Big Blue Búvár Blog

A thaiföldi búvárszafari második fele lett az izgalmasabb.

A Similan-szigetek után Koh Bon és Koh Tachai felé vettük az irányt. Meg kell jegyezzem, feltűnt, mennyire nyugodt a tenger, a hosszú hajóutak mennyire nem viseltek meg senkit. A merülések mentek tovább a szervezett rendben, és a harmadik napon végre megérkeztek a nagyvadak is. 

Négy merülés, mind a négyszer jöttek a manták. Különösen a nap második fele volt látványos, amikor Koh Tachai mellett óriási halrajok is kavarogtak körülöttünk. Nagyon ígéretes volt- csak éppen itt is kicsit zavaró volt, hogy nem volt igazán jó a látótávolság. Panaszkodni nem illik, amikor olyat is láttunk, hogy két manta nagy lendülettel úszott egymás felé, s bemutattak egy kötelékrepülést- csak az emberben ott motoszkál, milyen lenne ez, ha még igazán tiszta is volna a víz! Igazi mantashow lehetett volna. Ám akkor talán nem lett volna annyi a környéken? Ki tudja ezt?

Bár erről nem feltétlenül szoktam írogatni, mert ugyebár a búvártúrán mindig vidámság uralkodik, merülgetünk teljes lendülettel, szóval öröm és boldogság van. Ehhez képest bennem még mindig motoszkált valami rossz érzés. Igen, ezer és egy oka lehet ennek, akár az is, hogy én segítettem a barátaimnak a tető alá hozni ezt a hosszú túrát, és ez a koronavírus-para miatt minden bizonytalanabbnak tűnt. De nem fogom másra, nyilván az én hibám volt, hogy nem teljesen tudtam belelazulni ebbe a szafariba. Sajnáljam? Van ilyen. Utólag minden más fényben tűnik fel, és azért tudom értékelni azt is, amit akkor és ott nem.

Az utolsó teljes nap a tengeren pedig a Richelieu Rock felfedezésének volt szánva. Szó ami szó, igazi fénypontja lett a túrának, mert itt aztán óriási halrajok voltak mindenfele, de láttunk csikóhalat, szellemtűhalat, harlekinrákot az apróságok közül, nagy kedvenceim, a tintahalak pedig nagy nyugalommal tűrték a fotózást. Egy szavam nem lehetne!

De a fényképezőgépem vacakolt, s míg én egy bohóchal megörökítésével próbáltam kideríteni, mi a gond, valahol felettem elúszott egy cetcápa. Nem láttam, s persze, ez bosszantó, mint ahogy az is, hogy csapatunk szétszóródása miatt végül kicsit korábban jöttünk fel- míg mások lubickoltak a cetcápával. Nem épp a legszerencsésebb helyzet, de megesik az ilyen. Néha neked jut több, néha másnak.

Az utolsó este békésen telt a Manta Queen 8 fedélzetén. Felettünk a csillagos ég, alattunk a tenger, benne egy roncs, amit másnap reggel terveztünk megnézni. Fantom cetcápával, nagyon nem fantom mantákkal, s pár olyan érdekességgel, amire most már nagyon jó visszagondolni. Azok a manták, azok tényleg karnyújtásnyira volt, elegánsan szálltak el mellettünk, hihetetlen könnyedséggel, s néha megálltak egy-egy búvár felett, mintha a kifújt buborék miatti "jacuzzit" élvezték volna. Szóval egy pillanatra nem számít a látótávolság, hogy nehéz fotózni, mert csak megéled az élményt. Vagy amikor megnézed, reagál-e kézmozdulatodra egy tintahal, vagy próbálsz úgy helyezkedni, hogy az a fránya kis szellemtűhal, meg csikóhal-pár lefotózható legyen. Mit is mondhatnék: megoldottam!

Egy túra a koronavírus árnyékában, ami minden szempontból kalandos volt.

Kétség nem fér hozzá, hogy búvárkodni, utazni jó. A komolyabb egzotikus túrákra sokat készülünk, sokat tervezgetünk, alakul a csapat, és aztán a hátralevő időből hónapok, hetek, majd csak napok lesznek. Idén az év elejére Thaiföldet és Kambodzsát terveztük, és egy darabig úgy festett, maga lesz a gondtalan kikapcsolódás az út.

Aztán van ilyen hír, olyan hír, legyintünk, nem lesz gond. Végül felbukkant az első koronavírusos sztori. Nyugtatjuk magunkat, nem lesz, nem lehet ez nekünk probléma! A kínai helyzet romlik, majd vészesbe fordul. Mi lett volna, ha az először kinézett kínai légitársaság járatára lett volna jegyünk?... De más választottunk. Utazhatunk.

Volt aki kérdezte, biztos jól meggondoltuk? Most, ebben a helyzetben Ázsiába? Tájékozódtunk, végül döntöttünk: nincs vészhelyzet, megyünk! Akkor persze még nem tudhattuk, mire két hét múlva visszafele készülünk, már Európa tűnik veszélyesebb helynek. De pont a legnagyobb lezárások előtt sikerült hazaérni. Jó érzéssel vettünk jegyet a megfelelő repülőtársaságtól, jó érzékkel választottunk időpontot. És elmondhatjuk, ennek a túrának ez volt a leginkább kellemetlen módon kalandos része.

Mert egyébként minden más jó volt. Kedves emberek, profi cégek, szép szállások, gyönyörű tengerpartok, megannyi látnivaló- és sok-sok mázli. Mert nem csak az utazás időpontjával volt szerencsénk, hanem azzal is, hogy velünk szemben mások nem nagyon utaztak. Olyan kevés ember volt még a legnagyobb látványosságok, akár az Angkor Wat vagy a Wat Pho körül is, ami teljesen kellemessé tette a nézelődést. 

És bizony a búvárok is elmaradoztak már akkor. A mi hajónk épp tele volt, de a jobb merülőhelyeken a szokásosnál jóval kevesebb hajó jelent meg búvárcsoportokkal. Öt nap a tengeren, sok merüléssel, meleg vízzel- igazán kecsegtető lehetőség egy világjárvány kitörése előtt.

A szafaris életmód az egyik legjobb a búvárkodásban, és bevallom, már jó ideje vágytam rá, hogy Ázsiában is részem legyen benne. Egyiptomba szinte hazajárunk, és ha megyünk, már csak szafarizni megyünk. Az egyszeri adriai szafari az egyik legkedvesebb emlékem. És hogy mit tud egy thaiföldi szafari? Szervezettséget, jó kiszolgálást, jó kaját, korrekt elhelyezést.

A kabinok persze csak akkorák mint egy hajón, de oda csak aludni járunk. A búvárfedélzet zsúfolt lett volna- ha nem osztják meg okosan a csoportokat. A búvár is sok lett volna- ha nem lett volna egy vezetővel maximum négy vendég. Az öt napra tervezett 19 merülés is tempós lett volna- ha nem tartják magukat pontosan a napirendhez a hajón. Egyszerűen minden működött, és azt kell mondjam, aki szeret merülni, az nem igazán találhat kivetnivalót a thaiföldi búvárkodásban.

Hacsak nem a víz alatt csalódik az ember, természetesen. Ha listát írok, mi mindent láttunk, egy szavunk nem lehet. A szafari ára nemzetközi összehasonlításban sem túl vészes, ehhez képest volt cápa, manta, cetcápa és teknős, csikóhal, békahal, szellemtűhal. Merültünk sziklás részeken, magányos tengeri zátonynál, roncsokban. A változatosság gyönyörködtet!

Ám a látótávolság annyira nem nyűgözött le. A túra eleje, a Similan-szigetek pont emiatt egy kicsit olyan volt, mint két nap bemelegítés. Merültünk, egy-két dolog került a szemünk elé, például hatalmas lágykorallok, kisebb halrajok, volt polip, teknős, egy pici cápát is láttunk pár másodpercre, meg átúsztunk pár sziklahasadékon, üregen- víz alatt lenni alapvetően jó, de fotózni ilyen körülmények között nem volt egyszerű. És persze az emberben motoszkál, ha kicsit tisztább lenne a víz, mi mindent láthatnánk még? Mennyi minden húzódik meg éppen csak olyan távolságra tőlünk, hogy már ne legyen esélyünk meglátni?...

Ennek a két első napnak a fénypontja ezért nem is annyira meglepő módon nem a felszín alatt várt ránk, hanem odafenn. Az egyik szigetre kivittek csónakkal, és azt kell mondjam, sok tengerparton jártam már, de amikor itt szétnéztem a szikla tetejéről, a valaha látott egyik legszebb öblöt láthattam felülről. S amilyen szép volt fentről, olyan kellemes volt a lubickolás a tengerben. Búvárok vagyunk, eleget megyünk vízbe, mégis, néha nagyon jól tud esni egy ilyen kikapcsolódás. 

Aztán volt egy éjszakai merülésünk, sok murénával, rákkal, ezernyi aprósággal, végül egy érdeklődő tintahallal. Nem rossz zárás éppen egy nap végén. Vízben voltunk, merültünk, de ki tudja miért, valahogy voltak benne fura érzések. Nem a hajóval, az emberekkel volt a gond, még a látnivalóra se fognám, néha egyszerűen én vagyok a gyenge láncszem. Így fordultunk rá a túra következő szakaszára, amiről azt ígérték, jobb esélyünk lesz a találkozásra a nagyvadakkal. Ezzel a várakozással persze mindig feljebb teszik a lécet- de hát valamivel csak meg kell indokolni, miért vágjon bele az ember egy távoli, drága utazásba!

Szokatlan színű ráját fotóztak Ausztráliában. 

Amikor Kristian Laine a Nagy Korallzátony legdélebbi részén, a Lady Elliot-sziget mellett lefotózott egy nagy mantaráját, azt hitte, a kamerája elromlott, mert a kijelzőn azt látta, látványos rózsaszínben pompázik az állat. Ám hibáról szó sem volt, ez egy ritkán látott, és valóban különleges színű példány. A nevét is a klasszikus Rószaszín párduc filmek egyik főszereplőjéről kapta: Clouseau felügyeli néven emlegetik. 

Először 2015-ben figyelték meg, de azóta csak párszor látták. A tudósokat is érdekelte, miért ilyen színű, ezért igyekeztek megvizsgálni. Kiderült, nem valami különleges étrend és nem is betegség, fertőzés az elszíneződés oka. Mutáció okozhatta a megváltozott pigmentációt, s emiatt válhatott rózsaszínűvé a különleges manta. (Hasonló mutáció okozza az albinizmust.)

A búvár nem vacakolt, elzavarta a túl kíváncsi ragadozót.

A cápák megítélése gyorsan változik: manapság egyre többen érdeklődnek irántuk, és nem gonosz gyilkológépként kezelik őket. Sőt, a búvárok egy része kifejezetten keresi a cápás merülési lehetőségeket.

Kristy és férje, Dave is közéjük tartozik, és nyilván örültek neki, amikor Pápua Új-Guinea vizeiben merülve felbukkant egy. Csak éppen a videózó páros hölgytagja felé vette az irányt, ám Kristy nem jött zavarba: egy határozott ütéssel ijesztette el a cápát. Bár az ilyen szituáció ritkán veszélyes, nem árt az, ha valaki ilyenkor nem pánikol, hanem jelzi a cápának, eddig és ne tovább!

A búvár álma: teljesen érintetlen roncsra bukkanni.

Becky Kagan Schott videója egy olyan hajóról készült, amit még nem sikerült azonosítani. Ám így is páratlan az Ontario-tó mélyén nyugvó, fából épült vitorlás, hiszen olyan döbbenetesen jó állapotban maradt meg, ami meghazudtolja a korát. Mindenesetre nem ezen fog múlni a sikeres beazonosítás, mert a kormány, az árbocok, a  horgony is a helyükön vannak.

Nekünk pedig így látványként is nagyon érdekes a felvétel, hiszen roncs ritkán marad meg ennyire egyben. Persze a sötét, zöld színű víz egy kicsit borzongató, s ha arra gondolok, milyen hideg, akkor meg főleg- elég videón látni ezt a szkúnert.

Ennek a luxusautónak már csak a búvárok látják hasznát.

Az Olaszország északi részén, Lombardiában található, igen mély Comói-tó meglehetősen bizarr merülőhellyel büszkélkedhet: a Moregallo közelében lévő La Macchine arról kapta a nevét, hogy az elmúlt évtizedekben jó pár autó került itt a víz alá. A feltehetően bűncselekmények bizonyítékait eltüntetni akaró rablók és tolvajok zsákmánya meglehetősen jó állapotban maradt meg, bár nyilván minél újabban került az autó a tóba, annál inkább felismerhető.

Ám a látvány kicsit sem üdítő, sokkal inkább borzongató. A víz is hideg, ráadásul sokszor igen mélyre kell merülni bizonyos autókért. Ez az egykor igen szép Jaguar is inkább ijesztő így magányosan a víz fenekén...

Ilyen az ókori hajó roncsa Pag szigete mellett.

Tavaly kaptam hírt arról az új, nagyon izgalmas felfedezésről, amit horvátországi vizekben tettek: egy teljes rakományával együtt elsüllyedt hajó maradványaira bukkantak. A partól nem messze, a homokos és köves aljzat találkozásánál 37-39 méteres mélységben nagyjából 400 amfórára bukkantak a régészek, s ez a hely merülhető kedvtelési búvárok számára is. Mivel az amfórák nagyon kis területen, egymásra halmozódva fekszenek a tenger fenekén, vélhetően a hajóval együtt süllyedtek el.

Nehéz elmagyarázni, ennyi merülés, ennyi kaland után miért pont az ókori roncsoktól jövök mindig lázba- de hát ez van, kit mi érdekel. Számomra hihetetlen arra gondolni, mennyivel korábban élt emberek hagyták maguk után ezeket a leleteket. A szakemberek az amforák alakjából arra következtetnek, ezek még az időszámításunk előtti első századból származnak. A római köztársaság kora, Krisztus talán még meg sem született, amikor ez a hajó a tenger fenekére került. Maga a történelem...

Arról a korról mesélnek nekünk ezek a tárgyak, amikor már élénk kereskedelem folyt az Adriai-tengeren, s ráadásul két évezrededen át ember nem láthatta őket- és ma is csak kevesen. Ha legközelebb arra járok, biztos nem fogom kihagyni! Ez a remek videó ráadásul igencsak meggyőző, kiváló képet ad arról, mi vár itt a búvárra.

Az Ocean Art verseny legjobb képei.

Ebben az évben is rengeteg képek neveztek az Ocean Art víz alatti fotós versenyre. Ahogy az megszokott, több kategóriát hirdettek meg, köztük makró, nagylátószögű vagy csiga képeket vártak. Különösen erős lett ebben az évben a környezetvédelem kategória, ahol drámai képek sorát díjazták.

S persze említésre érdemes, hogy ifj. Lőrincz Ferenc a kompakt fotósok körében nagyszerűen szerepelt egy képével, kategóriát nyert.

Az összes díjazott kép az Ocean Art 2019 verseny honlapján nézhető meg, mindenkinek ajánlom hogy böngéssze végig a parádés galériát!

Elgondolkodtató családi búvárkaland borzolja a kedélyeket.

A Bucket List Family videocsatornájának majdnem egy millió követője van. A kicsi gyerekeikkel mindenféle kalandba belevágó szülők bizonyára vannak, akiknek például szolgálnak. De ahogy az szokott lenni, akit sokan követnek, azt sokan szidják is- vagy okkal, vagy ok nélkül.

Most azt a videójukat sodorta elém az élet, amiben a két gyerekkel együtt cápaketreces búvárkalandban vettek részt. Természetesen a kimondott cél az, hogy a kicsik megismerjék az élővilág szépségét, rájöjjenek hogy a cápák nem gonoszak, és így tovább. Nemes szándéknak is mondható.

De azért van itt pár dolog. A ketreces, csalizós nagy fehér cápás merülés mindenről szól, csak az állatok természetes viselkedéséről nem nagyon. (És időnként a cápákra veszélyesebb, mint az emberre, nemrég sérült meg súlyosan egy beakadt ragadozó, erről alapos cikk is jelent meg az Origón.) Ez egy jól fizető üzletág- nem több. 

Az aggódók rámutattak, hogy a ketrec nagyobb résein egészen simán ki tudna csúszni a kisebb gyerek, de a nagyobb is könnyedén. Persze mindenki arról beszél, a szülők óvatosak, de én azt látom, hogy úgy vigyáznak a gyerekre, hogy közben végig videóznak is, azaz a figyelmük megoszlik.

Másrészt a légzőkészülékes merülésnek nem véletlenül vannak szabályai, nem véletlenül van meghatározott minimum életkor- sajnálatos módon ennek a hobbinak megvannak a veszélyei. Én nem annyira a cápa harapásától féltenék egy ilyen kicsi gyereket, hanem attól, hogy a merülésbe belefeledkezve, vagy valamitől megijedve történik baj vele. 

Nekem ez így inkább csak mutatvány, ami nyilván jól mutat a videocsatornán, ahol mindig egyre újabb, egyre vagányabb kalandok kellenek hogy fenntartsák az érdeklődést. (A videó nyitóképe is manipulált, hogy úgy tűnjön, a kissrác kilóg miközben jön a cápa.) Azt nem gondolom, hogy kifejezett életveszélyben lettek volna a gyerekek (bár pont a fent említett cápasérüléses esetnél elég durván rángatja az állat ahhoz a ketrecet, hogy történhetne akármi). De azt gondolom, hogy ez nem éppen jó és követendő példa senki számára. 

Igazság szerint a búvárszervező céget nem értem, miért partner ilyenben. Mert lássuk be, tengerben úszkálni csak úgy saját kedvünkre is lehet, de efféle merülésre nem mehet akárki. Nekik megéri ez? Vajon új piacot jelent, hogy 5-6 éves gyerekekkel utazó szülők is menni akarnak a méregdrága túrákra? Hát, nem tudom...

Azt gondolom, lehet vinni a gyerekeket is tengerbe, úszkálhatnak, a felszínről nézelődhetnek maszkkal, de bőven ráér mindenkinek később belekóstolni a cápás merülésekbe. 

Mázli, hogy ezt sem kell már megpróbálnom, mert volt aki megtette helyettem.

Persze ez csak vicc, soha nem gondoltam arra, milyen menő lenne egy aligátor orrára nyomni egy puszit. Azért nem éppen veszélytelen jószágok ezek, így aztán az ilyen produkciókat meghagyom másnak. 

Meg kell azért jegyezni, nem minden ilyen mutatvány öngyilkos őrültség. Nagyon sokat számít, hogy aki végrehajtja, valójában mennyire ismeri adott fajt, a viselkedését. Christopher Gillette tengerbiológus, tisztában van azzal, hogy reagálhat egy aligátor, s azt is pontosan tudja, mi történhet ha mégis odakap. Így aztán tudta mit kockáztat, és úgy ítélte meg, ez most végrehajtható. Tuti, hogy elkerülte volna a jószágot ha annak a viselkedése támadást jelzett volna előre...

A balesetek sokkal gyakrabban adódnak abból, amikor olyan ember akar vadállatokkal ismerkedni, aki csak felelőtlenül vakmerő, nem pedig bátor. Amatőr búvárként pedig messze az a legjobb választás, ha soha, semmihez nem érünk hozzá, se nagy, se kicsi élőlényhez...