Igen gyakran láthatunk víz alatti témájú dokumentumfilmeket a tévében, ám búvárszemmel ezek némelyike legalábbis megkérdőjelezhető minőségű, a témában járatlan ismerősöknek időnként el is kell magyarázni, hogy amit látnak, az nem is úgy van.
Először is látni kell azt, hogy az ismeretterjesztő csatornák ma ugyanúgy piaci alapon működnek, mint bármelyik kereskedelmi tévé. Dollármilliók forognak kockán, és biztosra kell menni, a tévének is, a stábnak is. A csatorna ezért olyan filmeket vesz át, amik kellően bombasztikusnak számítanak, a stábok pedig olyan anyagot próbálnak produkálni, ami borzongató- bármi áron. Olyan nyomás van mind a két félen, ami belekényszeríti a dokumentumfilmeseket elképesztő dolgokba is.
Vannak alaptrükkök, amikkel még nagy kockázat nélkül lehet élni. Az egyik a jól összevágott beharangozó, ami hihetetlen képeket ígér, aztán a teljes filmet megnézve kiderül, az összes látványos kockát tartalmazta az előzetes, a többi csak töltelék. Aztán ott van a szokásos amerikai doku-felépítés, hosszú beharangozó a film elején, reklám előtt a következő fejezetből adnak ízelítőt, reklám után az előzőeket foglalják össze- kis ügyességgel egy jó felvételt 4-5 alkalommal el lehet sütni.
Szintén jó időhúzás a filmben szereplőket hosszan beszéltetni a kamerába, akik csacsognak az állatokhoz való viszonyukról, a félelmeikről, a karrierjükről, a családjukról, a kedvenc cipőjükről- mindegy, mi a téma, ki lehet húzni vele pár percet. Nem árt, ha van egy csinos nő is a csapatban, vele az ilyesmi is jobban eladható. Épp a napokban láttam egy filmet, feltűnt benne Caterina Gennaro, aki rúdtáncosként állítólag sztár volt, a képeit látva viszont természetfotósnak középszerű- a búvárruha viszont jól áll neki, és ez a lényeg. Néha hírességeket rángatnak bele a projektbe, az ő érzéseik ecsetelésével mindig jól ki lehet tölteni az időt.
Remek trükk az is, hogy a filmben valami hihetetlen nagy felfedezésről beszélünk, ami képileg nem jelenik meg, de ha a narrátor huszonhatszor elmondja, mekkora élmény sztepptáncoló polipokat látni, akkor mégiscsak úgy marad meg a felületes nézőben, hogy a nyolckarúak a parkett ördögei. A filmek jelentős része, bármekkora dolgokat ígér, nem leplez le semmit.
Esetleg két össze nem függő felvétel egymás mögé vágásából lesz drámai jelenet- nem szokatlan dolog, hogy a vágóasztalon sikerül az átlagos felvételekből jó filmet csinálni, de ha mondjuk térben és időben messze készült snittekből dolgozik rendszeresen egy ismeretterjesztő film készítője, azzal magát a műfajt csúfolja meg. És bizony szakértő szemmel nézve feltűnik, ha megváltozik a víz színe, a látótávolság, a napszak...
Gyakran dobnak be trükköket a stábok. A felvétel előtt, kamerán kívül etetik az állatokat, netán máshogy érik el hogy a felvételen "jól viselkedjenek". Épp Jean-Michel Cousteau csapata keveredett a közelmúltban ilyen botrányba, de már a régi időkben is előfordult ehhez hasonló, hiszen a tengeri állatok jelentős részét oda kellett csalogatni valahogy a kamerák elé, és az sem árt, ha valami látványosat csinálnak is.
Mert azért a filmesek védelmében le kell szögezni: "a tenger nem múzeum!" Amikor a víz alatti természetfilmes órákon, napokon, heteken át próbál megörökíteni egy viselkedést, de nem sikerülnek a felvételek, pont abban a percben nem mennek a kamerák, épp elfogy a levegő a palackból, akkor az őrjítő érzés. Nem kevés pénzbe kerül beszerezni a felszerelést, megszervezni az utazást, és esetleg minden erőfeszítés felesleges volt- ilyenkor gyakran nyúlnak "kreatív megoldáshoz" az alkotók, vagy a jobbik esetben a született felvételekhez illeszkedően módosítják a forgatókönyvet, változtatnak a koncepción. Ez teljesen tisztességes megoldás- esztelenül támadó ragadozókról akarunk filmet csinálni, de aztán azt tudjuk megörökíteni, hogy ezek jó fejek, akkor módosítható a sztori. De kiprovokálni agresszív viselkedést nem túl szép, hogy sikerüljön kellően drámai anyagot összehozni.
Valószínűleg itt válik el, ki az, akinek nem csak munkája, hanem szenvedélye is a természetfilmezés, aki akár saját pénzét is rááldozza a filmezésre, és nem érdekli, mi jön ebből vissza. Ők szeretnek merülni, szeretnek filmezni, azt akarják megmutatni, amit látnak, és nem azt, ami a csatorna számára jól eladható. Akinek ez az egész csak a pénzről szól, az könnyen köt kompromisszumot: ha vért akarnak a producerek, megkapják, így vagy úgy. És ilyenkor születnek életveszélyről, kockázatról, halálfélelemről szóló anyagok, csattognak az állkapcsok, összedőléssel fenyegetnek a roncsok, és így tovább... Közben meg búvárként annyit látok, hogy egy átlagos szituációt adnak el a laikus közönség számára halálközeli élményként.
Sajnos az ingerküszöbünk az egekben van. A pár éves dokumentumfilmek ahol a cápa csak úgy elúszkál a nagy kékségben már nem elég. Jöjjön közelebb. A búvár fogja meg az uszonyát és vontattassa magát vele. És közben lehetőleg kapjon el egy fókát is a ragadozó... Erre kapjuk fel a fejünket. Nem segítenek a hülye fikciós filmek se, ahol cáparajok, óriáspolipok meg más látványos animált szörnyetegek gyilkolnak. Mennyivel látványosabb, mint egy hagyományos dokumentumfilm! Hát miért ne lehetne ilyen hangulatú egy ismeretterjesztő műsor?
Nos, a bajom ezzel egyszerű: azért, mert maga a búvárkodás sem ilyen. Több száz merüléssel a hátam mögött azt kell moondjam, nem a halálfélelemről szól számomra a víz alatti kalandozás. A cápák nem támadtak a közelemben se emberre, se állatra. Nem szorulok be rendszeresen roncsok belsejébe, és nem kell az utolsó slukk levegőmre hagyatkozni hogy túléljem az életveszélyes merüléseket. Borzongás előfordul, hiszen önmagában a víz alatti lét egy kaland, de a feltupírozott drámák komolytalanok. Vannak értékes, tanulságos, szép dokumentumfilmek, amiket bátran merek ajánlani mindenkinek, de bizony akadnak fércművek is. Ahol nem maga a víz alatti világ bemutatása a legfontosabb, hanem a bombasztikus előzetesek, a hangulatkeltés, ott azért nyugodtan elkezdhetünk gyanakodni, hogy nem a merülés hozta izgalomba a filmeseket és a csatorna fejeseit, hanem a guruló dollárok.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
