Big Blue Búvár Blog

Vajon jó ötlet egy csalánozó simogatása?

Belefutottam egy videóba, ahol egy búvár medúzát érint, sőt, inkább simogat. Úgy általában nem nagyon vagyok híve a tengeri élőlények fogdosásának, s ez most sincs másként. 

Persze mit álszentkedjek, a kísértés nagyon nagy. Vagyok annyira szabálykövető, hogy a saját magam és az állatok biztonsága érdekében igyekszek távolságot tartani. Ám nyilván voltak helyzetek, amikor eszembe jutott, olyan közel van az a delfin vagy cetcápa, miért ne érhetnék hozzá egy kicsit, vagy óvatosan kézbe véve jobb pozícióba tehetném fotózáshoz a csikóhalat. 

Aztán ezek nem történtek meg, maximum addig jutottam, hogy például a csikóhalak esetén óvatosan lehajtom előlük a tengeri füvet, ha nagyon belezavarnak a képbe. De ez nem sokat segít- nincs is túl jó, túlságosan látványos csikóhal-portrém! Megvagyok enélkül én is, a világ is, én a közepeseknek is örülök. Aki igazán ügyes, annak pedig semmiféle trükk nem kell, a rossz pozícióban álló témából is tud kihozni szépet.

Azt gondolom, mindenképpen fontos a jó példa. Bármelyik állat reagálhat rosszul a tapizásra, a videóban látható medúza közeli rokonai például igen fájdalmas csípéseket tudnak okozni. Az jó dolog, ha a profi búvár elmondja, mi veszélyes, mi nem, mi az, ami akár meg is érinthető lenne, de én személy szerint inkább nem demonstrálnám. Legközelebb esetleg a rutintalan búvár pont ilyenek miatt kap kedvet ahhoz, hogy hozzáérjen máshoz is, amihez nagyon nem kellene.

Ha a búvár óvatos, vélhetően egy medúzának nem lesz nagy baja, egyébként is kevesen sajnálnák. A történet ilyenkor soha nem csak a medúzáról szól, hanem a tenger élővilágának és az embernek az interakciójáról. Hiszen maga a jelenlétünk is befolyással van mindenre, akkor is, ha semmihez hozzá nem érünk! Nem kell a delfinekbe kapaszkodni, mégis van egyfajta kapcsolatfelvétel a víz alatt, ha felbukkannak.

Szeretném hinni, ezzel nem teszünk rosszat. A határt igazság szerint nem feltétlenül azzal lépjük át, amikor valamit megérintünk, hanem már akkor, amikor lemerülünk a tenger mélyére, az ott élő lények közé. Hiszen nekünk ott semmi dolgunk nincs, csak betolakodók vagyunk...

Csempészet miatt ülhet pár évet török börtönben egy gyűjtögető búvár.

Az 52 esztendős brit Toby Robyn ötgyerekes családapa, mentősofőr, tulajdonképpen átlagos, becsületes állampolgár. Egy hobbija van: a tengerparti nyaralásokon állandóan a vízben úszkál búvármaszkkal, légzőcsővel, s nézi, mi minden van a tenger fenekén. 

Nyilván az esetek túlnyomó többségében élőlényeket lát, de ezen a nyáron a törökországi Bodrum közelében töltött két hetet a családjával, és ott valami másra figyelt fel. A homokban és a kövek között néhány régi pénzérmét talált, mindet össze is szedegette és büszkén mutogatta. Aztán pedig a kézipoggyászába tette hazautazás előtt, hogy szuvenírként hazavigye.

Ám amikor a csomagok átvilágításakor azonnal előállították, valószínűleg már sejtette, ezek az ócska pénzek nem csak számára voltak fontos kincsek. A több száz éves leletek kivitele az országból bűncselekmény, így aztán a 13 érme kicsempészésének szándéka miatt letartóztatták és azóta is előzetesben ül, a török bíróságok ítélkezési szünete miatt. Akár három évre is ítélhetik, ha bűnösnek találják.

Ilyenkor persze szokás mondani, nem akart ő rosszat, s nem tudhatta, ennyire komoly dolog annak a pár érmének az összeszedése a hatóságok értesítése nélkül. Ám tudjuk jól, a törvények nem ismerete nem mentesít a felelősségrevonás alól: ha ez a helyi szabály, ezt kell betartani.

Másrészt lehet, hogy tényleg nagyon ritka, nagyon értékes érmékre bukkant, amik valóban akár vagyonokat érnek. Azokban a vizekben már két tucatnyi roncsot tártak fel, amelyek a 4. és a 16. század között süllyedtek el, tehát valóban lehettek ott fontos leletek. A kedves családapa ugyan egyszerű szuvenírvadásznak tűnik, de nem tudhatjuk, nem az eBay-en végezték volna-e az érmek, és akkor tényleg megvalósult volna az illegális műkincskereskedelem.

A tanulság ez esetben is ugyanaz, mint általában a búvárkodásban mindig: a víz alatt mindent a szemnek, semmit a kéznek! Ártalmatlan lények is lehetnek mérgezőek, és pár ócska fémdarabért is börtönben köthet ki az ember. Vagy ha már valaki talál valamit és kihozza, értesítse a hatóságokat. Mennyire más dolog az, ha a büszke felfedező úgy látja viszont magát a lapokban, mint becsületes és szemfüles búvárt, aki hozzásegíti a régészeket a nagy lelethez, mint ha épp az előzetesben ülve írnak róla.

Jó merülőhely a kora őszi utazást tervezők számára a KT 12.

Már tegnap is arról elmélkedtem, a fapadosok milyen búvárkordási lehetőségeket nyitnak meg a számunkra (akkor Norvégia volt a célkeresztben), ma pedig egy szeptemberben még egészen kiváló úti cél ugrott be: Szardínia. Az Olaszországhoz tartozó szigeten még remek akkor az idő, a repjegy Wizzair járattal teljesen megfizethető, és van is mit látni.

Ott nyugszik például a KT12 nevű, a második világháború idején elsüllyedt német felfegyverzett teherhajó. Az olasz építésű, 834 tonnás hajót a német haditengerészet 1943 májusában állította szolgálatba, első útján ellátmányt és járműveket vittek volna rajta Észak-Afrikába. Ám nem nyúl túlságosan hosszúra KT12 hadikarrierje, mert már ezen az első úton szerencsétlenül járt: június 10-én a brit HMS Safari tengeralattjáróról indított torpedó a tenger fenekére küldte.

A robbanás szétszaggatta a hajótestet, a hajó orrát jó 300 méterre vitte a KT12-törzsétől. Vélhetően utóbbi, a 28-34 méteren nyugvó rész az izgalmasabb: a roncsból is sok látszik, a rakomány is érdekes, látni lehet az egykori hadieszközöket, a járművekből maradt alkatrészeket, a használati tárgyakat. Errefelé még az élővilág is a látványosabb arcát mutatja a Földközi-tengernek, szóval jó búvárkaland itt merülni.

Nem csak a szokásos helyeken merülnek cápákkal.

Hamarosan fapadossal lehet utazni a norvégiai Stavanger városba, s ha már az ember előtt megnyílnak a lehetőségek, érdemes szétnézni búvárszemmel is, mit nyújt a környék. Onnan alig 30 kilométerre délre van ugyanis Reve, ami előtt ez a cápás felvétel készült.

Az szimpatikusabbá teheti a túl nagy ragadozóktól rettegő búvárok számára a merülést, hogy errefelé jóval kisebb cápákra kell számítani: a Squalus acanthias legnagyobb példányai sem nőnek nagyobbra másfél méteresnél. Cserébe viszont csapatostól bukkannak fel.

Az némi kellemetlenségnek számít, hogy Skandináviában a víz nem olyan rettentően meleg, de ki az, aki ezzel nincs tisztában? Ha már valaki rászánja magát az utazásra, visz vagy bérel ehhez megfelelő felszerelést is. És ezek után elmondhatja magáról, olyan cápás merülésben vett részt, amilyenben kevés magyar búvár. Az alábbi felvétel elég meggyőző, én szívesen megnézném a cáparajzást saját szememmel...

Mondanom sem kell, már elkezdtem nézegetni, mennyibe kerülnének a repjegyek jövőre. Az árak nem rosszak, ez máris jó kiindulás. Lehet, hogy nem fog megvalósulni a terv, vagy nem a közeljövőben, de érdemes mindig a talonban tartani pár jó búvártúra-ötletet...

Búvárok találtak rá mostanában két elveszett gyűrűre is, a két sztori között azonban óriási a különbség.

Carol Bates-Smith és barátai újra és újra lebuktak a wisconsini Shell Lake mélyére, hátha valamelyikük megtalálja a Carol ujjáról lecsúszott iskolai emlékgyűrűt, de nem jártak szerencsével. Mivel az aljzat elég iszapos volt, már csak a szerencsében reménykedhettek, aztán pár nap múlva abban sem. 

Nem csoda, hogy Carol mostanában már nem hitt abban, a gyűrű valaha meglehet, valószínűleg el is felejtette azt: az a bizonyos kétségbeesett keresgélés 1954-ben történt. Ám nemrég megcsörrent a telefon, és a 82 esztendős hölgy számára ismeretlen hang szólt bele. Van Kinunnen volt a hívó, és azzal az örömhírrel szolgált a számára, hogy megtalálta az elveszett gyűrűjét.

Az ámuló asszonynak aztán elmesélhette a teljes történetet. Kinunnen hobbija évek óta a fémkeresős kutakodás, és nemrég búvárvizsgát tett, így víz alatt is tud kincsre vadászni. Azon a napon már találtak egy pénzérmét, amikor detektor sípolni kezdett egy ponton. A búvár beletúrt az iszapba és megtalálta a gyűrűt.

A gyűrűbe vésett 1952-es évszám mellett a C J monogram állt. Alaposabban megnézve kiderítette, hogy a Storm Lake középiskola egyik osztályáé volt. Az iskola öregdiákjai készségesen segítettek neki, így tudta meg, Carol Johnson volt a gyűrű tulajdonosa, aki Carol Bates-Smith-ként él manapság Arizonában. Így hát fel tudta venni vele a kapcsolatot, majd elküldte a becses emléket az idős hölgy számára- egy kísérőlevéllel együtt. Mint a hölgy elmondta, tényleg ő kapta a köszönetet, mert a búvár annyira büszke volt rá, hogy végre valakinek vissza tudott juttatni egy olyan tárgyat, amit a víz alatt talált meg, s az elvesztő számára fontos lehetett.

Ez a fajta önzetlen segítség jellemző a búvárok többségére hasonló esetben, és ennek jó példája a másik gyűrűs sztori is. Jessica Pasquarelli tavaly kötötte össze életét partnerével, és ebben az évben a Kajmán-szigetekre utaztak nyaralni. Jessica lelkes búvár, és ezért jelentkezett egy merülésre, a bázis a USS Kittiwake roncsához vitte ki őket. Ám a felszínen elkeseredve vette észre, hogy jegygyűrűje elveszett.

Természetesen meg volt győződve arról, hogy a hatalmas hajóroncsból soha nem fog előkerülni az ékszer, vagy ha valaki meg is találja valamikor, aligha jut vissza hozzá az. Szomorúan mondott le a gyűrűről, ám a merülést vezető hivatásos búvárnak még volt egy ötlete. Mark Rowe végigvideózta a merülést, és azt ajánlotta, percről percre nézzék végig alaposan, hátha észrevesznek valamit.

A felvételekből kiderült, a roncs egyik ismert pontját, a rekompressziós kamrában történhetett valami: amikor Jessica benézett, még a kezén volt a gyűrű, utána viszont már nem. Rowe és a Divetech búvárbázis pedig felajánlotta, hogy nem hagyják annyiban a dolgot- kihajóztak a Kittiwake roncshoz, és a búvároktató sikeresen megtalálta és előkotorta a gyűrűt a kamra aljáról!

Jessica öröme leírhatatlan volt, mert még akkor sem reménykedett, amikor a videó alapján nagyjából kiderült, hol lehet a gyűrű, hiszen becsúszhatott volna az elérhetetlen üregbe is. Ám a segítőkész búvárbázisnak köszönhetően most visszakaphatta a számára fontos gyűrűt, amire talán a legközelebbi merüléskor jobban vigyáz majd. A búvároktató pedig hasonlót érzett, mint az első történet hőse: számára volt nagy öröm, hogy segíthetett, mert ritka az olyan alkalom, amikor sikeresen megtalálják valaki ilyen-olyan elveszített ékszerét, felszerelését.

Fizetni kell az angol búvároknak, ha ki akarják szedni a vízből a beszakadt halászhálókat.

Nem minden tengerben kikötő hulladék ugyanolyan: vannak olyanok, amelyekből mérgező anyag szivárog, mások nagyon lassan bomlanak el, s így tovább. A beszakadt, mélyben maradt hálók és horgászzsinórok azért problémásak, mert továbbra is "munkában maradnak" és halakat, egyéb állatokat ejtenek fogságba. Ám azokat már nem szedik a vízből, egyszerűen csak elpusztulnak. S ha ragadozó akarja megenni azokat, a vadász is a hálóba kerülhet.

Emiatt több helyen az önkéntes búvárok kifejezetten a beszakadt, "szellemhálónak" nevezett halászati eszközök összegyűjtésére szakosodnak. A probléma az, hogy ez nem egy könnyű munka, hiszen ahogy az állatok, úgy a búvárok is bele tudnak gabalyodni a régi, össze-vissza csavarodott, a roncsokba ezer helyen beakadt hálókba.

Ezért is volt nagy siker, amikor közelmúlban brit búvárok Cornwall partjainál nagyjából száz kilónyi hálót húztak ki a tengerből, amik a James Eagan Lane roncsára voltak akadva. A második világháború idején elsüllyedt hajó felett elhúzó halászok nem kevés eszköze szakadt le a különféle kiálló részekbe akadva, volt tehát mit kiszedni.

A helyi környezetvédelmi hatóság viszont úgy döntött, felülvizsgálja a korábbi szabályokat, és engedélyhez köti a szellemhálók kiemelését. Az engedélyért még fizetni is kell, az önkéntesek tehát értelemszerűen csalódottak, amiért a szervek nem segítik a tengerért, a közösségért végzett munkát, hanem nehezítik.

Még olyan szabály is létezne, hogy különbséget tennének a 12 hónapnál rövidebb illetve hosszabb ideje víz alatt levő hulladék között. Ember legyen a talpán, aki egy halászháló (vagy egy sörösüveg, például) esetén meg tudja mondani, több, mint egy éve víz alatt van-e. Nyilvánvaló van olyan indok is, hogy ne lopjanak el szemétgyűjtésre hivatkozva értékes dolgokat a mélyből, de a tenger élővilágát megtizedelő szellemhálók esetén elég egyértelmű, nincs helye a vízben.

Több, mint hét évtized után találtak rá a balsorsú hajóra.

A USS Indianapolis Portland-osztályú nehéz cirkáló volt, ami 1932-ben állt szolgálatba. A 186 méter hosszú, komolyan felfegyverzett amerikai hadihajó végigharcolta a második világháborút, több komoly ütközetben vett részt. 1945-ben titkos küldetést teljesített: ez a hajó szállította az atombomba építéséhez szükséges alkatrészeket és dúsított uránt. Ebből állították össze a Little Boy nevű bombát, amivel elpusztították Hirosimát.

1945. július 28-án indult el a Indianapolis Guam szigetéről a Fülöp-szigetekhez tartozó Leytére. Július 30-án 00:14-kor találta el a hajót a japán I-58 tengeralattjáró két torpedója. A súlyosan megsérült hajó 12 perc múlva megfordult és elsüllyedt, nagyjából 300 tengerészt rántva magával a hullámsírba.

A 1196 fős legénység többi tagjából csak kevesek tudtak mentőcsónakba szállni, nem voltak mentőmellényeik sem. Kétségbeesetten sodródtak a tenger felszínén, segítségre várva. Ám a haditengerészet csak augusztus 2-án értesült a hajó elsüllyedéséről, amikor egy járőrgépről kiszúrtak néhány túlélőt. Azonnal hajók és repülők indultak a helyszínre, és azt látták, a magányosan a tengeren sodródó emberekkörül cápák köröznek.

Az egyik PBY Catalina repülő a parancs ellenére a tengerre szállt, hogy minél több embert fel tudjon venni. Amikor a gépbe már nem fért több túlélő, a szárnyra kapaszkodtak fel. A Catalina nem tudott felszállni, ám így is megmentettek 56 embert. Ez a végül megmenekült 317 tengerész hatoda volt. Több, mint 500 ember viszont hiába élte túl a süllyedést, a tengerbe vesztek. Ez volt az amerikai haditengerészet egyik legtöbb veszteséggel járó hajókataszrófája. 

Utólag próbálták feltárni, miért szereztek olyan későn tudomást a hajó elvesztéséről. Akkoriban az olyan nagy méretű hajóknál, mint az Indianapolis, nem jelentések alapján rögzítették a pozíciót, hanem feltételezték, hogy biztosan célhoz értek. Így július 31-én bejelölték, hogy megérkezett Leytére, és nem néztek utána, tényleg ott is van-e. A vészjelzéseket három helyen is vették, de nem tettek semmit.

A kapitány, Charles B. McVay III túlélte a tragédiát, ám bíróság elé állították. Az volt a kérdés, hogy másféle manőverezéssel elkerülhető lett volna-e a hajó elvesztése, de még a japán tengeralattjáró kapitánya szerint is teljesen mindegy volt ez. Végül visszahelyezték a szolgálatba. A túlélők általában nem hibáztatták a kapitány, ám néhány odaveszett tengerész családtagja őt vádolta. McVay 1968-ban önkezével vetett véget életének.

A roncs helyzete sokáig nem volt ismert. 2001-ben és 2005-ben nem jártak sikerrel a kutatóexpedíciók, majd új információk alapján 2016-ban kezdtek további kutatást tervezni. Úgy vélték, rossz helyen keresték addig a USS Indianapolist, mert a 40 kilométerrel odébb nyugszik. 2017. augusztusában a Microsoft társalapító milliárdos Paul Allen jelentette be, hogy megtalálták a roncsot 5500 méteres mélységben.

Paul Allen érdekes figura. A pénzéből számos kutatást támogat, intézeteket tart fenn, van egy NBA és NFL csapata is. Emellett pedig hobbija a roncskutatás, saját, kitűnően felszerelt luxusjachtjával járja a tengereket. Az ő nevéhez fűződik a japán Musashi nevű csatahajó megtalálása többek között, s most a USS Indianapolis megtalálásával végképp a legeredményesebb roncskutatók közé emelkedett.

A hajó tragikus történetét többször feldolgozták. A tengerben magányos, a véglegetig kimerülve a túlélésért küzdő emberek, akikre cápák tucatjai támadnak, már a Cápa című filmben is előkerült. Akkor Quint, a cápavadász mesélte el a borzongató históriát. Legutóbb 2016-ban készült film az eseményekről, Nicholas Cage főszereplésével. A hajó roncsának megtalálása újabb részlettel egészíti ki a USS Indianapolis tragikus történetét.

Így mentettek búvárok óriáshalakat Indonéziában.

A tengerben élő legnagyobb halak a planktonevő, hatalmas cetcápák. Ezek a békés óriások a búvárok igazi kedvencei, és amennyire nagyok, annyira nagy élmény találkozni is velük.

Érdekesség, hogy elég jól behatárolható, hol lehet számítani rájuk. Vannak olyan pontjai a világnak, ahol az év megfelelő szakában szinte biztosan előfordulnak (a szerencsésebb helyeken egész évben), és ezek a pontok sok-sok turistát vonzanak.

Az Indonéziához tartozó Raja Ampat közelében, a Cenderawasih Bay szintén igen híres a cetcápáiról. A helyi halászok szépen keresnek azzal, hogy a búvároknak mutogatják őket, születtek is már remek fotók. Ám a hálók veszélyt is jelentenek a cetcápák számára, mert beakadva komoly bajba kerülnek.

A most nagy karriert befutó felvétel már több éve készült, amikor egyszerre négy(!) cetcápát mentettek ki búvárok. Ha a búvárok nem segítenek, és a halászok próbálják kihúzni a cápákat, azok elpusztulhattak volna. Ha a hálót teljesen leengedik, akkor a helyi halászok elvesztették volna a teljes fogást, ha pedig hagyják úgy az egészet, a cetcápák megrongálhatták volna a hálót, miközben szabadulni próbálnak.

A közelben járó búvárok ezért ajánlották fel segítségüket. Gyakorlatilag csak egy kicsit húzták lejjebb a hálót, hogy a cetcápák elmehessenek, míg a fogás nagy része továbbra is megmarad.

Így aztán mindenki elégedett volt a mentőakció végén. A videót néző búvárok pedig irigyekedhetnek egy kicsit a szerencsés búvárokra: ők ugyanis nem csak egyszerre négy békés óriással merülhettek, még valami kalandos dologban is részt tudtak venni...

Saját víz alatti múzeumából lopattak volna tárgyakat egy búvárral.

A víz alatt nyugvó tárgyak közül soknak van igen jelentős értéke. Akár a dollármilliókat érő aranygályák rakományára is gondolhatunk, de gyűjtők körében egy ókori amfora, vagy egy háborús roncsról származó kisebb darab is komoly értéket képviselhet.

A felszín alatt viszont sajnos nincs rendőrjárőr, mondhatni természetes fedezéket nyújt a mélység a tolvajoknak. Ráadásként újabb dolgok kerülnek a víz alá, igazi műalkotások, mint Jason deCaires Taylor szobrai, és lassacskán ezeknek is lesz értéke a gyűjtők számára. Az ilyen újonnan kihelyezett dolgok is eltünedeznek, és nem csak a harmadik világban, hanem még az Egyesült Királyságban is.

Törökországban pedig már igazán pofátlanok a tolvajok, mint ez a hihetetlen történet bemutatja. Murat Yaman búvárbázist vezet az ország nyugati részén, Gümüldürben. Az Izmir közelében található nyaralóhelyen levő hotelek kérték meg őt arra, hogy víz alatti látványosságokat alakítson ki Tavsan szigetnél. Yaman ide vitte a vendégeit, a hotelek pedig izgalmas búvárprogramokkal csalogathatták a turistákat. Mindenki jól járt.

A török búvár elképzelése az volt, hogy ókori maradványokat idéző alkotásokat helyezzen el a mélyben. Szobortöredékeket, portrékat vitt a tenger fenekére, bízva abban, hogy a búvárok számára ez érdekes lesz. Azt viszont nem gondolta volna, hogy lesznek, akik azt hiszik, ezek valóban komoly értéket képviselő, eredeti ókori alkotások, így meglepte, amikor elkezdtek eltünedezni a szobrok.

A lusta rablók már merülni sem akartak, és így helyi búvárokat kerestek, hogy hozzák ki nekik a vízből a "kincseket". És eljutottak magához Murat Yamanhoz is, mondhatni megtalálták a megfelelő embert a kényes feladatra: ő aztán pontosan tudta volna, hol melyik szobrot lehet találni. 

Mondani sem kell, saját magától nem akart lopni, viszont a történet érthető módon felkavarta. Felfordult a gyomra attól, hogy a tolvajok nem csak pofátlanok, de még ostobák is. És az a szomorú helyzet, hogy valószínűleg találnak majd embert, aki vállalja a megbizatást...

Elsüllyedt várost is bevetnének a török idegenforgalmi szakemberek.

Mint az sokak számára ismert, erősen megcsappantak Törökország turizmusból számító bevételei a különféle történések miatt. Az ország jelenlegi vezetésének nem túl jó a külföldi sajtója, voltak merényletek, puccs, és persze karnyújtásnyira van a szíriai konfliktus is: úgy fest, páran az idegenforgalom padlóra küldésében is zsarolási potenciált látnak.

Egy szó mint száz, a gyönyörű, szinte egész évben látogatásra érdemes tengerpartokkal büszkélkedő Törökországban jóval kevesebb a nyaraló, mint korábban. Ebben a helyzetben nyilván minden eszközt be kell vetni, de az akciózás csak ideiglenesen lehet jó. Ha az árverseny túlzott mértékű, az a nyereséget is megcsappantja, és a korábbi árszint visszaállításakor meg az lesz a baj, hogy az ország drága.

Ezért kitörési pont lehet az, ha inkább új látványosságokkal csalogatnak különféle csoportokat a tengerpartra. Ahol tenger van, ott búvárkodni is lehet- ezt a régi aranyszabályt felismerve például roncsokat süllyesztettek több helyen. A közvetlenül a búvárturizmusból származó bevételek nem olyan irdatlan nagyok, na de ha számba vesszük, egy-egy búvárral együtt mennyi családtag érkezik, akik legalább egy hetet a tengerparton töltenek, szálláshelyért, ellátásért fizetnek, máris fontosabbá válnak a merülés szerelmesei.

Számukra pedig az új roncsok mellett nagyon érdekesek a történelmi jelentőségű emlékek. Így aztán izgalmas lehet a hír, hogy Antalya várostól nem messze, Kekova sziget mellett merülhetővé válik egy régi városból maradt "mini-Atlantisz". Simena városát földrengés pusztította el a második században, és 1986, a feltárások kezdete óta védett hely, tilos itt látogatóknak búvárkodni. A törökök még világörökségi helyszínné is szerették volna nyilváníttatni a lelőhelyet.

Ám a minisztérium és a helyi önkormányzat egyaránt támogatja, hogy változzák a helyzet, és amatőrök is szétnézhessenek a víz alatt. Az elmúlt három évtizedben az értékesebb leleteket már kiemelték, így nem gond ha ők is merülnek itt. A hely ráadásul nagyon sekély, akár kezdők számára is élvezhető.

Igaz, az általam ráaggatott mini-Atlantisz kifejezés erősen túlzó, hiszen szó nincs látványos elsüllyedt városról. Házak és a kikötő romjai vannak a mélyben. Aki fogékony rá, az persze nagyon fogja élvezni, hogy egy több évezredes civilizáció után maradt kövek felett merülhet, és egy ilyen egyedi helyszín kifejezetten színesítheti egy búvártúra programját. (Én sem hagynám ki, ha arra járnék.) És aztán a felszínen folytatódhat az utánaolvasással az a folyamat, amivel igazán kerek élménnyé válik egy ilyesfajta búvárkaland.

A kezdeményezés még eléggé újkeletű, ebben a szezonban még aligha fognak Simena romjai felett turisták merülni, de ki tudja, jövőre talán már igen. A nem kevés többi jó hely mellett ez is újabb érv lehet egy törökországi búvártúra mellett.