Big Blue Búvár Blog

Pici halacskáktól is lehet látványos egy merülés- feltéve, hogy elég sokan vannak.

A Kajmán-szigetek közelében az egyik fő látványosságot az jelenti, hogy nyaranta üregekben zsúfolódik össze rengeteg kicsi, fényesen csillogó testű hal. Az ilyen rajokból szeretnek falatozni a nagyobb ragadozók, ezért a túlélés záloga az, hogy az egyes halak minél beljebb próbálnak maradni a rajban, s így az egész több ezres csapat együtt mozog, hullámzik, örvénylik.

Azt szokták mondani, kis hal is hal, és ez ebben az esetben tökéletesen igaz. Itt-ott láttam már a világon látványos halrajt, s hosszú időt el tudok velük tölteni, úszkálva a raj körül, vagy közéjük tempózva, figyelve, hogy nyílik meg előttem a halfelhő- s hogy záródik be mögöttem. Azt hiszem, ha eljutnék a Kajmán-szigetekre, ezt biztosan szeretném megnézni a saját szememmel.

Pár gondolat Bódi Sylvi szabadtüdős búvárkodási kalandjairól.

Megvallom, elfogult vagyok a mostanában elsősorban tengerimádatáról ismert modellel. Akár már csak azért is, mert én is hasonlóan szeretem a tengernél tölteni az időt, másrészt pedig azért is, mert Sylvi ügyesen menedzseli a dolgait: sikerült hobbiját, a szörfözést összekötni a fizetős megbízásokkal. Szimpatikus az életöröme, és az, ahogy járja a maga útját.

Az olyan piszkálódásokra most ki se térek, "hogy finanszírozza az álomútjait", nem szorul senki védelmére- elmondja bárkinek, aki kérdezi. Inkább arról ejtek szót, hogy nemrégiben a közösségi oldalakon követhettük, hogy új kedvtelésbe vetette bele magát nagy szenvedéllyel: a felszín alatti világban kalandozik.

Számomra az a természetes, hogy aki merül, az légzőkészülékkel teszi. Ebben van némi rutinom, de azért képben vagyok a szabadtüdős búvárkodással is. Itt azért érdemes említést tenni arról, hogy például angolul sokkal jobban megkülönböztetik a műfajokat. Amikor csak a víz felszínén, vagy egészen sekélyen úszkál, nézelődik valaki egy búvármaszkkal és uszonnyal felszerelve, azt snorkeling (magyarosan sznorizás) névvel illetik, amikor kifejezetten a nagyobb mélységre, hosszabb lenn töltött időre törekednek egy lélegzetvétellel, az a freediving vagy apnea (amit én szabadtüdős merülésnek nevezek).

Az előbbi egy milliók tengerparti időtöltésének számító, amatőrként is biztonságos kikapcsolódás, utóbbi viszont sokkal inkább sport. Szóval ha az a kérdés, Bódi Sylvi mélymerülései értelmezhetőek-e sportteljesítményként, akkor a válasz egyértelműen igen. Beszámolója szerint 20 méterre jutott el egyetlen lélegzetvétellel- én ilyen mélységben kizárólag palackkal jutottam el, egy levegővel lebukva a közelében sem jártam. Szóval az én szememben is szép eredmény ez.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ebben a szabadtüdős merülés különböző műfajaiban a világrekord 80, 100 vagy még több méteres mélység körül van, tehát a 20 méter nem világverő eredmény. (Megjegyzem, bár a laikusok körében megtehetné hogy magát fényezi, Sylvi sem állította soha, sehol, hogy valami iszonyú nagy búvárhős lenne. Ez is becsülendő.)

De nem is kevés ez a mélység, sőt. Ilyen mélységbe kezdőként eljutni szép teljesítmény, kell hozzá vagányság, ügyesség, és fejben is ott kell lenni, hiszen már a tudat is befolyással van az emberre, hogy ekkora vízoszlop van a feje felett. A legtöbb ember a 20 méteres medencét egy levegővel nem tudnál keresztül úszni- s a szabadtüdős merülésnél ez még csak az út egyik fele, a felszínre is fel kellene jönni valahogy. Tudjuk, a víz alatt 20 centi vagy 20 méter ugyanúgy halálos, ha elfogyott a levegő. S ezért van az, hogy ellentétben a sznorizással, a szabadtüdős merülést tanítják, felkészült oktatók vigyáznak a palack nélkül merülőkre. Jó dolog, hogy erről is szó esik a beszámolókban, mert nem árt tudni, ez a műfaj veszélyes is lehet, ha valaki egyedül űzi.

A végső jutalom persze nem az elért mélység, és ezt tisztán kell látni. Az csak egy mérhető érték, amivel lemérhető az ember fejlődése, ahogy egyre többre válik képessé- a szabadtüdőzés ugyanis a teljesítményről is szól. Aztán amikor magabiztosan mozog a vízben, akkor lehet igazán élvezni a mélyben töltött perceket. Nem a méterek számítanak már, hanem ahogy körülvesz a tenger az ezernyi csodájával. Hasonló ez, amit mi, légzőkészülékesek megélünk, mégis más, mert sokkal szabadabban mozog egy szabadtüdős a sok nehéz felszerelés nélkül. S ezért bizony még én is, pár száz merüléssel a hátam mögött tudom irigyelni Sylvit.

Ő pedig, ahogy megszokhattuk tőle, kitalálta hogy belevág, szenvedélyesen csinálja és élvezi ezt az egészet. Nem a smink, a felhajtás számít, hogy luxushotelben profi fotós által készített, gondosan beállított "elkapott pillanatfelvételen" pózoljon egy pohár pezsgővel a kezében, hanem az élmény amit a tengerben megél. Szerintem ez menő, s ez az, amivel én is tudok azonosulni, hiába nem vagyok híresség, akinek minden lépését rengetegen figyelik. Nagy igazság van abban ahogy a golfozó Tiger Woods fogalmazott annak kapcsán, miért szeret búvárkodni: a halak nem tudják, ki a celeb... Akik szeretik a tengert, a merülést, azokat egy titkos kötelék fűzi össze, nem számít, honnan jöttek, hány évesek, mivel foglalkoznak a felszínen. S ez az igazán szép ebben a hobbiban.

Ray Woolley az egyik legidősebb aktív búvár a világon.

Őrület még leírni is, az angol búvár 1923-ban született! Már a második világháború idején aktív szolgálatot teljesített, rádiósként hajók fedélzetén élte át a harcokat. Az elsők között volt, akik Rodosz szigetén partra léptek miután a német csapatok elhagyták azt.

Búvárkodni még 1960-ban kezdett el a Portland and Weymouth SAC (búvárklub) tagjaként. Azok sem akármilyen idők voltak, hiszen éppen csak kezdett teret hódítani a kedvtelési búvárkodás. A nagyközönség akkortájt csodálkozott rá a víz alatti világra Cousteau vagy Hans Hass filmjeiből, a Sea Hunt tévésorozatból.

Ray szerencséjére 1964-ben Ciprusra rendelte a sors, ahol aztán igazán sok lehetőség nyílik a búvárkodásra. Mivel az angolok itt is jelen voltak, a helyi BSAC klubbal merült, újabb tanfolyamokat végzett. Eljutott a világ más pontjaira is búvárkodni, aztán amikor 1999-ben nyugdíjba ment, úgy döntött, végleg Cipruson telepdik le. Ma is ott él Limasszol közelében.

Az ő korában a többség már nem hajszolja a túl nagy kihívást jelentő kalandokat (valljuk be, már az is jó, ha valaki megéri a 93. életévét), de ő továbbra is aktív maradt, és rendszeresen merül. Amikor elérte a kilencvenet, születésnapján megszervezték neki a 90@90 merülést, azaz 90 évesen 90 láb mélységű merülést hajtott végre.

Az idén új terve volt: a 39@93 számok arra utalnak, hogy 93 évesen akart 39-et merülni egy év leforgása alatt. Egy helyi búvárklub segíti a merülések bonyolításában, mert számukra is büszkeség, hogy a tenger veterán szerelmese velük búvárkodik. 

Mit is mondhatnék? Remélem még sokáig űzheti kedvelt hobbiját a brit búvár, s magamnak is azt kívánom, ha megérem azt a kort, én is merülgethessek még amolyan szépen, nyugisan, öregesen valami kellemes helyen.

Becsapja a szemet a két vízréteg találkozása ezen a mexikói merülőhelyen.

A Yucatán-félsziget igazi búvárparadicsom, mert nem csak a tengerben vannak izgalmas merülőhelyek, a szárazföld számtalan kristálytiszta vízű barlangja is rengeteg embert vonz. A cenotéknak nevezett üregeket szent helyként tisztelték az őslakosok, manapság viszont a búvárok tekintenek rájuk áhítattal.

Az Angelita cenote különlegessége az, hogy a benne található sós- és édesvizet egy opálos réteg választja el. A sós víz sűrűsége nagyobb, így ez mélyebben van és nem keveredik az édesvízzel, ám a kétféle víz találkozásánál hidrogén-szulfid réteg alakult ki, ez pedig pont úgy néz ki, mintha egy folyó felett úszna a búvár.

A valóságban erről nincs szó, sőt, aki belemerül ebbe a "felszínbe", végül eléri a sós vizet is, ahol értelemszerűen sötétebb minden a fény útjában levő réteg miatt. Ráadásul az Angelitában ez a réteg nagyjából 30 méteres mélységben van, ami eleve nem kevés. Mindenesetre ennél sokkal különlegesebb, izgalmasabb merülési élményt elképzelni sem lehet- ismét egy példa rá, hogy a búvárkodás nem csak az élővilág miatt lehet lenyűgözően látványos.

Jó búvár palack nélkül is lejut 40 méterre.

Guillaume Nery nagy név a szabadtüdős búvárkodás világában, többször ért el kimagasló eredményt a palack nélkül merülés különböző műfajaiban. Partnere, Julie Gautier egyben alkotótársa is, és különböző izgalmas víz alatti filmeket hoztak már össze. Többek között Beyonce Running című klipjének alkotásában is részt vettek, és az egész világot bejárta az a filmjük is, amikor Nery bázisugróként veti le magát egy víz alatti szirtről.

Nos, most az utóbbihoz hasonló filmet készítettek Olaszországban, ahol az Y-40, a világ legmélyebb, búvárok számára épített medencéje van. Nyilván az együttműködés mind a két félnek hasznos, hiszen Nery-ék szabad kezet kaptak, a medencének pedig jól jön a hírverés. 

A 40 méteres mélység azért már elég tekintélyes légzőkészülékkel, a francia búvár azonban olyan könnyedséggel süllyed le az aljára, ami elképesztő.

S ami még fontosabb: képes onnan a felszínre is úszni saját erejéből. Mert lemenni bárki tud, na feljönni!... Az a tudomány.

A Narvik előtt nyugvó második világháborús roncsok egyike ez a német romboló.

A történelem iránt érdeklődők számára lehet ismertebb tény, hogy a második világháború idején nagyon komoly csaták zajlottak Norvégia partvidékén. A stratégiai jelentőségű ország lerohanásáról 1940 elején döntött a német hadvezetés, és hamarosan el is indultak a megszálló csapatok. 

Az északi Narvik különös fontos városnak számított, ugyanis a télen is hajózható kikötőből lehetett volna a svédországi Kiruna vasércét elszállítani. A világháború legsúlyosabb tengeri összecsapásai közé tartozó harcok 1940 áprilisában zajlottak, s a brit haditengerészet győzelmével zárultak, noha később a szövetségesek kivonták erőiket az országból, így az német kézre került.

A súlyos csapást elszenvedett Kriegsmarine hajói közül tucatnyi veszett oda pár nap alatt. Azoknak az időknek a ma is látható tanúja a Z12 Erich Giese nevű romboló. Az 1939-ben szolgálatba állított, 119 méter hosszú hajóval elsősorban aknákat fektettek, majd decemberben a Z12 egy torpedóval megrongálta a HMS Jersey rombolót. 

Később a hajót beosztották a Norvégiát megtámadó flottába, de csak némi lemaradással követte a többi hajót. Április 9-én ért Narvik közelébe, és 10-én is a helyszínen volt, amikor a britek váratlanul megtámadták a németeket, komoly veszteségeket okozva. Ezt még megúszta az Erich Giese, de amikor 13-án a britek újból lecsaptak, már komoly bajba került.

A meghibásodott kazán miatt mogásképtelen hajót megtámadták, ám a németek keményen védekeztek, és megrongálták ellenfeleiket, miközben a legénység kétségbeesetten dolgozott, hogy kijuthasson a kikötőből. Végül a romboló lassan elindult, de már nem volt számára menekülés: a brit rombolók találatai olyan súlyos sérüléseket okoztak, hogy a kikötő közvetlen közelében elsüllyedt. A német hajó legénységéből 83-an vesztek oda, a túlélők állítása szerint még akkor is lőttek rájuk, amikor a segítségre várva a vízben küzdöttek az életükért.

A Z12 Erich Giese jelenleg 60-70 méteres mélységben nyugszik Narvik előtt, de ez a mélység sem akadályozta meg a fosztogatókat, akik a hatvanas években illegálisan kiemelték a hajó harangját. Egy 150 kilogrammos birodalmi sast viszont 2011-ben már hivatalos expedíció során hoztak a felszínre róla, hogy múzeumban állíthassák ki.

Noha a víz hideg, ezzel együtt meglehetősen tiszta is Norvégia északi részén, így a búvárok számára jó lehetőség a merülés ennél a roncsnál. Megnézhető a felépítmény, a fegyverek vagy akár a hatalmas hajócsavar is. A békés felszínen körbenézve nem is hinné az ember, hogy a várostól egy ugrásnyira egykor fegyverekkel megpakolt hajók néztek farkasszemet majd támadtak egymásra, s nem csak a hajók, de számos tengerész is odaveszett a harcok során.

A Scorkl nevű találmánnyal csak az a baj, hogy képzettség nélkül használva életveszélyes.

Valakinek már megint sikerült feltalálni a melegvizet: ehhez hasonló minipalackokat, amivel pár percig lehet úszkálni a víz alatt, elég régóta lehet vásárolni. Az ilyesmi jól mutatott a Baywatch-hoz hasonló sorozatokban, ahol az életmentők vetették magukat a vízbe vele, de általában búvárok vásárolják, akik kiegészítő, vészhelyzeti felszerelésként használják. Kis palack, rajta egy mini nyomáscsökkentő, jár hozzá adapter is amivel nagy palackból lehet feltölteni- ha valakit érdekel, ilyet évek óta forgalmaznak Magyarországon is.

Ami szintén nem változik, mert nem változhat, az a merülés veszélyessége: sűrített levegős palackból lélegezni tanfolyamhoz kötött, ha valaki nincs tisztában az alapvető szabályokkal, simán belehalhat még egy pár méteres merülésbe is. Akinek nincs búvártanfolyama, ne búvárkodjon se kicsi, se nagy palackkal, és ezt még maga a Scorkl is leszögezi az ismertetőjében. Szóval semmilyen szinten nem könnyíti meg a víz alá vágyók dolgát ez a cucc, hacsak nem akarják az életüket kockáztatni.

Hát akkor mi az új a Scorkl ötletében? Tulajdonképpen lényegileg semmi, a legnagyobb változás az, hogy interneten kalapozzák össze a pénzt a "fejlesztésre", ami, lévén hogy egy létező technikáról van szó, elég rövid lesz. És már találtak is egy csomó balekot, eddig több, mint egy millió ausztrál dollárt gyűjtöttek be. Én meg nézek ki a fejemből: miért nem nekem jut eszembe, hogy már kitalált dolgokkal gazdagodjak meg? Kérjek pénzt különleges, víz alatt jól használható úszótalpra, amivel gyorsabban lehet haladni?

Újdonság a Scorkl-ben annyi akad, hogy elvileg egy kézi pumpával is feltölthető. Egy ismerősöm számolta ki, mennyi időbe telne a szuper hatékony pumpával vacakolni, és szerinte nagyjából kétezer(!!!) pumpálással érhetnénk el az ígért nyomást. Ez a lehetetlen kategóriába tartozik, így aztán természetesen az alapcsomagban ez a pumpa benne sincs, csak a normál búvárpalackra csatlakoztatható adapter. Minek is lenne, úgyse használja soha senki... A MiniDive pont ugyanazt kínálta pár hónapja egy másik pénzgyűjtő oldalon, ők is szépen kerestek, és ugyanúgy értelmetlen volt az egész projekt, mert amit ígértek, az teljesíthetetlen, ami meg használható, már rég létezik.

Szóval összefoglalva: itt egy cucc, amihez hasonlók hosszú ideje a kereskedelemben megvásárolhatók, elérhető áron. Az első ígéretekkel szemben természetesen nem használhatja bárki, bárhogy víz alatti úszkálásra, mert képzetlenek számára életveszélyes lehet a kaland. Az értelmes használhathoz rendes palackról kell feltölteni, azaz ugyanúgy meg kell keresni egy búvárbázist, meg kell kérni őket, hogy engedjék meg a feltöltést (képzetleneknek nem fogják, nem kockázatják egy balfék tőlük független balesete miatt, hogy bajba kerüljenek) hogy aztán 5-10(!) percig úszkálhassunk a tengerben. A bicikli pár bar nyomású kerekének pumpálását is megérzi egy átlagember, itt meg 200(!!!) bart kellene elérni.

Ráadásul a cég, sok más közösségi finanszírozású projekthez hasonlóan, majd csak későbbre ígéri a szállítást, tehát az egyáltalán nem kedvező árhoz képest nem is biztos, hogy kapnak valamit a támogatók. Épp elég besült, átverős történetről hallani az ilyen projekteknél (műkopoltyús légzőkészülék és hasonlók), hogy óvatosak legyünk.

A kérdés után már csak az lehet, ha hülyeségnek tartom, miért írok róla? Nos, azért, hogy figyelmeztessek rá: ha a kezébe kerül valakinek, aki úgy gondolja, milyen jó lesz vele búvárkodgatni pár méteren, ne tegye, mert belehalhat. 

Dajkacápákkal úszkált az énekesnő és két gyermeke.

A cápás úszás manapság már igazán nem számít nagyon extrémnek, Mariah Carey is úgy kommentálta a dolgot, hogy nem kell tőlük félni, mert szelídek. 

Kétségtelen, hogy ezek a dajkacápák amikkel a Bahamákon úszkált a sztár és gyerekei, nem számítanak veszélyes fajnak. Bár ha valaki kellően idegesítő, még ezeket is fel tudja bosszantani (egy búvároktató pár éve dajkacápát akart csókolgatni, de az állat nem volt benne a buliban...), ám általában nincs túl nagy kockázata egy ilyen kalandnak.

Az egy másik kérdés, hogy Mariah ügyelt rá, kellően szoros és alakformáló legyen a búvárruhája, és annak cipzárját keblein fel se lehessen húzni- így aztán kérdés, mit is kell nézni a képeken, őt vagy a cápákat?

Egy irányba menetelő rákokat filmeztek le Új-Zéland mellett.

A Taputeranga tengeri nemzeti parkban búvárkodó csapat különleges jelenségnek volt szemtanúja: óriási csapatban özönlő ízeltlábúak masíroztak a tenger fenekén. Az egymás hegyén-hátán átgázoló nőstény állatok a zátony széléhez igyekeznek az évnek ebben a szakában, hogy petéiket eleresszék az áramlatba. A kikelő lárvák aztán akár két évig sodródnak a tengerben, amíg vissza nem térnek a sziklás partvidékre.

Az akár fél méteresre is megnövő állatok nappal üregekben rejtőznek, ezért is különleges esemény az, ha ilyen tömegben bukkannak fel a búvárok előtt. A nálunk is jól ismert languszta rokonának számító rákokat a legtöbb új-zélandi inkább a tányérokról ismeri, mert nagy számban fogják ki a halászok. 

Szerencsére azért még van belőlük, s aki szerencsés, az megfigyelheti őket természetes közegükben is. Nem cápa, nem bálna, mégis lenyűgöző tud lenni egy ilyen kisebb, kevésbé izgalmasnak tűnő élőlény is, ha valami különleges helyzetben találkozunk velük.

Különleges víz alatti múzeumot álmodtak meg Törökországban.

2014 egyik régészeti szenzációja volt, amikor kiderült, Isztambultól alig száz kilométerre egy tóban sekély vízben nyugszik egy bizánci bazilika maradványa, amit még a negyedik században emeltek. A Neophytos vértanú tiszteletére, annak halálának helyszínén emelt templom néhány évszázaddal később, egy földrengés során dőlt össze, majd romjai feledésbe merültek.

Légifelvételeken vették észre a sekélyben nyugvó maradványokat. Alig 2-3 méteres mélységbe kellett merülni a búvárrégészeknek, hogy feltárásokat végezzenek, és így többet kiderítsenek a korszak templomépítészetéről. Izgalmas korszaka ez az egyháztörténelemnek, ugyanis nagyjából az első nikaiai (niceai) zsinat, azaz 325 idején emelhették a bazilikát.

Most pedig úgy hírlik, a hatóságok víz alatti múzeumot alakítanának ki a lelőhelyen, így a laikusok is lemerülhetnének a romokhoz. Ma már nem szokatlan a csak búvárok számára elérhető múzeumok ötlete: tulajdonképpen minden roncsmerülés ennek tekinthető, de ezek mellett is vannak víz alatt felkereshető romok a világ több pontján.

És a búvárok már vannak olyan sokan, hogy egy-egy ilyen látványosság valóban érzékelhetően több turistát hozhat akár még egy olyan viszonylag kevéssé ismert helyszínre is, mint az Iznik-tó Bursa közelében. Őszintén szólva, én is szívesen szétnéznék itt...