Big Blue Búvár Blog

Lesley Rochat az utóbbi időben a cápák védelmének ismert harcosa lett. Minden lehetőséget kihasználva kampányol azért, hogy a ragadozók ne essenek áldozatul a halászatnak.

Mostanában nagy vihart kavart a környezetvédők körében a nyugat-ausztráliai cápatizedelési akció. Ennek lényege az, hogy az emberéleteket is követelő támadások után az ország nyugati részében megpróbálják a nagyobb testű, veszélyesnek tartott cápákat kifogni az óceánból. Ám ez a terv több sebből vérzik: egyrészt képtelenség valóban minden "emberevőt" így megtalálni, másrészt meglehetősen kegyetlen eljárás. Még a cápatámadások túlélői is ellenzik ezt a cápavadászatot.

A csinos Lesley adottságaira építve lett egy sajátos kampány arca. A cápairtás azonnali abbahagyására szólítják fel Nyugat-Ausztrália kormányzatát, és a hasonló akciók miatt kritizálják Dél-Afrikát is. Lesley a fotón cápák közé merül meztelenül (végülis nem lóg ki a környezetből, a ragadozók se viselnek fürdőgatyát) egy nagy horogra akadva, mintha ő maga is áldozat lenne.

A plakátokon látható jelenet megörökítése komoly feladat volt. Lesley maga is rutinos búvár és szabadtüdős búvár, számtalan alkalommal merült és úszott cápákkal, tehát a helyzet nem volt számára ismeretlen. Ám ez a fajta pózolás már inkább, ezért először medencében próbálták el a jelenetet, majd jött a fotózás a tenger mélyén. Erről a munkáról készült egy érdekes werkfilm is.

Aki szeretné támogatni a cápák védelméért harcolókat, látogasson el a No Shark Cull kampány honlapjára.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egészen különleges videót osztott meg egy búvár.

A bálnák vadászatának lehetőségei egyre szűkülnek a nemzetközi összefogásnak köszönhetően, itt az ideje, hogy más tengeri élőlények védelméről is többet beszéljünk. Az egyik veszélyeztetett faj a cápa. Igen, a sokak által rettegett ragadozó, ami a valóságban évente csak néhány ember haláláért felelős, az emberek ugyanis évente milliószámra pusztítanak el cápákat.

Kifogott cápák százszámra

Ma még leginkább a búvárkodás szerelmesei védik ezeket az állatokat, ők rendszeresen látják őket testközelből, és tudják, szó nincs gyilkológépekről. Ám csodát nehéz tenni, a kereslet zömét adó ázsiaiakat nem érdekli, hogy vannak, akiknek fáj a szíve a cápákért. 

A mi szintünkön az ember mesélhet ismerősöknek, barátoknak a cápákról, és természetesen nemet mondhatunk a cápauszony-levesre és hasonlókra. Részt vehetünk víz alatti szemétszedésben, segíthetünk beszakadt hálók felszínre hozásával, ez mind fontos lehet. Néha pedig olyan is előfordul, hogy az ember még időben vesz észre egy elakadt cápát is ki tudja szabadítani. Bár sajnos az a gyakoribb, hogy az állatot már élettelenül találjuk, én személy szerint az Adriai-tengeren élő macskacápát még soha nem láttam, elpusztultat viszont négyet is.

Nos, a bejegyzés elején említett, Indonéziában készült videó egy egészen szokatlan történetet mesél el. Merülésből visszatérő búvárok vették észre, hogy helyi halászok elfogtak egy gitárcápát, de még nem ölték meg, egy kötéllel tartották fogva a víz alatt. A turisták összeültek, aztán tárgyalni kezdtek a halászokkal, és kevesebb, mint 50 euróért megvettek a halat, majd szabadon engedték.

A túra árához képest elenyésző volt a kiadott pénz, és persze fontos az is, hogy jó érzéssel lettek gazdagabbak a búvárok. Ám van ennek még egy üzenete, jelentősége: a helyi halászok számára is kézzel fogható ténnyé válik az, hogy a cápa értékesebb lehet élve, mint holtan. Ez talán őket is elgondolkodtatja, talán maguk is számolgatni kezdenek, és eljuthatnak odáig, hogy a cápák elejtése helyett a cápák megmutatása ad megélhetést a számukra.

Hosszú távon ez lenne a legjobb megoldás a cápáknak, a turistáknak- és a helyieknek is, mert ha elfogy az összes hal a tengerből, akkor se búvárok, se a halászat nem hoznak pénzt. Csak minél előbb kéne ezt felismerni a halászoknak, mert ha akkor kezdenek cápát védeni, amikor azok már eltűntek, nem sok eredményt fognak elérni.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Hágában úgy döntött a Nemzetközi Bíróság, hogy a japánok antarktiszi bálnavadászata a nemzetközi megállapodásokba ütközik, és eltiltották őket a jogsértéstől. Ez alapvetően jó hír, de érdemes egy kicsit mögé nézni a dolgoknak.

Létezik egy úgynevezett Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság 1946 óta, ott szabályozzák a cetek vadászatának kérdését. 1986-ben úgy döntöttek a szavazati joggal rendelkező országok, hogy betiltják a kereskedelmi célú vadászatot. Érdekessége a szervezetnek, hogy nem kevés olyan ország tagja, ahol a bálnavadászattal soha, senki nem foglalkozott, és ők a bálnák védelme miatt szavaznak a tiltásra, vagy nehezen megfejthető okokból pont a vadászatot támogatják. Sokan vádolják Japánt azzal, hogy mikroállamokat pénzel a támogató szavazatukért cserébe.

Ám van egy kiskapu, miszerint a tudományos célú bálnavadászat engedélyezett maradt továbbra is. Japán erre hivatkozva az Antarktisz környéken, a védelem alatt álló területen továbbra is minden évben vadászott, ám tudományos célokkal nehezen indokolható mértékben: több száz bálnát lőttek ki, amiket "megvizsgáltak", aztán gyorsan feldaraboltak és a húsukat Japánban piacra dobták. Ez ellen nyújtott be keresetet 2010-ben Ausztrália a Nemzetközi Bíróságon, és ezzel kapcsolatban hozta meg az a tiltó döntést.

Az államok eddig egyébként nem nagyon tettek semmit a bálnákért. Elítélték Japánt a "tudományos vadászatért", de őket ez nem zavarta. Az annál inkább, amikor jópár éve először a Greenpeace hajója bukkant fel a bálnavadász hajók környékén, próbálva akadályozni a japánokat, majd jött a Sea Shepherd, ami hatékony módszerekkel, harcossággal és nagy flottával sikeresen gátolta a bálnavadászok munkáját. Japán a környezetvédőket terroristáknak titulálta, míg a Sea Shepherd szerint a japánok durva manővereikkel emberéleteket veszélyeztetnek. Jó téma volt a két fél szembenállása, a Sea Shepherd is beszállt a médiabizniszbe, az Animal Planet ugyanis sikeres sorozatokat készített az antarktiszi bálnavédelmi kampányokról.

(Az egy másik kérdés, hogy az újabban kipattant botrány, miszerint az Animal Planet gyakorlatilag állatok kínzásával, megrendezett helyzetekkel forgat "reality" műsorokat, nem igazán teszi hitelessé a csatornát a környezetvédők szemében- nagyon úgy fest, a nézettségért bármit bevetnek. Ez minden, a nevük alatt futó műsorra rossz fényt vet.)

A Sea Shepherd akciói, bármennyire eredményesek is, a probléma végleges megoldását nem segítették elő. A Nemzetközi Bíróság mostani döntése viszont elég határozott. A japánok nyilván tiltakoznak, és azzal vádolják az ausztrálokat, hogy nem tisztelik Japán kulturális hagyományait, aminek része a bálnák vadászata is. Ez egyébként érdekes kérdés, mert bármennyire is van hagyománya, a japánok már nem nagyon eszik a nem különösebben jó ízű bálnahúst, a tudományos célú vadászatból megmaradt már sok tonnányi eladhatatlan raktárkészlet.

A Sea Shepherd akciója így végképp hasznos, mert tényleg teljesen értelmetlenül kilövésre ítélt állatokat védtek meg. A japánok meg bármennyire hadakoztak a tengeren, tulajdonképpen a végeredményt tekintve teljesen mindegy volt, hogy több vagy kevesebb kutyának se kellő bálnahússal tértek vissza. A felbosszantott ország így is, úgy is sok pénzzel támogatja a vadászatot, mert az gazdaságilag egyáltalán nem kifizetődő. Valamiféle büszkeség tartja fenn, mert különösebb értelme nincs. Meglehet, a japánok tulajdonképpen a hangoztatott tiltakozás ellenére sem bánják a hágai döntést, megszabadulnak egy sok pénzbe kerülő dologtól, és másra mutogathatnak.

Ám van itt még valami. A japánokat szidja mindenki, velük hadakoznak, de a Bálnavadászati Tanács döntésére fittyet hányó norvégok 1994, az izlandiak 2006 óta nyíltan, kereskedelmi céllal vadásznak bálnát. Vannak is, akik felróják, hogy a természeti értékeikre oly büszke Izland miért nem kerül többször a szégyenpadra, miért nem bojkottálják az országot az ökoturisták, ők még csak nem is próbálnak tudományos célokkal takarózni. Persze az idő valószínűleg ott is megoldja a problémát, mert a bálnahúst se a norvégok, se az izlandiak nem nagyon tudják eladni, egyre kevesebb a halász, egyre kevesebben választják ezt a nehéz és nem túl kifizetődő munkát. Szomorú tény egyébként, hogy az izlandi bálnahús-fogyasztás jelentős részben a turisták kíváncsiságához köthető, mert a helyiek nem nagyon eszik már. Ha a szigetre utazók az ország másféle különlegességeivel akarnának megismerkedni, akkor talán már fel is hagytak volna a vadászattal a szigetországban.

A norvégoknál se túl népszerű a bálnahús, de hát ők gazdag országként sokat megengedhetnek maguknak. Igen gyakran tartják magukat távol nemzetközi egyezményektől- megtehetik. Az ország parlamentje időnként megnöveli a kvótákat, elvileg több bálnát lőhetnének ki a halászok, de annyit szinte soha nem ejtenek el. A környezetvédők reménykednek, a csökkenő kereslet miatt magától szorul vissza a vadászat. Sőt, ha tényleg az anyagi szempontokra figyelnének oda, sokkal több lenne a bálnanéző túra, amik manapság szép bevételt hoznak- a bálnákat jól ismerő halászok, hajósok talán pont ezen a területen dolgozhatnak majd egyszer.

Szóval van remény, hogy a cetek vadászata felett egyszerűen eljár az idő, és amikor ezt mindenki belátja, akkor többé nem nagyon lesz helye a vitáknak. Ám meg kell jegyezzem: ez csak egyetlen kis szelete a tenger védelmének. Igen, a bálnák és a delfinek népszerűek, "cukik", az ő védelmükért a világ minden részén megmozdulnak aktivisták. A cápákért például már jóval kevesebben, pedig bálnából egy durva évben kétezret lőnek ki, míg ugyanannyi idő alatt cápából sok milliót fognak a halászok! És ott vannak még a korallok, a kisebb élőlények, a mélytengeri élővilág, és minden más, ami a felszín alatt rejtőzik. Meg lehet védeni a bálnákat, de oda kéne figyelni a vonóhálós halászat károkozására is, a tengerbe kerülő rengeteg szemétre, a víz alatti bányászatra, és így tovább.

Szóval ha nem is lesz bálnavadászat, még egyáltalán nem lehet hátradőlni. A folyamat inkább arra példa, mennyi küzdelem, vita előzi meg még egy részterületen is a komolyabb változásokat, és ha minden kérdés megoldásához évtizedek kellenek, egy idő után már nem is kell velük foglalkozni, mert nem lesz mit megóvni...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Sokba kerül, ha valaki egy védett manáti nyakába akar ugrani... 

Az emberiség az élőlények védelmét gyakran már csak az utolsó utáni pillanatban tartja fontosnak; ezért pusztulhatott ki már sok faj, és ezért vannak védett, de nagyon veszélyeztetett állatok.

Ráadásul sok helyen a védelem csak elméleti, mert nem nagyon képesek betartatni a szabályokat. Az Egyesült Államok viszont kivétel: ha valamit komolyan meg akarnak óvni, nem nagyon vacakolnak, a szabályszegők súlyos büntetésre számíthatnak.

Ennek fényében hihetetlen, hogy vannak olyan agyatlan emberek, akik nem csak gátlástalanul áthágják a törvényeket, de még az interneten, nagy nyilvánosság előtt közzé is teszik a saját maguk ellen szóló bizonyítékot! Az ilyen idiotizmusért pedig nagy árat kell fizetni...

A floridai tengeri tehenek vagy más néven manátik állománya alig pár száz egyed, és ezért roppant szigorú szabályokat írtak elő velük kapcsolatban. A békés emlősök védelme miatt csak lassan szabad csónakkal haladni az állatok előfordulási helyein, és természetesen szigorúan tilos a manátik zaklatása is. Noha a lassú jószágok sokakat csábíthatnak arra, hogy odaússzanak hozzájuk, megsimogassák őket, az ilyesmit nem nézik jó szemmel.

Ám egy roppant humoros kedvű fickó úgy gondolta, tud ennél jobbat is. A móló közelében úszkáló tengeri tehenekre ugrott rá, amit persze haverja rögzített is, és aztán úgy gondolták, a Facebookon megosztott videót sokan ugyanolyan mókásnak tartják, mint ők.

Tévedtek, és ezért bíróság előtt kell felelniük. A két 22 éves fiatal bűnösnek vallotta magát, a felvételek fényében nem is nagyon tehettek mást. És hogy mivel jár ez? Akár egy év börtönnel és 50,000 dollárral sújtható a manátik zaklatása, ami meglehetősen komoly ár lenne egy ilyen baromságért. Pedig egy pillanatig biztos nagyon jó ötletnek tűnt a számukra...

Ha börtönbe nem is kerülnek, ügyükről beszámolnak a helyi lapok, és talán legközelebb mindenki meggondolja, megszegje-e a védett állatokra vonatkozó törvényeket. Bármennyire túlzottnak tűnik a szigor, indokolt lehet, hiszen már a kihalás szélére sodródott némelyik faj. Utólag pedig hiába a bánkódás, hogy léptek volna fel határozottabban a hatóságok, ez már semmilyen állatot nem támaszt fel...

Az persze más kérdés, hogy mi van akkor, ha a manáti megy közel saját akaratából az őt megnézni akaró emberekhetz Nos, nincs jogegyenlőség, mert a tengeri teheneknek ezt is szabad, és ez jelen esetben így van jól: ők a vízben védettek, mi nem vagyunk azok.

Mi, búvárok azt a következtetést is levonhatjuk az ilyen történetekből, hogy mielőtt bármit megfognánk vagy ki akarnánk hozni a vízből, érdemes utánanéznünk, mi az, amit megtehetünk és mi az, amit nem. Persze egyetlen törvényt sem kell ismerni, ha betartjuk az alapszabályt: soha nem zaklatunk vagy fogdosunk semmit a víz alatt. Ezzel védjük az élővilágot, és nem sodorjuk magunkat bajba- se a potenciálisan veszélyes állatok, se a hatóságok révén.

Csak egy példa: Egyiptomban szigorú pénzbírsággal sújtják azt, aki korallt hoz ki a tengerből, és a reptéren a poggyászában azt megtalálják. Jobb az ilyet ott hagyni, ahol van. A felszínen úgyse lesz olyan szép, mint a mélyben...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A bajba került tengeri állatok mentése kicsit sem egyszerű feladat. Vannak olyan pillanatok, amikor a búvár úgy érzi, az állat tudatosan keresi a kapcsolatot. Ilyesfélét láttunk azon a híres felvételen, amin a delfin türelmesen megvárja, hogy levágják róla a beakadt zsinegeket. 

De nyilván nem ez a jellemző. Az állat megrémül, ideges lesz, nem tudja, mi akadályozza a mozgásban, és a közeledő ember jelenlétére sem feltétlenül jól reagál. Az olyan nagyobb testű emlősök, mint a bálnák megszabadítása a rájuk gabalyodott kötelektől profiknak való feladat: aki rosszul kezd hozzá, több kárt okozhat, mint amennyit segít, és még örülhet, ha ő maga nem sérül meg. 

A cápák pedig szintén külön műfajba tartoznak. Ezek a ragadozók igazi ösztönlények, éles fogaik vannak, gyorsak- egy ember esélytelen, ha egy cápa valóban támadni akar. Szerencsére nem szoktak, de azt nem lehet tudni, egy zsinegek miatt bajba került állat hogy reagál. Ennek ellenére vannak, akik vállalják a veszélyt, és megpróbálnak segíteni. Az egyik leghíresebb felvétel Ron és Valerie Taylor mentőakciójáról készült, akik épp forgattak, amikor kötélbe gabalyodott egy termetes nagy fehér. Ők pedig vállalva a kockázatot, segítettek neki, és meg is úszták.

A napokban ausztrál búvároknak hasonló kalandban volt része. A dajkacápák kevésbé számítanak ijesztőnek a cápák közt, de azért ha akarnak, tudnak harapni ők is. A víz mélyén vette észre egy búvár, hogy az egyik állatnak a testére van tekeredve egy elasztikus zsineg, és akadályozza a légzésben. A búvár úgy döntött, nem kezd partizánakcióba, értesítette a Manly Sea Life Sanctuary szakembereit, akiknek megvan a tudása és az eszköztára az ilyen helyzetek kezelésére.

Ők úgy döntöttek, hogy a felszínre kell hozni az állatot, mert csak így tudják kiszabadítani, de tudták, ehhez a ragadozónak is lesz egy-két szava. Felmerülhet a kérdés, miért vállalnak kockázatot egyetlen cápáért, de a helyzet az, hogy Ausztrália keleti partján erősen lecsökkent a dajkacápák száma, és nem akarták, hogy az emberi felelőtlenségnek essen áldozatul egy közülük.

Lemerülve először egy nagy, áttetsző zsákba terelték be a cápát, de lehetőleg úgy, hogy se azt, se fajtársait ne idegesítsék fel. Ezek után némi birkózásra volt szükség, amikor egy búvár egy hordágyhoz hasonlatos eszközbe tuszkolta az állatot, és így már a felszínre tudták vinni azt. Ezek után már szakértő állatorvos tudta kezelésbe venni a cápát, aki elvágta a kötelet, megnézte, nincs-e rajta valahol további sérülést, beadott neki egy adag antibiotikumot, és már el is engedték a gyors vizit után. Természetesen egy hal nem érzi jól magát a felszínen, szóval sietni kellett az akcióval.

A videó tanulsága nem feltétlenül az, hogy milyen bátrak az ausztrál búvárok, hanem inkább az, milyen problémát okoz a tenger mélyébe kerülő sok hulladék. A kötelek a nagyobb állatokra tekerednek, a zacskókat néha megeszik a medúzát fogyasztó állatok, a különféle műanyagdarabok szintén sok élőlényt pusztítanak el. Szóval a víz alatt cápával birkózó emberek csak más emberek hibáját próbálják jóvá tenni- ezúttal sikerrel.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Nemrég írtam arról, hogy állítólag Leonardo DiCaprio elég vegyes élményeket szerzett egy cápás merülés során. Előfordul persze az ilyesmi, nem mindenki élvezi azt, hogy egy ketrecbe zárva néz szembe egy hatalmas nagy fehér cápa rémisztő fogsorával.

Mindenesetre a remek színész ettől a kalandtól függetlenül aggódik a ragadozók sorsáért. Ezzel nincs egyedül: milliószámra fogják őket, hogy aztán uszonyaikat levágják, és azokat Kínában szép pénzért eladják.

DiCaprio úgy döntött, ő is szép pénzzel száll be az ügybe: alapítványa három millió dollárral támogatja az Oceana nevű környezetvédelmi szervezet munkáját. A pénzből nem csak cápavédelemre jut, de általában a tenger megóvását célzó programokra.

Az Oceana elég aktívan lobbizik több ügyben, így például azok ellen a vonóhálók ellen is harcolnak, amelyekbe gabalyodva nagyon sok élőlény, így delfinek, bálnák, teknősök pusztulnak el értelmetlenül. Ezt a fajta "felesleget" ugyanis egyszerűen élettelenül visszadobálják a vízbe. Ki tudja hány állatot öl meg ez a halászati módszer- értelemszerűen senki nem tesz jelentést erről a visszadobált mellékes fogásról, és nincs minden halászhajón ellenőr.

Szóval lesz még dolga a környezetvédőknek bőven. Az Oceana egyébként abban is elég jó, hogy sztárokat vonjon be a programjaiba. Elég például példaként említeni January Jones nevét, aki cápás kampányban szerepelt, míg Kate Walsh egy teknősös képsorozatban bukkant fel.

Kár tagadni, egy sztárral egy ilyen környezetvédelmi kampány is jobban eladható, én már hozzá is szoktam ahhoz, hogy sok szervezet támogatói között tűnnek fel hírességek. DiCaprio három millió dollárja viszont bőven több annál, mint hogy valaki egyszerűen csak húzónévként csatlakozik a harchoz, és ez mindenképpen megsüvegelendő.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Fontos döntést hoztak Indonéziában: mostantól teljes védettséget élveznek a mantaráják az ország vizeiben. Ez több millió négyzetkilométernyi területet jelent, tehát mindenképpen jó hír a tenger élővilágának megóvása szempontjából.

Persze mint minden ilyen döntésnek, ennek is több oldala van. Lássuk először a hátteret! Kínában van néhány olyan hagyományos étel és "táplálékkiegészítő", amit nagy becsben tartanak, jó szerencsét vagy jó egészséget várnak a fogyasztásuktól. A kínaiak sokan vannak, tehát ha közülük sokan akarnak ilyen ínyencséget, akkor bizony az nagyon komoly piacot jelent. Sajnálatos módon ezeknek némelyike bizonyos állatokhoz kapcsolódik, ezért fognak cápákat az uszonyaikért, mantákat a kopoltyúikért, orrszarvúkat a szarvukért.

Meglepő, milyen nagy összegeket adnak egy-egy ilyen dologért. Ám nem nagyon kell magyarázni, mennyire esztelen dolog kifogni egy több méteres mantaráját, hogy aztán eladják a testéhez képest kis méretű kopoltyút, a húsát viszont fillérekért árulgatni- ha vissza nem dobják az élettelen állatot a tengerbe. A kifogott állat ebben a formában pár száz dollárt ér maximum, ami helyi szinten éppenséggel nem rossz pénz, de ha összevetjük azzal, mekkora vonzerőt jelentenek az élő manták a búvárturizmusban, utóbbiban az összbevétel a sokszorosa lehet a halászat révén szerzettnek.

Szóval a védelem teljesen indokolt, hiszen az állatoknak nagyobb az értéke élve, mint holtan, és így tulajdonképpen mindenki jól jár- az állatok is, a turisták is, a helyiek is.

Túl szép, hogy igaz legyen, nemdebár? Nos, a gond az, hogy nem ilyen egyszerű a képlet. A turizmus szép bevételt hoz, de a nyaralók a népszerűbb szigetekre jutnak el Indonézián belül, onnan hajóznak ki a mantás helyekre, vagy esetleg egy hetet egy folyamatosan úton levő búvárhajón töltik. Az eldugott kis falvakban élő helyiek nem sokat éreznek a több millió dolláros üzletág hozta gazdagságból. Ők leginkább úgy dolgoztak, hogy azt fogták ki, amiért a legtöbb pénzt adták: ha cápát, akkor cápát, ha mantát, akkor mantát. Szép környezetvédelmi szólamokkal nehéz megetetni a családot, így nem nagyon volt más választásuk.

A törvényi tiltás akkor hatékony, ha azt be is lehet tartani. A hatalmas, rengeteg szigetből álló ország minden halásza mellé nehéz rendőrt állítani, így bizonyára lesznek, akik illegálisan továbbra is fognak mantát. Vannak, akik állítólag az embercsempészetre nyergeltek át, mert most az fizet a legjobban. A turizmusban is dolgoznak páran, de igen gyakran csekély fizetésért. Nem szokatlan, hogy a bevétel nagy része egy olyan nyugati tulajdonosnál csapódik le, aki szinte a lábát se tette be Indonéziába. Felépíttette a nagy resortot, kiszivattyúzza a pénzt, és különösebben nem érdekli, mi van az ott élő emberekkel, mi lesz az állatokkal- ha már nem olyan jó az üzlet, ha a dolgozók már nem két marék mogyoróért hajtanak napi 10 órában, máshova viszi a tőkét.

Úgy lenne a jó, ha az ilyen döntéseket komplex programok kísérnék, tehát a helyieknek valóban lenne lehetősége bekapcsolódni az idegenforgalomba. Öko-táborok épülhetnének, a külföldiek és a helyiek partnerként tekintenének egymásra, a halászok nem hálót, hanem búvárokat vinnének a tengerre, és tisztességesen keresnének ezzel. Számukra nyilván furcsa az, hogy a világ másik végéből jönnek hozzájuk okos emberek, akik elmagyarázzák nekik, mit nem tehetnek meg a saját szigetük körüli vizekben, mégis arra kéne törekedni, hogy minden fél érdekei érvényesüljenek, a helyiek valóban érezzék meg, jobb, ha nem mantát halásznak. És ezt felelős döntésekkel segítsék a hatóságok és a befektetők: ha a turizmus fejlesztését hatalmas luxus szállodakomplexumok felhúzásával tervezik, bőven okozhatnak annyi kárt, mint az egyszerű eszközökkel dolgozó halászok.

Szóval meg kell találni az egyensúlyt: a szabályok alkotása egy dolog, a betartatásuk egy másik, és az új szabályok miatti megváltozott helyzetbe kerülő emberek segítése egy harmadik. Ha ez utóbbi elmarad, a végén pont azok a vétlen lények lesznek a bűnbakok a helyiek szemében, akik se nem írják, se nem alkalmazzák a törvényeket: a manták.

Ezekkel a kérdésekkel a világ minden pontján szembe kell nézni akkor, amikor komolyan kezdenek törődni a természetvédelemmel. Ráadásul a turizmus sem csodaszer, az sem old meg mindent, például a Maldív-szigeteken is okoz gondot az ezzel járó szemétáradat. Egyszer még ezzel a gonddal is szembe kell majd nézni.

Addig viszont mi magunk is tehetünk ezt-azt. Búvárként szinte mind szeretjük a mantákat, szívesen utazunk olyan helyekre, ahol ezekkel a hatalmas, békés rájákkal merülhetünk. Ilyenkor viszont figyelhetünk arra, hogy ne támasszunk túlzott elvárásokat például a szálláshely szolgáltatásaival kapcsolatban, előnyben részesíthetjük a helyiek által üzemeltetett cégeket, és odafigyelhetünk arra, hogy minél kevesebb szemetet hagyjunk magunk után. Meglehet, csak apró dolgokkal járulhatunk hozzá a tenger megóvásához, de ha sok turistáról van szó, ez mind összeadódik. Emellett pedig ez a szemlélet ráébreszthet minket arra, hogy nem tolhatunk minden felelősséget a helyi törvényhozókra, rendőrökre és halászokra, nekünk is megvan a magunk szerepe ebben a történetben, aminek reményeink szerint happy end lesz a vége: még sok-sok generáció csodálhatja meg az indonéz vizekben élő mantákat.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Ausztráliában fellángoltak az indulatok, amikor a nyugat-ausztráliai kormányzat bejelentette cápavadászati programját. A környezetvédők nettó hülyeségnek tartják az elképzelést, de még azok a túlélők is felsorakoztak a cápavédők közt, akiket cápák támadtak meg.

Lássuk, honnan indul a történet! A cápák hírneve kétségkívül nem jó, de egy ilyen programot akkor sem kellene esztelenül beindítani. Minden évben vannak halálos áldozatai a cápatámadásoknak, ezt vitatni nem lehet. De vannak végzetes kutyatámadások is, például. Sőt, megtörténhet, hogy valaki egy hörcsögtől kap el fertőzést, másokat meg kókuszdió üt agyon. Irtsuk ki ezeket is? 2012-ben 80 ki nem provokált cápatámadást jegyeztek fel a statisztikában az egész világon, amelyekből hét bizonyult halálosnak. Ha belegondolunk, minden évben hány millióan nyaralnak a tengerparton, hányan lubickolnak, szörföznek, búvárkodnak, akkor ez egy igen alacsony szám. Sokkal több életet lehetne megmenteni, ha a felelőtlen sofőröket próbálnák kiszűrni- persze velük szemben nem élnek a levadászás eszközével.

Ausztráliában a cápák számát viszont így akarják csökkenteni. Kétségtelen, a tavalyi évben több súlyos támadásról kaptunk hírt Nyugat-Ausztráliából, és ilyenkor a hivatalnokok hajlamosak zavarodottan viselkedni, nagyjából úgy, mint a cápás rémfilmekben. A turizmusért aggódnak és látszatmegoldásokat keresnek, ám közben a probléma valódi megoldásához nem kerülnek közelebb.

A baj ugyanis az, hogy válogatás nélkül kifogni pár cápát totálisan értelmetlen, sehová nem vezető hadjárat egy ragadozó ellen, ami egyébként otthon van a tengerben, és ösztöneinek engedelmeskedve cselekedik. A cápa nem "gyilkológép", nem vadászik az emberekre. Jellemzően véletlen áll a támadások hátterében, ezért van az, hogy az áldozatokat a cápa nem ragadja el. Nem azért vesztik életüket, mert a nagy hal "felfalja" őket, sokkal gyakoribb, hogy egyszerűen a vérveszteség válik végzetessé.

Ha még létezne is agresszív példány, mi biztosítja, hogy a halászok pont azt az egy-két "emberevőt" kapják el? A közelmúltban egy cápatámadás után volt már hasonló levadászásra példa, de hiába boncolták fel a "veszélyes ragadozókat", az áldozat testrészeit egyikben sem találták meg. Egyszerűen olyan ez, mint tűt keresni a szénakazalban: százával, ezrével fordulnak meg egy partszakaszon a cápák? Melyik van ott folyamatosan, melyik jár arra csak véletlenszerűen? Ki tudja, melyik miért közelít meg olyan helyeket, ahol emberek fürdőznek? Az ilyen vadászat jó arra, hogy pár politikus elmondhassa, tesz az emberek biztonságáért, de -szerencsére- a cápákat nem tudja megtizedelni. Még az sem csökkentette nullára a támadások számát, hogy az uszonyaikért millió számra fogják ki a cápát a világ tengereiből és óceánjaiból, és ehhez képest egy-két tucat állat kifogásától várnak változást?

Az is nagyszerű ötlet, hogy mindenfelé cápavédő hálókat húzzanak ki. Gyakorlatilag magunkat zárnánk egy óriási ketrecbe ha tengerbe merészkedünk? Ez teljes képtelenség, ráadásul mindig lesz olyan, aki más, nem körbehálózott helyen megy a vízbe, és ott bármi történhet. Ráadásul tény, hogy a hálókba rengeteg állat (cápák, delfinek, bálnák, teknősök) is belegabalyodhat, amik ott pusztulnak.

A tények tehát a cápák üldözése ellen szólnak, és pont ezért emelt szót értük néhány olyan ember is, aki a cápák támadását személyesen is megtapasztalta. Paul de Gelder a haditengerészet kötelékében szolgált búvárként, amikor egy bikacápával találkozott- a támadás következtében elvesztette egyik kezét és lábát. Most mégis a cápák védelmében érvel, mert nem ért egyet azzal a tervvel, hogy a partot megközelítő nagyobb testű cápák elejtéséért a halászok pénzt kapnak. A cápatámadások áldozatai közül többen összefogtak, és közösen próbálják elérni azt, hogy ezekre a ragadozókra ne tettesként, hanem inkább áldozatként tekintsenek, mert a cápákat tömegesen mészárolják le az uszonyaikért.

Sajnos az ember már eddig is sokat tett azért, hogy néhány cápafaj örökre eltűnjön a tengerekből. Eddig a pénz volt a mozgatórugó, most meg társul hozzá a "biztonság"? A cápák eltűnésével mindannyian sokat veszítenénk, hiszen a tengerek élővilágában az ilyen csúcsragadozóknak fontos szerepe van. Kár lenne, ha kiderülne, mennyire hiányoznak a tengerből...

Tanulni kellene azoktól, akiket a cápákkal való kellemetlen élmények átélése után sem a bosszú érdekel. Tudják, hogy a cápák fontosak, és nem az állatok hibája volt, hogy akkor és ott bekövetkezett egy támadás. Így alakult- a tengerben mi emberek vendégek vagyunk, és el kell fogadnunk a szabályait. A ragadozók nem "gonoszak", és tetteiket is butaság érzelmi alapon kezelni. Talán a közös fellépés, az emberek tiltakozása ráébresztheti a politikusokat, hogy tévúton járnak, amikor ilyen "megoldásokat" támogatnak. Ha nem így történik, eszükbe juthat még pár ötlet. Évente sokszor annyi ember fullad a tengerbe, mint ahányat cápák támadnak meg- tiltsuk be a fürdőzést? Vagy szárítsuk ki a tengert?...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A tengeri állatokra leselkedő legnagyobb veszélyek egyike az, hogy régi, beszakadt hálókba gabalyodnak és elpusztulnak. Sok helyen szerveznek akciókat az ilyen "szellemhálók" kiemelésére, de az erőfeszítések ellenére még mindig rengeteg gyilkoló háló van a mélyben.

Kuvaitban önkéntes búvárok szintén bekapcsolódtak a tenger megtisztításába. A Kuwait Dive Team egy videót is közzé tett arról, amint a hálókba akadt fiatal cápákat kiszabadítják munka közben, aztán pedig kiveszik a vízből a gondot okozó hálót.

A probléma az, hogy nincs mindig kéznél egy segítő búvár. A hálóban rekedt állatok nem bírják ki túlságosan sokáig, én magam is láttam már ott pusztult cápát a horvát Adrián. Így aztán a végleges megoldás az, amit a kuvaiti búvárcsapat is bemutat: a hálók eltávolítása.

Nagy kérdés, milyen szabályozással lehetne hosszú távú megoldást találni a problémára. A beszakadt hálóknak nincs gazdája, nem lehet rámutatni senkire, hogy ő a felelős a feleslegesen elpusztított élőlényekért. A hálók mostanában roppant lassan lebomló, tartós műanyagból készülnek, így aztán ami a tengerbe kerül, az nagyon hosszú ideig ott is marad.

Addig, amíg új anyagból nem készülnek a hálók, vagy nem tudják elérni, hogy a beszakadt hálókat a gazdáik inkább maguk szerezzék vissza mert különben megbüntetik őket, a búvárok feladata marad a begyűjtés. Persze ők is csak addig a mélységig mehetnek le értük, ameddig a képzettségük terjed. A hálóknak viszont nem árt a víznyomás, és 100 vagy 1000 méteren ugyanúgy foglyul ejtik az állatokat. Bár nincsenek szem előtt ezek a mélyben sodródó gyilkos hálók, biztosak lehetünk belőle, van belőlük. Nem is kevés...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Úgy látszik, egyre gyakrabban kerülnek fel állatok segítségére siető búvárokról videók az internetre. A cápás és bálnás mentések nagyon látványosak, de a helyzet az, hogy rengeteg ilyen felvételt lehetne készíteni, mert a sok vízben maradt szemét, beszakadt horgász-halász eszköz mind potenciális csapda. Épp tavasszal fordult velem elő, hogy a víz alatt azt vettem észre, a mellettem levő merülésvezető valamiért furán közelíti meg az egyik halat. Hirtelen úgy nézett ki, mintha ő akarta volna kifogni- később vettem észre, valóban ott vergődött az állat egy kezében levő zsineg végén, mert beakadt egy horog végén. A merülésvezető levágta, a hal pedig továbbúszott, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy nem bántani akarták, hanem segítettek rajta.

A búvárnak nem is kell ezért hálát várnia. Aki bevállalja ezt az időnként nem kis kockázattal járó feladatot, annak tudnia kell, hogy a legnagyobb örömet az okozza majd számára, ha az állat szabadon tovább úszhat. Az alábbi videón is jól látszik, a mantán levő hulladék komolyan akadályozhatta az állat mozgását- neki most már jobb lesz.

A jó persze az lenne, ha nem lenne annyi szemét a tengerben. A szomorú helyzet ugyanis az, hogy az állatok túlnyomó része nem éli túl az ilyen beakadásokat, mire segíteni lehetne egy kötélbe vagy hálóba gabalyodott teknősön, cápán, delfinen, azok már rég elpusztultak. Sajnos ilyet is láttam már a víz alatt. Hiába vannak szemétszedő akciók mindenfelé a világban, amit kiszedünk, az bizony csak csepp a tengerben...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.