áldozatul a támadásuknak Afrikában, de vélhetően az állatkertben élő víziló sokkal barátságosabb marad az emberekhez.

Mindenesetre azt hiszem, ez a példa is mutatja, vannak igazán izgalmas, különleges búvármunkák a világon- ha valakinek ez a hivatása, egészen váratlan helyzetekbe is kerülhet a víz alatt. 

Élvezettel eszi a medúza csípős csápjait a teknős.

A többségünk aligha szeretne közel kerülni a medúzához, aminek csípése meglehetősen fájdalmas tud lenni (pár faj esetén pedig kifejezetten veszélyes is). A teknősök viszont nem nagyon riadnak vissza a csápoktól, a csípés sem zavarja őket, így aztán a mindenevőnek számító állatok rendszeresen esznek medúzát.

A felvételben az az érdekes, hogy a fiatal zöld teknős leginkább a csípős csápokat szereti, szinte úgy falatozza azokat, mint a spagettit. Még akár az is lehet, hogy a medúza köpenyéből nem fogyaszt, így az túlélheti az egyoldalú találkozást. 

A tenger már csak ilyen: a sok kisebb élőlényt ragadozóként elejtő medúza ez esetben maga válik prédává, mint ahogy a teknősökre is leselkednek nagyvadak.

Az állandóan a közösségi oldalon lógó generációt célozzák meg ezzel az újítással.

Először is pontosítanék: a kamerával egybe épített maszk ötletében semmi új nincs, ilyet évek óta lehet vásárolni, akár HD minőségűt. (Illetve olyat is, hogy a kis kamerát rögzíthetjük a tetején.) A gond csak az, hogy gyorsan kiderült, mennyire korlátozott ezeknek a használhatósága. A búvár fejforgatása, a kép remegése miatt szinte alig élvezhető egy hosszabb felvétel.

Ami még rosszabb, az az, hogy odalenn minden kékes-szürkés világítás nélkül. Mivel lámpát már csak nem szerel a fejére a legtöbb búvár, így aztán ezek a felvételek elég rosszak lettek, hacsak nem történt valami nagyon extra akció. Sokkal jobban járunk egy kézben tartott, kicsi, olcsó akciókamerával és egy hasonlóan olcsó kis lámpával, ha valóban használható felvételt szeretnénk.

A Royal Caribbean nevű luxushajós társaságot mindez nem zavarta, mikor megálmodták a kamerás búvármaszkjukat. A Snapchat Spectacles nevű mini kamerákat a közösségi oldal dobta piacra, ezeket a napszemüvegre lehet rögzíteni, 10 másodperces minivideókat készít, amiket egyből tol is fel a közösségi oldal megfelelő könyvtárába. 

A víz alatt a SeaSeekers maszkba ezek illeszthetők be, és maximum 45 méteres mélységig használhatóak. Rutinos búvárokat kértek meg a tesztelésre, hogy egy kis hírverés legyen az újdonság körül. Mondani sem kell, a népszerűsítő búvárcsapat nem valami zavaros tóban merül, hanem inkább Mexikóban, és máris érdekesebb a végeredmény.

Royal Caribbean International (@royalcaribbean) által megosztott bejegyzés, 2017. Jún 26., 10:23 PDT

Egy töltéssel fél órányi anyagot lehet a kamerákkal felvenni, ám persze ez a műfaj inkább a tíz másodperces élményvideókról szól. Ezeknél nem számít annyira a fentebb említett korlátozott minőség: elsuhan előttünk egy cápa, átúszunk egy roncs hajócsavarja alatt, felnézünk és felettünk delfinek köröznek- ilyesmiket lehet (és érdemes) megosztani a követőknek, ráadásul szinte azonnal, amint netközelbe érünk. Arra úgysincs senkinek kedve, ideje, hogy normális búvárkisfilmeket vágjon- és nézzen. A Snap-rajongó generáció számára ezek a pár másodperces élményklipek lehetnek a legizgalmasabbak.

A Royal Caribbean úgy gondolja, a meglehetősen "öregesnek" elkönyvelt luxus óceánjárózás imázsa attól változik, hogy ilyen kütyükkel teszik menővé a Snapchatet használók szemében. Hát azért arra nem vennék mérget, hogy a tinédzserek ezek után ilyen hajóutakra akarnak menni a nagyszüleikkel. De ezt majd az idő eldönti. Az biztos, hogy én ebből már kinőttem, eszem ágában sem lenne ezzel a kütyüvel bohóckodni. Szerencsére nem is nekem szánják...

Royal Caribbean International (@royalcaribbean) által megosztott bejegyzés, 2017. Jún 24., 15:10 PDT

Pár helyen igazán extrém kaland a barlangi búvárkodás.

Nem vagyok járatos a barlangi merülésekben, inkább csak olvasmányélményeimből ismerem. Ebben a műfajban az a lényeg, hogy zárt térben merülnek a búvárok, azaz bármi gond esetén nem tudnak csak úgy a felszínre úszni. Így aztán sok-sok tanulás, gyakorlás után lehet valaki barlangi búvár. Sokkal inkább figyelnek a biztonságra, az eljárások, a felszerelések mind úgy vannak kialakítva, hogy aki beúszik egy barlangba az ki is tud jönni.

De vannak olyan helyek, ahol egyáltalán a beúszás maga is igazán kihívás. Bevallom, ilyen szűk lyukakon eszem ágában sem lenne bepréselni magam. Értem, hogy van akit vonz a felfedezés kihívása, olyan járatok felkutatása, ahol előtte még soha senki nem járt, de az tuti, hogy klausztrofóbiások itt soha az életben nem fognak búvárkodni.

A világot viszont mindig is úgy lehetett megismerni, hogy az emberek kockázatot vállaltak, egyre nagyobb kihívásokat küzdtek le. Annak idején az is elképzelhetetlen őrültségnek számított, hogy valaki 5-10 méterre leúszott- ma meg már ezt milliók űzik hobbiként. Persze az ilyen szűk barlangokban való búvárkodás nem lesz tömegsport sose, de azért egyre többen érdeklődnek a zárt téri merülések iránt. Az ő jutalmuk pedig az, hogy olyan helyekre jutnak el, ahol nagyon kevés ember járhat...

Remeteráknak tudja magát álcázni egy tintahalfaj.

A fenti rövid videó láttán meglehetősen meglepődtem. Láttam rajta egy állatot, ami roppant módon hasonlít az általam sokszor megfigyelt remeterákokhoz, de valami nem stimmelt. A remeterákok elhagyott csigaházakba költöznek be, csak szemük, lábaik látszanak ki normál esetben, és apró léptekkel araszolnak a tenger fenekén. Ha veszélyben érzik magukat, akkor pedig behúzódnak a jó védelmet nyújtó kemény héjba. Igazán érdekes jószágok, ráadásul sokfelé megfigyelhetők.

Nos, a tintahalak és polipok eddig is ismertek voltak arról, hogy színük, mintázatuk, formájuk megváltoztatásával be tudnak olvadni a környezetükbe, sőt, más állatokat is imitálnak. Most egy akváriumban azt figyelték még, hogy pár tintahal egészen bravúrosan utánozza a remeterákokat. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy a ragadozók nem támadják meg őket, mert azt hiszik, kemény burok védi őket, a lehetséges prédának számító kis halak pedig nem menekülnek el előlük, mert a rákok nem veszélyesek rájuk.

Mit is mondhatnék? Ilyen csodákat azért a tengerekben lehet a leginkább látni. Nekem pedig itt van egy újabb kihívás: de jó lenne egyszer ilyet élőben látni, fotózni. Sőt, milyen lenne igazi remeterákkal együtt megörökíteni! Álmodozni jó, mondhatnánk, de láttam én már olyan dolgokat, amikről azt hittem, csak tévéből ismerhetem meg őket...

Sokan nem is tudják, milyen színpompás tud lenni a mélység a horvát tengerparton.

Az a néhány nap, amit a tengerparton töltöttem, ismét meggyőzött arról, hogy vannak az Adriai-tengernek nagyon szép részei. Csak éppen tudni kell, hol kell nézelődni, és miként lehet a színeket előcsalogatni!

Jó tudni, hogy mindenhol másra számíthatunk. A védett Kornati nemzeti parkban, Dugi Otok sziget külső oldalán, vagy éppen Közép-Dalmácia szebb merülőhelyein 25-30 méter között már nagyon szép vörös gorgóniás falak vannak. De lámpa nélkül ezek is kékesszürkék, tehát aki Horvátországban merül, nappal is vigyen magával lámpát. Ha nincsenek erős vakuim, ezekből a csodás színekből például semmi nem látszik.

Más helyeken, például Pagon az üregekbe is érdemes 1-2 méterre beúszni- természetesen lámpával. Az élővilágon kár logikát számon kérni, de azért elgondolkodtam, miért pont itt, a viszonylag sötét helyeken van ennyi színes szivacs. Persze lehet, volna ebből több a falon, csak a halászok hálói okoznak nagy pusztítást... Bárhogy is van, még ott is találhatunk szépet, ahol a gyakorlatlan búvár elsőre semmi színeset nem lát.

Természetesen tudom, az Adria nem egy trópusi tenger (ha másból nem, a vízhőfokból rögvest rájön bárki), de nem is azt kell várni tőle. Persze nem is annyiba kerül az utazás...  A búvárkodásban fontos, hogy ismerjük a merülőhely adottságait, ahol vagyunk, és akkor tudjuk messze a legtöbbet kihozni belőle. Aki ismeri az élővilágot, többet lát belőle, és ez bizony nem csak az Adrián igaz, hanem a Vörös-tengeren vagy bárhol máshol is. A horvát tengerpart, amellett, hogy érdekes búvárhely, nagyon jó iskola is, mert a kíváncsi búvár sokat tanulhat itt. És ezért cserébe a tenger a gondos, odafigyelő embert meg is jutalmazza sok látványossággal.

Tegnap egy komolytalan horrorról ejtettem szót, ma viszont egy látványos dokuról.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy teljesen más műfaj a fikciós- és a dokumentumfilm, de azért az előbbiből is vannak igényesebbek, mint ahogy utóbbiból is szenzációhajhászok. A hazai természetfilmesek mostanában remek dolgokkal rukkolnak elő, és hiszek benne, hogy ez a mostani alkotás sem lesz kivétel.

A gödöllői nemzetközi természetfilm-fesztivál fődíjasa, a Budapest Inferno a város szívében található Molnár János barlangot mutatja be, igazán látványos módon. Lerner Balázs és Balázs Gergely filmjének már a trailere is nagyon izgalmas.

Nagyon kíváncsi leszek a teljes alkotásra, ha majd bemutatják. Magam is jártam már a barlangban, de ebben a filmben nyilván több, különlegesebb helyszín szerepel mint ahol én merülhettem, és több szó esik az itt élő állatokról, a kutatásról, a szigorúan védett természeti értéknek számító barlangról.

Az új nyári cápás horror sem éppen egy hiteles dokumentumfilm a búvárkodásról.

47 méter mélyen (47 Meters Down)- már a cím is sokat elárul arról, milyen helyzetbe kerül a cápás merülésre készülő testvérpár. Fiatal, csinos színésznők a sztárjai az új filmnek, aminek sztorija faék egyszerűségű: ketrecbe zárva nézik a ragadozókat a búvárokat, ám a kábel elszakad, s a ketrec meglehetősen mélyre süllyed. A ketrecből éppen ki lehetne jutni, na de ott vannak a vérszomjas cápák, tehát a felszínre úszni esélytelen...

Legalábbis a film ezt sugallja, de ez konkrétan nem igaz. A cápaetetős merülések túlnyomó részénél semmiféle ketrecet nem használnak, mégsem falják fel a búvárokat a cápák. Pedig olyan, kifejezetten nagynak és veszélyesnek számító cápákkal is merülnek a világ bizonyos részein, mint a tigriscápák vagy a bikacápák.

Na de mi van a nagy fehérekkel? Kétségtelen, a velük való merülés virágzó üzletnek számít sokfelé, így Dél-Afrikában, Ausztráliában, Mexikó nyugati felén. Az is igaz, ketreceket használnak, de több helyen engedélyezett rutinos búvárok számára kiúszni abból a cápák közé, és még nem történt ebből baj. Persze lehetnek balesetek, de az tényszerűen nem igaz, hogy amint kilóg valakinek a kisujja a rácsok közül, egyből cápák rontanak rá hogy letépjék. A cápák izgatottsága a számukra vonzó csalinak köszönhető, nem pedig a búvárok látványának.

Ami sokkal problémásabb, az a 47 méteres mélység. Nem tartok búvártanfolyamot itt, elég ha rögzítem a tényt: ilyen mélyen sokkal rövidebb ideig tart ki a palackban levő sűrített levegő. Csak percekről beszélünk, szóval aki inkább a ketrecben kuksolna, az egészen biztosan megfulladna. A szakértők szerint tehát az egész sztorinak semmi értelme, mert a biztos halálnál sokkal jobb az a minimális kockázat, amit a cápák jelentenek a nyílt vízben.

Pláne, hogy a filmben két főhős van, és így nekik van esélyük egymásnak háttal emelkedni, minden irányban szemmel tartani a cápákat. A ragadozóak lehetnek érdeklődőek, kíváncsiak, kik ezek a furán zajos, idétlen lények, de mivel prédára nem hasonlítanak, általában tovább keresik a finom csalit a vízben emberevés helyett. Ezen túlmenően is bőven vannak csacskaságok a horrorban, az eltúlzott nitrogénnarkózis, a riogatás a dekompressziós betegséggel, vagy a 47 méterre halálpontosan ledobott palack- mese habbal az egész, amit csak az talál hihetőnek, aki semmit, de tényleg semmit nem tud a búvárkodásról.

Nyilván nem hitelességet vár el az ember egy nyári rémfilmtől, és ettől még lehet valakinek jó szórakozás a 47 méter mélyen is. A két színésznő, Mandy Moore és Claire Holt csinosak és becsülettel elsikongatnak a játékidő alatt, szóval aki erre vágyik, megkapja a moziban a rettegésadagját. Csak legyünk vele tisztában, hogy ami ott látható, annak a fele sem igaz, sőt. Akit az tart vissza a tengerben búvárkodástól, úszástól, pancsolástól, hogy ilyen helyzetbe kerülhet, nyugodtan felejtse el a félelmeit és az ilyesféle filmeket is...

A nagyobb szenzáció kedvéért újságírók csalhattak nagy fehér cápákat a part közelébe Kaliforniában.

Az alapszabály egyszerű: ahol cápa van, ott sztori is van. Lehet ijesztgetni, lehet egykori támadások véres felvételeit mutogatni. De a legjobb az, ha arról számolhatnak be, hogy épp most és itt van valami veszélyes a vízben.

Dél-Kaliforniában az elmúlt időszak nagy sztorija volt, hogy fiatal nagy fehér cápák bukkantak fel egészen közel a parthoz. Ennek a jelenségnek a biológusok örültek, mert a veszélyeztetett faj állománynövekedésének a jele. A fürdőzők viszont vélhetően kevésbé voltak boldogok, amikor megjelentek az első felvételek a cirkáló ragadozókról.

A hatóságok nemrég arról kaptak állampolgári bejelentéseket, hogy néhány hajóról Long Beach közelében csalit dobálnak a vízbe. A cél az lehet, hogy minél látványosabb felvételek készülhessenek a felszínen úszkáló cápákról. Ezért lehet, hogy újságírók etetik a cápákat- ami viszont illegális.

Ha a járőrhajó közeledik, ezt persze abbahagyják, így egyelőre senki ellen nem indult eljárás. Az, hogy gyanúsan sok tengeri madár köröz bizonyos hajók felett, még nem elegendő bizonyíték. De nem is a bírságolás a cél: ha gyanúba keveredik egy hajó legénysége, akkor a természetvédelmi őrök megállnak mellettük, beszélgetnek egy kicsit, és igyekeznek elmondani, hogy miért veszélyes a cápák vonzása csalizással. A legtöbben nyilván meg is értik, miért nem kellene kockázatos helyzetet teremteni a nagyobb sztori kedvéért.

Mindenesetre elég felelőtlen magatartás lenne, ha a nagyobb nézettség kedvéért az elemi biztonsági szabályokra fittyet hányna pár újságíró- bár tudjuk jól, ilyen előfordul, nem is olyan ritkán. Az amerikai hatóságok szigorát ismerve viszont ennek nem csak azért van kockázata, mert a cápa túl közel jön, hanem azért is, mert igen súlyos büntetésre számíthat, akit elcsípnek...

Nem sok érdekesebb állat van a tengerekben ezeknél a fejlábúaknál.

A búvárok körében a polipok afféle örök favoritok. Minden merülést feldob, ha felbukkan egy belőlük, és nekünk most az Adrián szerencsénk volt, többet is láttunk, volt belőlük kisebb is, nagyobb is. Persze nem mindig egyszerű megtalálni az ügyesen rejtőző, színt változtatni képes állatokat, hiába figyel nagyon a búvár. Ezen a fotón például a kép alsó részét kell nagyon figyelni, ott pislog egy kis lyukból az állat. 

Nagyon jellemző az is, hogy sziklák alá, hasadékokba kúsznak be. Ilyenkor az a taktikánk, hogy mindenhova bevilágítunk, benézünk, s kis szerencsével ki is lehet szúrni őket. Óvatosan kell megközelíteni a polipokat, mert még jobban bepréselődnek, és akkor nem hogy fotózni, látni is alig őket. 

Néha viszont ők is kíváncsiak, érdeklődőbbek. Ilyenkor türelmesen kell várni, amíg kicsit ki nem bújnak, meg nem mutatják magukat. Nem az a tipikus, hogy a polip teljes teste látszik, ha igen, akkor szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Nekünk ezen a túrán egy kisebb polippal volt mázlink, aki egy darabig jól tűrte a közelségünket.

Akár barátságosak, akár nem, sose akarjuk rángatni, bántani őket. Kicsit szomorúak is voltunk, amikor láttuk, hogy a partra vitt pár fickó a szomszédos apartmanház előtti tengerszakaszból egy polipot, dobálták, szórakoztak vele. Az, hogy valamit kifognak és megesznek- megesik. De kínozni nem szabad élőlényeket mókából. Igazi búvár egészen biztosan soha nem tesz ilyet- de mondhatnám azt is, normális ember ebben nem találhat élvezetet...