Big Blue Búvár Blog

Nagyszerű videót készítettek a Chuuk-lagúnában nyugvó roncsokról.

A második világháború egyik komoly csatájának volt a helyszíne az egykor Truk-lagúnaként ismert környék. Ma már Chuuk-lagúnaként része a Mikronéziai Szövetségi Államoknak. A térképen látható, a nagyjából Ausztrália és Japán között elhelyezkedő szigeteknek megvolt a maguk stratégiai jelentősége. Így aztán a japán haditengerészet egyik igen fontos, megerősített bázisa volt a második világháború idején.

Az amerikaiak 1944 februárjában indítottak támadást a Truk-lagúnában állomásozó japán egységek ellen. Ugyan a legnagyobb hajók ekkor már nem voltak ott, de így is több tucat hajót küldtek a tenger fenekére, és rengeteg repülőgépet is elpusztítottak az amerikai hordozókról felszálló harci gépek.

Úgy tartják, a Chuuk-lagúna a világ egyik legnagyobb roncstemetője. Van persze még pár más hely, ahol egymás közelében vannak fontos, történelmi jelentőségű roncsok, de itt hajók, repülőgépek is merülhetők, ráadásul igen meleg vízben. Nem csoda hát, hogy sokakat vonz az itteni búvárkodás- csak éppen rendesen zsebbe kell nyúlni érte.

Szerencsére néhány lelkes búvárfotós és -filmes a segítségére siet a Chuuk-lagúnáról csak álmodó búvároknak, mert betekintést adnak ebbe a roncstemetőbe. Dustin Adamson mostanában több helyen is remek anyagokat forgatott, és ez a film sem kivétel: aki szeretne egy hangulatos összeállítást látni arról, mit rejt a mélység errefelé, ne hagyja ki.

Máltai vizekben találtak igen régi időkből származó roncsot.

Nagyon izgalmas felfedezést tettek a víz alatti régészek Gozo szigete mellett: a főníciai hajó maradványa akár 2700 éves is lehet, ilyen régi roncsot errefelé még nem is találtak. Nagy szerencse, hogy igen mélyen, 100 méter alatt nyugszik, így nem nagyon találhatták meg kincsvadászok idáig.

A régészeket technikai búvárok is segítik, akik képesek ebben a mélységben is dolgozni. (Meg kell jegyezzem, a búvárvilág szemmel láthatóan kisebb, mint hinné az ember: az egyik angol búvárt, aki a csapat tagja, ismerem is, pár éve még a Kanári-szigeteken vezetett búvárbázist. Ám elkalandozott a technikai merülések irányába, és azt kell mondjam, megértem, amikor ilyen fantasztikus expedíciókban vehet részt.)

Magára a roncsra még 2007-ben bukkantak, ám meg kellett teremteni a feltételeit a feltárásnak. A máltaiak segítségként külföldi régészeket is bevontak az előzetes vizsgálódásokba, a helyi egyetem szakemberei például francia intézekkel dolgoztak együtt. A főniciaiak idejéből származó roncs rengeteget elárulhat arról, hogy zajlott a kereskedelem több, mint két és fél évezrede a Földközi-tenger középső részén.

2014-ben gyűjtöttek be először mintákat, és akkor derült fény rá, időszámításunk előtt hétszáz évvel süllyedt el a hajó. Jelenleg egy 12 méter hosszú és 5 méter széles területen zajlik a feltárás, itt nyugszanak az amforák és egyéb edények. Ezekhez hasonlót felszíni régészeti kutatások során már találtak a mediterráneumban, de víz alatti egészen egyedi leletnek számítanak.

Nem olyan könnyű a felszínre hozni a nagyobb amforákat: az évezredek alatt üledékkel megtelt edények némelyike 50 kiló tömegű is lehet. Az pedig csak a felszínen derülhet ki, mi az, aminek egy edényen funkciója van, és mi az, ami díszítés, mint azt a csapatot vezető Dr Timmy Gambin elmondta.

Egy régész kollégája, Jean-Christophe Sourisseau arról mesélt, hogy a talált tárgyak között lehet olyan, ami Máltán készült egykoron. Emellett a rakományban voltak a mai Olaszország Campania és Lazió régiójában készült tárgyak és Szardíniáról, Pantelleriáról, Szicíliából, sőt, Tunéziából származó leletek. Ez egyértelműen igazolja, hogy a főniciai hajókkal a kereskedők mindenfelé eljutottak a Földközi-tengeren.

A régészek úgy vélik, a hajó nem sokkal azután süllyedhetett el, hogy elhagyta Gozo szigetén Xlendi kikötőjét. Hogy hová tartott, azt nyilván csak találgatni lehet, hiszen annyira vegyes összetételű volt a rakomány.

Maga a hajótest egy része is ott rejtőzhet a lelőhelyen az üledék alatt, és talán a rakományból is van még ott. Ám száz méternél is mélyebben előásni ezeket nem egyszerű feladat. De ki tudja, talán valamikor ebből is a felszínre tudnak hoznak valamit- amit eddig kiemeltek, azok a helyi múzeumba kerülnek.

76 év után fedezték fel Dániában a HMS Tarpon nevű tengeralattjárót.

Az 1940-ben eltűnt HMS Tarponra dán búvárok bukkantak rá. Thyboron közelében fedeztek fel egy még nem ismert roncsot a JD-Contractor nevű cég alkalmazottai. A tengeralattjárót Gert Normann Andersen búvárrégész csapata vizsgálta meg alaposabban, akikhez Innes McCartney, egy ismert brit tengeralattjáró-szakértő is csatlakozott. 

Normann Andersen egy helyi múzeum vezetője, ahol a tengeri csatákra koncentrálnak, elsősorban a Jütlandi ütközetre, ami az első világháború egyik fontos csatája volt. A Tarpon felfedezése is nagy jelentőségű, a dán régész szerint megindító érzés volt merülni a drámai véget ért tengeralattjáró roncsánál.

A 84 méter hosszú hajóval együtt ugyanis odaveszett a teljes, 59 fős legénység is. A HJ Caldwell kapitány irányítása alatt álló HMS Tarpon feladata az volt, hogy olyan német teherhajókra vadásszon, amelyek a megszállt Norvégiába szállítottak utánpótlást az Északi-tengeren. 1940. április 10-én találta magát szembe a Schürbek nevű felfegyverzett teherszállítóval, majd soha többé nem lehetett róla hallani. Hivatalosan április 22-től számított elveszettnek. A korabeli feljegyzések alapján egészen máshol, a Skagerrak mélyebb vizében keresték, ám valójában a parthoz sokkal közelebb süllyedt el.

A tengeralattjáró roncsánál megfigyelhették, hogy mind a két periszkóp fel volt emelve, és néhány ajtót is nyitva találtak. Több helyen súlyos sérüléseket szenvedett a hajótest, nyilván számos mélységi bombával támadtak a Tarponra a németek. Egyikük minden bizonnyal telibe találta, és talán a lökéshullám ölte meg a legénység tagjait is. Ám a tengeralattjáró is felvette a harcot, két torpedóvető-csöve nyitva volt, de a német adatok szerint ezek a torpedók célt tévesztettek.

A JD-Contractor elsősorban tengermélyi munkavégzésben utazó cég, kábelfektetés, víz alatti építés és más hasonló feladatok terén van nagy tapasztalatuk. Pont amiatt találnak rá néha teljesen váratlanul roncsokra, mert folyamatosan a tenger felszíne alatt végeznek munkát- a Tarpon előtt például az E50 és a KI jelű első világháborús tengeralattjárókra is ők bukkantak rá Jütlandnál. Ha ismeretlen roncsot találnak, akkor pedig a kutatásba is bekapcsolódnak, hiszen ebben is nagy tapasztalatuk van. Kicsit olyan ez, mint amikor a felszínen építkezések során találnak régészeti lelőhelyeket, ám fontos az is, hogy a cég elkötelezett a kulturális örökség megóvása iránt, ezért nem bolygatja a lelőhelyet, és egyből a hatóságokat értesíti. 

Kevéssé ismert második világháborús roncsokat vizsgálnak a szakértők.

Az Atlanti csata során a német haditengerészet, elsősorban a tengeralattjárók próbáltak minél több angol, amerikai, kanadai hajót elsüllyeszteni az Atlanti-óceánon. Az Egyesült Államok keleti partjainál ólálkodó búvárhajók sok ellenséges hajót küldtek a tenger fenekére, de maguk is komoly veszteségeket szenvedtek. 

A Virginia állam déli részétől induló, Észak-Karolina partvonalán folytatódó, Graveyard of the Atlantic (Atlanti temető) néven ismert tengerrész már évszázadok óta veszélyes helynek számító, renget hajó veszett itt oda. És a roncsok száma erősen megszaporodott a második világháború idején. Ezek közül többet merülnek az Észak-Karolinában megforduló búvárok, és sokat csak mostanában fedeztek fel, mert túl mélyen vannak.

1942. július 15-én süllyesztette el az U-576 tengeralattjáró az SS Bluefield nevű teherhajót a Cape Hatteras közelében. Ám a németek sem úszták meg az összecsapást, a parti őrség ellentámadása következtében a tenger fenekére süllyedt, 45 tengerésszel együtt. A német katonák vélhetően most is a tengeralattjáró belsejében nyugszanak. 

Roncskutatók 2014-ben találták meg szonár segítségével a Bluefieldet, nagyjából 200 méteres mélységben- majd karnyújtásnyira tőle rábukkantak az U-576-ra is. Ebben az évben jött az alkalom, hogy egy nonprofit alapítvány felajánlásának köszönhetően, a NOAA szakemberei tengeralattjáró segítségével eljussanak a roncsokhoz és ott remek felvételeket készítsenek. 

Ezeknek köszönhetően most minden érdeklődő betekinthet kicsit az Atlanti csata véres valóságába, hiszen ezeken a hajókon fiatalok szolgáltak majd vesztek oda. A maradványok ma is jó állapotban vannak, hiszen háborítatlanul nyugodtak a nagy mélységnek köszönhetően.

A régészek pedig tovább folytatják a munkat, mert az Atlanti temetőben még sok felfedezetlen roncs nyugszik- egy részük talán búvárok által látogatható mélységben kerül majd elő.

Természetesen az idén is megálltunk a Vörös-tenger leghíresebb roncsánál.

Ha északi útvonalon megy a búvárszafari, az SS Thistlegorm roncsa kihagyhatatlan merülőhelynek számít. Én már többedjére merültem itt, de voltak velünk akik még soha nem látták- azt hiszem, mindenkinek meghatározó merülési élmény. Az 1940-ben épült hajót 1941-ben bombázták le német Heinkel gépek, majd Cousteau kapitány és csapata fedezte fel a roncsot még A csend világának forgatása idején. Manapság a korabeli hadianyaggal megrakott hajó rengeteg búvárt vonz, érdekes kívül és belül, ráadásul rengeteg élőlény lakja. Általában számítani lehet némi áramlásra, de ha valaki észnél van, nem akkora kunszt a merülés. Ha a tat felől indulunk, látható a megdőlt, de még egyben levő hátsó rész a nagy ágyúval, és leereszkedhetünk a hajócsavarig is.

Utána megfigyelhető, hol szakadt szét a hajótest: a bombák ugyanis lőszerraktárat értek, a Thistlegorm villámgyorsan került a tenger fenekére.

Kicsit odébb a hajó fedélzetéről lezuhant gőzmozdony maradványa úszható körbe.

A hajó fedélzetén pedig ott van a nyomás által összelapított régi tartálykocsi.

Az orr az egyik olyan pont, ahol jellemzően rengeteg hal figyelhető meg- már ha látjuk őket a sok erre úszó búvártól.

A hajó közepén be lehet úszni pár helyiségbe, bár sok érdekes itt már nem maradt.

A raktér annál izgalmasabb, autók, motorok nyugszanak itt. Sajnos ami mozdítható, azt már elvitték szuvenírgyűjtő búvárok. Szerencsére a motorok túl nagyok ahhoz hogy kiemeljék, viszont a kormányokat már hiába keressük rajtuk.

Amikor pedig búcsút intünk a roncsnak, találkozhatunk még olyanokkal, akik egész életüket a Thistlegormon töltik. Nekünk érdekes víz alatti látványosság, nekik otthon...

Látszólag jelentéktelen maradványok is különleges hellyé válnak a víz alatt.

A múlt heti egyiptomi búvártúránk során érintettük a Ras Mohammed nemzeti parkot. A Yolanda zátony egy itt elsüllyedt hajóról kapta a nevét, de magából a hajóból ma már alig látni felismerhető, nagyobb darabot. 

A hely érdekessége az, hogy itt maradt viszont a rakományként szállított fürdőszoba-felszerelés, kádak, csapok, vécécsészék. Némelyik felett egyszerűen csak furcsa elúszni, annyira idegenek itt a tengerben, ám akadnak olyanok is, amelyek valóságos koralltömbbé alakultak át.

A nemzeti parktól nem messze van egy védett hely, ahol gyakran éjszakáznak a búvárhajók. Aki merül, többnyire a közeli Dunraven roncs hoz megy ki kisebb csónakkal, csak kevesen nézelődnek a nem túl látványos zátony mellett. Van egy kicsi, pár éve elsüllyedt búvárhajó is a víz alatt, ami lassan szétesik, általában nem túl izgalmas. Mi most mégis tettünk ide egy kitérőt. A roncs elsőre nem tűnt túl izgalmas, még ha sejtelmes is a semmiből feltűnő orr.

Kicsit tovább úszva viszont leesett az állunk: egy hatalmas, szinte egyetlen nagy gömbként kavargó, gomolygó üveghalraj tűnt fel, amit szinte pásztorkutyaként tereltek az ott élő tűzhalak. Azt hiszem, fotósként igazán szerencsések lehetünk, amikor ilyesmit örökíthetünk meg: így válik izgalmassá a tenger élővilágának köszönhetően még a jelentéktelen roncs is.

Az Ontario-tó mélyén talán régi hajómaradvány remek képet ad a korszak hajózásáról.

A Nagy tavakban eddig felfedezett roncsok közül a második legöregebb a Washington nevű vitorlásé, ami több, mint két évszázada süllyedt el. A kanadai tulajdonban levő hajót Oswego közelében fedezték fel a roncsvadászok, akik távirányítású eszközzel készítettek felvételeket a mélyben nyugvó hajóról.

A kiváló állapotú roncsból egyértelműen sikerült megállapítani, pontosan melyik hajóról van szó. A Washington 1798-ban épült az Erie-tónál, Pennsylvania államban. Utasokat és árukat szállított, majd kanadai kereskedőknek adták el, akik 1802-ben átszállították az Ontario-tóra. 

Az 53 láb, azaz nagyjából 16 méter hosszú, szlup vitorlázatú hajó 1803 novemberében áruval megrakodva indult Kingstonból Niagarába, ám egy heves vihar a tenger fenekére küldte. A fedélzeten tartózkodó öt ember egyike sem élte túl a katasztrófát. A korabeli feljegyzések szerint a hajó néhány alkatrészét és ezt-azt a rakományból másnap találták meg Oswego partszakaszán. 

Ez a hajótípus igazi ritkaság, mert az egyárbócos vitorlásokat gyorsan felváltották a nagyobb hajók. Ráadásul azért is érdekes, mert kereskedelmi hajóból nem találtak még ilyen régit. A korabeli hajókról nem nagyon maradtak fenn tervrajzok, ám a Washington olyan állapotban van, hogy nagyon sokat megtudhatnak a régészek a 18. század végének hajóépítéséről, kereskedelméről. (Csak érdekességként szúrom be, a hajó elsüllyedésekor épp I. Ferenc uralkodott magyar királyként...)

Érdekesség, hogy a tavakban megtalált legöregebb roncs a HMS Ontario, ami 1798-ban süllyedt el, és ennek 2008-as felfedezésekor is közreműködött a mostani csapat egyik tagja, Jim Kennard.

A floridai Cape Canaveral bázis közelében bukkantak roncsokra a víz alatt.

A Global Marine Exploration nevű cég bejelentése szerint nagyon izgalmas felfedezést tettek. Még 2015 szeptemberében kutattak az űrkikötőtől nem messze eső partszakaszon, amikor a műszerek nagyobb tárgyakat jeleztek a tenger fenekén. Az alaposabb vizsgálódás kedvéért most visszatértek a búvárok és a régészek, hogy szétnézzenek.

Hajók maradványait, törmeléket találtak szétszórva, és ezek között rejtőzött három gazdagon díszített bronz ágyú, ezen kívül még másfél tucat ágyú, horgonyok, lövedékek, értéktárgyak kerültek elő. A felfedezésben az a különleges, hogy a 16-17. századból származó hajók roncsáról van szó. A hajóágyúk egyikén II. Henrik francia uralkodóhoz köthető jelzést találtak, így először Jean Ribault 1565-ben elsüllyedt hajóinak megtalálását valószínűsítették. Később ezt az elméletet elvetették, de ettől függetlenül minden bizonnyal francia hajók maradványai nyugszanak a mélyben, abból a korszakból, amikor ők is meg akarták vetni a lábukat az újvilágnak ezen a részén.

Florida állam régészei együtt dolgoznak a jövőben is a céggel, ugyanis a tapasztalatok szerint eredményes az együttműködés. Bővülnek az ismeretek arról az időszakról, amikor először érkeztek az európai gyarmatosítók, és nyilván a vállalkozás számára is megéri a közös munka. 

A lelet érdekessége, hogy sekély vízben van, a part közelében, és Cape Canaveral illetve a Kennedy Space Center csak egy ugrásnyira van. Mondhatni a mai kor felfedezői és a 400 éve hasonlóan merész felfedezésekre induló tengerészek találkoznak ezen a helyen. És hogy akkor sem volt veszélytelen az ilyesmi, azt jelzi, hogy a mélyben roncsok nyugszanak, amelyeket valószínűleg egy hurrikán küldött a hullámsírba....

A Karib-tengerben található Roatan sziget egyik kedvelt búvárhelye a három évtizede elsüllyesztett hajó maradványa.

A nagyjából 50 méter hosszú tankert eredetileg az amerikai hadsereg használta, aztán Nicaraguába került, a Karib-tengeren szállított üzemanyagot. A nyolcvanas években az országban hatalomra került új vezetés elől menekülő nicaraguaiak ennek a fedélzetén hagyták el az országot. Roatan szigetéig jutottak, ami már Hondurashoz tartozik, aztán ott sorsára hagyták az akkor Maas néven ismert hajót.

Ami csak mozdítható volt, azt elvitték a hajóról, elkezdett süllyedni is. Szép lassan eljutottak oda, hogy valamit sürgősen kezdeni kellett vele, mert a part közelében megfeneklik és akadályozza a hajóközlekedést. Egy helyi üzletember, Albert Jackson kereste meg 1984-ben a CocoView resort tulajdonosait, odaadná nekik a hajót hogy mesterséges zátony legyen belőle- vagy pedig kivontatják valahova a nyílt tengerre és elsüllyesztik pár ezer méter mélyre, hogy senkit nem zavarjon.

A búvárok természetesen kapva kaptak a lehetőségen. Átverekedték magukat a helyi bürokrácián -a nyolcvanas években még nem volt annyira megszokott a direkt hajósüllyesztés-, megtisztíttaták a hajót, aztán jött a nagy pillanat, amikor odavontatták volna a kiszemelt helyre. Éppen csak valamit elszámolták, mert a vontatókötél elszakadt, és az ellenőrizetlenül sodródó hajó megfeneklett a zátonyon. Csak pár hét múlva tudták lerángatni, és végre tényleg a megfelelő pontra került a roncs.

Jelenleg is ott van, alig 20 méteres mélységben, tehát minden, a resortban megforduló búvár számára elérhető. Persze most már Prince Albert néven emlegetik, ugyanis az adományozó üzletember tiszteletére átkeresztelték. 

Az eltelt három évtized komoly nyomokat hagyott a roncson. A Karib-tenger élővilága meghódította a hajótestet, szépen be van nőve korallal, szivaccsal és nagyon sok hal él körülötte. Nem csoda, hogy a roatani búvárkodás egyik fénypontja lett a Prince Albert.

Nem minden víz alá került repülőgép nyújt ugyanolyan merülési élményt.

Időnként írok bejegyzéseket olyan búvárhelyekről, ahol a fő attrakció egy repülő roncsa. Most már nagy utasszállítónál is lehet merülni, de a történelmi jelentőségű, ismert gépnek számító bombázók, vadászok roncsai is sokakat vonzanak. 

Ám a világ néhány pontján található repülőroncsok nem sorolhatóak a legendás gépek közé, sőt. Egy kicsi, a víz alatt is törékenynek látszó Cessna vagy Piper körbeúszása nagyjából 3-4 perc, mivel nincs nagy belső tere, alig van mit nézni. Ráadásként soha nem olyan masszívak, mint egy méretes hajó, így hamar elkezdenek szétesni.

Szóval a naplóba be lehet éppen írni, hogy az ember ennél vagy annál a roncsnál búvárkodott, de igazán emlékezetes merülés nem lesz belőle, hiába repülőről van szó. Nekem is volt lehetőségem ilyen erősen megrongálódott repülőgép roncsánál szétnézni, de ott legalább az ember érezte, egy történelmi kor tanújáról van szó, hiszen az Adria felett (is) dúló jugoszláv polgárháború idején került a víz alá.

Így aztán azt hiszem, bármennyire jópofa ötletnek tűnik a repülők süllyesztése, ami viszonylag olcsó lehetőség a mesterséges zátony kialakítására, nem tökéletes megoldás. Maximum akkor lehet létjogosultsága, ha élő, természetes zátony közelében van plusz látványosságként- de akkor meg arra kell vigyázni, ne a korallokra dobják rá, mert több kárt okoz mint hasznot.

Ha viszont jól sikerül minden, és szép lassan benövi a tenger élővilága a kiszuperált vasmadarat, akkor folyamatosan az is az élőhely részévé alakul át. Így azért lehet némi érdekessége- önmagában viszont nem olyan sok lenne.