Big Blue Búvár Blog

Palau már tényleg a világ végén van. A mikronéziai szigetország meglehetősen ismert úti cél a búvárok körében- ismert, híres, de nem gyakran felkeresett. Kevesen engedhetik meg magunkak, hogy elugorjanak oda pár merülés kedvéért, de aki a szerencsések közé tartozik, az dús élővilágú korallkertekben úszhat, és esélyesen nagyobb élőlényekkel is találkozhat.

Ám amilyen furcsa a víz alatti élővilág, a legkülönösebb élőhely nem a tengerben van. Az Eil Malk sziget ékessége a Jellyfish lake, aminek a neve pontos leírást ad az élővilágáról: milliónyi medúza él a sósvízű tóban, elszigetelten a ragadozóktól. Az itt élő medúzák csípése túl gyenge ahhoz, hogy az itt úszóknak nem kell védőruhát viselnie. Búvárkodni nem lehet, egyrészt mert a kifújt buborékok kárt tehetnek a medúzákban, másrészt pedig nagyobb mélységben a búvárok lehetnek veszélyben a víz összetétele miatt. Palackra persze igazán nincs is szükség, elég a sekélyben maszkkal, légzőcsővel felszerelkezve úszni a pulzáló medúzák közt, és élvezni a látványt.

Aki eljut az országba, szinte biztosan elmegy ide is. Állítólag ez okoz némi problémát, mert a tó olyan különleges élőhely, ami nem bír el túl sok turistát. Volt olyan év, amikor nagyon sok medúza pusztult el, a két fajból az egyik egyedei gyakorlatilag eltűntek 1998-ban. Azóta visszaállt a korábbi állapot, de a sznorkelezést szigorúan szabályozzák, és szép pénzbe is kerül.

Megjegyzem, én legutóbb akkor hallottam a tóról, amikor a több területen aktív Bódi Sylvi töltött fel fotót az itteni élményeiről. A csinos modell kalandjának elsősorban annyiban van jelentősége (eltekintve attól, hogy az ilyen fotók mindig jobban mutatnak, ha egy dekoratív bikinis lány is van rajtuk), hogy ő korántsem nevezhető rutinos sportbúvárnak, azaz ezt a kalandot bárki bevállalhatja különösebb merülési tapasztalat nélkül. Miközben a híres tengeri merülőhelyeken az áramlások miatt észnél kell lenni, itt egy kis felszíni lubickolás elég ahhoz, hogy nagy élményben legyen része a szerencsés turistának.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Igen gyakran láthatunk víz alatti témájú dokumentumfilmeket a tévében, ám búvárszemmel ezek némelyike legalábbis megkérdőjelezhető minőségű, a témában járatlan ismerősöknek időnként el is kell magyarázni, hogy amit látnak, az nem is úgy van.

Először is látni kell azt, hogy az ismeretterjesztő csatornák ma ugyanúgy piaci alapon működnek, mint bármelyik kereskedelmi tévé. Dollármilliók forognak kockán, és biztosra kell menni, a tévének is, a stábnak is. A csatorna ezért olyan filmeket vesz át, amik kellően bombasztikusnak számítanak, a stábok pedig olyan anyagot próbálnak produkálni, ami borzongató- bármi áron. Olyan nyomás van mind a két félen, ami belekényszeríti a dokumentumfilmeseket elképesztő dolgokba is.

Vannak alaptrükkök, amikkel még nagy kockázat nélkül lehet élni. Az egyik a jól összevágott beharangozó, ami hihetetlen képeket ígér, aztán a teljes filmet megnézve kiderül, az összes látványos kockát tartalmazta az előzetes, a többi csak töltelék. Aztán ott van a szokásos amerikai doku-felépítés, hosszú beharangozó a film elején, reklám előtt a következő fejezetből adnak ízelítőt, reklám után az előzőeket foglalják össze- kis ügyességgel egy jó felvételt 4-5 alkalommal el lehet sütni.

Szintén jó időhúzás a filmben szereplőket hosszan beszéltetni a kamerába, akik csacsognak az állatokhoz való viszonyukról, a félelmeikről, a karrierjükről, a családjukról, a kedvenc cipőjükről- mindegy, mi a téma, ki lehet húzni vele pár percet. Nem árt, ha van egy csinos nő is a csapatban, vele az ilyesmi is jobban eladható. Épp a napokban láttam egy filmet, feltűnt benne Caterina Gennaro, aki rúdtáncosként állítólag sztár volt, a képeit látva viszont természetfotósnak középszerű- a búvárruha viszont jól áll neki, és ez a lényeg. Néha hírességeket rángatnak bele a projektbe, az ő érzéseik ecsetelésével mindig jól ki lehet tölteni az időt.

Remek trükk az is, hogy a filmben valami hihetetlen nagy felfedezésről beszélünk, ami képileg nem jelenik meg, de ha a narrátor huszonhatszor elmondja, mekkora élmény sztepptáncoló polipokat látni, akkor mégiscsak úgy marad meg a felületes nézőben, hogy a nyolckarúak a parkett ördögei. A filmek jelentős része, bármekkora dolgokat ígér, nem leplez le semmit.
Esetleg két össze nem függő felvétel egymás mögé vágásából lesz drámai jelenet- nem szokatlan dolog, hogy a vágóasztalon sikerül az átlagos felvételekből jó filmet csinálni, de ha mondjuk térben és időben messze készült snittekből dolgozik rendszeresen egy ismeretterjesztő film készítője, azzal magát a műfajt csúfolja meg. És bizony szakértő szemmel nézve feltűnik, ha megváltozik a víz színe, a látótávolság, a napszak...

Gyakran dobnak be trükköket a stábok. A felvétel előtt, kamerán kívül etetik az állatokat, netán máshogy érik el hogy a felvételen "jól viselkedjenek". Épp Jean-Michel Cousteau csapata keveredett a közelmúltban ilyen botrányba, de már a régi időkben is előfordult ehhez hasonló, hiszen a tengeri állatok jelentős részét oda kellett csalogatni valahogy a kamerák elé, és az sem árt, ha valami látványosat csinálnak is.

Mert azért a filmesek védelmében le kell szögezni: "a tenger nem múzeum!" Amikor a víz alatti természetfilmes órákon, napokon, heteken át próbál megörökíteni egy viselkedést, de nem sikerülnek a felvételek, pont abban a percben nem mennek a kamerák, épp elfogy a levegő a palackból, akkor az őrjítő érzés. Nem kevés pénzbe kerül beszerezni a felszerelést, megszervezni az utazást, és esetleg minden erőfeszítés felesleges volt- ilyenkor gyakran nyúlnak "kreatív megoldáshoz" az alkotók, vagy a jobbik esetben a született felvételekhez illeszkedően módosítják a forgatókönyvet, változtatnak a koncepción. Ez teljesen tisztességes megoldás- esztelenül támadó ragadozókról akarunk filmet csinálni, de aztán azt tudjuk megörökíteni, hogy ezek jó fejek, akkor módosítható a sztori. De kiprovokálni agresszív viselkedést nem túl szép, hogy sikerüljön kellően drámai anyagot összehozni.

Valószínűleg itt válik el, ki az, akinek nem csak munkája, hanem szenvedélye is a természetfilmezés, aki akár saját pénzét is rááldozza a filmezésre, és nem érdekli, mi jön ebből vissza. Ők szeretnek merülni, szeretnek filmezni, azt akarják megmutatni, amit látnak, és nem azt, ami a csatorna számára jól eladható. Akinek ez az egész csak a pénzről szól, az könnyen köt kompromisszumot: ha vért akarnak a producerek, megkapják, így vagy úgy. És ilyenkor születnek életveszélyről, kockázatról, halálfélelemről szóló anyagok, csattognak az állkapcsok, összedőléssel fenyegetnek a roncsok, és így tovább... Közben meg búvárként annyit látok, hogy egy átlagos szituációt adnak el a laikus közönség számára halálközeli élményként.

Sajnos az ingerküszöbünk az egekben van. A pár éves dokumentumfilmek ahol a cápa csak úgy elúszkál a nagy kékségben már nem elég. Jöjjön közelebb. A búvár fogja meg az uszonyát és vontattassa magát vele. És közben lehetőleg kapjon el egy fókát is a ragadozó... Erre kapjuk fel a fejünket. Nem segítenek a hülye fikciós filmek se, ahol cáparajok, óriáspolipok meg más látványos animált szörnyetegek gyilkolnak. Mennyivel látványosabb, mint egy hagyományos dokumentumfilm! Hát miért ne lehetne ilyen hangulatú egy ismeretterjesztő műsor?

Nos, a bajom ezzel egyszerű: azért, mert maga a búvárkodás sem ilyen. Több száz merüléssel a hátam mögött azt kell moondjam, nem a halálfélelemről szól számomra a víz alatti kalandozás. A cápák nem támadtak a közelemben se emberre, se állatra. Nem szorulok be rendszeresen roncsok belsejébe, és nem kell az utolsó slukk levegőmre hagyatkozni hogy túléljem az életveszélyes merüléseket. Borzongás előfordul, hiszen önmagában a víz alatti lét egy kaland, de a feltupírozott drámák komolytalanok. Vannak értékes, tanulságos, szép dokumentumfilmek, amiket bátran merek ajánlani mindenkinek, de bizony akadnak fércművek is. Ahol nem maga a víz alatti világ bemutatása a legfontosabb, hanem a bombasztikus előzetesek, a hangulatkeltés, ott azért nyugodtan elkezdhetünk gyanakodni, hogy nem a merülés hozta izgalomba a filmeseket és a csatorna fejeseit, hanem a guruló dollárok.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Valamiért többségünkben úgy él, hogy az elsüllyedt városoknál csak nagyon távol eső helyeken lehet búvárkodni, ahol az Atlantisz-kutatók valamiféle titokzatos ősi civilizációk nyomára bukkantak.

A valóság prózaibb, mégis nagyon izgalmas. Nem kell nyom nélkül eltűnt kultúrákban gondolkodni, elég azt az eszünkbe idézni, milyen fantaszikus volt az ókori egyiptomiak, görögök, rómaiak világa, és máris ugyanúgy lázba tudunk jönni az utánuk fennmaradt építmények láttán, mint ha a legendák városát láthatnánk.

Szerencsénkre ezeknek a civilizációknak az emlékeiért nem kell olyan messzire utazni, mindenki láthat ókori romokat egy európai nyaralás során. És ami a legszebb: még búvárkodni is lehet épületek romjainál. Egyiptom Földközi-tengeri partvidékén ott vannak az ókori Alexandria maradványai, az izraeli Caserae maradványait víz alatti múzeumként lehet beúszni, de még ezeknél is van közelebbi merülőhely.

Nápoly városa akár fapados járattal is elérhető. Azt viszont kevesen tudják, hogy a környéken nem Pompei maradványai adnak egyedüli betekintést a múltba, mert itt a Nápolyi-öbölben van Baiae ma már víz alatt levő városa. Különös élmény ókori mozaikpadlók fölött úszni, egy villa építőköveit megcsodálni, a kétezer éves utcák köveit megtapintani. 

Szóval aki efféle élményre vágyik, annak nem azzal kell számolnia, hogy a gatyáját rá kell fizetnie egy expedícióra. Az internetet bújó, nyitott szemmel járó búvár számára egyértelmű, könnyen elérhető távolságban is fantasztikus helyeken lehet merülni. Egy-egy nyaralás előtt mindig érdemes rááldozni egy kis időt arra, hogy szétnézzünk, a semmit nem ígérő tengerparton esetleg nincs-e egy olyan búvárhely, ami fel tud dobni egy teljesen átlagosnak gondolt vakációt is. 

Az pedig végképp széppé teszi ezeket a kalandokat, hogy például még Baiae is rejt titkokat. Épp a közelmúltban adtak hírt róla, hogy egy búvárrégész egy nagyméretű, jó állapotú szobrot talált a lelőhelyen- ki tudja, esetleg még egy szerencsés amatőr búvár is észrevehet valami olyat, ami szenzációs leletnek bizonyul... 

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A víz alatti világnak nem csak szépségei vannak. Akad pár vonzónak egyáltalán nem nevezhető állat, de némelyikük viszonylagos csúnyaságának megvan a maga oka.

A skorpióhalak családjába tartozó fajok jellegzetessége az, hogy erős mérgükkel védekeznek a támadók ellen. Van olyan faj, ami feltűnő jelenség a korallzátonyok világában, mintha jelezni akarná, "ne érj hozzám, mert rosszul jársz!" Ide tartoznak a tűzhalak, amelyek akár szépnek is mondható állatok, Egyiptomban például gyakran látni őket, de vigyázni kell velük, mert a csípésük igen fájdalmas. Aki éjszaka merül, még vadászat közben is megfigyelheti őket.

A családba tartozó halak ugyanis ragadozók. Ám van bőven olyan faj, ami inkább kerüli a feltűnést: a sziklahalnak vagy kőhalnak nevezett állatok inkább a magukhoz hasonló köveken hevernek, és kiválóan bele tudnak olvadni a környezetükbe. Noha csak akkor mozdulnak meg, ha valaki a közvetlen közelükben van, nagyon is éberen figyelik, mi történik. Ha pedig valaki óvatlanul kőnek gondolja őket és megpróbál beléjük kapaszkodni, nagyon fájdalmas élményt élhet meg. A mérgezés veszélyes, ezért mindig körültekintőnek kell lenni a víz alatt. Ráadásul nem csak trópusi tengerekben élnek ezek a mérgező jószágok, a Földközi-tengerben is gyakran látni őket. Ez a példány például Máltán a HMS Maori roncsán igyekezett a rozsdás vasdarabok közé beolvadni.

Egyébként szerencsénkre a kőhalak és tűzhalak nem akarnak emberre támadni, pusztán védekezsként használják szúrós tüskéiket. A búvár dolga csak a szokásos: körültekintően, ésszel kell merülnie, és kerülnie kell hogy bármihez hozzáérjen. Mivel ezt tanítják már a kezdetektől, elvileg mindenkinek így kéne viselkednie búvárkodás közben, és akkor szinte sose történne baj...

Mellesleg ha már ezek a halak könnyen megközelíthetők, akkor ezt ki is lehet használni. Néha egészen jó fotókat lehet készíteni a tüskékkel ékesített és általában morcós képet vágó kőhalakról- megfelelő tudás birtokában. A kövek közt alig észrevehető állatokat vaku nélkül, távolról fotózva mi magunk se fogjuk meglátni a képen utólag a halat, nem hogy az ismerőseink. Szóval próbálgatni kell, hogy lehet a legjobb beállítást elérni, vagy esetleg csak egy-egy látványos részletre kell koncentrálni- ám mindig megtartva a biztonságos távolságot...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Ismét a természeté az érdem: aki kíváncsi a legszebb fényjátékokra, annak a mexikói Yucatán-félsziget vízzel telt barlangjait, a cenotékat kell felkeresnie. Manapság ez az egyik legnépszerűbb úti cél a búvárok körében, és talán az alábbi képeket megnézve még a laikusok számára is nyilvánvaló, káprázatos szépségű helyekről van szó.

A cenoték a jégkorszak idején alakultak ki, amikor sokkal alacsonyabb volt az óceánok vízszintje. Ekkor a félszigeten barlangok keletkeztek, melyek mélyén cseppkövek képződtek. Ahogy a vízszint emelkedett, a barlangok vízzel teltek meg, és a maják szent helyként tisztelték a cenotékat. Jelenleg édes és sós víz is jelen van a barlangokban.

Akár úgy is mondhatjuk, a búvárok a majákhoz hasonlóan mitikus tisztelettel tekintenek a barlangokra. Rengeteg vízzel telt járat hálózza be a Yucatánt, némelyik barlang több kilométer hosszú, a járatok feltárása már évtizedek óta tart, és mindig kapunk hírt új feldezésekről. Ám a kedvtelési búvárok szerencséjéra a járatok egy kis részében a merüléshez nem kell barlangi búvár képesítés, a helyi vezetővel kényelmesen végig lehet úszni a fényjátékos termeket, miközben a fényjátékban gyönyörködünk: a kristálytiszta vízben a felszínről beszűrődő fénypászmák teremtenek fantasztikus hangulatot.

Ám észnél kell lenni: a barlang nem tolerálja a hibákat. Csak addig pontig szabad merészkedni, ameddig a búvár képzettségének megfelelően biztonságosan merülhet. Minden évben életét veszti pár túlságosan merész búvár. A hosszú járatokban végzetesen el lehet tévedni, és hiába szépek a nem fényjátékos részek, a zárt terek nem valók mindenkinek. Az itt készített videókat viszont mindenki megnézheti, élete kockáztatása nélkül...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Elcsépelt, de igaz, hogy Máltán a november még kifejezetten nyárias. Persze máshol is ki lehet fogni olyat, hogy ősszel 25-27 fokokban lehessen élvezni a jó időt, de az már kevesebb helyen párosul hozzá itt Európában, hogy a búvárkodni is meleg vízben lehessen. Az ember nem feltétlenül hiszi el, amikor 24 fokos tengervízzel kecsegtetik, pedig a múlt héten ennyit mértünk. Ami még szebb: nem a felszín közelében, hanem 30 méteren.

Volt egy esős napunk, akkor is tudtunk merülni, mert ez általában nem jelent akkora gondot. Aki nem búvár, az is megérti, miért rázósabb a heves szél, amikor megáll a parton, és meglátja a felkorbácsolt hullámokat. Ott voltunk a híres Blue Grotto előtt, és bámultuk a tajtékos tengert. Szép volt, de kicsit sem csábított merülésre...

Ilyenkor jön az "újratervezés": előbbre hoztuk két nappal a kirándulást a szigeten, mert sétálni szélben is lehet. Megnéztünk pár őskori romot, felkerestük a kézműves falut, aztán jött a szerintem roppant izgalmas repülőgépmúzeum (Spitfire, Hurricane, DC-3, és sok egyéb dolog), végül megcsodáltuk a mostai dóm hatalmas kupoláját.

Előtte és utána pedig merültünk jó sokat. A víz hőfoka nem lehetett gond, a néha kissé hosszú séta a felszínen a merülőhelyre viszont nem mindig esett jól. Mégis bevállalta az ember, mert annyi érdekességet láttunk. Először az Anchor Bay-ben búvárkodtunk, itt mindannyian belerázódhattunk a merülésbe. Aztán már olyan finomságok vártak ránk, mint a Rozi és a P29 roncsok, amelyeket mesterséges zátonyként süllyesztettek el, a búvárok kedvéért. Rengeteg hal volt itt, élmény volt látni a roncsok körül keringő rajokat, majd a sekélyben felbukkanó óriási, látványos medúzát.

Merültünk a HMS Maori nevű roncsnál is. Ez arról híres, hogy a II. világháború idején részt vett a Bismarck üldözésében és elsüllyesztésében, ám pár év múlva a máltai kikötőben utolérte a végzete. Ma már nem sok látszik belőle, ám mégis izgalmas hely, hiszen egy darabka történelemről beszélhetünk.

Amikor csillapodott a szél a Blue Grottónál, visszatértünk, és szétnézhettünk az Um El Faroud nevű, óriási tanker maradványainál. Az utolsó teljes napunkat pedig a Máltához tartozó apró Gozo sziget víz alatti és feletti látványosságainak szenteltük: roppant izgalmas víz alatti üregek vannak az Azúr ablak közelében.

Gozo odafenn sem utolsó úti cél, a victoriai Citadellából nyíló kilátás, a tengeri só medencék, a kegyhelyek, az őskori tempolomok mind feltétlenül felkeresésre érdemesek. Igen, akár novemberben is, amikor már jó áron lehet megcsípni egy repjegyet, és a szállodákban sem főszezoni árakkal kalkulálnak. Az egyik legkellemesebb búvártúránk volt ez a mostani, és több mint valószínű, hogy még visszatérünk...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Olvasom a hírt, hogy lebukott pár fosztogató a Costa Concordián. A probléma nem új, már tavaly írtak róla, hogy a fedélzeten maradt rengeteg értéktárgy vonzza a bűnözőket, akik nem csak a kabinokat rabolták ki: betörték a teljes árukészletükkel a fedélzeten maradt luxusboltok kirakatát, és amit tudtak, vittek.

A roncs irdatlan nagy, folyamatos őrzése szinte megoldhatatlan volt, ráadásul elég sekélyen volt ahhoz hogy mindenféle búvár megközelíthesse. Mivel ők a víz alatt rejtve maradnak egyébként is, a felhasznált eszköz, a búvárfelszerelés maga is elég volt az észrevétlenséghez, nem kellett plusz trükköket bedobniuk.

Az az igazság, hogy sokan tekintik szabad prédának a víz alatti leletek. A búvárfilmek igen jelentős hányada szól kincskeresőkről, akik jellemzően a hatóságokat kijátszva próbálnak a vagyont érő aranyhoz vagy egyéb dolgokhoz jutni. Nem csoda, hogy még a becsületes búvárok fejében is gyakran megfordul a gondolat, milyen szép lenne valami hihetetlen leletre akadni.

Ilyen elő is fordul- a választóvonal az, hogy valaki értesíti-e a hatóságokat a felfedezésről, vagy inkább fosztogatni kezd. A gyűjtőgetési szenvedély mindenkiben dolgozik, persze van, akinek elég egy kavics a tengerpartról, más viszont többre vágyik. Gyakran előfordul, hogy régóta ismert roncsokról is elvisznek minden mozdíhatót a búvárok. Ha megnéz valaki egy képet mondjuk egy kabinról a felfedezés idejéből és mostanában, feltűnik, hogy eltűntek a használati tárgyak, például a poharak, üvegek, stb.

Lehet beszélni arról, hogy ez a lopás meggyalázza az áldozatok emlékét, rongálja a roncsot, és más, becsületes búvároktól veszi el azt az élményt, hogy a helyszínt úgy találja, ahogy az annak idején elsüllyedt. De számomra az az igazán elszomorító, amikor valaki elvisz valamit, aztán otthon a sufniba dobja, hiszen rájön, önmagában egy apró, víz alól felhozott tárgy ritkán mutatós igazán. Sokkal gyakoribb, hogy rozsdás kacatnak látszik, miközben eredeti helyén, körbevéve a többi tárgy által, egészen más látvány egy mélyben nyugvó apróság. Ez a végképp értelmetlen lopkodás esete, hiszen kárt okoz, hasznot viszont senkinek nem hajt.

No nem mintha többre becsülném azokat, akik pénzt akarnak csinálni a felszínre hozott dolgokból. Ők az igazi keményvonalas bűnözők, akiknek semmi közük nincs a kedvtelési búvárokhoz. Számukra a merülés nem cél, csak egy eszköz. Nagyon elkeserítő, hogy alig lehet fülön csípni őket, hiszen gyakran éjszaka dolgoznak, és persze sosem verik nagydobra, mit is csinálnak odalenn. A határok nélküli Európában egy Olaszországban felhozott tárgy villámgyorsan eltűnhet a hatóságok szeme elől, hogy aztán ki tudja kinél kössön ki.

Amíg érték lesz a mélyben, addig lesz olyan is, aki akár heccből, akár haszonlesésből lop. Egyetlen dolog megnyugtató: az igazán nagy dolgokat, például egy hatalmas hajótestet még a legbevállalósabb tolvaj sem tud csak úgy egyik napról a másikra ellopni a tenger fenekéről. Így aztán marad nekünk látnivaló- még ha jobb is lenne, ha minden olyat megtalálhatnánk a roncsokon, ami az elsüllyedéskor rajtuk volt.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Úgy látszik, egyre gyakrabban kerülnek fel állatok segítségére siető búvárokról videók az internetre. A cápás és bálnás mentések nagyon látványosak, de a helyzet az, hogy rengeteg ilyen felvételt lehetne készíteni, mert a sok vízben maradt szemét, beszakadt horgász-halász eszköz mind potenciális csapda. Épp tavasszal fordult velem elő, hogy a víz alatt azt vettem észre, a mellettem levő merülésvezető valamiért furán közelíti meg az egyik halat. Hirtelen úgy nézett ki, mintha ő akarta volna kifogni- később vettem észre, valóban ott vergődött az állat egy kezében levő zsineg végén, mert beakadt egy horog végén. A merülésvezető levágta, a hal pedig továbbúszott, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy nem bántani akarták, hanem segítettek rajta.

A búvárnak nem is kell ezért hálát várnia. Aki bevállalja ezt az időnként nem kis kockázattal járó feladatot, annak tudnia kell, hogy a legnagyobb örömet az okozza majd számára, ha az állat szabadon tovább úszhat. Az alábbi videón is jól látszik, a mantán levő hulladék komolyan akadályozhatta az állat mozgását- neki most már jobb lesz.

A jó persze az lenne, ha nem lenne annyi szemét a tengerben. A szomorú helyzet ugyanis az, hogy az állatok túlnyomó része nem éli túl az ilyen beakadásokat, mire segíteni lehetne egy kötélbe vagy hálóba gabalyodott teknősön, cápán, delfinen, azok már rég elpusztultak. Sajnos ilyet is láttam már a víz alatt. Hiába vannak szemétszedő akciók mindenfelé a világban, amit kiszedünk, az bizony csak csepp a tengerben...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Érdekes, hogy a víz alól szemlélve a Fekete-tenger valójában inkább zöldnek mondható, hangulatában az itteni merülések jobban hasonlítanak a Balti-tengerihez mint a szomszédos Földközi-tengerben megejtettekhez.

Sokan hajlamosak legyinteni a bolgár, román, ukrán merülési lehetőségekre, pedig mint mindenhol, a víz mélye itt is tartogathat érdekességeket. Általában a búvárkodásra még nem települt ezekben az országokban jól kiépült iparág, de pár bázis azért akad. Ha pedig van palack és levegő, a jó búvár már nem unatkozik.

A fenti videó ugyan ad egy kis betekintést a búvárkodási lehetőségekbe, de őszintén szólva azt is bizonyítja, hiba, ha valaki csak úszik folyamatosan egy ilyen helyen. A víz zöldes és sötét, a látótávolság közepes, nincs semmiféle különösebb látványoság ami miatt sokat kéne tempózni- nagyon lassan, a sziklahasadékokba bepillantva kellene nézelődni, mert bizonyára nem kevés rák, apró géb, csikóhal és hasonló dolgok kerülhetnének a búvár szeme elé. Ez különbözteti meg a "nem láttunk semmit" élményt a "micsoda élet van itt!" élménytől az efféle helyeken.

Mert azért lássuk be, a Fekete-tenger víz alatti világ csak olyan értelemben színes első látásra, hogy a zöld is elég karakteres szín. Másabb, "melósabb" a búvárkodás olyan helyen, ahol nincsenek tucatnyával korallok, körülöttük számtalan színpompás halacskával. De ha tudjuk, mit keressünk és hajlandóak vagyunk türelmesen nézelődni, lesz mit nézni. A Fekete-tenger élővilága más, mint amit a tipikus nyaralóhelyeken megszokhattunk, de pont ezek miatt a különbségek miatt lehet érdekes a búvár számára.

A másik lehetőség az, hogy az ember roncsoknál merül. Itt nem az apróságokra figyelünk, hanem a nagy egészre. Bár nem feltétlenül tartják számon a Fekete-tengert a roncsmániások, azért ha valaki elvetődik ide, és felveszi a kapcsolatot a helyeket jól ismerő búvárokkal, akkor azért meglepően érdekes maradványoknál búvárkodhat.

A Scsuka-osztályba tartozó S-213 jelű szovjet tengeralattjáró például a második világháború idején süllyedt el: 1942-ben futott aknára. A tragédiában a hajó teljes legénysége odaveszett. A roncsot 2010-ben találták meg a romániai Constantától 6 kilométerre a búvárok. Ez az egyike az elérhető mélységben levő tengeralattjáró-roncsoknak, a legmélyebb pontja 31 méter mélyen van.

Persze a zöld víz az itt is uralja a videót, de hát ezek a helyi körülmények, ehhez kell alkalmazkodni. Cserébe a búvár bepillantást nyerhet a történelembe, és még csak nem is kell a világ végére utaznia ehhez kis hazánkból.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Megvallom őszintén, szerintem semmi baj nincs azzal, hogy a Halloween-tökök faragását néhányan idehaza is elkezdték. Én is faragtam már tököt, egyszerűen csak egy jó mókáról van szó, ennél többet belelátni feleslegesnek tűnik a számomra. Mint ahogy az sem zavar, ha valaki nem vesz részt az ilyen dolgokban- nem is kötelező, szerencsére.

Persze az igazi mánia nem nálunk van, hanem a tengerentúlon. Ott mindenféle művészi tökfaragásokkal rukkolnak elő a legügyesebbek, vagy esetleg extrém körülmények között vágnak neki a munkának. Igen, búvárok is szoktak ilyen programokat szervezni, ilyeneken készült képek csokrát teszem most közzé.

Mint minden víz alatt végzett tevékenységnek, ennek is megvannak a nehézségei, különlegességei- és mivel kedvtelési búvárkodásról van szó, ennek is a közösségi élmény, a kikapcsolódás, a móka a lényege. Lehetne tökfaragás helyett mást csinálni, de ahol ez a hagyomány, nyilván ez a téma. Ki tudja, talán nálunk egyszer majd búvárok busójárását (busóúszását?) szervezi meg valaki.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Érdekes, friss, különleges képek, hírek, videók a Facebook-on is.