Big Blue Búvár Blog

Egy hihetetlen megmenekülés történetét csak több évtizeddel később igazolták a búvárok, miután megtaláltak egy rég elveszett második világháborús roncsot.

Kefalonia a Jón-tenger egyik nagyobb szigete Korfutól délre, Magyarországtól nagyjából másfél órányi repülőútra. A szép öbleiről is ismert szigeten természetesen merülésre is van lehetőség, akad pár kisebb hajómaradvány, beúszható, tágas barlang, amforamező.

Az igazi érdekesség azonban a HMS Perseus brit tengeralattjáró roncsa. A 79 méter hosszú hajó legmélyebb pontja 52 méteren van, de a merülhető rész 34 méteren kezdődik és jellemzően 40 méteres mélységben ússzák körbe a tapasztaltabb búvárok. Mivel Görögországot inkább turisták keresik fel, akik maximum intrómerülésig jutnak, kevesen ismerhetik ezt a roncsot, pedig a teljesen egyben lévő hajó még rutinos roncsbúvárok számára is érdekes lehet.

Még izgalmasabbá válik a merülés, ha megismerkedünk az egyetlen túlélő hihetetlen történetével is. Az akkor 31 esztendős John Capes nem a HMS Perseus 60 fős legénységének tagja volt, hanem utasként csatlakozott. A hajó 1941. december 6. éjszakáján a Jón-tengeren hajózott amikor váratlanul nagy erejű robbanás rázta meg a hajótestet. Vélhetően aknára futott a Perseus, ami után azonnal több tonnányi víz tört be és kiáltozás töltötte be a tengeralattjárót. A Perseus pillanatok alatt elsüllyedt, de meglepő módon a hátsó rész ahol Capes volt nem telt meg vízzel.

Minden sötétségbe borult, az életben maradt férfi viszont szerencséjére megtalálta a mindig kéznél levő zseblámpáját. Elindult és egy ajtóig jutott, amit a víz nyomása tartott zárva, ennek köszönhette életben maradását- a hajóorrban levő emberek ekkor már mind halottak voltak. A hátsó félben rekedtek közül is sokan vesztették életüket, összesen három sérült túlélőt talált Capes. A jéghideg vízben elgémberedtek, Capes megosztotta velük rumosüvegjének tartalmát, és aztán elindult a hátsó menekülőnyílás felé, hogy kiutat keressen. Ahhoz, hogy ezt az ajtót kinyithassa, ki kellett egyenlítenie a nyomást a hajó és az azt körülvevő tenger között.

Capes talált néhány Davis mentőkészüléket, ezeket társaira adta és maga is felvett egyet. A terv szerint a beáramló tengervíz kiegyenlítette volna a nyomást, ekkor oda tudtak volna úszni a menekülőnyíláshoz és el tudtak volna jutni a felszínig. A létfontosságú szelep azonban megsérült, más módot kellett hát keresnia víz beeresztésére. Egy víz alatti ágyú szelepének megnyitása lett a megoldás.

Ezek után már képes volt kinyitni a menekülőnyílás ajtaját, ami alól a maradék levegő így el is szökött. Capes visszaúszott a többi tengerészért, a menekülőnyílás felé irányította őket, aztán maga is elindult a felszín felé. A műszerek 82 méteres mélységet mutattak, de senki nem tudta, nem tudhatta, valóban ebben a mélységben vannak-e. Több, mint kétségesnek tűnt a siker, hiszen a Davis készülék tiszta oxigénnel működött, minden egyes lélegzetvétel fájdalmas volt a túlélő férfi számára. Ám nem volt választási lehetőség, vagy így próbálják meg, vagy valamennyien a már halott társaik sorsára jutnak.

A többiektől elszakadt Capes kétségbeesetten küszködve próbálta meg az emelkedést lassítani, kevés sikerrel, aztán egy aknát látott maga mellett, szerencséjére az sem lépett működésbe. Úgy érezte ezek után, hogy az égiek szerint is életben kell maradnia, és váratlanul el is érte a felszínt. Az éjszakai ég volt felette, tüdejében nagy fájdalmat érzett és szédült, és senkit nem látott maga körül az erősen hullámzó, hideg tengerben. Rájött, hogy minden bizonnyal ő az egyetlen túlélő.

Szétnézve próbált tájékozódási pontot keresni, végül észrevette egy nem túl távoli parton a hófehér sziklákat. Több órányi úszás után, kínlódva, teljesen kimerülten érte el Kefalonia szigetét, amit akkoriban az olaszok tartottak megszállva. Szerencséjére nem ők, hanem a helyi görögök találták meg, és náluk bújkált 18 hónapon át. John Capes túlélte a háborút, 1985-ben hunyt el.

Sokan kételkedtek abban, hogy Capes valóban úgy menekült meg ahogy mesélte. A HMS Perseus roncsának nyughelye nem volt ismert egészen a kilencvenes évekig, amikor egy görög búvár, Kostas Thoctarides rá nem talált a halászoktól származó információ alapján. A roncs legmélyebb pontja 52 méteres mélységben volt, a hajó hossza és alakja pedig megegyezett a Perseuséval.

A roncs ma is egyben van, az orrészén látható az akna által ütött hatalmas lyuk, más sérülés viszont nem fedezhető fel. Ami igazán meglepte a búvárokat, az az volt, hogy a hátsó menekülőnyílás ajtaját nyitva találták, és itt mindent úgy találtak ahogy azt Capes elmondta. Megvolt az üveg, a Davis-készülékek, a cipők.

Most már a tenger élőlényei népesítik be a háborús sírhelyként tisztelt Perseust, ahonnan a búvárok semmit nem hoztak el, csak filmeket és képeket készítettek róla. Azok akik napjainkban merülnek a roncshoz egy tragikus sorsú hajót úszhatnak körbe, miközben felidézhetik magukban egy ember hihetetlen megmenekülésének történetét.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Az Adriai-tenger egyik leghíresebb roncsa, a Baron Gautsch kereken száz éve süllyedt el (történetéről itt írtam), ehhez kapcsolódóan eseménysorozatot hívtak életre a horvátok. A napokban például néhány képet tett közzé Danijel Frka, amin Tomo Vrdoljak modellkedik a roncsnál, aki palack nélkül tett látogatást a híres hajó maradványainál.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A világ legmélyebb tava, itt van a Föld édesvízkészletének ötöde, élővilága egészen páratlan- a Bajkál a legek tava. Naná, hogy merülnek is benne!

Nyilván egy oroszországi búvártúrát tető alá hozni bonyolultabb ügy, de aki elhivatott, azt nem riasztják el az adminisztratív akadályok. A helyieknek van tapasztalata, hiszen a szovjet időkben is élénk búvárélet volt az országban, így a Bajkál mélyén is szétnéztek már, tehát van olyan, aki tud segíteni a merülésben. 

Persze észnél kell lenni, mert a tó vize nem túl meleg, és ha az ember kicsit elbambul, süllyedhet egy darabig az aljáig: a Bajkál több, mint 1600 méter mély. A víz igen tiszta, és otthont ad 1200 állat- és 600 növényfajnak. Itt él a világ egyetlen édesvízi fókafaja is.

Talán nem is kell mást mondani: aki a lehető legtöbb, legváltozatosabb búvárélményre vágyik, az a trópusi roncsok, a különleges barlangok mellé a Bajkál-tavat is felveszi a bakancslistájára. Egy kis ízelítőnek beillesztek egy jól sikerült búvárfilmet, ami biztosan többeknek kedvet csinál egy kis szibériai kiruccanáshoz.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Thaiföld keleti részén található Koh Tao szigete. A Thai-öböl is népszerű az ország andamán-tengeri partszakaszához hasonlóan, de a búvárkodás némileg más. A látótávolság a vízben nem mindig jó, ám bőven van érdekesség a mélyben.

Mint ahogy minden egzotikus utazás esetén, úgy itt is igaz, oda kell rá figyelni, mikorra tervezzük a búvártúrát, hiszen ha rossz az idő, a parton ücsörögve nem nagyon fogunk örülni annak, hogy spóroltunk egy keveset a rossz szezonban utazva. Koh Tao július és szeptember között számít a legjobbnak, ekkor érkezik ide a legtöbb búvár.

Az alábbi igazán jól sikerült videóban látható, hogy van errefele mozgalmas korallzátony, nagy halraj, több roncs- unatkozni senki nem fog, és még a víz is jó meleg...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A buborékkarikákat lődöző eszközért egy fillért sem adnék, de egyszer azért kipróbálnám.

Ahogy telnek az évek, úgy tartozom én is egyre inkább azok közé a búvárok közé, akik inkább elhagynák a felesleges felszereléseket, mint hogy még pár darabot magukra aggassanak. Nemrég merültünk régi cuccokkal, nem volt se nyomásmérő, se mellény, mégis elboldogultunk odalenn, Cousteau-éknak sem volt több cucca, amikor kezdték az egész búvárkodást.

Persze van a fejlődésnek értelmes része, de pár dolog azért tipikusan olyasmi, amit drága pénzért megvesz a mindenféle búvárok játékszerre költő emberke, ám aztán a szekrény aljában kötnek, mert nem praktikusak különösebben. No, ez a víz alatt buborékkarikákat eregető eszköz a gyártó szerint jó arra, hogy jelezzünk a merülőtársnak, vagy a felszínre. Ez szép ötlet, de utóbbira vannak hatékonyabb dolgok, előbbinél pedig jobb megoldás az, ha nem 15, hanem másfél méterre vagyunk a másik búvártól. Ráadásul a mai időkben, amikor a repülős utazásoknál a súlykerethez igazodás a legnagyobb problémák közé tartozik, nyilván az első között itthon hagyott felesleges dolgok egyike lenne Torid Pulse.

Ahol van pénz, és a merülést nem a világ végére utazva kell megszervezni, hanem csak lesétálnak a tengerpartra, ott még csak-csak. Ilyen helyzetben nyilván én is elszórakoznék egy-két alkalommal merülés közben ezzel a különleges vízipisztollyal. A videó ugyanis meggyőző és felvillanyoz- egy pár percig legalábbis...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Jó kis videóra bukkantam, ami az egyik legveszélyesebb tengeri élőlényről készült, mert valószínűleg több embernek okoz sérülést, mint a cápák. Ez az állat nem nagy, nem gyors és nem is szokott embereket megharapni: a hátán levő tüskékkel juttat roppant erős mérget az áldozat szervezetébe. A filmen látható, hogy a tüske akkor válik hatékony injekciós tűvé, amikor valami felülről érinti, mondjuk rálép egy emberi láb, vagy óvatlanul beletenyerel valaki.

Ezt az állatot hívják kőhalnak, sziklahalnak, skorpióhalnak az átlagbúvárok, nyilván a biológiában jártasabbak pontosabban meg tudják határozni az adott fajt. A skorpióhal-félék (Scorpaenidae) családjába tartozó állatokra jellemző az, hogy méreggel védik meg magukat, általában az aljzaton rejtőzve.

Furcsa mintázatuk miatt könnyen be tudnak olvadni környezetükbe, időnként olyanok, mint egy szikla két szemmel- ezért is nevezik őket kőhalnak. Az egész világon elterjedt élőlények, a trópusi tengerekben éppen úgy megtalálhatók bizonyos fajaik, mint ahogy a hozzánk legközelebb eső Adriában is. Így aztán mindig ajánlott az óvatosság, ha az ember a sziklák közt lépdel mezítláb, netán merülés közben nem nézi, mihez nyúl hozzá.

Egy újabb érv arra, hogy semmit se érintsünk, semmit ne akarjunk megfogni! A méreg azonnal erős fájdalmat okoz, emberre is veszélyes lehet. A sérült testrészt forró vízbe kell áztatni, illetve súlyos esetben orvoshoz kell fordulni, Ausztráliában a gyakran alkalmazott ellenmérgek közé tartozik a sziklahal szúrása után szükséges szer.

Ráadásul még csak tengerbe sem kell menni ahhoz, hogy bajba kerüljünk, a partra vetődött sziklahal akár 24 órán át is képes túlélni- és mérgezni. Szóval akkor is nyitott szemmel sétáljunk, ha a tenger által mosott sziklák között nézünk szét. De kifejezetten emberre támadni nem szokása, sőt, nyugodtan tűri a fotózást is, így aztán gyakran tűnik fel a víz alatt készült képeken.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Nem hogy átlagember, de átlagbúvár sem tudja elképzelni, micsoda előkészületek szükségesek egy extrém barlangi merüléshez.

Már ahhoz is komoly felkészülés, tanfolyamok sora kell, hogy valaki barlangba merészkedhessen. Eleinte az is nagy érzés, hogy alig pár ember által látott üregben úszhat valaki, de akadnak, akik ezek sem elég. Ők olyan helyre vágynak, amit még soha, senki nem fedezhetett fel előttük.

Ahogy sok barlangot járnak be a búvárok, egyre kevesebb olyan marad, ahol még senki nem merült. A már ismertek közül viszont többnek még nem találták meg a végét, pedig bizonyára az egyik csúcs ebben a műfajban, amikor valaki elér egy falhoz, ahonnan nincs tovább. 

A franciaországi Ressel barlang is olyan hely, ahol bőven akad felfedeznivaló. Egy 2012-es filmet illesztek be róla, ami azért jó, mert egy kicsit felvillant abból is, mennyi munka és előkészület szükséges egy ilyen különleges merüléshez: kilenc órán át tartott és két és fél kilométernyi távolságra hatoltak be! Néhol elromlott a látótávolság, máshol viszont kristálytiszta vízben úszhattak a felfedezők. 

Ha megkérdeznénk őket, megérte-e ez a sok ráfordított idő és pénz, miközben komoly veszélynek teszik magukat, nyilván azonnal rávágnák, hogy megérte- hiszen nyilván a felszínre emelkedés után rögvest elkezdték szervezni a következő merülést.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Mostanában adriai roncsmerülésekről írtam, de van azért ott más érdekesség is. Egyszer volt szerencsém egy hetet hajóval kalandozni Dugi Otok térségében, és merülhettünk a Kampanel Misnjak nevű helyen.

Az ember tudja, hogy ha egy pont távolabb esik a turistaáradattól, valószínűleg dúsabb élővilágot találhatunk ott, de ritka, hogy ennyire beigazolódik ez az elmélet. Dugi Otoktól nyugatra horgonyoztunk le a nyílt tengeren, ahol észnél kellett lenni az áramlásokkal: ha valaki tovább sodródik a tengeren, a következő megálló Rimini...

Nekünk akkor szerencsénk volt, nem kellett áramlással küzdeni. Pár méterrel a felszín alatt kezdődött a zátony, amit körbeúszva nézhettünk szét. Meglepően sok volt a hal, és érdemes volt lámpákkal világítani, mert nem túl nagy mélységben lila és sárga gorgóniák, mindenféle színes szivacsok voltak. Az egyik üregbe benézve észrevettem egy murénát, mutattam a merülőtársamnak, aki jelzett, hogy látta, de nem abban a lyukban van, hanem mellette. Mielőtt vitázhattunk volna, egyszer csak előbukkant mind a kettő! Ehhez tudni kell, a muréna egyáltalán nem tipikus látvány manapság az Adria mélyén.

Emellett akadt hatalmas kőhal, tengeri pók, és sok más érdekesség. Persze halászháló is van ott beszakadva, mert nem csak a búvárokat érdeklik a halrajok... De szerencsére ezúttal csak a mi hajónk volt ott. Az egész hetes búvártúra egyik legemlékezetesebb merülése lett, egy olyan pont az Adrián, ahova bármikor szívesen visszamennék. Jó példa arra, hogy ez a tenger is nyújthatna még több élményt a búvárnak, ha egy kicsit vigyáznánk rá.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Olyan búvárcuccal merültünk, ami öregebb nálunk- egy élmény volt.

A történet valahol ott kezdődik, hogy a búvárkodás iránt érdeklődő emberek egy része, lévén merülni csak 1-2 hetet tudunk évente, filmeket néz, könyveket olvas a témáról. A mi körünkben ismertek a hőskorszak víz alatti felfedezői, sokat tudunk Cousteau-ról vagy Hans Hass expedícióról.

Értelemszerűen akadunk páran, akiket az is nagyon érdekel, milyen felszereléseket használtak annak idején. Mivel a több évtizedes cuccokat nagyon tartósnak készítették, ezekből szép számú még ma is működőképes. Hol olcsóbban, hol drágábban hozzá lehet jutni ősrégi felszerelésekhez, amiből némelyik dísznek jó, de van, amit könnyen helyre lehet pofozni.

Én először az interneten, majd egy Debrecen közeli faluban vettem öreg cuccokat. Utóbbi helyen egy zacskóban nyomtak a kezembe már ránézésre is remek állapotú légzőautomatát, műszereket, nevetséges áron. Nyilván ott hányódott ezer éve, nem is feltétlenül tudták, mire való. Igazság szerint ezeknek a cuccoknak nehéz meghatározni az értékét. Egy gyűjtőnek kincs lehet, de egy átlagbúvár korszerűbb felszereléseket használ, teljes joggal. Szóval van, aki egy fillért nem adna érte, de nekem bőven megérte az árát a cucc. 

Volt benne egy ősrégi, Barakuda típusú kéttömlős reduktor. Örültem neki, de azzal gondban voltam, hol lehetne megnézetni, milyen állapotban van. Az ember nem megy víz alá 20 centire se olyan cuccal, amiről semmit nem tud. Pár hónap után internetes beszélgetéseknek köszönhetően jutottam el egy búvárhoz, aki hozzám hasonlóan beleásta magát a témába, és közösen megnéztük a légzőautomatát.

Leesett az állunk, annyira szép volt belül minden. Némi tisztítás, fertőtlenítés után rátettük egy palackra, és kiderült, ez bizony működik. A legegyszerűbb, legrégibb alaptípusról van szó, pont olyan felépítésű, mint Cousteau-ék első nyomáscsökkentői. Naná, hogy ki kellett próbálnom!

Egy hét múlva pedig ismét Csepelen voltam. Az egyik tónál mentünk merülni, aminek "ábrándos szépségét" a földes út, a kisebb szemétkupacok, illetve a gyatra víz alatti látótávolság adta. Ez is egyfajta kaland... De a normál merülés után jött a nagy próba, feltettük a palackra az ősi reduktort, és 1-2 percet mind a ketten víz alatt voltunk vele.

Első tapasztalatunk az volt, hogy működik, a második pedig az, hogy kicsit "munkásabb" vele a merülés, nem adagolja úgy a levegőt, mint az új légzőautomaták. Mivel régen nem használtak nyomásmérőt, természetesen nem vagánykodtunk túl nagy mélységgel és túl hosszú merüléssel, ez az élménnyel egészen másról szól. Ráadásul kicsit újra kell tanulnunk az alapokat, hiszen nem használunk a víz alatti lebegést egyszerűsítő kiegyenlítő térfogatot sem, tehát nagyon fontos a megfelelő kisúlyozás. Ilyenkor az emberben mindig van egy kis bizonytalanság, óvatosan mozogtunk, hiszen némileg más felszerelésekhez szoktunk. A lényeg viszont az volt, hogy belekóstolhattunk ebbe a fajta búvárkodásba.

Én a kalandot még azzal is megfejeltem, hogy egy ősrégi búvármaszkot használtam a kollekciómból. Tiszta retró hangulatú volt így az egész, de legközelebb szerzek majd uszonyt is. Neoprénruhából olyat keríteni, ami régi, de még használható, nem egyszerű mutatvány, de nem adom fel, talán sikerül.

Mondjuk enélkül is vagány dolog volt a Cousteau-stílusú búvárkodás, és bizonyára lesz még folytatása. Bár pontos gyári számom nincs, a légzőautomatát katalógusban keresve, illetve a maszkot alaposabban megvizsgálva nagyon úgy tűnt, mind a kettő öregebb mint én. Nem semmi, hogy még mindig használhatók, a régiek tudták, hogy kell tartós felszerelést gyártani!

Bár abban nem vagyok járatos, úgy tippelem, olyan ez az egész kaland, mint a veteránautózás: a féltve őrzi régi dolgokat nem mindennap akarjuk használni, csak meg akarunk tapasztalni valami régi életérzést. Tanúsíthatom, a sekély és rövidke ismerkedő merülés széles vigyort csalt az arcunkra, pedig a látás meg a körülmények semmivel nem lettek jobbak Csepelen az első, "normál" merüléshez képest. Ennyi mégis elég volt egy maradandó élményhez...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Nem csak a trópusi tengerek lehetnek látványosak a víz alatt, egészen másféle élőhelyeken is találunk színes, formagazdak élővilágot. Akár még az Északi-tenger mélye is rejthet változatos csodákat!

Fél évszázada süllyedt el egy lengyel halászhajó Dániától északnyugatra. A katasztrófában a legénység hat tagja vesztette életét, a Macurek roncsa pedig jelenleg 36 méteres mélységben nyugszik. 

Az eltelt évtizedek alatt a tenger teljesen meghódította a hajó maradványát. Önmagában a roncs nem lenne igazán izgalmas, egy kis halászbárka ugyanis messze nem olyan lenyűgöző, mint egy hadihajó. De nincs igazán nagy mélységben, ráadásul be is lehet pillantani a belső terekbe, tehát jó alaposan szét lehet nézni.

És ez a lényeg: a hajón rengeteg színes szivacs és más élőlény telepedett meg, amik pár helyen szinte teljesen elfedik a felépítményt, nehezen kivehetővé teszik a formákat. Az üregekben, lukakban kis élőlények bújkálnak, néhol halak bukkannak fel a búvárok előtt. Ez a roncs így kelt új életre: noha acélból és fából épült, most úgy néz ki, mintha maga is élővé vált volna. Misztikus élménnyé vált a merülése, és az alábbi videók nyilván igazolják, a hideg, zöld tengervíz mélyén is érdemes lámpával merülni, hogy megcsodálhassuk a színeket.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.