Big Blue Búvár Blog

Különleges tárgyat hoztak a felszínre a búvárok a híres hajó roncsából.

A Lusitania elsüllyesztése az első világháború egyik fontos története. A hatalmas óceánjárót a britek vették szolgálatba a harcok idején, s amikor 1915. május 7-én megtorpedózta az U-20 jelű német tengeralattjáró, 1201 utas veszett oda a hajóval együtt. A britek állítása szerint polgári célpontra támadt a német búvárhajó, ám mára már biztosnak látszik, hogy a civil álca alatt a britek hadianyag csempészésére használták a Lusitaniát az Egyesült Államokból.

A roncs Írország déli része mellett nyugszik 91 méteres, tehát nem éppen könnyen elérhető mélységben, de a mai búvártechnikával már nem számít extrém kihívásnak az itteni merülés. 

Noha a 240 méter hosszú hajótest már több, mint egy évszázada fekszik az oldalára dőlve a tenger fenekén, a Lusitaniának van tulajdonosa: 1982 óta Gregg Bemis az egyedüli birtokosa. Neki több alkalommal kellett bíróság előtt is megvédeni a tulajdonjogát, s azért is kritizálják, mert időnként a felszínre hozat relikviákat a mélyből.

Emellett azért finanszíroz kutatásokat, hogy kiderüljön, miért következett be a második robbanás. Az ugyanis máig rejtély, miért süllyedt el annyira gyorsan a Lusitania. Az U-20 csak egy torpedót lőtt ki rá, ám egy második, titokzatos robbanás okozta a hajó pusztulását. Könnyen lehet, hogy a rejtve szállított hadianyagok detonációja miatt veszett oda annyi utas. Noha a britek nem akarták elismerni ennek a lehetőségét, évtizedekkel később a roncson dolgozó búvárokat hivatalos úton figyelmeztették rá, hogy mindmáig veszélyes robbanószerek lehetnek a raktérben.

A most megtalált távírószerkezet fontos leletnek számít, mint ahogy a Lusitania fedélzetén is kiemelt szerepe volt. 2016 nyarán próbálták először a felszínre juttatni, de csak hónapokkal később derült ki, az emelőballonos búvár hibázott, így a távíró visszazuhant a tenger fenekére. Emiatt kritikák is érték Lomist, amiért nem vont be búvárrégészt a munkába.

Idén újból ráakadtak a szerkezetre, ami épségben úszta meg a sikertelen kiemelést. Ezúttal volt hivatásos szakértő is a helyszínen, a kiemelés is sikerrel járt. A távírót pedig egy helyi múzeumban állítják ki, azaz a helyi közösség és a látogatók sincsenek elzárva a Lusitania fontos tárgyi emlékének megtekintésétől.

Ez a német teherhajó is a második világháború idején süllyedt el.

Skandinávia ismertebb roncsai közé tartozik a Helga Ferdinand. Az 1897-ben épült gőzhajtású teherhajó egyike volt annak a sok vízi járműnek, amit a németek besoroztak a tengeri szállítás bonyolítása okán. Ám értelemszerűen az ehhez hasonló öreg hajók, még ha rájuk is szereltek utólag néhány légvédelmi ágyút, nem számítottak nehéz prédának a szövetségesek hajói, repülői számára.

A teherszállító konvoj Norvégia partjai mellett hajózva keresett védettebb kikötési pontot, így jutottak el 1944. novemberében az ország délnyugati részén található Gulen közelébe. Az éj leple alatt szerettek volna tovább hajózni északra, ám 8-án a délutáni órákban egy brit felderítőgép feldezte a németeket, és ezzel a Helga Ferdinand sorsa is megpecsételődött. Hamarosan Bristol Beaufighter harci repülőgépekből álló kötelék csapott le a hajóra, ami nem sokkal később eltűnt a víz felszíne alatt, az Aquila nevű teherhajóval együtt.

A közel száz méter hosszú hajó roncsa jelentős részben egyben maradt. Érdekes pozícióban található az erősen lejtő aljzaton: az egyenesen álló hajó egyik árbocának a csúcsa van a legsekélyebben, 24-25 méteren már elérhető, a tat viszont közel 70 méteren nyugszik. Becsapós lehet tehát a gyakorlatlan búvár számára a roncs, csak megfelelő felszerelés birtokában szabad elúszni a végéig. 

A jórészt épségben levő roncson az errefelé szokásos jó látótávolság miatt jól áttekinthetőek az egyes részek. A hajózás iránt érdeklődők számára igazi időkapszula a Helga Ferdinand, ami nem csak második világháborús emlékhely, hanem a 19. század végéről származó hajó is érdekes lehet.

Már csak azért is érdekes a helyszín, mert az Északi-tenger hideg, sötét, zöldes színű vízében meglehetősen kísérteties élmény lehet a komor hajóorr megpillantása...

Egészen ritka cápafajba futott bele Indonéziában egy szerencsés brit búvár.

Penny Bielich Komodo szigete közelében merült, egészen pontosan Gili Lawa Aut mellett, amikor találkozott az óriásszájú cápájával. Annyira ritka élőlényről beszélünk, hogy az elmúlt négy évtized alatt csak pár tucatnyi alkalommal figyelhették meg. 

Meglepő módon az akár 4-5 méteresre megnövő óriásszájú cápa (Megachasma pelagios) csak 1976 óta ismert a tudomány számára, olyan pedig végképp ritka, hogy valaki a víz alatt örökítse meg. Alig tudunk valamit az életmódjáról, így aztán akár még egy rövid, nem különlegesen látványos videó is szenzációt kelthet.

Mi pedig megint arra gondolhatunk, mennyi minden rejtőzhet még a mélységben, ha egy ilyen hatalmas állatnak is sikerült szinte észrevétlenül megbújnia annyi ideig, és még ma is alig fordul elő hogy valaki találkozna vele természetes környezetében.

Ez aztán a látványos felvétel halfelhőbe úszó cápáról.

Furcsa dolog a tenger: néha a nyílt vízen történnek olyan dolgok, közvetlenül a felszín alatt, amit el se tudnánk képzelni. Aki már hajózott, láthatott olyat, hogy egy-egy ponton hirtelen elkezdenek megszaporodni a víz felett köröző madarak, majd sorban lecsapnak.

Ez általában akkor történik, ha a víz alatt olyan halraj verődik össze, aminek tagjaiból sokan falatozhatnak: a felülről érkező madarak s az alulról közelítő nagyobb ragadozók. Noha az egységes rajba tömörülés jelent valamiféle védelmet, de ha tátott szájjal beúszik egy cápa, akkor bizonyára le is nyel párat a kishalak közül.

A búvárfotósok egy része pont azért részesíti előnyben a látszólag semmit nem ígérő nyílt tengeri kiruccanásokat, ahol még a tenger fenekét se látják, nemhogy korallzátonyokat, mert ilyen látványosságok kerülhetnek a kameráik elé. No persze jól kell ismerni a tengert ahhoz, hogy ezt észre is vegye a kapitány- de ügyes, felejthetetlen felvételek születhetnek.

A legismertebb ilyen látványosság a dél-afrikai szardíniafutam, ahova nem csak cápák, de delfinek, bálnák is csapatostul érkeznek hogy a "terített asztalról" falatozzanak. A búvároknak meg persze arra kell vigyázni, nehogy véletlenül ők kerüljenek a ragadozók útjába a nagy sürgés-forgásban...

A parti őrség két tagja került bajba búvárkodás közben.

Két búvár volt nagyjából 15 méteres mélységben a víz alatt az észak-karolinai Atlantic Beach-től 8 mérföldre, amikor egy hangos csattanás hangzott fel. Michael Sparks és Samuel Ragsdale mind a ketten felfigyeltek rá, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, folytatták a roncsmerülést.

Amikor aztán visszatértek a csónakjuk horgonyához, és ott megdöbbenve látták, nem vezet fel kötél a felszín irányába, csak az elszakadt vég lötyög a tenger fenekén. Egyből tudták, nagy a baj, így aztán gyorsan a felszínre úsztak. Ám már csak a messzeségben távolodni látták az 5 méteres kis Seadoo Jetboat-ot, rajta valamennyi vészhelyzeti felszerelésükkel, rádiójukkal, telefonjaikkal. Tudták, semmi esély nincs arra, hogy úszva elérjék azt.

Ekkor már biztosak lehettek benne, hogy nagyon veszélyes helyzetbe kerültek. Egyedül lebegni a tenger felszínén hosszú időn át életveszélyes, a kiszámíthatatlan áramlások nyílt vízbe sodorhatják a búvárokat, akik kihűlnek, és édesvíz híján nem élhetnek túl pár napnál többet.

Mivel mind a ketten a parti őrség kötelékében szolgálnak, igyekeztek a vészhelyzetnek megfelelő módon cselekedni. Eldobták az ólmaikat, hogy biztosan a felszínen maradjanak, és próbáltak együtt maradni, tartani egymásban a lelket. És bíztak benne, hogy egy dolog segíthet rajtuk: elővigyázatosságból egyikük szobatársának megadták, hogy pontosan hova és mikor mennek merülni, és mikorra terveznek visszatérni. Ezt egyébként minden búvárnak javasolják, pont azért, mert ha mégsem jelentkeznek, lesz, aki keresse őket, és azt is tudni fogja, merre induljon el. Másoknak is küldtek tengerre szállás előtt üzenetet, és ahogy az éjszakában egyre inkább felkorbácsolódtak a hullámok, az volt az egyetlen reményük, hogy bajtársaik tudják, mi a teendő.

Természetesen a merülés előtt is felkészültek, volt rajtuk a hideg ellen védő búvárruha, vittek magukkal vészhelyzeti jelzőbóját és erős fényű lámpákat is. Noha nem volt hideg a tenger, mégis kezdtek vacogni a vízben töltött órák után. Együtt kapaszkodtak a jelzőbója kötelébe, és próbálták számolgatni, merre sodródhatnak- ha rossz irányba vitte volna őket a víz, az nagyon megnehezítette volna a keresők dolgát.

Az a bizonyos szobatárs pedig nem késlekedett, amikor barátja nem tért vissza időben: egyből felvette a kapcsolatot a parti őrség Fort Maconban található állomásával. A parancsnok elkezdte a mentés szervezését, igyekezett minél több hajót bevetni, s a légi keresést is elindították. 

A vízben lebegő búvárok viszont egyre fáradtabbak és reményvesztettebbek lettek. Ám akkor egyikük felfigyelt egy 47 láb hosszú mentőhajó fényeire, amit jól ismertek maguk is, hiszen a parti őrség állományában tartozott. Erős lámpáikkal próbáltak jelezni, s hamarosan a hajóról visszavillogtak- tudták, hogy hamarosan kimentik őket, és percek múlva érkezett is a segítség. 

A hajón aznap szolgálatot teljesítő Tyler McGregor vette őket észre, aki utólag elmondta, hiába az ő feladata a legénység biztatása, maga sem volt túl optimista, hiszen 2-3 méteres hullámzásban észrevenni két búvár fejét az éj leple alatt nem egyszerű- gyakran inkább csak a szerencsén múlik.

Hogy mennyire volt komoly az eset, azt jelzi, hogy hét óra alatt nagyjából hét kilométernyire sodródtak el a merülés helyétől, tehát egészen más helyen is lehettek volna, mint ahol keresték őket. A búvárok akkor döbbentek meg, amikor a partra visszaérve megláttak két hullazsákot, mert a parti őrségnél szolgáló bajtársaik a legrosszabbra is fel voltak készülve. Ám a búvárok szerencsés kimentése után másnap még a hajójukat is megtalálták a partra sodródva.

Ezzel együtt is le kellett vonnia Sparksnak a következtetést: az, hogy a parti őrség állományában szolgál, nem védi meg a tengeren bekövetkezett balesetektől. Ilyen bárkivel bekövetkezhet, teljesen mindegy mi a beosztása, a rangja. Így aztán legközelebb még óvatosabban fog horgonyt vetni, visz magával másodikat is, és beszerez egy műholdas vészhelyzeti jelzőt, ami merülés alatt is nála lehet. És észben tartja, hogy soha ne felejtse el az olyan alapvető dolgokat, mint a parton levők tájékoztatása a tervekről, vagy az életmentőnek bizonyuló lámpa magánál tartása. Ha ezekről most elfeledkezik, talán már későn indult volna a kollégák mentőakciója, s nem tréfálkozhatnának velük bajtársaik...

Balsorsú brit tengeralattjáró nyugszik a Shetland-szigeteknél.

Az első világháború idején kezdtek sorsdöntő szerepet játszani a búvárhajónak is nevezett tengeralattjárók a harcokban. Elsősorban a németek tengeralattjárósairól hallott a többség, amik mind az első, mind a második világégés idején súlyos csapásokat okoztak, de a többi félnek is voltak ilyen hajói.

Az E49 egyike volt a britek E-osztályú tengeralattjáróinak. Az 55 méter hosszú hajót két dízel- és két elektromos motor hajtotta. Maximális merülési mélysége 30 méter volt, és öt órát tudott a víz alatt tölteni egyhuzamban. Ágyúval illetve öt torpedóvető csővel szerelték fel, ezekhez tíz torpedót hordozott a fedélzetén. 

A hajót 1916 decemberében állították szolgálatba, de nem sokáig tartott a karrierje. 1917. március 12-én süllyedt el a Shetland-szigetek közelében, amikor aknára futott- ezeket az aknákat csak két nappal korábban telepítette egy német tengeralattjáró, az UC76-os. A hajó darabokra szakadva süllyedt el, a tragédiát a 31 fős legénység egyetlen tagja sem élte túl.

A Skóciától északra található, meglehetősen zord Shetland-szigetek aligha tartoznak a tipikus búvár úti célok közé. Általában brit búvárok szerveznek oda túrákat, akik számára nem szokatlan a hideg víz. A kifejezetten roncsokat célzó útvonalak egyik állomása lehet a HMS E49 roncsa is, ami 29 méteres mélységben található.

A több, mint egy évszázad amit a víz alatt töltött az eleve erősen megrongálódott tengeralattjáró, meglátszik a hajótesten. Ahhoz képest, hogy ennyire északra van, meglepően kellemes tud lenni a látótávolság, és az is gyorsan feltűnik, milyen nyüzsgő az élővilág az E49 maradványai körül.

A búvároknak viszont tiszteletben kell tartani azt, hogy a hajó háborús sírhelynek számít, így természetesen bárminek a felszínre hozatala szigorúan tilos- a szuvenírgyűjtők itt is keményen büntetik. Természetesen a tisztességes búvároknak ilyen eszébe sem jut...

Bár a csípésük kellemetlen, a tenger elegáns élőlényei közé tartoznak a pulzáló medúzák.

Medúzákat a világ minden részén lehet találni (érdekesség: még édesvízben, így hazai tavainkban is!), de azt túlzás lenne mondani, hogy a strandolók rajonganának értük. Vannak olyan fajaik, mint a kockamedúza, aminek a csípése halálos is lehet, de az se nagy élmény, amikor "csak" egy fájdalmas sérülést okoznak.

A búvárok nyilván védettebbek, hiszen egyrészt látják az állatokat, el tudnak távolodni, másrészt pedig van rajtuk vastag neoprénruha. Ahol viszont nem védett az ember bőre, ott azért így is okozhatnak kellemetlenségeket. Sebaj, én is nem egyszer néztem már meg közelebbről medúzákat, mert egyszerűen látványosak.

Hideg vizekben jó nagyra nőtt példányokat találni: az alábbi videó például Kanadabán készült. Nézi az embereket ezeket a pulzáló, sodródó állatokat, s arra gondol, milyen furcsa is a természet. Puhák, lassúak, nincs agyuk- tulajdonképpen a legyszerűbb élőlények közé tartoznak, és mégis fenn tudtak maradni az évmilliók alatt...

Nem csak a sárkányairól híres ez az indonéz sziget, hanem a káprázatos víz alatti világáról.

Sokan láthattuk már dokumentumfilmekben a Komodón baktató óriásgyíkokat, amiket sárkányként szoktak emlegetni. Az viszont kevésbé közismert, hogy a fantasztikusan gazdag tengeri élővilág a halrajaival és színes korallkertjeivel legalább olyan lenyűgöző, mint a felszíni látnivalók.

Sajnos nem egyedi az a videó, ami Tajvan közelében készült.

Xiaoliuqiu szigete Tajvantól délre található, és itt készítette egy búvár a felvételt szemetet gyűjtő társáról. Az aljzatot szinte beborítja a sok hulladék, elsősorban a műanyag palackok, az egy zsákkal felszerelkezett szemétgyűjtő meglehetősen sziszifuszi munkát végez.

A videós, Hiau Su a környéken élő veszélyeztetett tengeri teknősök tanulmányozása miatt utazott ide, de mondani sem kell, a jelek arra utalnak, van itt probléma bőven a tengerben a teknősökre fenyegetést jelentő dolgokon túl is. A tenger hullámai által mozgatott palackok plasztik takaróként borítják be a homokot- és választ kaphatunk rá, hova is kerül az újra fel nem dolgozott műanyag hulladék.

Pedig Tajvanon komoly előrelépést tettek ez ügyben, az országban már a műanyag szemét 55 százalékát begyűjtik és feldolgozzák. Ám ez nyilvánvalóan még mindig nem elegendő.

Megjegyzem, ilyen problémával a világ sok pontján szembesülhetünk. Nekem az alábbi felvételt Málta egyik szép öblének mélyén "sikerült" készíteni. Vannak helyek, ahova az áramlás igen nagy számban viszi a hulladékot, s az ilyen látvány nagyon letaglózó.

Nem egyszer vettem részt pont ezért víz alatti szemétgyűjtésben, de amit így elérünk, az csak csepp a tengerben. Sajnos azért is, mert mi csak korlátozott mélységig dolgozhatunk, s ki tudja, mi van még a nagy mélységeken...

Második világháborús gépet találtak egyetemi projekten dolgozó diákok Málta közelében.

A Földközi-tenger közepén fekvő kis szigetország óriási stratégiai jelentőséggel bíró hely volt a világháború idején, ezért a németek igen nagy erőket mozgósítottak a meghódítása érdekében. Ám a máltaiak és az őket segítő britek kitartottak, hősies harcuknak köszönhetően ez a fontos bázis végig a szövetségesek kezén maradt.

A szigeten állomásozó hajók és repülők rendszeresen támadták az ellenséges erőket. Az egyik brit repülőgép a tenger felett került bajba, de nem a németek miatt: egyszerűen leállt a motor. A pilóta és a legénység másik tagja sikeresen a vízre szállt, és két, szabadnapjukon vitorlázó angol halászta ki őket.

Mindez 74 évvel ezelőtt történt. Az esemény nem volt sorsfordító a harcok kimenetelét illetően, aligha hallottak róla túl sokat még a korszakkal foglalkozó szakértők se. Ami viszont most beszélnek róla, az a roncs előkerülése: a Cal Poly egyetemi hallgatói, akik egy keresési és felmérési projektben vesznek részt Málta környékén, megtalálták a Fairy Swordfish típusú gépet. 

A csapatot a Cal Poly professzora, Zoe Wood vezeti a Harvey Mudd College mérnöki karát képviselő Christopher Clarkkal együtt. Wood elmondása szerint biztosak benne, hogy a parttól három mérföldre nyugvó gép az a brit kétfedelű, ami ebben a balesetben zuhant le, ugyanis megegyezik a helyszín, és az is árulkodó tény, hogy a vízre szállásoknál szokásos módon, nem szakadt darabokra a gép, hanem nagy része egyben maradt. 

A Fairy Swordfish már meglehetősen régimódi gépnek számított a második világháború idején: a harmincas évek közepének tervezési elveit tükröző kétfedelű támadó gép volt, alig 230 km/órás sebességgel. Már a haború kitörésekor is elavultnak számított, de meglepő módon a torpedóvetőként harcba vetett gépekkel komoly sikereket értek el: elég a Bismarck üldözésében játszott szerepüket vagy az olasz hadiflottára mért komoly csapásukat említeni. Ezek után érthető, miért is épült a "Kardhalakból" 2,400 darab. A számok nem hazudnak, és az adatok szerint az össztonnát tekintve egyetlen másik repülőtípussal sem küldtek több ellenséges hajót a tengeri fenekére a szövetségesek, mint a jó öreg Swordfish-ekkel, amiket 1945-ben vontak ki végleg a szolgálatból.

A diákok és tanáraik a három évig tartó ICEX (International Computer Engineering Experience) programban vesznek részt, és céljuk új térképezési algoritmusok kidolgozása illetve az eszközök alkalmazása a terepen. Ennek keretén belül először alacsony felbontású szonárral vizsgálták a tenger fenekét, ekkor rajzolódott ki a repülő sziluettje.

Az azonosítás érdekében két méter hosszú víz alatti távirányítású eszközzel vizsgálódtak a helyszínen, ami három dimenziós modellt is alkot, és videó rögzítésére is alkalmas. Ekkor láthatták az első képeket a lezuhant gépről. A helyi víz alatti régészeti hivatal búvára volt az, aki le is merült a hatvan méteres mélységben nyugvó roncshoz, és azonosította a gép típusát. 

A Swordfish fémszerkezetét vászon borította, így a tengerben töltött több, mint hét évtized után már csak a váz maradt meg. A kiemelésnek így sok értelme nem lenne, ilyen típusú gépből több is található kiállítva a nagyvilágban. A roncs ráadásul mára kis halaknak, mindenféle egyéb tengeri élőlénynek az otthona.