Big Blue Búvár Blog

Eilat előtt nyugszik egy kalandos úton Izraelbe került hadihajó, ahol túránk egyik kellemes merülését hajtottuk végre. 

A rövidke vörös-tengeri partszakasszal rendelkező országnak mindig is pezsgő volt a búvárélete. Egész évben lehet itt merülni, és ugyan túl sok merülőhelyük nincs, pár újat kialakítottak hajók elsüllyesztésével. Az egyik legismertebb a Satil, ami a parthoz egészen közel van, alig 24-25 méteres mélységben. 

Ez a hajó egy Sa'ar 3 osztályú rakétákkal felszerelt járőrhajó volt, amit Franciaországban építettek. Izrael haditengerészetében a hajók már igencsak elavultak a hatvanas évekre, melyek helyett újabbakat szerettek volna vásárolni. A németekkel való együttműködést az Arab Liga országai megtorpedózták, ekkor vették fel a kapcsolatot a franciákkal, akiktől elég sok fegyvert, például harci repülőgépeket is beszereztek. A 45 méter hosszú, német tervek alapján készült, német motorokkal felszerelt hajókat sokoldalúan tudták volna használni.

Ám egy vitatott izraeli katonai akció miatt De Gaulle elnök leállította a szállításokat, még azokat a hajókat sem kapták meg, amik már elkészültek. Izrael új hajói Cherbourg kikötőjében árválkodtak már egy éve az embargó miatt, miközben Egyiptom új, szovjet hajókat vásárolt. Elindult egy titkosszolgálati akció, aminek első lépéseként jelentkezett egy valójában Izraelnek dolgozó civil vevő Norvégiából, és ezzel a trükkel kikerültek a hajók a katonai ellenőrzés alól. 

1969 decemberében 80 civilben utazó izraeli haditengerész érkezett Párizsba, majd titokban összegyűltek Cherbourgban. 24-én este amikor az egész ország karácsonyozott, konkrétan ellopták a saját hajóikat: mire a franciák észbe kaptak, már nemzetközi vizeken hajóztak. Olyannyira nem tudtak semmit az egész akcióról, hogy a hajók eltűnését egy riporter vette észre, aki leadta az anyagot a BBC-nek- a franciák az angol híradóból hallottak először az esetről!

Az őrjöngő francia védelmi miniszter parancsot adott, hogy a már a Földközi-tengeren hajózó izraeli hajókat el kell süllyeszteni. Ám a parancsot nem hajtotta végre a vezérkari főnök, és a kormány többi tagja is ellenezte, mert nem akarták tovább mélyíteni a konfliktust. Így aztán hamarosan sértetlenül megérkeztek a hajók Haifába, ahol nagy ünneplés fogadta a merész akció végrehajtóit. Fegyverzet nem volt a hajókon, először tehát ezt kellett pótolni, majd hamarosan jött az tűzkeresztség, mert 1973-ban a Yom Kippur háborúban bevetették őket. 

Természetesen az izraeli-francia diplomáciai kapcsolatok mélypontra jutottak a történtek után. És ezek után szóba sem jöhetett a francia fegyverek beszerzése. A következmény az lett, hogy erősödött az amerikai befolyás, és az izraeilek mindmáig elsősorban az Egyesült Államokból vásárolnak fegyvereket.

Az öt elvitt hajóból az egyik a Satil (INS Sufa), ami most mesterséges zátonyként viszonylag kis mélységben merülhető. Természetesen mára halak lakják, és ismét fegyvertelen, mert azokat leszerelték róla. Aki elvetődik Eilatba búvárkodni, talán nem is tudja, milyen izgalmas úton került oda ez a hajóroncs, amit könnyen be lehet járni kedvtelési búvároknak is. Ha pedig a történetét is megismerik, még érdekesebbé válik a merülés.

A november végi időjárás még nagyon kellemes a Vörös-tenger izraeli partszakaszán is. A víz 23-24 fokos, jó búvárruhában teljesen rendben volt, és van olyan profi bázis, akik mindenben segíteni tudnak a túra szervezésekor. A Marina Divers csak pár lépésre van a víztől, és a Satil pont a bázis előtt van. Könnyű, kellemes kis merülőhely, nem kell hozzá különösebben gyakorlottnak lenni hozzá. A hajó pár perc alatt végig úszható, néhány helyen meg lehet állni, bekukkantani. A legnagyobb élet a középső részén van, ahol az emléktábla körül nyüzsgő halrajok úszkálnak. Ha valaki Eilatba utazik, a Satil roncsot semmiképp se hagyja ki. 

És ha már Vörös-tenger, miért pont Izrael? A válasz pofonegyszerű: egy retúr repjegy Ryanair járattal alig 16 ezertől indul. Ennyiért rettentően megéri a novemberi nyár. A merülések jók, a választott bázis profi, a város rendben van. Ha maradnak ilyen jegyárak, jövünk még... 

Történelmi jelentőségű roncsok tűntek el a tenger fenekéről Indonéziában.

1942-ben a Jáva-tengeren lezajlott csatában veszett oda három holland hadihajó. A február 27-én odaveszett A HMLMS De Ruyter és HMLMS Java cirkálók, illetve a HMLMS Kortenaar rombolókat 2002-ben fedezték fel, és mivel több száz holland és indonéz származású tenger veszett oda a hajókkal együtt, háborús sírhellyé nyilvánították a roncsokat. 

A történtek 75. évfordulója jövőre lesz, és a megemlékezésekre készülő holland kormányzat búvárokat bízott meg azzal, hogy felmérjék a roncsok állapotát. Ám a két cirkáló gyakorlatilag teljesen eltűnt, és a romboló is jelentős részben. Az illetékes holland miniszter szerint a roncsok olyan tragikus történelmi események emlékhelyei, amelyek az ország múltjának fontos részét képezik. 

Már többször is felmerült, hogy illegálisan dolgozó fémgyűjtők emelik ki a roncsokat, melyek értékes anyagát aztán eladják. Az indonéz vizekben nyugvó USS Houston esetén már két éve észrevették annak jeleit, hogy nagy darabok hiányoznak, hasonlóan gyanús dolgok történtek a britek HMS Prince of Wales és HMS Repulse nevű hajóival.

Az viszont, hogy a holland cirkálók gyakorlatilag nyom nélkül tűntek el, sokkolta a szakértőket. Egyelőre azt sem tudják pontosan, hogy történhetett. Egy elképzelés szerint a 60-70 méteres mélységben levő roncsokat egyben kiemelték és partra vontatták feldarabolni, de ehhez valószínűleg nem voltak már jó állapotban. Mások szerint a mélyben feldarabolták vagy kisebb robbantásokkal szaggatták kiemelhető részekké, de ez hosszú időt, nagy felvonulást venne igénybe. Az is szóba került, hogy heves viharban pusztultak el vagy kerültek máshova a maradványokat, de ilyen mélységben ekkora hajókkal még nem nagyon fordult elő ilyesmi. 

Akármi is történt, pótolhatatlan emlékek vesztek oda. A roncsoknak az a sorsa, hogy előbb-utóbb szétesnek, a tenger részeivé válnak, és néha hallunk, látunk olyat, hogy fontos roncsokról eltüntetnek dolgokat a szuvenírvadászok, de egy egész hajó ellopása azért más kávéház. Több mint valószínű, hogy a nagy kiterjedésű indonéziai partszakaszt ellenőrizni képtelen helyi hatóságok gyengesége miatt a hasonló esetekre számítani kell.

Izgalmas roncsot találtak a horvát Adriában a közelmúltban.

Mindig van felfedeznivaló: ha a sekély vizeket nagyjából már feltérképezték, a búvárok egyre mélyebbre törnek. Sokat változott a búvártechnika, ma már nem szokatlan a 60-100 méteres merülés, és ezzel nagyban kibővültek a roncskutatók lehetőségei. Még olyan milliószor átfésült helyek is, mint a horvát partszakasz, tartogatnak számukra újdonságot. 

Természetesen a kutatás igen gyakran a felszínen kezdődik. Az adatbázisok bújása mellett a búvároknak gyakran segítenek a halászok is, akik keresztül-kasuk járják a tengert, és pontosan meg tudják mutatni, hol tapasztaltak valami furcsát, merre akadnak el rendszeresen a hálók.

A Vis szigeten működő Manta búvárközpontból Lorenz Marovic már régóta merüli a környékbeli vizeket. Ám nem csak turistákkal foglalkozik, szenvedélye a roncskeresés is. A halászokat kikérdezve kijelölt néhány helyszín, és remekül felszerelt hajójával elindult a tengerre. A nagy felbontású szonár képén több egyértelműen roncsnak tűnő sziluett is felbukkant, és az expedíció során hajó és repülő is előkerült.

Vis szigetén annak idején a szövetségesek katonai repülőteret üzemeltettek, ám a megsérült, bajba került bombázók gyakran annak közelében zuhantak a tengerbe. Többek között ennek is köszönhető, hogy például B-24 Liberator típusú bombázók is merülhetőek errefelé. 

Ám most valami meglepő dologra is rábukkantak: 95 méteres mélységben egy PBY Catalina típusú hidroplán is nyugszik. A Consolidated által gyártott gépek a múlt század harmincas éveinek közepén álltak szolgálatba, utolsó példányait 1979-ben vonták ki a brazil haditengerészet állományából, de nem katonai feladatkörben még ma is repül néhány! Több  mint háromezer példányt építettek a Catalinákból, amelyek változatos szerepkörben teljesítettek szolgálatot a tengerek felett: tengeralattjáróvadászként, kísérőgépként, szállítóként és kutató-mentő gépként egyaránt bevált. 

1944. szeptember 12-én egy Catalina pont azért szállt fel, hogy a sziget előtt lezuhant bombázóból kiugrott legénységet a fedélzetére véve kimentse. Azon a napon igencsak viharos volt a tenger, és csak nagy nehézségek árán tudtak a vízre szállni. Az embereket nagy nehezen felvették, aztán kiderült, a felszállás a viharos körülmények között lehetetlen- a tehetetlen gépet magára hagyták, ami így elsüllyedt. 

A majdnem száz méteres mélységben levő roncsnál merülő nemzetközi búvárcsapat tagja volt Franco Banfi, a híres víz alatti fotós is. Már a merülés megtervezése sem volt kis feladat, végül a terv szerint 25 percet tölthettek a fenéken a Catalina maradványaival- utána pedig 130 percen át tartott a felszínre emelkedés a dekompressziós megállók miatt. A képek tanúsága szerint viszont megérték az erőfeszítések, igazi roncskülönlegességet lehetett megörökíteni.

Egy norvég tóban merülhető egy világháborús akció során odaveszett Junkers gép.

A második világháború elején a németek stratégiai célja volt Norvégia meghódítása. Narvik közelében különösen komoly csaták dúltak, és az utánpótlást veszélyes bevetés során akarták eljuttatni a csapatok számára.

Összesen 13 Junkers Ju52 típusú repülőgép szállt fel 1940. áprilisában Berlin közelében, hogy a sarkkörön túlra vigye hadi rakományát. A Tante Ju néven becézett legendás szállítógép a harmincas évek legfontosabb személyszállító gépe volt, aztán amikor kitört a háború, a németek egyből bevonultatták a megbízható hárommotoros repülőket. Az egész háború során használatban álltak a németek és a velük szövetséges hadseregek légierejében, rengeteg veszélyes bevetést teljesítve.

Narvik már túlságosan távol volt Berlintől ahhoz, hogy oda és vissza meg tudták volna járni a Junkersek, két közbenső leszállást is be kellett iktatni. Ráadásul roppant kedvezőtlen volt az időjárás is, Narvik közelében ítéletidő volt. A 13 gépből kettő eltévedt, míg a többi a Narviktól pár kilométerre levő befagyott Hartvigvann (Harvikvatnet) tóra próbált leszállni. A vastag hótakaróban több gép is megsérült, de a többi hazatérésére sem volt nagy esély. Miután a németek kirakodták a fegyvereket, a repülőkből összegyűjtötték a maradék üzemanyagot, és azt a SE+KC jelű Ju52-esbe töltötték, amivel sikeresen felszálltak. Az nézőpont kérdése, megérte-e: csak Svédországig jutottak el, ahol a legénység hadifogságba került- viszont a háború további részét megúszták. Akik arra a gépre nem fértek fel, némi viszontagság árán jutottak vissza Németországba.

A befagyott tavon pedig ott maradt a többi repülő, melyeknek egy része nem sérült meg súlyosan. Az értékes, kiválóan használható Ju52 gépek viszont érthetően érdekelték volna a norvégokat, akik szerették volna rátenni azokra a kezüket. Ám közeledett a május és az olvadás, ami azzal fenyegetett, hogy a gépek szép sorban el fognak süllyedni a tó mélyén. Ezért három repülő szárnya alá hordókat erősítettek, hogy így tartsák azokat a víz felszínén. A háború zűrzavarában viszont a velük szövetséges britek egy Hurricane gépe lecsapott a Junkersekre, így valamennyi nmet gép a tó fenekére került. 

Egészen a nyolcvanas évekig nem nagyon foglalkoztak velük. Ekkor lelkes roncskutatók indultak a keresésükre, és sikerrel is jártak. Néhány mélyebben levő Ju52 kiváló állapotban volt, 1983-ban egyet kiemeltek és helyre is állítottak. 

Ezek után kedvet kaptak a többi gép felszínre hozásához is, hogy a restaurált géplegendák múzeumba kerülhessenek. 1986-ban újabb négy példány emeltek ki, amelyeket megtisztítottak az üledéktől, majd darabokra szerelve szállítottak el. Ezek ma már valóban kiállítva tekinthetőek meg. 

Ám maradt még a vízben repülő, ráadásul az egyik kiváló állapotú Junkers egészen sekélyen nyugszik. Már két méteres mélységben elérhető egyik része, és a búvároknak maximum 8 méterig kell ereszkedni, ha az egészet körbe akarják úszni. Ugyan a tó kicsit félreeső helyen van, de megéri a fáradtságot. Na nem mintha ha Narvik körül a tengerben ne lenne pont elég roncs, de ha már valaki elvetődik arra, ezért a különleges merülőhelyért megéri az édesvízi kirándulás.

Izgalmas felfedezést tettek a búvárrégészek a Costa Brava partszakaszon.

A katalóniai víz alatti régészeti központ (CASC) és együttműködő partnerei az első században elsüllyedt római hajó maradványait találták meg Baix Empordia közelében. A 40 méteres mélységben nyugvó roncs az üledék alatt rejtőzött, így a lelőhely teljesen érintetlen volt. 

A szakemberek szerint ilyen kiváló állapotú római maradványokat még nem találtak Katalóniában. A garum nevű halszósszal teli amforákat találtak, ezeket a mai Andalúzia területéről szállíthatták Rómába. Egy kis területen több tucat edény volt, de azt csak később tudták megállapítani, milyen maradványok vannak még ott.

Nem csak búvártechnikával merültek, egy kis méretű tengeralattjárót is bevetettek, így hosszabb időt tölthettek a víz alatt. Jobb képet alkothattak a maradványokról, és az adatok kiértékelése után folytathatták a feltárást. A mélyben talált amforákban még ott volt a garum, aminek összetételét még ki is lehetett elemezni.

A felfedezés annak köszönhető, hogy a víz alatti régészek a Baix Emporda közelében alaposan felmérték a tenger fenekét, mert szerettek volna teljes képet kapni arról, mi rejtőzik a mélyben. Először ugyanis csak azt szokás megállapítani, hol lehet régészetileg izgalmas helyszín, és csak ezek után egyesével vizsgálják meg alaposan, pontosan mit lehet ott feltárni. 

A kis tengeralattjáró volt az, amivel a római maradványokat meg lehetett vizsgálni, és ezek után jöhettek a búvárok, akik majdhogynem úgy dolgoztak mint felszíni régész kollégáik. Ezt a módszert szeretnék a jövőben is alkalmazni, amikor újabb roncsok felkutatására indulnak. Ezek a helyszínen pedig jövő nyáron folytatják a feltárást, mert a nagy hajóroncs még sok érdekességet rejthet.

Egy török roncsvadász bukkanhatott rá egy rejtélyesen eltűnt brit hajóra.

A HMS Simoom nevű S-osztályú tengeralattjárót 1942-ben bocsátották vízre. A Földközi-tengeren vadászott ellenséges hajókra, egy olasz romboló elsüllyesztése a nevéhez fűződik. 1943. november 2-án indult el Port Said kikötőjéből az Égei-tengerre portyázni, majd a Dardanellák előtt rejtőzött. Tíz nap múlva rendelték vissza, de soha nem érkezett meg a kikötőbe. Soha nem derült ki, mi lett a hajó és a legénység sorsa, nyomtalanul eltűntek. Talán egy víz alatti akna vagy egy baleset okozta végzetét.

Ám lehet, hogy hamarosan többet fogunk tudni. Egy török búvár, Selcuk Kolay arról számolt be, hogy titokzatos tengeralattjáróra bukkantak az Égei-tengeren, Bozcaada szigettől északnyugatra, nem messze a Dardanelláktól, tehát pont a Simoom eltűnésének helyén. Kolay és csapata már két éve kutat a területen, első és második világháborús roncsokra vadászva. Szonárral vizsgálják először a tenger fenekét, aztán jöhetnek a merülések- már négy gőzhajóra is rábukkantak.

Az tehát nem volt meglepő, hogy újabb roncsot fedeztek fel, az viszont igen, hogy tengeralattjárót. Mivel nem tudtak arról, hogy ebben a körzetben tengeralattjáró lehet, le is merültek a 67 méteres mélységben nyugvó maradványokhoz, hogy a szonár nem csapta be őket, és tényleg ilyen hajót találtak.

Kolay és két merülőtársa különleges gázkeveréket használva juthatott el a tengeralattjáróhoz. Szerencséjük is volt, mert kiváló látótávolság volt aznap, 45 méteres mélységben már egyértelműen láthatták a méretes tengeralattjáró körvonalait. A 60-70 méteresre becsült hosszúságú hajó egyenesen áll a tenger fenekén, kitűnő állapotban.

Van néhány olyan jellegzetesség, ami a korabeli brit tengeralattjárókra jellemző, mint például az egy hátsó torpedóvetőcső. A behajtható kormánylapátok helyzete arra utal, hogy a felszínen haladt, amikor aknára futhatott- a robbanás helyét komoly sérülés jelzi. A toronyra halászháló akadt, az ágyú pedig még most is a helyén van. 

Csak két eltűnt brit tengeralattjáróról van tudomása a szakértőknek ezen a területen, és a hajó felépítése arra utal, a most fellelt roncs a HMS Simoom lehetett egykor, nem pedig a HMS Trooper. A brit szakemberekkel konzultáló török búvárok tehát úgy vélik, a Simoomra bukkantak rá, és a hajón szolgáló, azzal együtt odaveszett legénység tagjainak leszármazottai megtudhatják, hol nyugszanak a tengerészek. Az S-osztályú tengeralattjárókon összesen 48 fő szolgált. 

A felfedezésről jövő év elején további részleteket, képeket, filmeket is megosztanak a török roncsbúvárok.

Egy hét évtizede szolgáló hajólegendából lesz mesterséges zátony.

Vélhetően sokan látták a Viharzóna című filmet, amiben George Clooney kapta a végzetes viharba kerülő halászhajó kapitányának szerepét. Nem tudja mindenki, de az Andrea Gail nevű hajó és teljes legénysége tényleg odaveszett, amikor kereken 25 éve egy iszonyú viharba keveredtek. 

Ám mások is voltak kinn a vízen a "Perfect Storm" néven emlegetett égiháború idején. És voltak olyanok, akiket szerencsésen sikerült kimenteni, amiben főszerepet kapott a parti őrség legendás hajója, az USCG Tamaroa. A New England partjai előtt egyesülő három viharzónába került Satori nevű vitorlás legénységét segítették ki, majd a légi nemzeti gárda tengerbe zuhant helikopterének öt fős legénységéből mentettek ki négy embert, két órás küzdelem után. 

A sztoriból bestseller könyv született, The Perfect Storm címmel, és ebből készült aztán a sikerfilm. Amikor a mozikba került, a Tamaroa már nem volt a parti őrség állományában, egy modernebb hajó kapta a szerepét. Ám az egykori legénység egyik tagja szerint a valóságban a mai hajók nehezebben szállnának szembe ilyen viharral, mert a Tamaroa nehezebb és mélyebb merülésű, régi vágású hajó volt. 

Tényleg elég öregnek számított már az 1991-es nagy vihar idején, hiszen még 1943-ban(!) bocsátották vízre Zuni néven. Részt vett a csendes-óceáni tengeri harcokban, a USS Houston és a USS Reno nevű hajókat például ezzel vontatták biztonságba miután megsérültek. A Zuni ott volt Iwo Jimánál is, megfeneklett, de sikerült kiszabadítani. A háború során két ember vesztette életét a fedélzetén, a többiek viszont túlélték a harcokat a hajóval együtt, ami sok ezer mérföldet tett meg a tengeren a japánokkal dacolva.

A  háború után került a parti őrség állományába, ekkor kapta új nevét is. Öt évtizeden át szolgált hűségesen, mentette a bajba került embereket és hajókat, üldöztek vele drogcsempészeket és ellenőrizték róla a halászati szabályok betartását is. Aztán eljött a nyugdíjazásának ideje- pár évig még magánkézben dolgoztak vele. 

Az egykor rajta szolgálók hozták létre a Zuni/Tamaroa alapítványt, mert szerették volna megőrizni a legendás hajót az utókornak. Helyre akarták állítani, ám 2012-ben a hajótest megsérült, és több részt elárasztott a sós víz- ezek után túl drága lett volna restaurálni. Ezek után végigrágták a lehetőségeket, és úgy döntöttek, víz alatti emlékmű lesz a hajóból. Úgy vélik, sokkal jobb, ha mesterséges zátonyként folytatódik a története, mint ha feldarabolják ócskavasnak. 

A Delaware, New Jersey és Maryland kezelésében levő Del-Jersey-Land Reef lesz a híres hajó végső nyughelye. Hónapokon át tartott a munka, aminek során minden feleslegeset leszereltek és minden mérgező anyagtól megtisztították. Aki pedig látni szeretné a Zuni és Tamaroa néven is jól ismert hajót, annak csak búvárfelszerelést kell öltenie majd. A nagyjából 62 méter hosszú hajó elsüllyesztésének idejét pedig tudatosan a híres vihar negyedszázados évfordulójára időzítették, október végére.

A Fekete-tenger bulgáriai partszakaszán dolgozó kutatók meghökkentően sok hajó maradványát fedezték fel.

Jól el lehet társalogni arról, merre is lehet a víz alatti roncskutatás mekkája. Sokak számára kézenfekvő például Florida, megannyi kincses hajó nyughelye, de abból a korszakból sok hajó nyugodhat még szerte a Karib-térségben. Ott van Észak-Karolina, ahol a híres "Atlanti temető" található.

A Földközi-tenger rengeteg ókori görög, római maradványt rejthet. A Balti-tenger egykor a világ legforgalmasabb kereskedelmi útvonalai közé tartozott. Kína nagy kikötői környékén is rengeteg érdekesség lehet. Aztán ott vannak a híres tengeri csaták helyszínei, rengeteg felfedezett és talán még nem ismert ronccsal. Ki ne felejtsük a brit szigeteket, hiszen egykor Anglia volt a tengerek ura, ennek megfelelően sok hajó veszett oda az évszázadok alatt.

És ne feledkezzünk el a Fekete-tengerről se! Ezt a régiót talán kevésbé kutatják, pedig az ókortól fontos helyszíne volt a világkereskedelemnek. A Black Sea MAP projekt elsődleges célja nem a roncskutatás volt, a tengerfenék változásait akarták felmérni. Azért izgalmas ez a terület, mert a legutóbbi jégkorszak után a víz magasan belepte az egykor szárazon levő partszakaszokat.

Ehhez képest csak "ráadás", kellemes meglepetés volt, hogy több, mint 40 hajóroncsra bukkantak rá a felmérés közben. Bár egy régésznek minden maradvány izgalmas, itt akadtak szenzációsnak ígérkező leletek is. Az ottomán és a bizánci korszak előtti hajók bepillantást adhatnak abba, milyen volt a legkorábbi történelmi korszakok kereskedelme. 

Természetesen a víz alá került partszakasz is sokat elmond az egykori áradások okozta változásokról. Meg lehet tudni, milyen gyors és milyen mértékű áradás sújtotta az egykor itt élő embereket. Az ő történetüket pedig pompásan kiegészíti a roncsok vizsgálata.

Meg kell jegyezni, a Fekete-tengerben uralkodó különleges viszonyok nagyszerű állapotban őrizték meg az akár 150 méteres mélységben nyugvó roncsokat. Ide nem merültek le búvárok, a legkorszerűbb három dimenziós modellezési technikával alkottak róluk képet. Ennek a módszernek az a nagy előnye, hogy a tengerfenék bolygatása nélkül tudnak remek képeket készíteni. Szinte megelevenednek a szemünk előtt a roncsok, köszönhetően a fantasztikus állapotuknak illetve a szenzációsan részletes modelleknek.

A kutatóhajó csúcstechnikájú felszerelésében több távirányítású víz alatti eszköz is van, az egyik egyedülállóan gyors. És persze van rajtuk minden ami szükséges: erős lámpák, nagyfelbontású kamerák és így tovább. Az expedíció során az új robot több mint 1250 kilométernyit tett meg, 1800 méterig ereszkedett és sebességi rekordot is felállított. Ez biztató abból a szempontból, hogy a roncskutatás fent említett izgalmas helyszínein máig nyugvó maradványok megtalálására is nagyobb esélyt adhat ez az új technika.

Búvároknak szánt élményparkká változtatnák a Titanic testvérhajóját.

Mindenki ismeri a balsorsú oceánjáró hajó, a Titanic történetét: az elsüllyeszthetetlennek hitt monstrum 1912-ben első útján egy jéghegynek ütközött majd a tenger fenekére került. A White Star Line Olympic sorozatú hajói közül a Titanic csak az egyik volt, az Olympic illetve a Britannic volt a két testvérhajója.

Utóbbit 1914-ben bocsátották vízre, és természetesen több módosítást is eszközöltek rajta Titanic tragédiája után. Mivel kitört az első világháború, azonnal hadiszolgálatba is állították, HMHS Britannic néven kórházhajóként járta a tengereket. Ám ez a hajó sem volt túl szerencsés, mert 1916 novemberében a görögországi Kea sziget mellett aknára futott, majd elsüllyedt. Az utasai viszont jóval szerencsésebbek voltak, mint a Titanicon levő emberek, ugyanis a fedélzeten levő 1065 emberből csak 30 veszett oda.

A roncsot 1975-ben fedezte fel Jacques Cousteau búvárcsapata. Akkoriban elsősorban arra szerettek volna fényt deríteni, mi okozta a Britannic végzetét: gyanakodtak arra, hogy torpedót lőttek ki rá. Jelenleg a már fentebb említett víz alatti akna számít az általánosan elfogadott vélekedés szerint a bűnösnek. Felröppentek teóriák arról, hogy a britek a védettnek számító kórházhajó rakterében titokban hadianyagot szállítottak, ezért süllyesztették el a németek. 

Ami tény, a Britannic hatalmas, vonzó roncs, ráadásul nagyon közeli rokona a legendás Titanicnak, így aztán meglehetősen sok búvárt érdekelne. A kereken egy évszázada a vízben nyugvó hajó még most is jó állapotban van, elég jól el lehetne úszkálni a 270 méter hosszú hajótest mellett, és persze odabenn is volna mit megnézni. Sőt, a programot ki lehetne bővíteni a Kea melletti csatornában nyugvó nem kevés egyéb ronccsal. Ezért vetette fel hát egy helyi búvár, hogy afféle búvárlátványosságként élesszék újra a Britannicot, ami így igen szép pénzt termelhetne a gazdasági válsággal küzdő Görögország számára.

Csak egyetlen apró bökkenő van: a mélység. A Britannic nagyjából 120 méteres mélységben nyugszik. És ugyan sokkal elérhetőbb lett a technikai búvárkodáshoz szükséges felszerelések és tanfolyamok sora, azért szó nincs arról, hogy tömegek merülnének ilyen mélységekbe. Ez a búvárok egy szűk, magasan képzett (és kellően vagyonos) rétege. Természetesen minden bevétel jó, de egyértelmű, komoly pénzekről akkor beszélhetnénk, ha ezrével érkeznének búvárok Kea szigetre. Ám ennek a töredéke várható, ami maximum egy-két helyi vállalkozást tud jól eltartani.

A legegyszerűbb persze az lenne, ha Titanic-pótlékként a harmadik, nem balsorsú hajót, az Olympicot süllyesztenék el mesterséges zátonyként egy jobban elérhető helyre. A gond csak az, hogy ezt már nem lehet megvalósítani, mert azt 1935-ben kivonták a szolgálatból és feldarabolva eladták ócskavasnak. Ki gondolta még akkor, hogy micsoda üzlet lehet a búvárkodásból!...

Pár helyen légzőkészülék se kell a roncsok merüléséhez a Thunder Bay-ben.

A Huron-tó a Nagy tavak egyike, Észak-Amerikában található: a kanadai Ontario és az Egyesült Államokhoz tartozó Michigan között van. Ennek része a Thunder Bay National Marine Sanctuary, ami népszerű kirándulóhely az amerikai úszók, kajakosok, búvárok körében.

Ennek a védett területnek az a különlegessége, hogy egykoron rengeteg hajó veszett oda a kiszámíthatatlan időjárás miatt. Több, mint 200 odaveszett hajóról tudnak, amiből 50 roncsa a Thunder Bay területén belül van, 30 pedig azon kívül. 

Nagyon izgalmas, hogy még a másfél évszázada odaveszett, fából épült hajók roncsai is jó állapotban vannak. Ráadásul nem kevés maradvány olyan közel van a tó felszínéhez, hogy komoly búvárfelszerelés nélkül is meg lehet nézni azokat. A víz is tiszta, tehát errefelé mindig talál egy jó programot a roncsok iránt érdeklődő búvár. Ez a videó jó képet ad arról, mire is számíthatnak a felszín alatt azok, akik nem akarnak mélyre ereszkedni.